Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 7 (1939-tól 1943-ig)
A vasárnapi szentmisékre a gyerekek anyjukkal mentek Remetére, vagy a Kertvárosi Szent Lélek plébániára, melynek építésére a család jelentős összeget adományozott. Az akkori plébános fel is kínált nekik egy családi sírhelyet, Károly bácsi azonban elhárította a gesztust, úm. nem akarja tudni, hogy hol lesz a sírhelye. 
(Közbevető megjegyzés: Az, hogy a Kindelmann házaspárnak mégis márványtáblás sírhelye van az altemplomban, ez Károly bácsi egykori barátjának - Tamás József, volt kalocsai líceumigazgatónak - köszönhető, aki nyugdíjasként Ady-ligeten lakott.1959-60 felé, a misézésen kívül besegített a Szentlélek templom könyvelésébe is, és egy alkalommal feltűnt neki, hogy néhai barátja amellett, hogy hatalmas összeggel támogatta a templom építését, még sincs kriptája. Felhívta erre Kenéz Rudolf esperes-plébános figyelmét, aki maradéktalanul intézkedett. Tekintve, hogy ismerte és tisztelte Erzsébet asszonyt, aki éveken át a bal oldali első sor első helyén tartotta csendes szentségimádását, így a dupla-koporsós sírhelyet aszerint jelölte ki, hogy az közvetlenül a padozat alatti részre essen. El is készíttette a márványtáblát a Kindelmann házaspár nevére, (tehát Erzsébet nevére is!). Az édesapa újratemetésére azonban még várni kellett, mert a Kádár-kormány akkori rendeletei szerint, még nehezen engedélyezték a templomi temetkezéseket!)
Károly bácsi minden nap elmondta a rózsafüzért – németül – lehetőleg a hidegkúti templomban, ahová még télen is elsétált, hogy nagykabátban beüljön az Úr elé. Vasárnapi szentmiséit is ott hallgatta, mert német nyelven is volt, a helyi sváb lakosság miatt.
Esténként elmaradhatatlanul együtt imádkozott az egész család, a szokott karosszékében ülő édesapával! Az imát lelkiismeret vizsgálattal kezdték, bocsánatot kérve a másiktól. (I/91) A kezdéskor mindig a másodszülött kisfiú gyújtotta meg a családi oltár gyertyáit, melyen a lányok gondozták a virágokat. Decemberenként a nagyobbak rorátéra jártak és izgalommal készültek a Karácsonyokra. A Szentlélek templom plébánosa Dr. Bozsik Pál prépost, már ősszel felkérte tehetségesebb híveit, hogy készítsenek egyszerű ajándékokat a kevésbé módos gyermekek részére. Ezek egy része ajándékként-, más része „karitasz vásár” keretében eladásra került. Ebből anyagi támogatás is jutott jónéhány családnak. Ahogy közeledett a szenteste, a polcon úgy szaporodtak a csecsebecsék, textilmaradékokból való bohócok, vadgesztenye figurák gyapjúfonal hajjal és „kötözött babák” selyempapír ingecskékben. De saját maguk számára is serénykedtek! Papírból „szalmát” vágtak zenélő betlehemi jászolukhoz, ám mindenki csak annyi „szalmaszálat” tehetett bele a Jézuskának, ahány jócselekedete volt!
Egy ilyen várakozással teli, a karitasz vásárra készülős estén az édesapa nem volt otthon, s az ablakuk alatt kívülről csoszogás, motoszkálás hallatszott. Erzsébetet félelem fogta el. Györgyikével ketten kiléptek az ajtón megnézni a gyanús zaj okát. Az esti szürkületben kékesen ragyogó puha szűz havon, hatalmas lábnyomok voltak láthatók a gyermekszoba ablaka alatt, melyek sehonnan se jöttek és az ablak végén egy méternyire, véget is értek! Erzsébet napokig a hatása alatt volt. A gonosznak bizonyára nem tetszett, hogy a „szeretet apró cselekedeteivel” várták a Szent Családot. Talán meg is sejtett valamit abból a végzetes „megaláztatásából”, mely ebből a házból éri majd a távoli jövőben! Tenni, azonban nem tehetett semmit, mivel védve voltak Krisztus a mi Urunk által!
Az esetet követő másnap, még a legkisebbek is elmentek a rorátéra, pedig nagyon szerettek aludni! Apjuk, amint meghallotta a történteket, csak ennyit mondott: - „Látjátok? Így lehet a sötétet világossá tenni!” - Károly bácsinak máskor is voltak ilyen sokatmondó kijelentései.
Az említett Pál atya, 1938-ban a családot beszervezte a „Jézus Szíve Családfelajánlásba”. Ennek kötelmeként, minden pénteken a piros mécsesű Jézus Szíve kép előtt közösen megújították felajánlásukat, elvégezve a Litániát is.
A karácsonyfát mindig az édesapa díszítette. A szenteste előtti délutánon a gyerekeknek mindig aludniuk kellett volna, ám ez egyre ritkábban sikerült, mivel oly szívdobogva várták a Jézuskát. Mikor aztán este hét óra körül kinyílt a nappali kétszárnyas ajtaja, kórusban énekelték a „Menyből az angyalt”. Az ajándékbontás utáni vacsorát követően, Erzsébet asszony a nagyobbakkal elment az éjféli misére.
Az 1942-es karácsony azonban különlegesen szép ajándékot hozott a családnak, megszületett a hatodik testvér, egy gyönyörű kisfiú, aki annyira szép volt, hogy egy kis jászolfélében betették a karácsonyfa alá. Valójában, ekkor érezhette magát utoljára felhőtlenül boldognak a család.
A 40-es évek kezdetétől az édesapa már egyre többet betegeskedett, melyet nem a kora indokolt. Vastagbélrákja volt. 54 évesen született az első-, és 64 éves korában született a hatodik gyermek. Egyre súlyosbodó állapota ellenére rendkívül jóságos, bölcs, humoros és játékos ember volt, az a tipikus „örök gyerek”! Az édesapa – mint már említettük –, kitűnt a rászorulók iránti együttérzésben. Egy kilenc gyermekes postás családnak, nem csak évente megvette a téli tüzelőt, de mindig állta karácsonyi költségeiket is! Ez a gyermekek számára nemcsak jó példa volt, de maradandó élmény is.
