Magyarország, SZERETETLÁNG. Visszaemlékezés 1930-ra
Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony a Szeretetláng magánkinyilatkoztatás kiváltságoltjának élete rendkívül embertpróbáló volt. Amellett, hogy 1913-ban született 13. gyermekként, tizenhárom éves korában teljesen árva maradt. Még a nevelését felvállaló nagynénje is meghalt 1928-ban. Úgyhogy 1930-ig teljesen hajléktalanként tengődött Budapest VIII. kerületében. A kiragadott történet innen kezdődik.
1930. őszén történhetett, hogy a felhőszakadás elől beültem az Örökimádás templomba (Ld alúl). Ezt persze naponta megtettem eső nélkül is, de ez alkalommal valahogy rettenetesen csüggedtnek éreztem magam az életem kilátástalansága miatt. Az Oltáriszentség a szokott trónjára volt kihelyezve, gyönyörű csillogó monstranciában. Szinte körbenézett az embereken és olyan érzésem támadt, hogy engem néz, csak néz, mintha várna tőlem valamit. Ez annyira határozott érzés volt bennem, hogy el kezdtem magamban Hozzá beszélni: – Nézd Uram az én semmiségemet és nyomorúságomat! Láthatod a kilátástalan helyzetemet, úgyhogy megkérlek, vedd Szent Kezedbe az életemet!
Közben közeledett a Szentmise kezdésének ideje és amint levették az Urat a trónjáról, olyan gyönyörű fénnyel csillant meg, hogy egy sugara szinte a lelkem mélyére hatolt! Szinte elmerültem ennek fennségében, amikor hangosan e szavakat hallottam világosan: – Akkor megegyeztünk!
Én meg körül néztem, hogy vajon ki mondhatta és akkor figyeltem fel, hogy előttem két férfi térdel. A jobb oldali épp ránézett a társára. Ebből gondoltam, hogy ezek most valamiben megegyeztek!
Ezt a jobb oldali férfit el is neveztem magamban Széphangúnak! Mert az a hang olyan rendkívüli erőt árasztott reám, olyan csodálatosan szép, határozott és megnyerő volt, így mondom: megnyerő, hogy a széphangút, ezek után mindenütt kerestem!
Egy alkalommal a Sárkány utcai cipésztől jött ki éppen és valami nézeteltérése lehetett a suszterral, mert az ajtóból így szólt vissza: „Ne is haragudjon ez egy talpalásért túl sok!” És ekkor, szinte megdermedtem, mert annyira kiábrándító volt az az erős hang, ami a mérges férfitől elhangzott. Ez semmiképp nem hasonlított ahhoz, amit neki tulajdonítottam!
Ha valaki látott, nem tudom mit hihetett, mert szinte támolyogtam, legalábbis igen óvatosan raktam a lábaimat, hogy el ne essek! Beültem a templomba, és csak merengtem és se sírni, se imádkozni nem volt készségem. Annyira hatása alatt voltam még a csalódásnak, és természetesen a „szép hangnak”!
Még mindig nem mertem azt hinni, hogy az Úr Jézus hangja volt, de ennek gyanúja egyre csak erősödött bennem, mert szinte érződött, hogy az életem imbolygó hajóját, valami titokzatos áramlat a biztos kikötő felé sodorja!
Az ezt igazoló első mozzanat az volt, hogy amikor kimentem a templomból, egy addig még sosem látott koldusasszony kéregetett karon ülő gyermekével. Én, meg aki szintén „koldus” voltam, akartam adni nekik egy-két fillért, de a ruhám és a kabátom összes zsebét végig matattam, mire találtam két fillért, meg egy darab papirost. A pénzt odaadtam, a cédulát meg közömbösen elolvastam mielőtt eldobtam volna, ám ami ezen állt, az a josefstadti plébános atya címe volt, gondosan odaírva, hogy „keresd fel kislányom, ő majd biztosan segít”!
Hát nem vagyok sírós, mert az élet megedzett, de bizony dőltek a könnyeim ezen a figyelmességen! Mindjárt tudtam – nem csak sejtettem –, hogy bizony az Úr hangja volt, válaszul a felajánlásomra! Az Úr hozta elém a koldus asszonyt is, amiként Ő irányította a kezemet is, hogy a kabátom legmélyebb korcában megtaláljam ezt a papírt, melyet előző évben, egy vincés nővér csúsztatott a zsebembe.
Megjegyzés: A Krisztuskirály egyházközség plébános valóban segített Erzsébeten, és tbk. állást szerzett neki és a templomi énekkarban ismerte meg a férjét is!
