A Hajnal Szép Sugara

A templom csendes mélyén

     Lehet, hogy a szüntelenül felajánlott megaláztatásaik gyümölcseként, de a szülőváros felé menet melléjük szegődött egy jó kiállású, máriás lelkű fiatalember, akit Jeannak hívtak. Az ifjú, készségesnek mutatkozott a kemény és lemondásokkal teli, az Istennek felajánlott engesztelő életre – valami olyanra –, mint amit Grignon atyáéktól látott és a missziók alkalmával.
     A Montfort la Cane feletti dombon találtak egy elhagyatott, kis remetelakot a szintén romos Szent Lázár kápolnácska közelében. Szentünkön látszott, hogy tervei vannak vele, és ha az új fiú szándékai komolynak bizonyulnak, hárman már könnyebben rendbe hozhatják. Egyenlőre azonban nem maradtak ott, Dinan felé vették útjukat.
     1706. Mindenszentek hűvös reggelén végre elindultak a 26 kilométernyire fekvő városka felé, melynek főplébániájára érve, épp egy papi tanácskozás közepébe csöppentek. Ennek haszna az volt, hogy Grignon atya csatlakozhatott a készülő népmisszió munkabeosztásába. Őrá bízták a gyermekek és a helyi katonaság oktatását. Ám Ő ezen felül rendre látogatta a város elesettjeit is, amint már szokása volt.
     Az emberek errefelé is egyre többet kezdtek beszélni a montforti misszionárius személyéhez fűződő csodákról. Híre kelt, hogy csodálatos kenyérszaporítással megvendégelt vagy fél-falunyi szegényt.
     Egy asszonynak – akit feloldozott tévelygéseiből –, sokáig ragyogott a tekintete. Az pedig, hogy betegeket gyógyított, egyenesen hiszterizálta a tömegeket. És épp ez, mely egyre gyakoribb elvonulásra késztette szentünket. Mindenáron igyekezett távol tartani magát a dicsőségtől, s ezért még több sanyargatást és penitenciát rótt magára. Részint, hogy önfegyelmet merítsen, másrészt pedig, hogy több kegyelmet esdjen ki Istentől a lelkek javára. Ez azonban szentünknek sem sikerült mindig, mert az embereknél sajnos gyakran más az elmélet és más a gyakorlat!
     Egy estébe nyúló misszióból hazatérőben az egyik sikátor zugában egy nyöszörgő, kar nélküli leprásra lettek figyelmesek.
     „Uram, Jézus!” – sóhajtotta Lajos atya és a szerencsétlent karba véve, nyomban visszatért előadásuk előző színhelyére. Zörgettek, de a gazdag ház tölgyfa kapuja zárva maradt.
     Ó, mennyire figyelték az Úr Igéit, melyet tolmácsoltam nekik jó példákkal! Ó, mennyire fogadkoztak, hogy ezentúl…! – kesergett az atya, majd indulatosan így kiáltott:
     Nyissátok ki Jézus Krisztusnak! – de semmi életjel sem mutatkozott. A ház olyan volt, mint egy „meszelt sír”!
A nyomorultat haza vitték szállásukra és egész éjjel virrasztottak felette, míg Grignon atya karjaiban ki nem lehelte lelkét.
    Jellemző példa volt ez, úgy egyes emberek magatartására, mint szentünk hozzáállására. Az emberi roncsban is, – mint minden szenvedőben – Urát, Jézust látta!
    A Dinan-i misszió – miként máshol is – nem csak „lelki malasztot” adott a rászorulóknak, hanem a Lajos atya ügyes szervezésében itt-ott beindított leveskonyhák sok szegénynek biztosítottak forró „testi” segítséget is!
     Az erőt, melyre folyamatosan szükségük volt, reggelente „szerezték” be. A hajnali misék után hosszasan üldögéltek a templom csendes mélyén.

   Teljes nevén Montforti Grignon Lajos Mária 1673. január 31-én született a bretagne-i Montfort-la-Cane-ban (ma: Montfort-sur-Meu). Apja kispénzű jegyző volt, akinek húsz évi házassága alatt 18 gyermeke született. Lajos a legidősebb volt az életben maradt testvérek közül.
      Apjától örökölte annak heves vérmérsékletét, ezért már egészen kis korától gyakorolta az önuralmat.
      Húszévesen, a középiskola befejezése után, kiváló ajánlásokkal elindult Párizsba, hogy teológiát tanuljon. Útközben egy koldusnak odaadta kabátját, egy másiknak a pénzét, egy harmadikkal pedig ruhát cserélt, majd térden állva megfogadta, hogy életében nem kíván birtokolni semmit és egészen a gondviselésre hagyatkozik.
A szakadt, istállószagú fiút ezek után nem fogadták be a Sorbonne-on, hanem egy kisebb papneveldébe irányították. Ez viszont szerencse volt, mert ez a közösség mentes volt a janzenizmus és a gallianizmus eretnekségeitől, ezért Lajos ezt a tiszta közeget isteni jutalomnak tekintette.
     Elöljáróinak engedélyével szeminarista társaiból elkezdte szervezni a „Jézus rabszolgái Máriában” társulatot. Kiváló beszédkészsége ellenére zárkózott és hallgatag volt, mivel a világi társaságban képtelen volt feltalálni magát.
     Rendkívül szigorú időbeosztással naponta négy órát imádkozott, kettőt olvasott, kettőt (!) aludt, a többit tanulással töltötte. Engedelmességét és önmegtagadó, áhítatos lelkületét rendszeresen félreértették, szavait félremagyarázták, ezért többször is megrótták nyilvánosan, ám a büntetéseket sértődés nélkül, „Áldott legyen az Isten!” felkiáltással fogadta.
     1700. június 5-én, 27 éves korában szentelték pappá. Mindenképpen „máriás pap” akart lenni, fő célja a papokból álló Mária Társasága missziós rend létrehozása volt. A domonkos harmadrend tagja lett; tanításainak középpontjába a keresztre feszített Jézus alakját és a rózsafüzért állította.

„A rózsafüzér a legbiztosabb és leghatékonyabb eszköz nagy kegyelmek elnyerésére. Semmiféle nagy dolgot sem valósíthat meg az ember, ha nincs mögötte támogató imaháttér!” ‒ vallotta, és betegek egy kis csoportját gyűjtötte maga köré, hogy imáikat és szenvedéseiket felajánlva esdekeljék ki Isten kegyelmeit a földre. Ők voltak a Bölcsesség Leányai, akik vezetője egy vak asszony lett. Az eladó sorban levő lányoknak megalapította a Szüzek Társulatát, külön lelkigyakorlatokat tartott nekik.

     „Tökéletes Mária-tisztelet” című munkája híven tükrözi, hogy a reformáció terjedésének korában Mária palástja alá akarta összegyűjteni a hívő népeket, hogy megóvja őket a tévtanításoktól. Rendkívül sikeres hitszónok volt, akinek lelkigyakorlataira tömegek tódultak. Sikereivel sok ellenséget szerzett magának, az egyházban mind többen nézték féltékenyen népszerűségét: a janzenisták és a reformátusok egyaránt megpróbálták munkáját ellehetetleníteni, mi több - több alkalommal is meggyilkolni! Írásait, értekezéseit el kellett rejteni.
     Évekig egy kórház lelkipásztoraként dolgozott, de elbocsátották és évekig megalázó szegénységben nyomorgott egy fagyos, lépcső alatti odúban, ahol a bencés nővérek látták el élelemmel. Lelkigyakorlatait betiltották ‒ sőt, később már azt is, hogy misét celebrálhasson. Hatalmas lejárató rágalomkampányt indítottak ellene. Mindez nem keserítette el, sőt szíve telve volt örömmel, mert a máriás lélekkel felajánlott szenvedést mérhetetlen értéknek tartotta.
     Felkereste Avranches püspökét, hogy felajánlja neki szolgálatait, ám ő az egyházmegyéjében mindenféle papi tevékenységtől eltiltotta. Végül egy mérgezett leves okozta legyengülését, majd lassú halálát 1716. április 28-án, Saint-Laurent-sur-Sèvre-ben. Sírja is itt található.
     1888-ban avatták boldoggá, 1947-ben szentté (XII. Piusz pápa).
     Ünnepe április 28.

Forrás: A szerkesztő Szűz Mária Apostola c. könyve.

3 perc 20 mp https://youtu.be/E2Ubz9LZS0I

Virágok a Golgotáról
     Az 1970-es, 80-as évektől számos tudományterület szakemberei az akkori technikai eszközök segítségével komplex vizsgálatokat végeztek a lepel anyagával, és az azon látható alak vizuális, anatómiai és egyéb jellegzetességeivel kapcsolatosan. A lepel anyagából 49 növényi spórát sikerült kimutatni, ezek közül 14 csak Palesztinára jellemző, és ebből további 8 olyan halofita endemikus faj, amely kizárólag a Holt-tenger és Jeruzsálem környékén honos. Az 1999-ben St. Louis-ban megtartott 16. Nemzetközi Botanikai Kongresszuson tovább árnyalták az addig megállapítottakat; két faj csak és kizárólag a Jeruzsálem-Hebron régióban él.

A töviskorona virága
     A kutatók szerint az egyikből, a Gundelia tournefortii fajnevű tövises növényből készülhetett az a süvegszerűség, amely az alak homlokán és fejtetején kimutatott szúrt sérüléseket okozta. Avinoam Danin, aki a jeruzsálemi Héber Egyetem botanika professzora, Uri Baruchhal, az Izraeli Régészeti Főfelügyelőség pollen szakértőjével együtt olyan, március-áprilisban nyíló virágokat azonosított, amelyeket megállapítása szerint ebben az összeállításban egyedül a Jeruzsálem és Hebron közötti területen szedhettek. Megállapították, hogy ezek közül az egyik pollen gazdája napszakosan csak délután 3 és 4 óra között nyílik. ( Az evangélium szerint Krisztus délután három óra körül halt meg, és a közeledő ünnep miatt, a testét rögtön levették a keresztről, és a halotti gyolcsba csavarták.) A lepel vándorlásáról szóló történelmi forrásokat a pollenvizsgálatok is megerősítették; anatóliai és dél-francia területről származó növényi polleneket sikerült még kimutatni a Jeruzsálem környékiek mellett.
     2007-ben a hologram-készítés érdekes felfedezést tett lehetővé. Bernardo Galmarini megállapította, hogy a leplen látható kép bizonyos helyeken hiányos, vagyis nem tartalmazza a kép többi részénél meglévő háromdimenziós információt. A szakértők feltételezik, hogy a kép létrejöttét nemcsak a vér, hanem a temetéshez használt virágok is meggátolták, ez indokolhatja a kép és a hologram folytonossági hiányait.
     Peter Soons a mesterhologramot tanulmányozva azt is észrevette, hogy a leplen látható férfi nyakán, a szakáll alatt egy ovális, kemény tárgy látható, kidomborodó héber betűkkel. A kutató három betűt – cádi-álef-nun – azonosított, amelyeket összeolvasva a c’n szót kapta. Ernest Klein héber etimológiai szótára szerint a c’n szó nyájat alkotó bárányokat, kecskéket jelent; egyetlen más jelentése van, amely csak egyszer fordul elő a Bibliában. „Mózes összehívta Izrael véneit mind, és így szólt hozzájuk: ‘Menjetek és szerezzetek bárányt családjaitok számára, és vágjátok le mint húsvéti áldozatot.’” (Kiv 12,21). Itt – és az egész Bibliában egyedül itt – a c’n szó húsvéti bárányt jelent (amire a héber szöveg egyébként másik szót használ). Ha valóban ez a szó olvasható a leplen látható férfi nyakában viselt tárgyon, az megerősíti a feltételezést, hogy a lepel a Názáreti Jézus testét takarta – írja Petrus Soons. A tudóscsoport azt is megállapította, hogy továbbra sem ismerjük azt a technikát, amivel ez a különleges tulajdonságokkal bíró, csak az anyag felszínén kirajzolódó kép készülhetett, így továbbra is megerősítést nyert a lepel természetfeletti eredete. (Forrás: wikimedia.org és a Magyar Kurír)

Kivetett koldusként

     1706. október 13-a volt, mikor elindultak a szülőváros felé. A fiút lelkesítette a dinani út, mert Lajos atyától már hallott Boldog Alán kegyhelyéről, aki 47 évet élt és Dinan-ban halt meg 1476-ban mint a Rózsafüzér Apostola. A szülőváros viszont még inkább megörvendeztette szívét, remélve, hogy majd találkozhat olyanokkal, akik mesélnek valamit mestere gyermekkoráról. Nem egészen így történt! Egy eldugott, kis faluban, Montforttól 5 km-re kerestek szállást, La Bachelerayeban, ahol az idős dajka, Andrea mama lakott. Végtére is a fiú ennek még jobban örült, ám kemény sorsuk váratlanul itt is utolérte őket. A takaros háznál, melynek ajtaján – mint ismeretlen vándorok – kopogtattak, nem a szeretett dajka nézett ki, hanem morózus veje, aki „rövid úton” elzavarta a „koldusokat”. Mathurin magyarázkodó szándékát Grignon atya mosolyogva leintette. Nem volt mit tenniük, mint a falu legszegényebb emberéhez – Pierre bácsihoz – bezörgetni, aki szívélyesen megosztotta velük szerény hajlékát.
     Rövidet, de nagyon mélyet aludtak a szobácska padlóján. Reggel azonban ragyogó napsütésre és éles hidegre ébredtek, mely a tárva nyitott ajtón dőlt befelé.
     Az udvaron tucatnyi asszony sopánkodott: „Istenem milyen szégyen, hogy pont Pierre bácsinál kellett megszállniuk! Ó, ha tudtuk volna…” stb. Az öreget ugyanis egész éjjel nem hagyta nyugodni vendégének kiléte, mígnem gondolataiban sikerült beazonosítani a 12 éves, jóságos Grignon fiú arcvonásait. Hajnalban, mikor vendégei számára tejet ment kéregetni a szomszédokhoz, bizony eldicsekedett megtisztelő vendégeivel. A hír persze percek alatt körbe szaladt a falun. Az udvaron ott volt Andrea mama is aki majd elsüllyedt szégyenében, hogy épp akkor kellett szomszédolnia!
     Mindenki magához akarta hívni Isten szegénykéit, a megtiszteltetés végülis a dajkáé lett, nem túl sokáig! Még aznap délben elindultak Montfort la Caneba.

3 perc 50 mp  https://youtu.be/ZNoezFdOoLg

Ahogy a Szűzanya tenné

     Újra az utcán voltak. Az atya arcán valami fájó zavartság látszott, majd megszólalt:
– Tudnod kell fiam – fordult Mathurin felé –, a leves a gyengém, édesanyámé meg különösen! Talán ez az egyetlen földi öröm, mely böjtjeim közepette valaha is kísértésbe tudna ejteni! Lehet, hogy egyszer a leves lesz a végzetem…! – mondta elgondolkozva, aztán hirtelen más témára váltott: – Néha magam is zavarban vagyok, hogy mikor cselekszem helyesen! Jóllehet tudva-tudom – amit hirdetek is –, hogy valójában „minden cselekedetünket úgy kellene végeznünk, ahogy a Szűzanya tette volna, vagy tenné. Ezért kell fontolóra venni mindig az erényeit, melyeket földi életében gyakorolt, főleg: élő hitét; mellyel habozás nélkül hitt az Angyal szavának, és hitt hűséges kitartással egészen a Kereszt tövéig, de azt követően is maradéktalanul!
Mélységes alázatosságát; mert tudott visszavonultan hallgatni, mindenkihez kedves volt és mindig az utolsó helyet választotta!
Egészen isteni tisztaságát; mert Hozzá hasonló még nem volt és sohasem lesz az ég alatt. Többi erényéről nem is beszélve! – magyarázott komolyan Lajos atya, majd még hozzáfűzte, mint aki korántsem elégedett önmagával: – Ismétlem, nem feledhetjük, hogy Szűz Mária, Istennek egyetlen formája, melyben kevés fáradtsággal és rövid időn belül kialakulnak Isten képmásai. Az a lélek, mely ezt a Formát megtalálja és abban elmerül, hamarosan átalakul Jézus Krisztusba, aki maga is e Formában testesült meg!” Ezért mondom, hogy Máriával, Máriában kell élnünk és működnünk, hogy mi magunk is átformálódjunk!
     Mathurin csak nézett. Bár értette az elhangzottak igazságát, azt azonban kevésbé, hogy mért is mondta mindezt mestere. Mintha magyarázkodott volna? De miért? Erre nem volt semmi oka! Bizonyára valami többet is akart vagy vágyott, melyet lemondásból mégsem tett meg?! Ó, mennyire szereti az édesanyját! De vajon – Lajos atya tanítása szerint – a Szűzanya is így viselkedett volna Grignon mamáéknál? – értetlenkedett magában. – A benső, tiszta érzelmeit tekintve bizonyosan! – válaszolta meg saját gondolatait a fiú.

3 perc 20 mp   https://youtu.be/Zs1xZTB36BA

Az édesanya levese

     Annak ellenére, hogy az atya idős szülein kívül még a pap nagybácsi is Rennes-ben lakott, mégis a Kálvária plébánián szálltak meg.
     A helyi papság meghívásai folytán két hét zsúfolásig volt missziós munkával. Szentünk megállás nélkül prédikálhatott a templomokban és a város két szemináriumában. Mathurin, aki mindenhol képecskék és a maguk kötötte rózsafüzérek árusításával volt elfoglalva, olyan jól érezte magát, hogy örökre ott maradt volna. Sejtette azonban, hogy mestere úgyis nyugtalan marad mindvégig életében, míg meg nem nyugszik Üdvözítő Istenében.
     A Grignon szülőknél tett látogatásaik minduntalan rövidkének bizonyultak. Bár idejük valóban szűkösen volt, ám Lajos atyában mintha lett volna valami szándékos lemondás. Pedig az öregek mindannyiszor kitörő örömmel fogadták őket, s Grignon mama hajlott, öreges-fájós dereka ellenére gyorsan el tudta készíteni fia kedvenc levesét, melyre Lajos atya meg is jegyezte az asztalnál:
– Ezt a levest senki sem tudja ilyen jól elkészíteni, mint Édesanyám!
– Ó, kisfiam! Pedig hányszor volt, hogy ezt ettük napokig! – sóhajtott a mama. – Szedjél még fiacskám!
– Tudja meg Édesanyám, hogy ez a csodás íz mindig a földi életem boldog emléke marad, ön pedig drága Anyám…, Ön pedig az én földi mennyországom…! – szólt Lajos atya és majdnem könny szökött a szemébe.
– Ugyan már fiam! – vágott közbe az eddig hallgató apa. – Hol vagy te még az emlékezésektől! Fiatalember vagy még, bár kissé nyúzott. Persze nem kellene annyit vállalnod. Van még rajtad kívül pap éppen elég!
     Az édesapa „fonákul felfogott” megjegyzése a régi időket idézte. Szentünk azonban forrón megölelte apját, de hajlotthátú, ősz édesanyjával – akihez kissé le kellett hajolnia –, alig tudták elereszteni egymást. Szedelőzködtek, s a hosszas, ígérgetésekkel teli, nehéz búcsú percei lassan akartak elmúlni.

3 perc 20 mp  https://youtu.be/Wd8A6wyPkhs

Mont Saint Michele

     1706. szeptember 25-e volt, mikor Angers felé vették útjukat, gyalog, amint náluk már szokásban volt. Harmadnap kora délutánján már messziről megérezték a sós tengeri szél illatát. Mikor aztán először pillantották meg a végeláthatatlan óceánt, a fiúnak könnybe lábadt a szeme. A szűnni nem akaró, a fövenyt szüntelenül ostromló tajtékok, a végtelenség és az emberi kicsinység érzetét keltette bennük. A szemből fújó tengeri szélben, Mathurin csak hebegni tudott, nagy nehezen azonban kiszüremkedett torkán az áhítat: „Tenger neve Mária!” – és mintha hallotta volna a hullámok ismétlős válaszát: „…Jézus az Ő Szent Fia.., Jézus az Ő Szent Fia..!” Mintha Lajos atya is hallotta volna, nagyot nyelt, s a markában szorongatott parti homokot szórva, szélnek eresztette, mely csillogón tűnt el a semmibe. Ekkor végre ő is megszólalt kissé aggodalmaskodva:
– Mennünk kell, ha többé-kevésbé száraz lábbal akarunk átjutni a szigetre, mert lassan jön a dagály! – s hosszú fekete haját arcába csapta a szél.
– Atyám! – szólt a fiú –, végülis ez sziget vagy sem, hiszen nem vagyunk mi Mózes!?
     Lajos atya jót derült az egyébként logikus felvetésen és ekként válaszolt:
Úgy mondják, hogy 1300 éve sziget, mivel akkor süllyedt meg s most is csak dagálykor veszi körül a tenger. Különben egy kis szerencsével járható egy kicsiny földsáv. Egyébként, azelőtt pogány temetkezőhely volt, de misztikuma nem ebből ered, hanem Avranches püspökének, Szent Aubert éjszakai látomásaiból. Neki ugyanis álmában többször megjelent Szent Mihály arkangyal kérve, hogy építsen kápolnát a szigetre. A püspök még másodjára sem hitt az álombéli jelenésnek, míg az Angyal harmadszorra fejen nem koppintotta!
– Jellemző! – mondta kuncogva Mathurin.
     Az atya kissé rosszallóan nézett rá de megrovására már nem került sor, mivel átértek a két kilométeres gázlón. A jó bencés barátok kitörő örömmel fogadták a vándorokat és a szeptember 29-i ünnepi misén, Grignon atya volt a főcelebráns.
     Tizenöt napig maradtak a bencés kolostorban és mindkettőjükre maradandó hatással volt az ódon erőd valóban misztikus légköre.
     Grignon atya missziójára naponta nagyobb csoportok jöttek a szárazföldről is. Az atyáék végülis egy rozoga halászbárkán távoztak a szigetről. A fiú viccesen meg is jegyezte: „na, így legalább nem néznek bennünket kalóznak!” Szentünk, mosolyogva csak ennyit szólt:
– A kalózok majd jönnek fiam, mi viszont máris indulunk Rennes-be de előbb betérünk még Montfort-ba, onnan pedig Dinan-ba.
     Mathurin egy szót sem értett mestere megjegyzéséből, különösen, ami a kalózokat illette. Bár alaposan benne voltak az esős őszben, mégis örült. Elindultak.

A feltámadás néma tanúja
     Senki sem látta a feltámadás pillanatában Krisztus testét, melyet a sírba tétel előtt egy 4,36 méter hosszú és 1,10 méter széles vászonba tekertek. Ez a halotti lepel egyszerre volt lepedő, lepel és szemfedő, mely alulról és fölülről is beborította a halott testet.
     A közel 100 éve tartó különböző szakmai vizsgálatok egyre inkább a torinói lepel hitelességét bizonyítják. Ezeknek a vizsgálatoknak köszönhetően a lepel a keresztény világ egyik leghíresebb ereklyéjévé vált, a tudósok pedig ámulva állnak Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának „fényképe” előtt. A vizsgálatokból ugyanis kiderül, hogy a lepelben eltemetett férfit keresztre feszítették, akinek teste negatív, vére pozitív lenyomatot hagyott a leplen. Ezt az értékes ereklyét ma Torinóban őrzik. Az U.S. Air Force Academy tudósai J. Jackson és E. Jumper ismerték fel, hogy a leplen látható lenyomat háromdimenziós. Többször elvégzett részletes vizsgálataik során megállapították, hogy a tudomány nem tud hasonló képet előállítani, és az is kizárt, hogy egy hamisító ilyenre képes lett volna. A lenyomatot nem ecsettel festették, ilyen technika nem létezik, tehát nem emberi alkotás. Nincsenek rajta irányvonalak, mint bármely kép vagy rajz esetében.
     Nagy rejtély, hogy a lenyomat színe ugyan sárgásan áttetsző, nem találtak rajta pigmentet, festéket, sem színezék anyagot. A pamutfonal azonban csak a külső részen sárgult meg kis mértékben, ugyanis kiderült, hogy az egy fonatban lévő körülbelül száz szál közül csak 2-3 szálnak változott meg a színe. Lenyomat tehát csak a fonatok felszínén keletkezett, de nincsen a fonál belsejében.
     25 különböző laboratóriumi módszerrel próbálták meg eltávolítani az egyes fonalakról az elszíneződést, de sikertelenül. Tudományosan bizonyított tény tehát, hogy a leplen található lenyomatot sem lemosni, sem kifehéríteni nem lehet. A háromdimenziós lenyomatnak köszönhetően a tudósok két pénzérmét ismertek föl a lepelben eltemetett ember jobb és bal szemén. A jobb szemen található érme egy lepton lituus, melyet Kr. u. 32-ben, Poncius Pilátus idejében vertek. A bal szemen pedig egy olyan érmét ismertek fel a tudósok, melyet Poncius Pilátus 29-ben veretett Julia, Tiberius anyja tiszteletére. Ez egy újabb bizonyíték a Lepel származásának idejére vonatkozóan, a pénzérmék szemre helyezése pedig egy ókori zsidó szokás volt.

(Forrás: SZERESSÉTEK EGYMÁST folyóirat 1/2007)

(folyt.)

     Szent György 270 körül született, és 303. április 23-án halt meg. A világegyházban április 23-án ünneplik, országunkban április 24-e az ünnepe. Egyházunkban sajnos a történelmi létezését kétségbe vonták, de a liturgiai naptárból nagy népszerűsége miatt nem törölték!
     Római kori katona volt. Szentté avatását a legtöbb keresztény egyház elismeri, de a katolikus egyház majdnem törölte a szentek sorából, mert kilétét nem látta egészen bizonyítottnak.
Azonban a nevéhez fűződő számos csoda elegendő bizonyosság létezésére. Nem véletlen állíttattak tiszteletére számos templomot, Magyarországon, és külföldön. Anglia, Oroszország és emellett több ország, város védőszentjeként tartják számon. Különösen is az ortodox egyház tiszteli, sok ikon örökíti meg alakját.
Egyike a leghíresebb katonai szenteknek. Leginkább a sárkányt legyőző lovag képében ismerik, főképpen festményeken, szentképeken ábrázolják így. A tizennégy segítő szent soraiban ott van Szent György is. Rendkívül sok legenda fűződik személyéhez. Úgy tartják számon, mint a hit védő pajzsát, aki legyőzi a démonok uralmát, és a gonoszt mindennemű alakjában megsemmisíti.
     A legismertebb legenda szerint egy várost sanyargató sárkány karmaiból mentette meg a királylányt. Először egy keresztet vetett, majd lándzsájával átszúrta a sárkányt. Hatására a király és az egész város megtért.
     Előkelő kappadókiai családból származott. Diocletianus császár alatt lépett katonai szolgálatba. Kiváló kardforgató képességének és sok más tulajdonságának is köszönhetően hamar magas pozícióba jutott. Ám amikor a császár a keresztényeket üldözni kezdte, György már mint keresztény, lemondott hivataláról és a császár ellen fordult. Emiatt börtönbe vetették, és miután a legkegyetlenebb kínzások ellenére épen maradt, és nem bírták őt hitétől eltéríteni, 303-ban lefejezték.

Sárkányölő Szent György, könyörögj érettünk!

Mindent Jézusért!

     Mathurin, mint aki rásejtett valamire, hunyorogva megkérdezte:
– Atyám, a mi vállalásaink csak most életünkben érvényesítik kegyelmi hatásukat, vagy lehetséges, hogy halálunk után is?
     Szentünk arca szinte fényre derült – s mint aki a jövőt látja – úgy magyarázott útitársának:
– Fiam, nemhogy életünkben, de évszázadokkal később, még a huszadik században is hatása lesz munkásságunknak, sőt! – legyintett elnéző mosollyal.
– De az túl messze van és mi már réges-rég a sírban leszünk atyám! – mondta a fiú hitetlenkedve.
– Nem számít! Isten kegyelme folytán te és én tudunk árat fizetni a jövő nemzedékért, akik általunk ismerik majd meg a tökéletes Máriatiszteletet. És ezek az emberek majd mind hálásak lesznek munkálkodásunkért!
     Mathurin testvér, ragyogó arccal lelkendezett:
– Igaza van atyám! Ilyen célokért valóban érdemes mindent elviselni, végtére is részt vállalhatunk Jézus megváltó munkájában!
     Lajos atya meglepetten nézett a fiúra, úgy érezte, hogy talán ezt már „nem is magától mondta”.
– Bizony igaz, testvérem! – válaszolta.
     Rájuk esteledve egy csöndes kis faluba Saumurba értek, s az ablakokon kiszűrődő pislákoló fények bizalmasan kacsintgattak a két megfáradt vándorra. Grignon atya oly határozottsággal mutatott a templomtorony felé, mint aki hazamegy. Egy régi pap barátját zörgették fel, aki lámpással kezében, kulcsokat zörgetve – jövök már – morgásokkal csitítgatta éjszakai alkalmatlankodóit. Amikor azonban hosszas hunyorgás után végre felismerte hajdani szeminarista társát, határtalan örvendezésre fakadt. Példás vendéglátásban volt részük, s az éjszakába nyúló asztal melletti beszélgetés során Mathurin megfigyelhette Lajos atya fájdalmat leplező arcvonásait. Miként várható is volt, reggelre csúnyán bedagadtak a lábai. – „Ez az ember saját magát kíméli a legkevésbé!” – állapította meg magában sajnálkozón.
     Másnap, kikészített meleg reggelire ébredtek, vendéglátójuk azonban nem volt sehol! Mint hamarosan kiderült, már pirkadatkor átment a közeli Gondviselésről nevezett Szent Anna Nővérekhez, hogy aznaptól bejelentse a „híres montforti misszionárius” 8 napos lelkigyakorlatát.
     A misszió végeztével Lajos atya máris szedelőzködött, s odaszólt Mathurinnak:
Igyekeznünk kell fiam, mert Szent Mihály napjára már Mont Saint Michelen kell lennünk!
     A fiút meglepte ez a hirtelenség. Örült is meg nem is, hisz’ mindig vágyott, hogy lássa a tengert, Saint Michel titokzatos várát pedig kiváltképp. Egy kívülálló számára nyilvánvalónak tűnt volna, hogy – bár Mathurin szívét égette a „lélekmentés csillapíthatatlan vágya” –, mégis mindannyiszor ahelyütt maradt volna végleg, ahol „sikerük” mutatkozott. Így volt ez Saumurban is, ahol elbűvölte őt az apácák áhítatos éneke és a nép őszinte nyitottsága.      Ó, már hány helyen mondta volna: „Jó nekünk itt lennünk, verjünk sátrat!” De Lajos atyát minduntalan sürgette valami „telhetetlenség”. Mintha mindenkinek a szemébe akarta volna mondani: „Testvér! Jézus érted is szenvedett a Kereszten! Legyél tehát hű keresztségi fogadalmadhoz és ne félj, mert van nekünk Édesanyánk az égben! Köszöntsd tehát naponta Jézust és Máriát a Szent Rózsafüzérben!” Talán ez az apostoli indíttatás az, mely valamennyiünket arra kellene késztessen, hogy szüntelenül apostolkodjunk és mentsük a lelkeket, nehogy a Mennyország Kapujában majd azok vádoljanak bennünket akiknek nem szóltunk! – Ez a gondolat újabb elszántságot adott a fiú lelkének, s megadóan bólintott: „menjünk!”

KILENCEDIK NAP

    „Ma az elhidegült lelkeket vezesd hozzám, s merítsd őket irgalmam mélyébe. Ezek sebzik meg legfájdalmasabban a Szívemet. Az Olajfák hegyén az ilyen elhidegült lelkektől idegenkedett leginkább a lelkem. A hideg lelkek miatt mondtam: ’Atyám ha lehet, vedd el tőlem a kelyhet, ha ez a te akaratod!’ – E lelkek utolsó esélye, irgalmamhoz való menekülésük lehet!”

   Legirgalmasabb Jézus, ki magad vagy a tiszta irgalom! Irgalmas Szíved hajlékába vezetem a kihűlt lelkeket. Ó bárcsak felengednének tiszta szereteted tüzétől e megkövült lelkűek, akik hasonlóak a holt lelkekhez, s méltán keltenek undort Benned! Ó jóságos Jézus! Irgalmad végtelen hatalma vonzza őket forró szeretetedhez, hiszen Te mindent megtehetsz.

   Miatyánk… Üdvözlégy… Dicsőség…

   Örök Atya! Tekints irgalmasan az elhidegült lelkekre, akik be vannak zárva Jézus legirgalmasabb Szívébe! Irgalom Atyja, könyörögve kérlek Fiad keserves kínszenvedéseire és háromórás haláltusájára a kereszten, engedd, hogy ők is dicsérjék irgalmad mélységét. Ámen.

Holnap lesz az Irgalmasság Vasárnapja!

JÉZUSOM BÍZOM BENNED!

Prágai Szent Adalbert (956-997)               

A cseh származású Szent Adalbert szülei fogadalmat tettek, hogyha megszűnik gyermekük rossz egészsége, akkor felajánlják Istennek. Adalbert fiatalon lett Prága püspöke, de 988-ba n otthagyta a helyét, mert hiábavalónak látta lelkipásztori munkáját az adott körülmények között. Eredetileg Jeruzsálembe készült, de Rómában megállt, ahol négy éven keresztül visszavonult életet élt egy kolostorban. Visszatérésekor Magyarországon Szent István királyt ő részesítette a bérmálás szentségében. Maga többször járt Géza fejedelem udvarában, s szívélyes kapcsolatot alakított itt ki. Adalbert társai, tartva III. Ottó ellenpártjának a bosszújától, Magyarországra jöttek, ahol Pannonhalmán Géza fejedelem, majd Szent István támogatásával monostort építettek. Szent Adalbertet 997-ben miseáldozat közben ölték meg a pogány poroszok, akik közé téríteni ment. Több lándzsaszúrással kivégezték, majd lefejezték. Testét előbb a gnieznoi katedrálisban, majd 1036-ban Prágában temették el.

( Forrás )

Fizetségek a lelkekért

     A nyári hőség ellenére, alig pihenve igyekezett hazafelé, erőltetett menetben. Lábai alig bírták az iramot és egyre inkább sántított. Augusztus 25-én, szent patrónusának ünnepén érkezett a Poitiers előtt 8 km-re fekvő Ligugé-be. Legnagyobb meglepetésére, már itt találkozott Mathurin testvérrel aki szomorú hírekkel várta, főleg a püspök hozzáállását illetően. A fiú szinte ijedten tekintett Lajos atyára, leromlott, nyúzott arcú lelkivezetőjére, aki nemcsak hogy megsántult, de legalább tíz évet öregedett.
– Fiam! – szólt az atya. – Miért nem a Vezeklők Kápolnájában vártál rám?
– Mert a Püspök kitiltott engem is! – volt a válasz.
     Most azonnal mennem kell a Főpásztorhoz – mondta Grignon atya, és rá se hederített Mathurin jóindulatú marasztalására.
     A Poitiers-i püspök a lehető leghidegebben fogadta hajdani elismert papját és azt a kijelentést tette, hogy „az atya több kárt okozott mint hasznot!” Elkeserítő szavait még tetézte, hogy megtiltotta misézését egyházmegyéjében, sőt azt 24 órán belül el is kellett hagynia!
     Lajos atya a szenvedő Krisztusára gondolt, az ártatlanul bántalmazott Üdvözítőre, aki türelmes volt ítélkezőivel szemben. Érezte, hogy neki is ezt kell tennie. Úgy gondolta, hogy a püspöknek tudnia kell mit cselekszik, mely bizonyára így helyes! Szentünk, azzal már elő sem hozakodott, hogy egy Apostoli Misszionárius lesz kitiltva az egyházmegyéből.
     Bár már végképp alig állt a lábán, újabb 30 km-es gyaloglást rótt magára, azonnal elhagyva a várost. Mathurinnak csak annyit jegyzett meg indokként, hogy „itt nem tudnánk reggel misézni”.
A fiú magán kívül volt. Milyen aggódással várta haza lelkiatyját, most meg szeme láttára hajtja magát a halálba. Lajos atya, mintha megérezte volna társa gondolatát, lelkendezve magyarázta:
– Fiam! Ez a megpróbáltatásunk sem véletlenül van. A Gondviselés küldte nekünk, hogy alkalmunk legyen érdemeket szerezni magunk és mások számára. Ajánljuk fel Égi Édesanyánknak, Ő majd biztosan a legrászorulóbb lelkek javára fordítja, hogy megmentse őket. Talán csak a Mennyországban fogjuk megtudni, hogy kiket mentettünk meg ezzel! Emlékszel még miről beszélgettünk? A felajánlásról és a felajánlottságról, arról, hogy Jézus rabszolgái leszünk Máriában. Ez a legnagyobb lehetőség, amit földi ember csak elérhet. De az ár? Az valóban nagy! Mindenesetre nagyon úgy látszik, Isten megengedi, hogy mi az elsők között legyünk, akik ezt fizetik magukért és másokért. Lehet, hogy sokan valóban nekünk is köszönhetik majd, hogy a kegyelem megérinti őket – magyarázta az atya, és látva a fiú csodálkozását, tovább folytatta – Persze fiam, nyilvánvaló, hogy a mi „fizetségeink” a lelkekért csekélységek lennének, ha fel nem ajánlanánk azokat Jézusnak az Ő végtelen érdemei mellé és épp az Istenanya keze által. Mert Máriával, mindent elnyerhetünk Istennél!

   Legirgalmasabb Jézusom! Te mondtad, hogy irgalmat akarsz, ezért irgalmas Szíved hajlékába vezetem a tisztítótűzben szenvedő lelkeket. Nagyon szereted őket, mégis eleget kell tenniük igazságod törvényeinek. A Szívedből kiömlő vér és víz oltsa ki a tisztítótűz lángjait, hogy ott is dicsőíthessék irgalmad erejét.

   Örök Atya! Tekints irgalmas szemmel a tisztítótűzben szenvedő lelkekre, akik Jézus irgalmas Szívébe be vannak zárva. Kérlek Szent Fiad keserves kínszenvedéséért és mindazért a keserűségért, ami legszentebb lelkét eltöltötte, mutass irgalmat azok iránt, akik igazságos tekinteted előtt állnak. Ne nézz rájuk másképp, csak legkedvesebb Fiad, Jézus Sebein keresztül, mert hisszük, hogy jóságod és irgalmad határtalan.

Az Apostoli Misszionárius

     A Pápa megkérdezte, hogy hány éves, és hogy valóban a lelkek mentésére szánta-e az életét? Grignon atya tömören válaszolt:
– Igen Szentatyám! Én harminchárom éves vagyok és ez a vágyam, kerül amibe kerül!
     Ekkor a Pápa áldásra emelte kezét és így szólt: „Akkor Fiam, térj vissza Franciaországba. Prédikálj, imádkozz és szenvedj ott. Ez a te hivatásod! Hazád épp elég nagy terület buzgóságod gyakorlására. Ne hagyd el! Dolgozz mindig teljes alárendeltségben annak a püspöknek, aki egyházmegyéjébe meghív. Ily módon Isten meg fogja áldani munkádat. És ne aggódj – mondta a Szentatya bátorítólag –, a janzenisták és a többi eretnekséget hirdetők, továbbra is nehézségeket fognak eléd gördíteni, de épp egy esztendővel ezelőtt adtam ki „Vineam Domini Sabaoth” kezdetű konstitúciómat, mely segítségedre lesz! Ám, te személyesen is nagyobb tekintéllyel térhetsz vissza hazádba, mert kinevezlek Apostoli Misszionáriusnak, ennek búcsúival felfegyverkezve! Csak arra ügyelj, hogy soha ne kérkedj e titulussal! Küzdj és dolgozz és én áldásomat adom rád…”
     Szentünk odaadással figyelte Krisztus földi Helytartóját s csalódás helyett nagy lelki nyugalom töltötte el. Milyen megnyugtató, hogy Őszentsége nem találta tévesnek misszionálási módszerét, a Mária-tisztelet hirdetését. Efölött még hatalmat is kapott, hogy a híveket pápai áldásban részesítse. A pápa ugyanis megáldotta azt a kis elefántcsont keresztet, melyet magával hozott s annak megcsókolásával, Jézus és Mária Szent Nevének hívásával teljes búcsút nyerhet bárki, még halála órájában is!
     Ó, Szépszeretet Anyja, most már örömmel megyek vissza, hogy Szent Fiadnak mentsem a lelkeket! – sóhajtotta.
     Grignon atya elefántcsont feszületét vándorbotjára erősítve, haladéktalanul indult hazafelé. Szívében az öröm és az aggodalom érzése váltakozott. Örömmel, mert Apostoli Misszionáriusként térhet haza és aggódva, mert nem tudta, hogy távolléte alatt változott-e a püspök megítélése iránta. Vajon engedélyt ad-e a missziós munkára, vagy továbbra is „nagyhatalmú tanácsadóira hallgat?

A Szikla

     Grignon Lajos atya úgy tervezte, hogy öt hónap alatt oda-vissza megjárhatja Rómát, és ez idő alatt csupán a Gondviselésre hagyatkozik. Koldulva szerzi meg táplálékát, szállását pedig csűrtől-csűrig, paplaktól-paplakig, templomtól-templomig próbálja megoldani. Egyetlen örömteli kivételt tesz magának, hogy meglátogatja az útjába kerülő nagyobb kegyhelyeket. Ráadásul útitársa is akadt egy spanyol fiatalember személyében, aki kikönyörögte, hogy legalábbis odafelé vele tarthasson.
     A fáradalmas zarándokút jól haladt, sok élményben és érdemben gazdagítva szentünket. Különösen Loretó hagyott maradandó kegyelmi nyomokat szentünk lelkén, mivel itt két hétig maradt és abban a kegyben részesült, hogy nap mint nap misézhetett a kis Názáreti Ház oltáránál. (A bazilikában mellékoltár őrzi szentünk látogatásának emlékét!) Ebből a lelkigyakorlatából többet merített, mint bármelyik másból. Aztán Assisi, Perugia, Viterbo! Festői szépségű városok. Mikor végre megpillantotta a Szent Péter bazilika kupoláját, sírva borult le a porba, s a hátralevő utat mezítláb tette meg.
     1706. június 6-án fogadta Grignon atyát a Pápa szentéletű gyóntatója Mgr. Giuseppe di Tomasi, a kiváló hittudós, aki nagyra értékelte Montforti Grignon Lajos tanítását és alkalmas fegyvernek tartotta azt a janzenizmus ellen. Ő ezen véleményéről tájékoztatta is XI. Kelemen pápát, aki ennek ismeretében, rendkívüli szívélyességgel fogadta a szentéletű zarándokot.
     Atyánk amint letérdelt a Szentatya elé, elővette rövidke latin beszédét, de alig kezdett olvasásába, mikor a Pápa vállára téve kezét, barátságosan felszólította, hogy beszéljen csak saját nyelvén. Lajos atya meglepődve tekintett föl s szeméből öröm sugárzott. Máris öntötte lelkéből hat évi papságának történetét, azt, hogy missziók és lelkigyakorlatok tartásával evangelizál, neveli a tudatlanokat és buzdítja őket nagy szerelme, a Boldogságos Szűzanya iránti tökéletes önátadásra. Elmondta, hogy azért hirdeti a valódi Mária-tiszteletet, mert úgy véli, hogy ezzel biztosabban irányítja az embereket Jézushoz, továbbá megszilárdítja a katolikus hitet az eretnekséggel, főleg a janzenizmussal szemben. Hogy legfőbb álma a Bölcsesség Leányai női és a Mária Társasága férfi rend megalapítása, mellyel fenti igyekezetét szeretné hatékonyabbá tenni. Végül még hozzá tette, úgy véli, Isten akarata, hogy inkább idegen földön legyen misszionárius, mint Franciaországban, végtére is ez a kérdés késztette erre a nagy útra; Keletre menjenek misszióba, vagy az Újvilág indiánjai közé?

A nagy zarándoklat

     Grignon atya most nem várt a válasszal:
Én fiam, Rómába zarándokolok, hogy egy nagy kegyet eszközöljek ki Őszentsége XI. Kelemen pápától. „Szeretném megnyerni az engedélyt testvér, hogy távoli misszióba mehessünk. Úgy gondolom, én és te sokkal több jót tudnánk ott tenni a lelkek javára, mint bárhol másutt.” Te pedig – mivel az utasítás rád nem vonatkozik –, amíg lehet itt maradsz a Vezeklők kápolnájában. Ha azonban másként alakulna, akkor visszaérkezésemig, valamelyik ismerős plébániára menj, ahol misszióztunk! – válaszolta Lajos atya határozottan.
     A fiúnak kiszáradt a torka, erőltette a nyelést, és szeme helyett a párás ablakon csordult le egy kanyargós leheletkönny.
     Az atya ahelyett, hogy pakolt volna, az asztalhoz ült és leveleket írt. Úgy gondolta, mivel a püspöki tilalom miatt az egyházmegye szószékein nem prédikálhat, talán nem vét az engedelmesség ellen, ha körlevélben mond búcsút azoktól az egyházközségektől, melyekben lelkigyakorlatokat tartott. Ezek a missziók egyébként oly hatásosak voltak, hogy még évszázadok után is fennmaradtak az általa bevezetett változások. Így írt: „Mivel a szent engedelmesség megtiltja, hogy személyesen szóljak hozzátok, írásban búcsúzom tőletek, mert gyalog Rómába zarándokolok. Az isteni Gondviselés útját keresem, segítsetek, hogy megtaláljam. Hatalmas ellenségeim vannak: a világban mindazok, akik nagyra becsülik és szeretik a múlandó, s veszendő dolgokat és akik megvetnek, kigúnyolnak és üldöznek engem. Az egész pokol összeesküdött romlásomra, és mindenütt ellenem ingerli a hatóságokat. Ezekkel szemben én nagyon gyenge vagyok és tudatlan, hogy egyéb hiányosságaimat ne is említsem. Semmi kétségem sincs azonban afelől, hogy mivel egyedül állok és szegény vagyok, már rég elvesztem volna, ha a Boldogságos Szűz és a jó lelkek imája – főleg a tiétek –, nem támogatott volna, és ki nem esdi számomra Istentől a beszéd adományát, vagy az isteni Bölcsességet, mely egyetlen gyógyírja gyengeségemnek és hatalmas eszköz ellenségeim ellen!
     Kérve kérlek benneteket, hogy ne lankadjatok az imában, és mindent tegyetek meg a hitélet fenntartására, a bűnök visszaszorítására vagy legalábbis kiengesztelésére. Épp ezért ne dolgozzatok ünnepnapokon! Szenteljétek meg az Úr Napját, s ne tartson nyitva egyetlen üzlet sem, jóllehet a pékek, mészárszékek és zsibárusok megteszik ezt, meglopva ezzel Istent. Ezért kérem a halárusok és mészárosok feleségeit és a többieket, adjanak továbbra is jó példát a városnak és így gyakorolják azt, amit a misszió alatt tanultak!
     Nyomatékosan lelketekre kötöm, hogy végezzétek a rózsafüzért mindennap, havonta legalább egyszer járuljatok a Szentségekhez! Tegyétek meg, amit meg is ígértetek, hogy kerülitek a trágár beszédet a családban, barátok közt és a munka közben. Nem fogok elmaradni az irántatok való imában és ti is kérjétek a Boldogságos Szűzanyát, hogy zarándoklatom Rómába Isten áldásával járjon..!” – majd további tanácsokkal és áldásokkal zárta lelkipásztori levelét, melyet több példányban lemásolt.
     Alig aludt valamit, s ennek ellenére amint kora reggel befejezte tisztálkodását és imádságait, fürgén övére kötötte nagy rózsafüzérét, tarisznyájába tette zsolozsmáskönyvét, elefántcsont feszületét, a kis Szűzanya szobrot, s magára öltve pelerinköpenyét, kézbe vette hosszú vándorbotját.

A tökéletes Mária-tisztelet 3

     Grignon atya elemében volt. Az elesettek számára felállíttatott egy püspökség alá helyezett menhelyet, melyben a gondozást néhány jólelkű nőre bízta. Mondanunk sem kell, hogy a janzenisták őrjöngtek ekkora siker láttán. Azokra a közszájon forgó hírekre, miszerint „Poitiers leghíresebb misszionáriusa” csodatevő karizmával rendelkezik, s hogy számtalan beteg mellett még a kormányzó feleségét Madam d’Armagnatot is meggyógyította, végső leszámolásra ingerelte őket.
     Hatalmas és szerteágazó rágalomkampányt indítottak Grignon atya ellen. Hazugságok özönével ásták alá becsületét, olyannyira, hogy végül a püspök bizalma is megingott iránta. „Akinek annyi az ellensége, ott valami igazság is lehet a vádak mögött!” – gondolta, és egész egyházmegyében betiltotta Lajos atya működését, még a misézést is.
     Szentünk épp lelkigyakorlatot tartott a Szent Katalin egyházközség apácáinak, mikor megkapta püspöke szűkszavú üzenetét. Majdnem elájult.
     1706. Nagyböjtje volt és lelkigyakorlatának tervezett pontjait még félig sem teljesítette. Összeszedve holmiját, Mathurin testvérrel azonnal hazaindultak. Egy darabig hallgatagon lépkedtek egymás mellett, végül a fiú törte meg a lelket dúló csendet, kérdő panaszával:
Miért engedi meg ezt az Isten?
     Lajos atya azonban csak lépdelt tovább, mint aki figyeli a fagyos kavicsok monoton surmogását, majd mégis megszólalt. Válasza alapos és bölcs volt, mely már rég kiforrhatott benne. Mathurinnak, mindenesetre pótolta az elmaradt többhetes lelkigyakorlatot.
     „Nem kell elcsüggednünk, mint a janzenistáknak. Ha Isten keresztet küld, kegyelmet is ad hozzá. Egyik kezével büntet, a másikkal simogat. Nem engedi meg, hogy erőnkön felüli kísértés érjen minket. Megmutatja kedvességét, segít minket hatalmas kegyelmével, melyet a kísértés és megpróbáltatás súlyosságához és tartalmához mér, és így mutatja ki hatalmát. Az Örök Bölcsesség akarata ez!
     A Bölcsesség megpróbáltatásokat küld barátainak, hogy méltóbbá tegye őket magához. Sokat kell küzdeniük, s ellentmondásokra, akadályokra találnak mindenben, bármibe is kezdenek. A Kereszt azok osztályrésze és jutalma, akik vágyakoznak az Örök Bölcsesség birtoklása után, vagy már elnyerték azt. Nem kell azonban félniük, mert a Királynő nem engedi, hogy erejükön felüli megpróbáltatások érjék őket, hanem annyi kegyelmet ad nekik keresztjeikhez, hogy azok örömmé váljanak számukra.
     A Kereszt diadalmaskodik Krisztussal! A Bölcsesség akarta ezt így. A Bölcsesség annyira egyesül a Kereszttel, annyira hozzá tartozik, hogy sem angyal, sem ember, sem égi-földi szellem nem képes elválasztani tőle. Kapcsolatuk felbonthatatlan, szövetségük örök. Soha nincs Kereszt Jézus nélkül, sem Jézus a Kereszt nélkül. A Bölcsesség halála, dicsőségessé tette a gyalázatos Keresztet, a szegénysége gazdagság, a fájdalma gyönyör és megpróbáltatásai kegyelmek! A Kereszt istenivé vált. Minden tisztelet és imádás fenn van tartva és kijár az Ő szeretett Keresztjének.
     A megtestesülés óta a Bölcsesség a Kereszt, és a Kereszt a Bölcsesség! Ahhoz, hogy részesüljünk az utóbbiban, el kell fogadnunk az előbbit. Az önmegtagadás, áldozat, szenvedés, elviselése vagy keresése a feltétele annak, hogy kiérdemeljük az igazi örömöt, az égi boldogságot!” – fejezte be Lajos atya.
     Mathurin testvér sokatmondón bólogatott, majd lelkivezetőjéhez fordult:
– Úgy gondolja atyám, hogy az utóbbi időben ért szenvedéseink érdemszerzők?
     Grignon atya kezét fiatal barátja vállára téve felelt:
– Természetesen testvér!
     Hazaértek. Bár a fiú nyelvéről még kéretzkedett az újabb mondat; „egy apostolutódtól azért felelősségteljesebb döntést várhatna az ember…!” – de hangot már nem adott e gondolatának, mást mondott:
Reggel, főpásztori utasításra, innen mennünk kell… de hová?

Valóban feltámadt, halleluja!

A tökéletes Mária-tisztelet 1

     Lajos atya e zárónapon csupán megismételte lelkigyakorlatának főbb tanításait, sokan mégis úgy érezték, hogy az előző napi eseményekre reagált, holott ez távol állt tőle. Ezek az Ő szavai:
„…Kell, hogy Jézus Krisztus a mi Megváltónk, igaz Isten és igaz ember, legyen minden áhitatgyakorlatunk végső célja és befejezése, különben hamisak lennének azok. Jézus Krisztus, az Alfa és az Omega, minden dolog kezdete és vége.
     Nem adatott az ég alatt Jézus nevén kívül más név, mely által üdvözülhetnénk. Üdvösségünknek, tökéletességünknek és dicsőségünknek Isten nem vetett más alapot, mint Jézus Krisztust. Minden épület, mely nem ezen a Sziklán nyugszik, homokra van építve és előbb-utóbb csalhatatlanul összeomlik. Minden hívő, aki nincs Vele egybeforrva, mint a szőlővessző a tőkével, leesik, elszárad és csak arra való, hogy tűzre dobják. Rajta kívül minden csak tévedés, hazugság, igazságtalanság, haszontalanság, halál és kárhozat. Ha ellenben mi Jézus Krisztusban leszünk és Jézus Krisztus bennünk, akkor nem kell félnünk a kárhozattól. (61)
     Ha tehát a valódi és igazi Mária-tiszteletet tanítjuk, ez csak azért történik, hogy Jézus Krisztus tiszteletét annál tökéletesebben megalapozzuk, hogy könnyű és biztos eszközt nyújtsunk Jézus Krisztus megtalálására. Ha a Máriatisztelet Jézus Krisztustól elidegenítene, akkor azt, mint a gonosz lélek csalását, el kellene vetnünk.(62) Itt egy pillanatra Hozzád fordulok, ó én szeretetreméltó Jézusom, hogy isteni Felséged előtt szeretettel elpanaszoljam, hogy a legtöbb keresztény, köztük még a legtudósabbak sem ismerik el azt a szükséges kapcsolatot, mely Közted és legszentebb Anyád között van. Te, ó Uram, mindig Szűz Máriánál vagy és Szűz Mária mindig Nálad van és nem lehet Nélküled, különben megszűnnék az lenni, aki.
     Ó, ha ismernék azt a tiszteletet és szeretet, melyben Te ebben a csodálatraméltó Teremtményben részesülsz, akkor egészen más véleményen lennének Rólad és Róla is. Ő oly bensően van Veled egyesülve, hogy a világosságot a naptól, a meleget a tűztől, sőt mi több, minden angyalt és szentet inkább elválaszthatunk Tőled, mint fenséges Anyádat, Máriát, mert Ő lángolóbban szeret és tökéletesebben dicsőít, mint minden más teremtményed együttvéve. (63)
     Nem nagyon meglepő-e látni, szeretetreméltó Uram, hogy legszentebb Anyádat illetően mekkora tudatlanság és elvakultság uralkodik a földön? Nem annyira a bálványimádóktól és pogányokról beszélek, akik nem törekednek arra, hogy Őt ismerjék, hiszen Téged sem ismernek; még az eretnekekről és szakadárokról sem szólok, akik nem törődnek legszentebb Anyád tiszteletével, minthogy Tőled és Egyházadtól elszakadtak; hanem azokról a katolikus keresztényekről, sőt köztük a tanítókról, akik bár arra hivatottak, hogy másokat az igazságra oktassanak, de sem Téged, sem legszentebb Anyádat nem ismerik, kivéve valami pusztán elméleti, száraz, terméketlen és közömbös módon. Ezek az urak csak ritkán beszélnek legszentebb Szűzanyádról és a tiszteletről, mellyel iránta viseltetnünk kell, mert attól tartanak, – mint mondják –, hogy az emberek visszaélnek vele és sérelmet követnek el Rajtad, ha legszentebb Szűzanyád iránt túl nagy tiszteletet tanúsítanak. Emellett ezek az urak nem éppen jámborak és nem viseltetnek gyengéd tisztelettel irántad, épp azért nem, mert Szűz Mária iránt sincsenek gyengéd tisztelettel. Szűz Mária zsolozsmáját, a skapulárét, a rózsafüzért olyan áhítatgyakorlatoknak tartják, amelyek csak együgyű asszonyoknak és a tudatlan népnek valók és az üdvösségre egyáltalán nem szükségesek. Vajon a legszentebb Szűzanyád iránti tisztelet akadálya-e a Te tiszteletednek? Vajon Szűz Mária azt a tiszteletet, melyet Neki adunk, magának tartja-e meg? Vajon elszakadunk és eltávolodunk-e a Te szeretetedtől, ha Neki adjuk magunkat és Őt szeretjük? (64)
Minden Szenttel hangosan oda akarom nekik kiáltani: „Senki se merje remélni, hogy Istennél kegyelmet és irgalmat talál, aki szent Anyját megsérti!” (66)

     A Szeretetláng üzenetének és lelkiségének mibenlétét fejtegettem az előző részekben, és ezt teszem ma is! Néhai Bernardino Echeverria Ruiz guayaquili bíboros-érsek a Lelki Napló 1988-as ekvádori kiadásához írt ajánlásában így méltatta a Mária Szíve Lángjának lelkiségét: „A Szeretetlángnak égnie kell minden keresztény megmentésére, hogy megmentse a családokat, hogy segítse a papok megszentelődését. (...) A Szeretetláng kell, hogy megvilágítsa a keresztény ember életének minden pillanatát...” ‒ idézet vége.
Nagyon szép és pontos megfogalmazás! A Szeretetláng megszentelő kegyelmének a mibenlétéről az Úr szavai a  Lelki Naplóban: „Én vagyok az, aki feléjük közeledem. (III/218)  A Szűzanya közbenjáró nagy hatalma az, amellyel kieszközölte Tőlem a családok részére ezt a nagy kegyelmi áradatot, melyet most készül a földre árasztani. Ahogy Ő is mondja, ilyen még nem volt, mióta az Ige Testté lett. Szívről-szívre járva adja Szívének Szeretetlángját, mely a családokban uralkodni akaró sátánt a ti áldozatos imáitok által megvakítja.” (III/140) Ennyi a Naplóból! (Az Ekvádorban megjelent Napló borítója)
     És ezt a hatalmas lélekmentő programot, melyet az Égiek a legérintettebb stratégiai pontokra, a társadalom legkisebb egységeire a családokra és a szent papokra kívánják alapozni, kik hajtják végre? Szűz Mária Apostola, Montforti Grignon Szent Lajos ezt írja: „Az Úr papjai lesznek, akik mint valami láng, mindenütt felgyújtják az isteni szeretet Tüzét!” (TMT 56)
     Óhatatlanul felmerül mindannyiunkban a kérdés ‒, hogy végtére is, miként valósulhat meg ez a valóban rendkívüli égi ígéret?
Nos ‒ a fatimai kérések teljesítésével! Vagyis, ajánljuk fel magunkat és szeretteinket Mária Szeplőtelen Szívének, legalább egyszer végezzük el az első szombati engesztelést és naponta imádkozzuk a szent rózsafüzért ‒ a Szeretetláng betéttel ‒ az egész emberiségért, ezáltal szívről-szívre lobbantjuk fel Mária Szíve Szeretetlángját, hogy a családokban uralkodni akaró sátán tehetetlenné váljon!
Ne méricskéljünk, hogy „egyfolytában imádkozom és mégsincs semmi eredménye”! ‒ Csodálkozunk ezen? Hiszen a „legkedvezőtlenebb” időben estünk a bűnbe, manapság ugyanis a legádázabb harc folyik minden egyes lélekért és esdeklésünkre, a megszabadítás legkedvezőbb idejét és módját csakis az Úr tudja, Ő, aki végleg legyőzte a világot egyszer s mindenkorra (vö. Jn 16,33)! Bízhatunk Benne, hogy teljesíti kívánságunkat, ha Édesanyja szeretettől lángoló Szívére hivatkozunk! 

(Alsó kép: Bernardino Echeverria Ruiz érsek a Guadalupei Szűzanya szentélyében, szeretetláng-papokkal. Bal szélen P. Róna Gábor jezsuita atya, a Napló spanyolra fordítója)

Mennyei Atyánk, mindenható Istenünk, színed elé járulunk,
Benned bízva és Hozzád könyörögve kicsiny nemzetünkért.
Már nem szabadságharcot folytatunk,
élet-halál küzdelem a tét – Dávid és Góliát.
Dávid szembe mert szállni Góliáttal és győzött,
mert Te Urunk, vele voltál.
Mi is ezzel a hittel álltunk és állunk a harcban, hisszük,
hogy számíthatunk a Te segítségedre.
Imádkozunk vezetőinkért is, hogy Istenhez hűen vezessék
országunkat, nemzetünket...
Segítsd őket, segíts minket Szentlelked erejével,
mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség,
mindörökké. Ámen

Kérek mindenkit, adja tovább, hogy imaháló borítsa be a Kárpát-medencét!
Bízzunk Mindszenty József bíboros kijelentésében:
"Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet!"

     A püspök megkeresztelte Valeriánuszt és az boldogan tért haza hitveséhez, könnyekkel küszködve vallotta meg hitét, mely teljesen átformálta az életét.
     A szobájukat ekkor nagy fényesség telítette be és megjelent Cecília őrangyala, aki kissé meghajolva köszöntötte őket. Mindkettejüknek egy-egy ragyogó koszorút helyezett a fejére, ám ekkor lépett be hozzájuk Tiburtius, Valeriánusz öccse, aki nem látott ugyan semmit, de szinte belebódult abba a pompás illatba, ami átjárta a szobát. Mindjárt meg is kérdezte, hogy "Mitől van ilyen csodás illat, és miért vagytok ti ennyire meghatottak?"
     A boldog ifjú pár elmondta Tiburtiusznak az illat és örömük okát, hogy itt járt náluk az Úr angyala.
     Mondanunk sem kell, hogy Cecília sógora – aki szintén katona volt – azt a kihívó kérdést tette fel, miszerint: "Szeretném én azt látni!" A válasz is ugyan az volt a sógornő és bátyja részéről, hogy "Megláthatod, ha megkeresztelkedsz!"
     A két testvér most együtt kereste fel a püspököt, aki hitoktatás után Tiburtiuszt megkeresztelte, akit a továbbakban Tiborként említünk.
Híre terjedt, hogy a császári hadtest két tisztje keresztény lett. A városparancsnok Almakhius fülébe is eljutott a "szégyenletes" hír.   Elfogatásukra elküldte Maximus nevű főtisztjét. Valeriánusz és Tibor megnyerő emberséges példája azonban a főtisztet is megtérítette. A prefektus dühöngött és vérpadra küldte a két testvért és Maximuszt is családjával együtt. Cecília saját vértanúsága előtt buzdította őket, hogy Krisztus várja őket, nem koszorúval, de a dicsőség koronájával.
     Tibornak kínzatásként parázson kellett járnia, de semmi sérülést nem szenvedett. Ezt követően lefejezték.
A Via Labicana országútja mellett lévő őskeresztény temetőben temették el.
     Sírfeliratát, Szent Damáz pápa írta meg: "Abban az időben, midőn kard járta át a gyengéd Anyának szívét, e kiválasztott vértanú megvetve a világ fejedelmét, mennyei magasságok felé sietett, boldogan követte Krisztust! E helyen mindig szent tiszteletben és dicséretben részesülsz Isten kedveltje, dicső Tiburtius. Kérlek ne feledkezz meg Damázról sem!"

     Szent Tibor maradványait később a megépült Szent Cecília Bazilika altemplomába helyezték el, ahol ma is megtekinthető!

Szent Tibor, könyörögj érettünk!

 (Képünkön: Cecília Basilika, középen Szent Tibor oltára.)

Siker és szenvedés

     Hetek teltek el mikor váratlanul nagy örömet hozó hír érkezett, a püspök engedélye arra vonatkozóan, hogy Lajos atya ezentúl Poitiers legnagyobb székesegyházában, a Kálvária templomban is tarthat lelkigyakorlatot. (Ez a templom a Fontevrault-i bencés apácák rendtartományához tartozott, akiknél Lajos atya Sylvie nevű húga szerzetesnőként élt).
     A janzenistáknak ez a püspöki „engedékenység” már sok volt. Az, hogy a „montforti” missziókat tarthatott egy-egy kis faluban, az hagyján! Az azonban, hogy Poitiers főtemplomában is felkavarhassa a híveket, az már végképp tűrhetetlen volt számukra. Fokozottabban kezdték figyelni, miként is lehetne valami botrányt kelteni a „csodapap” körül.
     Grignon atya megneszelte, hogy ellenségei valami zavarkeltésre készülnek s gyanakvását Mathurin testvérrel is megbeszélte, mintegy felkészítve őt. A naiv fiú azonban el sem tudta képzelni, hogy egyházi emberek gonoszkodva akadályoznák az evangelizációt! Lajos atyára, mint valóságos szentre tekintett, hiszen minden missziója, prédikációja, gyóntatása és minden szentmiséje léleképítő volt sokak számára. Az élete pedig különösen méltó volt e magasztos kifejezésre, hiszen micsoda penitenciákat vállalt magára másokért! Micsoda kemény böjtökkel sanyargatta magát hetente többször is! Ezen felül nap mint nap, alig aludt pár órát, azt is a puszta földön egy elnyűtt köpennyel takarózva. Képtelenség, hogy Isten emberének, a Szűzanya eme apostolának, bárki is kárát akarná! – morfondírozott a fiú.
     Kezdetben simán ment a lelkigyakorlat. Lajos atya a templomkapuban, egy dobogóról volt kénytelen prédikálni, mert olyan hatalmas tömeg gyűlt össze. A gyóntatáshoz naponként jelentkeztek kisegítő papok, és úgy a kinti, mint a benti hívek egységben énekelték a Boldogságos Szűzanya himnuszait. Grignon atya szentbeszéde is a szokott sikerekkel kecsegtetett s egy óriási fakeresztet tervezett „missziós emlékként” a templom falához felállítani. A mindent fürkésző janzenistáknak azonban feltűnt egy – a prédikációk hatására összehordott, erkölcsileg kifogásolható könyvekből és képekből rakott –, hatalmas kupac, melyet a körmenet végén szándékozott a tömeg önként elégetni. Elhatározták tehát, nevetségessé teszik a missziót azzal, hogy sebtiben egy szalmával kitömött ördögfigurát állítanak a máglyára és kihívják a püspököt, hogy nézné meg a „főtisztelendő úr szándékát, mellyel nevetségessé teheti a vallást, mivel az ördögöt égeti, miközben a hatalmas fakereszttel járatná körbe-körbe a hisztérikus tömeget!”
     A csúfondáros bábú máris készen volt, fülében egy-egy szál kolbásszal, bizonyítékként a missziók „teológiai színvonalára”! A püspök nem volt otthon, helyettese azonban minden körültekintés, – a könyv és képhalmaz megtekintése nélkül –, rontott be a templomba, azonnal leállítva a szentbeszédet, betiltva a keresztállítást, a körmenetet és a máglya meggyújtását.
     Grignon atya nagy alázatossággal, térdre esve hallgatta a felingerült helynököt s utána csak ennyit mondott a népnek: „Testvéreim, fel akartunk állítani egy keresztet a templom ajtajánál, de nem ez Isten akarata. Elöljárónk ellenzi. A keresztet állítsuk fel tehát a szívünkben, mert jobb helyen lesz ott, mint bárhol másutt!”
Ha a janzenisták azt remélték, hogy leronthatják Grignon Lajos atya munkáját, csalódniuk kellett. Másnap ugyanis – mely a misszió befejező napja volt –, jóval nagyobb embersereg gyűlt össze.

DNS-vizsgálat igazolja, hogy a honfoglalás valójában hazajövetel volt – olyannyira –, hogy voltak akik soha el se mentek!

     Egy genetikai vizsgálatsorozat eredménye szerint a magyar férfiak 93,7 %-a mindössze négy ősapától ered, és a jelenleg a Kárpát-medencében élő magyar férfiak 73,3 %-a már a kőkorszak legelején is itt élő férfi populáció leszármazottja. Az USA-ban megjelenő tekintélyes Science magazinban egy genetikával és származástannal foglal­kozó kutatócsoport publikálta ezeket a megdöbbentő erejű eredményeket.   Megállapították továbbá azt, hogy a magyar nép ősei körülbelül 35-40 ezer évvel ezelőtt az Európában elsőnként megjelent europid őstelepesek közt voltak. A magyar nép populációgenetikai és karakterisz­tikai szempontból ma Európa egyik legelhatárolhatóbb népessége. A recens∗ minták azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99 székelyföldi férfitól, valamint a 113, illetve 84 nőtől nyert minta összetétele nem különbözik egymástól, és a minták bő kilenctizede az európai ősla­kosságéval egyezik meg. Ezek szerint most már tudomá­nyosan igazolt tényként fogadható el az, hogy a magyarok mindenkinél korábban jelen voltak a Kárpát-medencé­ben, és a későbbi honfoglalóknak nevezett őseink néhány évezreddel később csupán visszatértek őshazájukba.

Hihetetlen! Magazin XIV. évf. 3. (149.) szám, 2014. március, 73. oldal

 ∗ recens = mai; friss, új keletű

(Nagypéntektől a Húsvét utáni első szombatig)

ELSŐ NAP „Ma az egész emberiséget vezesd hozzám, főleg a bűnösöket s merítsd őket irgalmam tengerébe. Így megvigasztalsz keserves szomorúságomban, melyet a lelkek vesztén érzek!”

Legirgalmasabb Jézus, aki könyörületes vagy irántunk és megbocsátasz nekünk, ne bűneinket nézd, hanem bizalmunkat, mellyel végtelen jóságodhoz járulunk. Végy fel bennünket legirgalmasabb Szíved hajlékába, s tarts örökké ott minket. Könyörgünk Hozzád szereteted által, amely az Atyával és a Szentlélekkel köt össze Téged. Miatyánk… Üdvözlégy… Dicsőség…

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb Szíve oltalmaz. Az Ő keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad mindenhatóságát mindörökké dicsérjük. Ámen

Az Üdvözítő Krisztus Keresztútja

     A helytartó ezután újra kiment, és így szólt a zsidók népéhez: „Íme, az Ember!" És rámutatott a töviskoronás, vértől áztatott bíborruhában remegő Krisztusra. A főpapok és a nép mihelyt meglátták Őt, nem rendültek meg, hanem még hangosabban kezdtek kiáltozni: „Feszítsd meg! Feszítsd meg! Vére rajtunk és utódainkon!” Pilátus azt mondta erre: 

     A katonák, miután Jézust keresztre feszítették, ruháit szétosztották egymás közt. Amikor a köntöse következett, mely varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. 

(Forrás nyomán: Radó Polikárp OSB. Az Egyház szentjei, PALLADIS rt. kiadása Budapest, 1940)

     Szent Tibor (Tiburtius) vértanú élete, elválaszthatatlan sógornője, Szent Cecília történetétől. Ezért először Cecíliáról emlékezem meg, mivel általa tért meg a Jézusért vértanúságot is vállaló Tibor. 

     A III. század első felében történtek szerint, a kiemelkedő jómódban élő Cecília, szülei tudta nélkül keresztény és Krisztus jegyeseként kívánta leélni életét. Ebbéli szándékában, megerősítette a katakombák rejtekében a püspök is, feladva rá a szüzek fátylát.
     Amikor szülei úgy határoztak, hogy feleségül adják a rangban hozzáillő, Valeriánusz nevű pogány katonatiszthez, ő nem ellenkezhetett.
Abban a képtelenségben reménykedett, hogy vőlegénye tiszteletben fogja tartani titkos esküjét.
     A házasságkötés nagy dínom-dánommal meg is történt, ám amikor az ifjú pár elvonult, Cecília közölte nagy titkát férjével.
     Valeriánusz, hetykén számon is kérte menyasszonyától, hogy "Ugyan bizony ki akadályozhat meg engem abban, hogy asszonyommá tegyelek?"
     Cecília azonban határozott választ adott vőlegényének: "Az Isten által mellém rendelt őrangyalom!"
     Valeriánusz, nyomban rá is kérdezett: "Miféle őrangyal? Szeretném én azt látni!"
     Cecília nem késlekedett a válasszal: "Megláthatod, de előbb meg kell keresztelkedned!"
     Az ifjú férjen olyan jószándékú kíváncsiság vett erőt, hogy nyomban a kereszténység mibenléte felől érdeklődött. A nászéjszaka hitoktatással telt el Cecília részéről, majd elmondta férjének a titkos jelszót, amivel megtalálhatja a püspököt, akinél másnap jelentkezett is. 

De lássuk a két forrásanyagot!
     A Szeretetláng Naplóban az Úr szavai: „Leánykám, téged választalak ki, hogy isteni Irgalmasságomnak közvetítője légy. Te magad is töltekezz isteni Irgalmam bőségével, és ha ajkadat szóra nyitod, hirdesd Szívem Irgalmát, mely majd elég a bűnösök utáni vágyakozástól. A te egész életed is vágyakozás legyen, az áldozat, az imádság és a megváltó munkámban való segíteni vágyás”. (I/60)
     Az Irgalmasság Naplóból, Jézus: Égetnek az irgalom lángjai. Szeretném kiárasztani őket az emberekre (N.1074).
Fausztina szavai: Örök szeretet, tiszta láng, égj szüntelenül szívemben és istenítsd meg egész lényemet örök tetszésed szerint, mely által életre s örök boldogságba hívtál...(N.1523). Urunknak kimondhatatlan irgalmassága, a könyörület és minden öröm forrása, (...) mert ő a végtelen Szeretet Élő Lángja. (N.1748)
Átéltem Isten szeretetlángját, s megértettem, hogy Isten szava élő (N.1104). Teremtményi szeretetemnek tüze egyesült az Ő örök szeretetének izzásával. Ennek a kegyelemnek a nagysága felülmúl minden más kegyelmet! (N.1056) Legédesebb Jézus! Gyújtsd lángra szeretetemet Irántad! Formálj magadhoz hasonlóvá, isteníts meg, hogy cselekedeteim kedvesek legyenek előtted!” (N.1289)! ‒ idézet vége!
     Az elhangzottak kedves Hallgatóim, nemcsak az Irgalmasság mibenlétének, hanem a Szeretetláng kegyelmi hatásának és céljának is pontos leírásai!
     A fentiek szellemében elmondhatjuk tehát, hogy míg az Isteni Irgalmasság: a bűnös ember felé forduló Isten szerető szánalmának a megnyilvánulása, addig a Szeretetláng: az Isten felé forduló ember ‒ benső késztetése! Ezt az Isten- és emberszeretetre való 'benső késztetést', ezt a 'kegyelmi hatást' ígéri Isten Szentséges Anyja azoknak, akik nyitott szívvel és gyermeki szeretettel vannak Iránta. Ezért a Mária-tisztelők meghívást kapnak, hogy megéljék és indíttatást érezzenek arra, hogy áldozatos imádságaik által tovább adják a Szeretetlángot.
És bizony meglehet, hogy a Szeretetláng lélekújító kegyelme, nemcsak egybeesik az Isteni Irgalom üdvözítő tervével, de egyben a fatimai ígéret beteljesülése is: a Szeplőtelen Szív végső győzelme!

A segítőtárs

     Közben a Montbernarge környéki sikereknek is híre ment, elismerésre késztetve a Poitiers-i püspököt is, aki további missziókra kérte fel szentünket. Napokon belül egy szintén egyházmegyés faluban, Saint Savin-ben találta magát. Újabb siker, újabb megtérések, az Evangélium újabb diadala Szűz Mária által! Az iszákosság, a szerencsejátékok és egyéb visszásságok, itt is az igazi erényeknek adtak helyet. A nép ajkán egyre gyakrabban keringtek csodás gyógyulásokról szóló történetek. Nem volt otthon, család, ahol ne tisztelték volna a Szűzanyát, ahol ne vált volna a rózsafüzér elmaradhatatlan napi imádsággá.
     Természetes, hogy Grignon atya hálatelt szívvel mondott köszönetet Égi Anyjának s összekulcsolta kezét. „Számít is az, hogy mi ennek az ára? Hogy mindez mit követel tőlem? – suttogta elszántan. – Kell és üdvös is, hogy még több lemondást és áldozatot vállaljak magamra. Végülis, egy missziós, aki nem szenved és nem imádkozik azokért, akik veszélyben vannak, az tökéletes tévedésben él. Annak kudarca biztosított!” Amint így gondolkodott, felmerült lelkében a kérdés: ha egy egyszerű pap ennyi eredményt képes elérni az újraevangelizálás terén, milyen sikereket arathatna Jézus, ha több missziós papja munkálkodna együttesen?!   Ámde a Mária Társasága csak álom és még egyetlen, akár csak szimpatizáns papot sem sikerült találnom – sóhajtozott Lajos atya.

     Másnap, amint a püspök által kijelölt lakhelyére ment, a Vezeklők kápolnájában egy elmélyedten rózsafüzérező fiatalemberre lett figyelmes, aki láthatóan vándor volt, bottal és batyuval. Az atya kíváncsian fürkészte és meg is kérdezte, hogy mi járatban van. A fiú elmondta, hogy a kapucinusokhoz szeretne belépni, mert a lelke mélyén érzi a Szűzanya hívását. Az atya szemeibe örömkönnyek tolultak és tudatta a derék fiúval, hogy megérkezett és ne tovább! Mellette épp a Szent Szűz igazi szolgálatába léphet, majd elmesélte céljait és küzdelmes, de olykor örömteli sikerekkel vigasztalt sorsát. A fiú – akit ezentúl Mathurin testvérnek szólított –, maradt.
     Lajos atya saját szálláshelyén jelölt ki szobát a legénynek. Ott és napközben is, ha tehette oktatta a fiatalembert, s beavatta a Mária Társasága Missziós Rend nagyszabású tervébe, melyet többségében „lánglelkű” papok alkotnak majd, de a segítőtestvérek közül ő, Mathurin az első. Szinte látnokian mesélt a Rend jövőbeni tagjairól: Ők a Boldogságos Szűz igazi szolgái lesznek, akik Szent Domonkosként fognak föl s alá járni a világban, az Evangéliummal és a Rózsafüzérrel felfegyverkezve. Világító fények lesznek a sötét világban…” – tanított Grignon atya.
– Atyám! Ön tudja, hogy mennyire szeretem a szentolvasót imádkozni, néha azonban úgy érzem, hogy a szemlélődő, benső imára kellene helyeznem a hangsúlyt. Mi a helyes? – kérdezte Mathurin.
– „Hidd el nekem, kedves testvérem! Ha te a szemlélődés felső fokára akarsz eljutni – anélkül, hogy önmagadat félrevezetnéd, vagy az ördög hálójába ne jutnál, (ami gyakori a misztikus hajlamú lelkeknél) – akkor imádkozd el naponként – ha lehetséges – az egész szentolvasót vagy annak legalább egyharmadát: az öttizedes rózsafüzért! Az ördög rabja lenne ugyanis az a gőgös lélek, aki csak a belső imára helyezné egyedül a súlyt – abban a hiedelemben –, hogy a szóbeli ima csak a kezdőknek és a tökéletleneknek való.
Tarts ki tehát hűségesen rózsafüzéred mellett s biztos lehetsz abban, hogy aki azt naponként elimádkozza, az nem esik tényleges eretnekségbe, sem a sátán csapdájába! Ez egy olyan igazság amit saját véremmel is kész lennék aláírni!
Ha pedig a nagy irgalmasságú Isten a szóbeli ima közben vonzana – mint annyi szentet –, akkor engedd magad vonzatni, hogy szabadon működjék és imádkozzék benned az Úr! S ha kell, ezen a napon a rózsafüzért is elhagyhatod.
De ha még nem jársz ily magasban, hanem az imaélet alsóbb fokain, akkor kevés a jogcímed arra, hogy a rózsafüzérezést abbahagyd, annál is inkább, mert ez segít téged az erények egyre tökéletesebb gyakorlásában, s számodra valóban Jákob lajtorjája lesz tizenöt létrafokával, melyeken erényről-erényre, fényről-fényre juthatsz előbbre és minden önámítás nélkül könnyedén hághatsz Jézus Krisztus tökéletes követéséig!” – válaszolta Grignon atya.

Lángoló szívvel

    Másnap Lajos atya gondokba merült, lelkes, pozitív gondolatokba. – Ha elmegyek, mi fogja emlékeztetni az embereket Istenre, fogadalmukra és az imádságra? Kellene egy templom, de egyenlőre képtelenek lennének építeni, talán egy kis kegyhely! Igen, ez megfelelő lesz, hisz valaki ajánlott is egy elhagyatott magtárat! – szövögette gondolatainak fonalát. És ekkor egy Poitiers-i jóbarát egy szép, de kopottas Mária-szobrot hozott ajándékba:
„Királynő, ölében a Kis Jézussal”. Grignon atya boldogan kiáltott fel: Szívek Királynője, Isten hozott Montbernarge-ban!
     A falu apraja-nagyja részt vett a kegyhely kialakításában, és Lajos atya könnyezve szentelte fel.
A sikereken nem csodálkozhatunk, hiszen Montforti Grignon Szent Lajos, Szűz Máriának, Szent Anyjának igazi gyermeke volt – az Úr papja –, saját szavaival: „aki, mint valami láng, mindenütt felgyújtotta az isteni szeretet tüzét!”* Mondhatnánk; mentette a lelkeket bármi áron, akár alkalmas volt, akár alkalmatlan!
A környező templomokban is nagysikerű lelkigyakorlatokat tartott, melyek hírére mindenhonnan tódult a nép. Így a Szent Radegundisz, a Szent Katalin és a Feltámadás plébánián.
     Hallgatósága gyakran nem fért be a templomba s ilyenkor a templom előtt beszélt a néphez egy kiemelkedő pontról, vagy akár egy fáról. Megnyugtatta hallgatóságát, hogy ne tolongjanak: „Nem kell sietni testvéreim, Isten gondoskodni fog arról, hogy mindannyian halljatok engem!” Úgy is volt. Teljes csendben figyeltek minden szavára.
Egy szempillantás alatt meg tudta állapítani, hogy hallgatóságának mire van szüksége hit és erkölcs vonatkozásában. Ha szükséges volt még szálláshelyén is – melyet a Gondviselés házának nevezett – fogadta azokat, akik tanácskérés végett felkeresték. Figyelmesen végighallgatta őket lehunyt szemmel, mégis mindent megjegyzett. Ez a karizmája is segítette abban, hogy kellő tanácsokat tudott adni.
     Grignon Szent Lajosnak szembeszökő alakja volt. Mindig megérezték rajta az önmegtagadó embert, akkor is, ha mosolygott. Akkor is, ha kellemetlen dolgokat mondott. A szószéken szinte uralta a lelkeket. Kék szemei csodálatosan ragyogtak, mikor a tabernákulumra, majd a hallgatóságra nézett. Hosszúkás arcát fekete haja vette körül. Széles szája, sas orra, lángoló tekintete katonás jelleget kölcsönzött neki. Nem mulasztotta el mindannyiszor óvni a népet a léhaságoktól, az illetlen képek és a rossz könyvek forgatásától. Hangja és gesztusai annyira tükrözték erkölcsi tisztaságát és szelídségét, hogy egyszerűen tiszta békét oltott a szívekbe. Bár olykor mondott kemény és félelmetes dolgokat is, hallgatóságát soha sem rémisztette meg!

     Tanítását 3 címszóval lehet jellemezni: Bölcsesség, Kereszt, Szűzanya. Ez a három ugyanis szorosan összetartozik: mert nincs Bölcsesség Kereszt nélkül és a Szűzanya segítsége nélkül! A Bölcsesség birtokosa a Kereszt jele alatt, boldoggá teszi az áldozatos engesztelőt, ha Mária „rabszolgájává” vált.

(Alább, a "magtár kápolna" ma. Háttérben a Szívek Királynője szoborral!)

* Ld. TMT 56

LELKI NAP 
AZ ELSŐ SZERETETLÁNG-ÜZENET
60. ÉVORDULÓJÁN
A REMETEKERTVÁROSI TEMPLOMBAN:

(1028 Bp., Máriaremetei út 34.)

Április 13-án 12-15 óra között,
az első Szeretetláng-üzenet időpontjában és helyszínén 
minden testvért közös hálaadásra hívunk.

A LELKI NAPOT KEMENES GÁBOR ATYA VEZETI

Erzsébet asszony így ír naplójában az első üzenetről:
„Ezen a napon az Úr Jézus óhaja szerint
tizenkét órától három óráig imádtam és engeszteltem Őt.
Sűrű könnyhullatásom közepette a Fájdalmas Szűz
kimondhatatlan bánatát és szomorú zokogását éreztem lelkem mélyén.
Az Ő zokogása áramlott át az én lelkembe is,
majd zokogó hangján így szólt hozzám:
- Oly sok bűn van az országban. Segíts nekem, mentsük meg!
Én fénycsóvát adok a kezedbe. Ez Szívem Szeretetlángja.
Az én Szívem Szeretetlángjához add a te szeretetedet is, és add tovább!”
(Szeretetláng Lelki Napló, 1962. április 13.) 

PROGRAM

– 12 órától köszöntés,
majd a fájdalmas rózsafüzér elmélkedő imádkozása
(a tizedeket több nyelven imádkozzuk elő.)

– Keresztút a Szeretetláng Lelki Napló alapján

– SZENTMISE;

bemutatja Kemenes Gábor atya,
a Szeretetláng Mozgalom nemzetközi papi vezetője

– Szeretetláng átadás, 
hogy a Szeretetláng kiáradhasson az egész földön.
(Közben a Szűzanya első üzenetét
– mely a világ megmentésére irányuló ígéret, a mi imáink által –
több nyelven elmondjuk.)

– Szentségimádás, missziós küldetésre hívás, majd szentségi áldás.

A programot élőben közvetítjük
a Szeretetláng Mozgalom Facebook oldalán:

https://www.facebook.com/Szeretetl%C3%A1ng-Mozgalom-417222151820320

A gonosz elleni fegyver: a rózsafüzér!

     „Amikor Szent Domonkos Carcassone városa közelében a szentolvasóról prédikált, elévezettek egy ördögtől megszállott albigenzes eretneket. A szent, nagy tömeg jelenlétében az ördögűzés imáit kezdte felette mondani s a sokaság, – mely korabeli becslések szerint – meghaladta a tizenkétezret, kimeredő szemekkel figyelt.
Szent Domonkos arra kényszerítette a szerencsétlent megszálló démonokat, hogy néhány dolgot kinyilvánítsanak magukról. Az eretnek száján keresztül a következőket mondták el: Ők azért vannak tizenötezren jelen ennek az embernek testében, mert ő a rózsafüzér ellen gyűlöletesen prédikált, s tizenöt titkát kigúnyolta. Dühös morgások közepette, kinyilvánították továbbá: hogy Domonkos a szentolvasójával az egész poklot rettegésben tartja, mert a rózsafüzér ájtatosságokkal elhalássza előlük a lelkeket.
     Ekkor Szent Domonkos rózsafüzérét a megszállott nyakára tette és tovább kérdezte az ördögöket: A mennyország melyik szentjétől félnek legjobban a pokolban, és a szentek közül kit kell a legforróbban tisztelniük és szeretniük az embereknek?
     A démonok erre a kérdésre olyan irtóztató hangzavarba törtek ki, hogy a hallgatóság nagy része ijedtében a földre zuhant. A gonosz lelkek üvöltözve jajgattak, hogy ne kelljen erre a kérdésre felelniök. Az albigenzes ajka által azt ordították nyüszítve, hogy mit kínzol bennünket ezzel a kérdéssel, mikor neked az angyalok is megmondják ha akarod. Különben is hazugok vagyunk, ne akard tehát tőlünk hallani! Ó, ti nyomorultak – mondta Szent Domonkos és térdreborulva így imádkozott: – Bölcsesség Anyja, nem magamért, hanem a körülállók bizonyságára kérlek, kényszerítsd őket, hogy nyilatkozzanak! Alig fejezte be imáját, jelenése támadt. A felhőkön túlról leereszkedett az Égi Királynő, angyali seregektől kísérve. (Grignon atya közben felfelé mutatott, s a feszült hallgatóság egyként fordult az ég felé, mely a naplemente titokzatos bíborában ragyogott). Az Istenanya, aranypálcát tartott a kezében és ráparancsolt a gonosz légióra: – Feleljetek szolgámnak, Domonkosnak a kérdéseire!
     Éktelen jajveszékelésbe törtek ki az ördögök s rekedten nyüszítve kiabálták: Ó ellenséges Királynő! Te vagy a mi romlásunk és megszégyenülésünk! Miért szállottál le az égből, csak hogy gyötörj mindannyiunkat? Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy Te vagy a Bűnösök Hatalmas Pártfogója aki megmented őket az Örök Kárhozattól! Te vagy a legbiztosabb Út az Ég felé, Teelőtted kényszerülünk akaratunk ellenére is megvallani az igazságot az egész világ előtt! Jaj nekünk, és százszor jaj a sötétség fejedelmének; a mi Vezérünknek! – Halljátok hát keresztények: – Krisztus Anyja oly hatalmas, hogy megakadályozhatja szolgáinak a pokolba való jutását. Mint a Nap a sötétséget, úgy oszlatja szét Ő támadásaink és cselszövéseink homályát. Ő az, aki felfedi gonoszságainkat, ármányaink hálóit szétszabdalja és kísértéseink özönét teszi ártalmatlanná. Legyőzötten valljuk, hogy senki sem pusztulhat el aki állhatatosan kitart szolgálatában. Egyetlen sóhaja amit a legszentebb Szentháromságnak felajánl, felülmúlja és túlszárnyalja valamennyi szent összes imáit, vágyait és kívánságát. Mi jobban rettegünk Tőle, mint az összes szenttől együttvéve!
     Szörnyű, de még azok a lelkek is kimenekülnek biztos karmaink közül – jogaink ellenére –, akik csupán haláluk óráján hívják segítségül, mert Ő a Nagy Közbenjáró Istennél! Ha Ő nem szegült volna szembe velünk, és nem akadályozná mesterkedéseinket, akkor már az egész Egyházat leromboltuk és kiirtottuk volna, mert a híveket és hierarchiáját tévedésekbe és a teljes hitetlenségbe rántottuk volna!
Erőtől és hatalomtól legyőzetve megvalljuk ezenfelül, hogy aki állhatatosan kitart a szentolvasóimádságban, SENKI el nem kárhozik! Mert Ő még legvétkesebb szolgáinak is tökéletes bánatot esd ki, mely révén könnyen elnyerik bűneik bocsánatát!
     Ezután Szent Domonkos az egész sokasággal együtt lassan és ájtatosan elimádkozta a rózsafüzért, s minden üdvözlégynél az ördögök nagy tömege hagyta el a szerencsétlen ember testét. Miután a tévtanító teljesen megszabadult, a Legszentebb Szűzanya áldását adta rá, és az egész népre. A csoda láttára a „volt prédikátor” és eretnektársainak nagy része megtért, sőt, beiratkoztak a Rózsafüzér Társulatba.” – fejezte be történetét Grignon atya. Majd végignézve a tömegen, hozzátette:
     Testvéreim! Jézus Krisztus a Szentségeket azért adta nekünk, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat az ördög ármánykodásaitól – mert tudjátok meg – az ember önmagától erre nem lenne képes! Ezért kaptuk a Bűnbocsánat Szentségét, hogy ha kell, mindannyiszor megújult lélekkel vehessük fel a harcot a Sötétség Fejedelmével! Üdvözítőnk a Kereszten, ezért adta nekünk Édesanyját, hogy Ő legyen Kegyelmi Közvetítőnk, kinek anyai szívéhez még méltatlanságunkban is fordulhassunk kegyelemért! Bizonyos, hogy az előbbi eretnek is – mint oly sokan –, kezdetben csak „kisebb” bűneivel távolodott el az Egyháztól, ám megoldást már a protestantizmusban keresett, elfordulva Máriától. Megtagadta a Szentgyónást, a Szentáldozást és végül Isten kegyelme nélkül maradt, ezáltal kiszolgáltatva és rabszolgájává téve magát azoknak a démoni erőknek, melyektől Jézus Krisztus, Isten Fia kínszenvedése és kereszthalála által mentette meg az emberiséget! – fejezte be, majd hosszas csöndet hagyott beszéde után mert látta, hogy hallgatósága könnyekig meg van rendülve. Maga is meghatottan ment a gyóntatáshoz előkészített alkalmi térdeplőhöz, mely mellett egész éjjel gyóntatott.

Áldozat, imádság, ez a ti eszközötök!

     Reggel valóban mise volt a poros főutcán. Egy fehér vászonnal leterített durva asztal volt az oltár, s a felkelő Nap sugarai szinte beragyogták. Mivel a férfiak valamennyien dolgoztak a földeken, így csak gyerekek és asszonyok voltak jelen, de figyelemreméltó tiszteletet tanúsítottak. A mise bensőséges volt, az atya megindítóan szép beszédet mondott Isten szeretetéről, mely felkarolja a legszegényebb és legbűnösebb embert is, hogy az örök üdvösségre vezesse őket. A végén, mély áhítattal elimádkozták az Örvendetes szentolvasót.
     Délután, úgy három óra körül, aztán megint megjelent a szokott helyen és a jelenlevőkkel elimádkozta a Fájdalmas rózsafüzért, majd egy rövidke beszéd után katekizmust tartott a gyermekeknek. Közülük néhányan már ministrálásra is ajánlkoztak. Az atya feladatot adva valamennyi gyereknek megkérte őket, hogy szerte a környéken hirdessék meg: este itt nagyobb ájtatosságot fog tartani.
     Késő délután már nemcsak az egész Montbernarge tolongott ott, de más környékbeliek, köztük protestánsok is, akik egy kisebb csoportot alkottak. Grignon atyának azért tűntek fel, mert „lerítt róluk, hogy anyátlanok”.
A lemenő Nap színes díszleteket festett a szegényes házak falára, s mint egy hatalmas békevölgyben, a nép ajkáról úgy visszhangzott a Dicsőséges szentolvasó. A protestánsok szoborcsoportként álltak mereven s tágranyílt szemekkel figyelték az áhítatot, mint piacon a mutatványos tűznyelőt. Az ima végeztével az atya Szent Domonkosról* kezdett beszélni, a Rózsafüzér Apostoláról. Ő ezzel az imádsággal igen sok csodát művelt és közülük való az ördögtől megszállott eretnek esete is, kinek történetét Grignon atya elkezdte mesélni.

LELKI NAP 
AZ ELSŐ SZERETETLÁNG-ÜZENET
60. ÉVORDULÓJÁN
A REMETEKERTVÁROSI TEMPLOMBAN:

(1028 Bp., Máriaremetei út 34.)

Április 13-án 12-15 óra között,
az első Szeretetláng-üzenet időpontjában és helyszínén 
minden testvért közös hálaadásra hívunk.

A LELKI NAPOT KEMENES GÁBOR ATYA VEZETI

Erzsébet asszony így ír naplójában az első üzenetről:
„Ezen a napon az Úr Jézus óhaja szerint
tizenkét órától három óráig imádtam és engeszteltem Őt.
Sűrű könnyhullatásom közepette a Fájdalmas Szűz
kimondhatatlan bánatát és szomorú zokogását éreztem lelkem mélyén.
Az Ő zokogása áramlott át az én lelkembe is,
majd zokogó hangján így szólt hozzám:
- Oly sok bűn van az országban. Segíts nekem, mentsük meg!
Én fénycsóvát adok a kezedbe. Ez Szívem Szeretetlángja.
Az én Szívem Szeretetlángjához add a te szeretetedet is, és add tovább!”
(Szeretetláng Lelki Napló, 1962. április 13.) 

PROGRAM

– 12 órától köszöntés,
majd a fájdalmas rózsafüzér elmélkedő imádkozása
(a tizedeket több nyelven imádkozzuk elő.)

– Keresztút a Szeretetláng Lelki Napló alapján

– SZENTMISE;

bemutatja Kemenes Gábor atya,
a Szeretetláng Mozgalom nemzetközi papi vezetője

– Szeretetláng átadás, 
hogy a Szeretetláng kiáradhasson az egész földön.
(Közben a Szűzanya első üzenetét
– mely a világ megmentésére irányuló ígéret, a mi imáink által –
több nyelven elmondjuk.)

– Szentségimádás, missziós küldetésre hívás, majd szentségi áldás.

A programot élőben közvetítjük
a Szeretetláng Mozgalom Facebook oldalán:

https://www.facebook.com/Szeretetl%C3%A1ng-Mozgalom-417222151820320

Kerekes Károly O.Ciszt elmélkedése

     A liturgia, az Egyház hivatalos nyilvános istentiszteletének rendje kettős névvel jelöli ezt az ünnepet. Pálma-vasárnap, magyarosan Virágvasárnap, és Passió-vasárnap, Jézus szenvedésének, keresztjének vasárnapja. A két elnevezés körül egyik a külső keretre, másik a belső tartalomra vonatkozik. Pálma- illetve Virágvasárnap nemcsak azért „külső” megjelölés, mert a külső természet akkor nyílasztja az első virágokat, barkákat (barkaszentelést is ezért tartunk), hanem a régi szertartás rendje szerint ez a pálmaággal, nyíló virággal, feslő barkával való ünneplés a templomon kívül zajlott le, ünnepélyes körmenet formájában. A Passió-vasárnap (szenvedés-vasárnap) viszont nemcsak azért „belső” megjelölés, mert a Jézus kínszenvedéséről szóló evangéliumot már benn a templomban olvassák fel, illetve éneklik, hanem itt mutatkozik meg az ünnep igazi tartalma: a szenvedést értünk vállaló Jézussal való azonosulásban.
     A nagy kérdés, hogy hogyan fér össze a kettő. Tudniillik az ujjongó hozsannázás és a szenvedés, a kereszt. Ősi egyházi szóval azt mondjuk: ez misztérium, szent titok, csak a beavatottak értik meg. Hogyan értik meg, miből értik meg? Az Egyház a liturgiában – ugyanúgy, mint a Bibliában - elsősorban képi nyelven, képekben, jelképekben és jelképes cselekedetekben tanít. A misztérium mindig ott érzékelhető, ahol a külső a belsővel érintkezik. Jelen esetben, Virágvasárnapkor az érintés, a misztérium szépen érzékelhető a külső körmeneti ünneplés és a belső áldozati megjelenítés között: a templomajtóban. Ősi rítus szerint az ujjongó körmenet zárva találja a templomajtót. De a pap a körmeneti kereszttel háromszor megüti azt – ami a mennyország ajtajának megjelenítése a földön - és az ajtó a kereszt koppantására, érintésére kinyílik. A misztérium tartalma: a mennyország ajtajához Krisztus keresztje a kulcs. Csak az mehet be oda, aki ezt megszerezte, kezében tartja, mint földi életének tavasz-nyár-ősz-tél változásainak egyedüli értelmét vállalja. Nincs más kulcs a mennyországba!

     Ezt a tanítást nem szakteológusok gondolkodó elméje találta ki, hanem az Isten Könyvéből, a Bibliából növesztette ki az élő Egyház liturgiája. Bibliai megfogalmazása az Apostol nyelvén: „Nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a Keresztrefeszítettről.” (1Kor 2,2.) Magának Jézus Krisztusnak a szava erről: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és kövessen engem.” (Lk 9,23) Ennek a bibliai tanításnak egyszerű képi megfogalmazása egyetlen gesztusba sűrítve: a pap kezében tartott kereszttel megkoppantott templomajtó megnyílik: Íme, Krisztus keresztje, ez nyitja meg nekünk a mennyországot!
     Mi ennek a tanításnak a gyakorlati alkalmazása? Az, hogy vállalnunk kell az élet akármilyen nehéz próbatételét Krisztus keresztjeként, s akkor az ő mennyei dicsőségét is megnyerjük! Vigyázat, nem a jel egyszerű tárgyi megléte nyitja meg nekünk a mennyországot, hanem annak alanyi vállalása. Mint ahogy nem a behordott tüzelőanyag melegít, hanem az a tűz, amely a tüzelőanyag elégetéséből származik. Vagy mint ahogy nem az éléskamránkba begyűjtött étel-ital tart életben bennünket, hanem a megevett és megemésztett étel és ital. – A kereszt jel, szent jel. A kereszt vállalásából származó isteni élet – misztérium.
     A keresztet mint jelet már az első időktől fogva szent jelként tisztelték Krisztus követői. Úgy is, mint rajzolt, festett, vagy valamilyen anyagból kiformált jelet. De úgy is, mint saját testükre – homlokukra, ajkukra, szívük fölé – kezükkel rajzolt jelet. Áldó szóval is összekapcsolták: Áldjon meg téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek! Vagy még rövidebben: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Később általánossá vált imádságaink elején és végén, továbbá bármi munkánk kezdetekor és befejezésekor. Az igazán hívő keresztény mindig tudta, hogy nem a jel anyagi, tárgyi valósága önmagában nyit mennyországot, ehhez az Egyház tanítása szerinti alanyi elkötelezettségünk elmaradhatatlan.
     A keresztről, illetve a hívő ember keresztvetéséről – amelynek misztériumi tartalmát olyan szépen kifejezi a virágvasárnapi liturgia - sok tanulságos történetet elmondtak már igehirdetőink. Legyen szabad most egy egyéni, pontosabban családi emléket felidézni a keresztvetésnek egy nem mindennapi, de talán mégis tanulságos értelmezéséről. Gyermekkorom emléke. Nyár, aratás, az egész család aratja, kévézi és gyűjti keresztbe az életet. (Földmíves népünk a kenyérgabonát életnek nevezi, a kévékből összerakott csomót pedig keresztnek.)
Este a kereszt-rakásnál mi gyerekek már fáradtak voltunk. Csak úgy hanyagul egymásra dobáltuk a kévéket. Édesapánk figyelmeztetett: Ne úgy, fiaim. Jól kell rakni-vetni azt a keresztet, mert különben szétfújja a szél, belever az eső, és elrothad az élet!
     Számomra örök tanítás, képnyelven adott atyai útbaigazítás a keresztvetésről, és egyben a kereszt misztériumáról is: jól kell rakni-vetni azt a keresztet, minden részletében, különben szétfújja a szél, belever az eső, és elrothad az élet. Hiszen – a Biblia és a liturgia nyelvén – a mennyország ajtajához nincs jobb, sőt egyszerűen nincs más kulcsunk, mint a kereszt, Krisztus Keresztje. – Ezt jelenti nekem a Virágvasárnap.

Kerekes Károly

Imádkozzatok sokat, nagyon sokat!

     Már másnap útnak indult. Szent Lajos minden szívdobbanása hálafohász volt Jézusnak, és minden lélegzetvétele egy-egy Ave Maria. Csak ment, mint aki biztos a dolgában, mint aki tudva-tudja, hogy az Istenanya Mária el nem hagyja szerető rabszolgáját!
     Mikor Montbernarge lakói meglátták a kopott külsejű papot, nem tudták mire vélni. Grignon atya, még aznap este munkába állt a főutcán, mivel templom nem volt. Egyik kezében rózsafüzérrel, másikban a Szent Szűz szobrocskájával állt ki az emberek elé, ám azok csak gúnyolódva mutogattak rá, – ez tán azt hiszi, hogy kalapozhat? – röhögcsélték.
     A gúnyos mosoly azonban arcukra fagyott, mikor saját életük példáival kezdte az atya magyarázni az imádság lényegét.
− Tán nem szoktátok-e óvni veteményes kertjeiteket a betolakodóktól kerítéssel, vagy a kártevő madarak ellen kereplőkkel? Nem védekeztek-e meleg ruhákkal a hideg ellen? A lelketeket mégsem vértezitek fel, családi békéteket mégsem óvjátok az Isten által adományozott kegyelmi eszközökkel, a szentségekkel, a szentelményekkel és az imádsággal? Hát nem hallottátok-e, hogy „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert a ti ellenségtek az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresvén, hogy kit nyeljen el. Szálljatok vele szembe keményen a hit erejével…!”
     Mert azt tudjátok, hogy miként védekezzetek a látható világ károkozói ellen! De bezzeg feledtétek már, hogy miként védekezhettek a láthatatlan világ testi-lelki kártevői, az ördögök ellen? Megmondom nektek: legegyszerűbben a rózsafüzérrel! Mert ha valami hiányzik, nem próbáltok-e a szomszédtól kérni? Ugyan bizony, ha az életetek van válságban, vajon kihez fordulhattok? Ezt is megmondom: az Égi Édesanyánkhoz, a Boldogságos Szűz Máriához, aki nem egy égi távolban trónoló úrnő, hanem egy valóságos élő személy, mint akár a szomszédasszonyotok! Tőle is kérhettek és Ő boldogan segít! Hogyan kérjétek? Hát köszöntsétek Őt először is úgy, ahogy az Isten Angyala köszöntötte, az Üdvözléggyel! És mi a Szentolvasó? A Miatyánkok és Üdvözlégyek füzére. A Miatyánk az Úrtól kapta a nevét. Nem ember, nem is angyal a szerzője ennek a fönséges imának, hanem maga Jézus Krisztus!
     Az Üdvözlégy első részét maga a Legszentebb Szentháromság nyilatkoztatta ki Gábriel főangyal által. Ezt szőtte tovább Erzsébet a Szentlélektől ihletett köszöntésével, az Anyaszentegyház pedig az Első Efezusi Zsinaton kiegészítette a második résszel, leszögezve, hogy a Szent Szűz valóban Istenanya. Az Angyali Üdvözlet így tehát a kegyelem Újszövetségének a himnusza, az angyalok és emberek öröme, az ördögöknek pedig rettegése.” – tanított a „kopottas kinézetű pap”.
     Amíg Grignon atya méltatta az Üdvözlégyet és színes képekben festette le a Megtestesülés, a Vizitáció és Jézus születésének titkait, majd a Fájdalmas és Dicsőséges titkokat, hallgatóságán mélységes megrendülés és buzgóság kezdett elhatalmasodni.
     Most pedig ajánljuk fel az édes Szűzanyának az Ő kedvenc imádságait! – sürgette őket a beszéd végén. –Imádkozzátok velem együtt a Miatyánkok és Üdvözlégyek füzérét!
Kezdetben bátortalanul és ügyetlenül ment, mert alig egykét asszony tudta úgy-ahogy az imákat. De valahogy mégis végig imádkozták a rózsafüzért. Lajos atya ezt követően meghívta a falu lakóit a másnap reggeli szentmisére, ugyanoda. Aztán, még egy kis éneket is gyakoroltatott velük és mivel besötétedett elbocsátotta a népet, ő pedig hirtelen eltűnt a szemük elől.

A magányos harcos

     Lajos atyának összeszorult a szíve, térdre esett és panaszimában fakadt ki: „Nagy Isten! Bár Téged szolgálni dicsőség, édesség és nyereség, mégis ki van a Te oldaladon? Hisz alig akad egyegy magányos harcos, aki zászlódhoz jön! Hol van Szent Mihály, aki eltelve dicsőségedért való buzgósággal, odakiáltja: ’Ki olyan, mint az Isten!?’
     Hadd kiáltsak akkor én mindenfelé: Tűz, tűz! Segítség! Ég az Isten háza! Égnek a lelkek, még a szentély is ég! Segítsétek testvéreinket és gyermekeinket akiket megölnek, jó apánkat akit leszúrnak!
Aki az Úr oldalán van, csatlakozzék hozzám! Minden jó pap az egész keresztény világból, akár küzd, akár visszavonult a magányba, jöjjön és csatlakozzék, hogy a Kereszt zászlója alatt rendezett hadseregként álljunk csatasorba, és közös erővel támadjunk rá Isten ellenségeire akik már riadót fújtak!
     Kelj fel, Urunk! Miért alszol? Kelj fel hatalmaddal, irgalmaddal és igazságoddal, alakíts magadnak választott őrséget házad védelmére, dicsőséged megvédésére és a lelkek üdvözítésére, hogy egy akol legyen és egy pásztor, és mindenki Téged dicsőítsen templomodban! Amen.”*
     Grignon atya keserűséggel telt szívvel indult útnak Poitiersbe. Mikor több napi gyaloglás után megérkezett a Szegényházba, hatalmas örömujjongással fogadták. Átmenetileg eljött Mária Lujza nővér is, magával hozva barátnőjét Brunet Katalint, aki véglegesen csak jóval később csatlakozott a Bölcsesség Leányaihoz.
Lajos atya megint belevetette magát a munkába, melyet a püspök is kénytelen volt elismerően szemlélni. Ám a janzenisták, kiknek keze mindenhová elért, igyekeztek itt is, ott is gáncsolni. Több helyütt visszautasították neki a hitelezést, amivel a Kórház ügyeit rendbe hozhatta volna. Hónapok teltek el a félsikerekkel és a provokált kudarcokkal, s az atya nem tűrhette már tovább a kaján vigyorok által kísért helyben topogást. Végleg búcsút mondott – legalább az imádság szeretetében megerősödött –, szegényeinek. Mária Lujzát azonban megkérte, hogy ő még tíz évig tartson ki szegénygondozói hivatásában, s ha ezalatt sem sikerül megalapítania az erre hivatott apácarendet, akkor nyugodt lehet, hogy Istennek máshol vannak tervei vele. A nővér – mély lélegzetet véve –, vállalkozott erre a nagy áldozatra, s Grignon atyának könnyeivel kellett küszködnie.
     Másnap felkereste főpásztorát és engedélyét kérte, hogy régi vágya szerint missziókat tarthasson egyházmegyéjében. A hitre és az imádság szeretetére szeretné oktatni az embereket, korra való tekintet nélkül. Megszervezné a szociális rászorultak támogatását. Kiengesztelné a bűnösöket egymással, és gondoskodnék az istentiszteletek végzéséről, templomok karbantartásáról, vagy építéséről. Ha kell fizikai munkát is vállal. Mindebben viszont kizárólag a Gondviselésre hagyatkozik, a püspökségtől anyagi támogatást nem kér és maga is szegény módjára szeretne élni!
     Micsoda nagylelkű ajánlat! A püspök mégis habozott, pedig személyes tapasztatai rendkívül meggyőzőek voltak. Erről a 32 éves fiatal papról ugyanis igen ellentétes regéket hallott. Egyesek gyűlölik, mások csak sajnálják, többek azonban szentnek tartják. Még csodák is fűződnek nevéhez. – Csodák? No most majd megmutathatja! – morfondírozott a püspök, homlokát ráncolva.
Tény, hogy a főpap nem hallgatott sem titkárának sem irodavezetőjének „tanácsaira”. Megadta az engedélyt, sőt egy elhagyatott egyházi épületet, a Vezeklők kápolnáját a paplakkal, jelölte ki Grignon atya szálláshelyéül. Mint mondotta:
     Misszióját nem ehelyt, hanem egy távolabbi faluban, Montbernarge-ban kezdheti el főtisztelendőséged. Ott az emberek szegények, tudatlanok, részegesek és a kártya rabjai. A közbiztonság sem rózsás. E határtalan lelki nyomorban élő embereknek, égetően szükségük lenne egy bátor lelkipásztorra. Annál is inkább, mert a falunak még temploma sincs! – tájékoztatott a püspök.
Ó, Mária édes jó Anyám, el ne hagyj! – sóhajtotta szótlanul Grignon atya, és megköszönte kinevezését.

Máriás papok kellenek

     Még tartott a tél, s a Kálvária keresztjein meghúzódó jeges hó ragyogott a februári napsütésben, miként ragyogtak a szemek is Lajos atya elmélkedését követően. Hideg volt ugyan, de nem fáztak, mert szívükben valami új tűz égett, az isteni szeretet lángja.
     1704. március első napjaiban Grignon atya megállapíthatta, hogy a remeték közti munkája a Szűzanyának köszönhetően befejeződött. Elment hát az érsekségre, de a párizsi bíboros hosszabb időre elutazott. Így nem maradt más hátra, mint visszatérni a lépcsőzugba, ahol átértékelte az eltöltött heteket, hálát adva Istennek a megnyugtató eredményért. A legmélyebb benyomást Lajos atyára a Mont Valerien hegyi gyönyörű Kálvária tette. Így gondolkodott: – Ó mennyire szüksége lenne a lelkeknek erre a szemlélődésre.., a Keresztútra melyet nem járhatnak, a Kálváriára melyet nem szemlélhetnek! Csodálkozhatunk-e azon – sóhajtotta fájdalmasan –, ha a nép megtévesztő eszmék áldozatául esik! Itt van például a „tiszteletteljes hallgatás jogosultsága a gyóntatószékben”, itt van a szentáldozástól való tartózkodás hirdetése, és itt van a Mária-tisztelet félresöprése..! Ó, mennyi eretnekség és újabb mély sebek Krisztus Testén…!
     Istenem, megszakad a szívem! Mennyire de mennyire elkelne mindenütt egy-egy ilyen Kálvária, melyhez zarándokolhatnának a családok! Körmenetek indulhatnának a papság vezetésével elmélkedve Krisztus kínszenvedéséről, az Édesanya fájdalmáról, hogy lelkierőt meríthessenek a mindennapok testi-lelki küzdelmeihez... Ha én egyszer missziós lehetnék, ilyen Kálváriákat állítanék fel mindenütt! – sóhajtozta könnyek közt.
     Ó, a terveim, melyek csak tervek maradnak! Mert nemcsak a Bölcsesség Leányainak jövője bizonytalan, de még inkább a missziós férfi rendé, melyhez papi segítség kellene!
Lajos atya 1704. tavasza végén a párizsi Szentlélek Szemináriumban meglátogatta régi barátját Poullart Claude des Places spirituálist, akitől kispapokat remélt a végzősök közül. Túl a baráti gesztusokon, atyának keményen kellett érvelnie az általa elképzelt Mária Társasága missziós rend halaszthatatlan szüksége mellett.

     Hát nem látod barátom – érvelt Lajos atya –, „hogy a gonoszság elárasztja a földet, és még azokat is magával sodorja, akik Isten szolgáinak hívják magukat? Papok kellenek! Papok, akik szabadok az Úrban, akik elszakadnak a test kötelékétől, világias barátaiktól, minden evilági gondtól és még saját akaratuktól is! Jézus Szíve szerinti emberek, akik önzetlenül megteszik akaratát, legyőzik ellenségeit, akárcsak Dávid tette. A kereszt lesz a botjuk, és a rózsafüzér a parittyájuk.
     Lelkek, akik a földi dolgok fölé emelkednek, akik szabadon mozognak, amerre csak a Lélek indítja őket. Ezek lennének azok, akiket a próféták előre láttak, amikor kérdezték: ’Kik ezek, akik felhőként szállnak?’ Emberek, akik mindig készen állnak engedelmeskedni Istennek és elöljárójuknak, mint Sámuel: ’Kész vagyok!’
Ők Szűz Máriának, Isten anyjának igazi gyermekei, akiket az Ő szeretete fogant és szült, akiket Ő táplál és nevel, és az Ő kegyelmei gazdagítanak. Ők a Boldogságos Szűz igazi szolgái lennének, akik Szent Domonkosként járnának föl s alá a világon, az Evangéliummal és a Rózsafüzérrel fölfegyverkezve. Világító fények lennének a sötét világban. És Szűz Mária igaz tisztelete által, mely bensőséges, de külsőleg is megnyilvánul, bölcs és nem tudatlan, szent, de nem beképzelt. Amerre csak mennek, össze fogják törni az őskígyó fejét, hogy beteljesedjék a reá kimondott átok. Ezeket a papokat, akiket a Szentlélek képez ki hűséges jegyese által, előkészítik és felállítják majd a Szentlélek uralmát szeretetben és igazságban. Aki tiszta szeretetének lángjával megsemmisíti majd a szakadásokat és a bálványimádást!”* – érvelt átszellemülten Grignon atya.
A spirituális szinte megkönnyezte sokat szenvedett barátja lelkesedését, de nem biztatta sokkal: „ezek a fiatalok aligha vállalkoznak ilyen misszióra, de megpróbálok beszélni velük!” – válaszolta.
     Grignon Lajos atya keserűen ment haza, de a csapások még nem értek véget. Mikor benézett a jezsuitákhoz ott egy neki címzett levél várta, melyet a Poitiers-i Szegényház lakói küldtek visszatéréséért könyörögve. Az írás tudatta, hogy még a Bölcsesség Leányai közösségét is feloszlatták, Mária Lujza nővérnek pedig a Miasszonyunk Lányaihoz kellett költöznie Chatelieraultba.

Ha Isten irgalma engedi

     Rejtett élete nem tartott örökké. Egészen véletlenül összetalálkozott az őt szentelő Bazan de Flamanville (1) püspökkel, aki igen szívélyesen kikérdezte sorsa felül. Grignon atya bár nem panaszkodott, a püspök szinte belelátott az életébe; „Fiam, te rengeteget szenvedtél!” – mondta, majd hozzátette: azt hiszem bemutatlak Antoine de Noailles (2) bíboros érseknek, hátha tud valami munkát adni.
     Lajos atya legnagyobb csodálkozására, Párizs híres érseke valóban igénybe vette szolgálatát, meglepő és megtisztelő feladatot bízott rá. A Mont Valerien-i remeték között kellett hívatáserősítő lelkigyakorlatot tartania, mivel gőg és békétlenség tört ki köztük. Félő volt, hogy botrányba fullad a szerzetesi közösség.
     Grignon Lajos atya tehát beköltözött a kolostorba és lelkigyakorlatot tartott a remetéknek. Velük kelt, velük imádkozott, böjtölt és dolgozott. Elmélkedésének témájában először a Boldogságos Szép Szűzanya áhítatos megszólításait vette sorra a Lorettói Litániából, különösen sokat időzve a Bölcsesség Széke elnevezésnél. Ezt követően az egész közösséggel kiment a hegyoldali Kálváriához és rámutatott a keresztre: „az Örök Bölcsesség, aki egy olyan
tárgyat szemelt ki végtelen dicsősége jeléül, mely a zsidóknak botrány, a pogányoknak balgaság, de nekünk az üdvösség záloga, mert soha nincs kereszt Jézus nélkül, és Jézus kereszt nélkül! Örüljetek ezért és örvendezzetek, ha Isten részt enged nektek valamely keresztből, mert a legnagyobb jó jutott nektek ezzel, mely a mennyben és magában Istenben van, anélkül, hogy észrevennétek. A kereszt érdeme olyan nagy, hogy ha a mennyei szenteknek lehetne egy kívánságuk, úgy visszatérnének a földre, hogy hordozzák a keresztet. De tévedésbe ne essetek, nem elég csupán szenvedni, mert az ördögnek és a világnak is megvannak a maga mártírjai! Úgy kell szenvednünk és a keresztet hordoznunk, hogy Jézus Krisztus lábnyomait járjuk: ’Kövess engem!’ Ám szándékosan ne szerezzetek magatoknak keresztet és szenvedést, mint ahogy rosszat sem kell tennünk azért, hogy részesedhessünk a bűnbocsánatban! Kell kérnünk a kereszt bölcsességét, mert az igazságot a legédesebb tapasztalat által megerősíti, s a hit fényében a legrejtettebb titkokat engedi meglátni. Vigyázzatok, nehogy azt képzeljétek be magatoknak – mint a büszke, gőgös álszentek –, hogyha keresztetek nagy, ez Isten iránti hűségtek bizonyítéka, valójában inkább bűneitek szeretetteljes büntetése! Biztosak lehettek abban, hogy Isten – küldjön bár mégoly sok keresztet és megaláztatást is –, végtelenül jobban kímél benneteket, bűneitek számához és nagyságához képest, melyeket Isten szentségének fényében kell szemlélnetek! Mérlegeljétek csak bűneitek, hiányosságaitok nagyságát és súlyát, mindezt a vétkeitek miatt fájdalomtól roskadozó és a kereszten haldokló Istenetekre tekintve, szem előtt tartva az örök poklot, melyet ezerszer kiérdemeltetek!
Használjatok fel mindent, s egy darabkát se veszítsetek el az igazi keresztből, legyen az akár csak egy szúnyogcsípés is, vagy valami kellemetlenség a szomszéd részéről! Egy kis lenézésből származó sértés, filléres veszteség, egy kis lelki nyugtalanság, egy kis kényelmetlenség, fájdalom stb. Húzzatok hasznot mindenből mint a kereskedő, aki fillérről-fillérre gazdagodik.
Ha Isten irgalma megengedi, hogy válassz magadnak a keresztek közül, mindig a kicsit, de rejtettet válaszd, semmint a látványos nagyot! A kis kereszteket tedd még hasznosabbakká, mint a nagyokat, Isten ugyanis nem annyira a szenvedések nagyságát nézi, mint azt, ahogy szenvedünk!
Sokat szenvedni, de rosszul (felajánlás nélkül), annyit jelent, mint kárhozottként szenvedni. Sokat és bátran szenvedni, de rossz ügyért annyi, mint a Sátán mártírjaként szenvedni. Keveset, vagy sokat, de Istenért szenvedni, annyit tesz mint SZENTKÉNT szenvedni!
A legkisebb benneteket ért kellemetlenség esetén is mondjátok: – Áldott legyen az Isten! – és ajánljátok magatokat Isten irgalmába!”

A szenvedés értéke

     Egy ideig minden rendben ment. A vezetőség rokonszenvét teljesen megnyerte ez a fiatal pap, akinek határozott érzéke volt a betegek és öregek gondozására, ráadásul csupán ellátásért készségesen dolgozott, napi 18 órát is, sőt virrasztott a haldoklók mellett. Az azonban hamarosan feltűnt, hogy a bűnösök – kivétel nélkül –, egészen érthetetlen módon vonzódtak hozzá és megtértek. Ez még csak hagyján, de csoportokba alakulva, nap mint nap imádkozták a rózsafüzért! Ez már sok volt néhány „humanista” hivatalnoknak, akik féltékenyen nézték Grignon atya sikereit. Hamarosan egységbe tömörülve – hazugságok és rágalmak alapján –, keserű hajszát indítottak ellene. Eltökélték magukat, hogy bármi áron is, de túladnak rajta. Nem csoda tehát, hogy öt hónapi szolgálat után Lajos atya az egyik ebédnél, tányérja alatt találta elbocsátó levelét.
     Bár szentünket mélyen sértette a méltatlan eljárás, mégsem tett panaszt. Úgy vélte Isten akarata, hogy menjen, de hová?! Nem esett kétségbe. Aggodalmát félretéve hagyta el a Szegényházat, hogy valami szállás után nézzen.
     Felkereste volt szemináriumát a Sulpiciánumot, ám szállás és munkavállalási szándékát gunyorosan kimosolyogták. Mi több, volt lelkivezetője Leschassier és egykori barátja P. Blain atyák egyenesen csúfot űztek belőle. Egyetlen hajdani évfolyamtársa beszélt vele rendesen, Claude des Places spirituális, ám ő is csak ígért, de nem tett semmit. Mária Lujzának írt levelében panaszosan tört ki: „A Salpêtrière kórház nyomorultjaival együtt éltem, együtt imádkoztam és hajlandó lettem volna meghalni is, de itt a vezetőség nem tűri a ’lelket’, a lelkigondozást még kevésbé. Az általános lelketlenség jellemző itt mindenre! Elbocsátottak, nincs hol lehajtsam fejem! Ebben a nagyvárosban mindenki, az emberek és ördögök háborút indítottak ellenem, amit szívesen és örömmel fogadok. Csak támadjanak, csúfoljanak, rágalmazzanak és akár zárjanak börtönbe is, mert mindez csodálatos ajándék számomra. Nekik viszont sajnos bűn, melyért felelniük kell majd, de én imádkozom értük! Ezek a megpróbáltatások – ha csekélyek is –, átformálnak és nagyban tesznek alkalmasabbá az Isteni Bölcsesség számára! Tehát elhagyhatnak a barátaim, elhagyhat a szerencsém is, de Isten el nem hagy! Ismétlem; egyedül Isten!”
     A lakhely amit a Gondviselés juttatott neki, aligha volt szobának nevezhető, jóllehet a sötétzárkánál némileg jobb volt. A „Rue du Pot Defer” utca egyik leromlott házának lépcső alatti zuga vált „szállásává”, melynek összes bútorzata egy lavór és két szál deszka volt. Ez utóbbit használta szentünk ágyként. Valójában, ez a „kutyaól” is csupán azért volt szabad, mert nem kellett egyetlen hajléktalannak sem. A tulaj, Isten nevében ingyen bocsátotta rendelkezésére, mert azt hitte, hogy koldussal van dolga.
     Montforti Grignon Lajos hosszú heteken át ebben a rideg cellában töltötte fagyoskodva éjszakáit. Reggelente azonban rendszeresen megjelent a közeli bencés nővérek zárdájában, akik minden nap ellátták némi élelemmel. Ezt követően egész napját a szomszédos jezsuita templomban töltötte, ám sem ők, sem a nővérek nem tudtak sanyarú szállásáról.
A megalázó szegénység nem tette elkeseredetté, sőt szíve telve volt örömmel, mert ismerte a máriás lélekkel felajánlott szenvedés mérhetetlen értékét. Úgy gondolta, ha készségesen viseli elhagyatottságát és nehézségeit, bizonyára sok kegyelmet nyerhet el Istentől, későbbi munkájához. Meggyőződése volt, hogy a Szentlélek előbb-utóbb tudtára fogja adni szándékát, nem csak a saját, de Mária Lujza és a Bölcsesség Leányai sorsát illetően, sőt a régóta óhajtott Mária Társasága férfi rendre vonatkozóan is. Grignon atya reménye egy percre sem ingadozott, hogy megalapíthatja e két Rendet, és Szűz Mária oltalmába helyezheti őket.

(A képen, szentünk beöltözteti Trichet Mária Lujzát.)

Hívás és hivatás 2

     Sajnos, az új Poitiersi püspök nem nézte jó szemmel szentünknek a Máriás néplélekre alapozó kórházi és hivatást segítő tevékenységét. Ismét el kellett hagynia a szegényházat és a baj ezúttal sem járt egyedül! Röviddel azután, hogy Mária Lujza megtette első felajánlását Égi Édesanyjának, Lajos atya, a Párizsban élő húga, Guyonne Louise anyagi gondjairól értesült, aki egy baráti családnál lakhatott, de a továbbiakban nem kívánták megadni ezt a kedvezményt. A szegények közt is a legszegényebb papfivérnek kellett valahogy gondoskodni róla.
A több hónapos párizsi tartózkodás eredményeként, Lajos atyának sikerült húgocskáját elhelyezni a Rambervillers-i Örökimádó Rend zárdájába. Végül, öt hónapos – igen nagy megpróbáltatásokkal teli – távollét után gyalog visszatért Poitiersbe. Épp jókor, mert 1703. januárjában Mária Lujza kihallgatást kért a püspöktől (Jean-Claude de La Poype de Vertrieu), hogy beleegyezését kérje örökfogadalmi szándékára. A püspök kétkedett, hogy a nagynevű Trichet család leánya képes lenne a Bölcsesség Csoport tagjaként élni, de látva a lány őszinte elhatározottságát, engedélyezte a fogadalmat és a beöltözést.
     Lajos atya tanácsára a nővér beöltözése 1703. február 2-án meg is történt, jóllehet még egyházilag el nem fogadott szerzetesrend tagjaként. Ám, Jézus segítőtársának lenni az mégiscsak szolgálat, és ez elegendő volt a szerzetesi nevén most már Jézusról nevezett Mária Lujza nővérnek. Pedig – tegyük hozzá –, édesanyja majdnem kitagadta leányát, sőt panaszra ment a püspökhöz, hogy ne engedélyezze a „kéziszőttes rongyok” viselését! A püspökatya azonban nagy türelemmel felvilágosította Madame Trichet:
− Asszonyom, legyen hálás az Istennek, hogy szerzetesi hivatást adott a lányának. Ha ő ezt nem fogadná el vagy ön megakadályozná ebben, biztosra veheti, hogy boldogtalan lenne egész életében. Hasonlóképp járna ha férjhez menés helyett inkább apácának állna be, mert a hivatás a fontos! És úgy néz ki, hogy leánya megtalálta! Ne feledje továbbá, hogy ezáltal lánya már nem önhöz, hanem csak Istenhez tartozik!
     A főpásztori szavak bátorítást adtak Mária Lujza nővérnek, de legalább ennyi ráfért volna lelkiatyjára is, aki korántsem kapott biztató eligazítást püspökétől. 1703. áprilisa volt és immáron tizenhét hónapot töltött el a Szegényház ügyeivel, bár kénytelen volt ez idő alatt kétszer is megszakítani. A püspök, bár elismerte szentünk kiváló szervezőkészségét, megköszönte eddigi munkáját – baráti gesztussal hozzátéve –, ha erre jár, szívesen látják. Furcsa volt ezt hallani, különösen, hogy szavaiból kiérződött, valójában az atya tanításával, lelkipásztori ténykedésével nincs megelégedve (legalábbis tanácsadóinak információi alapján), azzal a bensőséges Istenember kapcsolattal, melyet a tiszta Máriatisztelet által valósított meg. Mint pusmogták: „Így túl ’családias’ Istennel a kapcsolat, melyre mi emberek nem lehetünk méltók!” Sajnos ez a felfogás erősen „janzeni” volt, nagy lelki kárára a kórház Istenre szomjazó szegényeinek.
     Grignon atya engedelmesen elbúcsúzott tehát Mária Lujzától és gondozottjaitól és 195 km-es gyaloglással újból Párizsba ment. Elhatározta, hogy ott a Páli Szent Vince által elsőként alapított „Salpêtrière” nevű szegényház szolgálatába lép, mint káplán és általános munkaerő. Ötezer szegényt gondoztak itt közköltségen.

Előző rész

A Szeretetláng üzenete 

     Kedves Olvasóm!

A Szeretetláng Mozgalom lelkiségi alapállása így határozható meg: A világ minden emberéért imádkozó Mária-tisztelő társaság, mely az Evangéliumon, az Egyház tanításán és Erzsébet asszony Lelki Naplója alapján áll, mindenkor szem előtt tartva az egyházi hierarchia útmutatását és döntését!
     Célja: a megváltás jézusi művének a Fatimai Szeplőtelen Szív szerint való segítése a lelki élet hagyományos eszközeivel; (áldozat, imádság, böjt, virrasztás, szentségimádás, szentmise, életfelajánlás, apostolkodás). Az áldozat egyik jellemző motivációja a tisztítótűzben szenvedő lelkek kimentése, a velük való együttműködés, a családok és a papok megszentelődése, valamint az általános lélekmentés érdekében!
     Nos, többször említettem a fatimai engesztelés megvalósítását a Szeretetláng kegyelmi indíttatása által. Indokolt tehát, ha állításomat igazolni próbálom a két Mária-üzenet próféciáinak párhuzamaival.
Lúcia nővér visszaemlékezéseiben is számos példát olvashatunk ugyan arról a benső átalakulásról, amelyet már az emmauszi tanítványok is megtapasztaltak ,,lángolt a szívük” (ld. Lk 24,32). És itt nem a Szeretetláng szinonimája a lényeg, hanem az a fáradatlan többlet lelkesedés, amely azonos a Szűzanya Szeretetlángjának kegyelmi hatásával, melyről az elkövetkező részben még bővebben foglalkozom!

Hívás és hivatás

     Egy napon 1702-ben felkereste a gyóntatószékben egy nemesi család tizenhét éves lánya, Trichet Mária Lujza. Ő nővérétől és bátyjától hallott a lelkigyakorlatairól híres Grignon atyáról, sőt fivére egy ilyen előadáson ismerte fel a papi hivatását.
– Ki küldött hozzám? – kérdezte a gyóntató.
– A nővérem, atyám! – válaszolta a lány.
– Nem gyermekem, bizony nem a nővéred, hanem egyenesen a Boldogságos Szűz! – válaszolta neki Grignon atya, mert mindjárt felismerte benne jövendő munkatársát, a tervezett szerzetesrend első tagját.
Elbeszélgettek.
– Imádkozod rendszeresen a rózsafüzért? – kérdezte az atya.
– Sajnos nem! – hangzott a rövid válasz.
– Pedig elengedhetetlenül szükséges, mert a rózsafüzér a legegyszerűbb és a legbiztosabb eszköz a nagy kegyelmek elnyerésére! – mondta az atya, majd folytatta: – És a Lorettói litánia! Ó, ha tudnád, mennyire kedves az Istenanya előtt, ha így szólítgatjuk: Örömünknek oka! Titkos értelmű Rózsa! Mennyország Kapuja! Betegek gyógyítója! Mától fogva minden nap e litániával szólítsd meg Égi Édesanyád, és elnyerhetsz minden kegyelmet saját magad és munkád számára! Tudod leánykám, épp a te korosztályodnak lenne a legfontosabb! Ne gyötörd tovább magad a kérdéssel, mert egy napon apáca leszel!
     Mária Lujza nagyot nézett.
– Hol és miféle apáca? – csodálkozott a lány. Lajos atya azonban meglátta a lány értetlenségét és így folytatta:
– Belépsz a Bölcsesség Leányai közösségbe, mely egy szerzetesrend lesz. Életeteket iskolákban, kórházakban és árvaházakban töltitek és Krisztus szeretetét kell sugároznotok a lelkekbe, az Érte végzett munka által. És ami ennél is több: az életszentségre kell segíteni azokat, akikkel az élet összehoz benneteket azáltal, hogy bevezetitek őket a Boldogságos Szent Szűz valódi tiszteletébe, az igazi Mária-tiszteletbe! Részt vállalni Jézus megváltó munkájában, az Ő szolgálatába állni, s mi több; rabszolgájának ajánlkozni Máriában!

     És úgy is lett! Lujza, hamarosan beköltözött a kórházba és tagja lett a Bölcsesség Leányainak. Mivel a jó szándék vezette, minden munkában és imádságban szívesen részt vett, de azt, hogy miért áll egy hatalmas kereszt épp a terem közepén, ezt nem értette. Meg is kérdezte Lajos atyától. A válasz felért egy egy hónapos lelkigyakorlattal:
– A kereszt az szenvedés, a felajánlott szenvedés pedig bölcsesség! Készségesen vagy kelletlenül, de szenvednünk kell! Akár szentként a földön, akár bűnhődőként a tisztítótűzben, akár kárhozottként a pokolban! Ha nem hordod keresztedet örömmel mint Jézus Krisztus, vagy türelemmel mint a Jobb Lator, akkor szenvedsz majd mint a Rossz Lator! Akkor majd fenékig kell ürítened a legkeserűbb kelyhet anélkül, hogy a kegyelem bárminemű vigasztalásában részesülnél. Minél inkább erőt veszel magadon a türelmes szenvedésben, annál inkább előre haladsz Jézus Krisztus szeretetében. Ennek felismerése, az Üdvözítő Szeretet szándékának felismerése, az isteni Bölcsességé, aki maga Jézus Krisztus! Erre figyelmeztet a Kereszt, melyet nemhogy a lakásunk közepébe, de szívünk és gondolataink közepébe kell helyeznünk! – válaszolta Lajos atya.

(Nevezett keresztet lásd alább!)

     Trichet Lujza könnybe lábadt szemmel hallgatta az atya szavait, és úgy érezte, hogy választ kapott élete nagy kérdésére. Jézus rabszolgájának lenni Mária által, ez a leggyönyörűbb és a legdicsőségesebb dolog ezen a világon. Ó, Jézus! – sóhajtotta a lány.
    És íme, egy gazdag család „szeme fénye” Krisztusért örömmel osztotta meg sorsát és eledelét a szegényekkel, s értük dolgozott. Alávetette magát a vak asszonynak, aki a csoportot vezette.
Lajos atya egy gyönyörű „Önfelajánlási imát” írt a nővérnek, amit ő naponta elimádkozott:

   Ó, Dicsőséges Szent Szűz, Istenanya, Mária! A Mindenható Isten és az egész Mennyei Udvar jelenlétében, Édesanyámnak és Úrnőmnek tekintelek! Felajánlom és Neked szentelem magam, mint rabszolgád; – testemet lelkemet, minden külső és belső javamat –, sőt jó cselekedeteimnek múltbani, jelen és jövőbeni érdemét is! Reád bízom Szép Királynőm, hogy teljes joggal rendelkezz velem és kivétel nélkül mindazzal, ami hozzám tartozik! Tetszésed szerint cselekedj teljesen szabadon, Isten nagyobb dicsőségére, a lelkek javára, időben és örökkévalóságban! Amen

 Előző rész

Vigyázz! Mert kozmikus harc folyik minden egyes lélekért,

a média- és a pszicho-manipuláció minden eszközével!

Ha figyelmetlen vagy, könnyen elragad a világ

és észrevétlenül is az istentagadók oldalára sodor!

Áldozat, imádság

     Lajos atya úgy tervezte, hogy a Poitiers-i kórházban (melyet szegényháznak is neveztek), lelkészi és mindenes állást vállal. Bejelentkezése az Egyházi Hatóságnál azonban Mgr. Anton Girard de Borna püspök távolléte miatt sikertelen volt. 1701. augusztus 25-én felettébb csodálkozott ezek után a püspöki kihallgatásra való értesítésen. Az izgatottságnak legkisebb jelét sem mutatva jelentkezett a püspöki titkárnál, akit ez a "nyugalom" felettébb bosszantott.
     Poitiers püspöke szinte megkülönböztetett szívélyességgel fogadta az egyszerű öltözetű fiatal papot és megbízta a 400 fős Poitiers-i kórház gondnoki és lelkészi feladataival. Mint később kiderült, maguk a kórház szegényei kérelmezték Grignon atyát a püspöktől. Az az egy-két alkalom ugyanis, amikor náluk szállt meg, elég volt, hogy szívükbe zárják a szegény módjára élő papot.
     A kórházban nagy zűrzavar uralkodott, mert az alkalmazottak nem engedelmeskedtek a vezetőségnek, mely egyrészt zsugori volt, másrészt pedig pazarló. A torzsalkodás végeredménye az volt, hogy a betegeket elhanyagolták, az élelmezés nyomorúságos volt, gazdaságilag meg egyenesen fenntarthatatlanná vált az intézmény. Lajos atya hamarosan belátta, hogy a lelki gondozáson kívül a betegek testi segítségre, a személyzet pedig erkölcsi nevelésre szorul.

     Személyesen járta a várost, hogy élelmet és adományokat kolduljon a kórház számára. Az összegyűlt pénzből megjavíttatta az épületet és a kápolnát. Hihetetlen munkabírására jellemző, hogy még a betegek ápolásában is segédkezett, kimosta és bekötözte sebeiket. Mivel a püspök őt bízta meg a kórház irányításával, nekifogott az alkalmazottak megrendszabályozásának is. Ezek azonban hamarosan fellázadtak ellene, olyannyira feszültté téve a kapcsolatot, hogy az atya jobbnak látta, ha eltűnik egy ideig. Elment, hogy lelkigyakorlatot tartson a jezsuitáknál.
     Távolléte alatt halálos járvány tört ki a kórházban, melynek néhány zúgolódó alkalmazott is áldozatul esett. Ezt többen Isten büntetésének fogták fel. Tekintve, hogy az atyáról az a pletyka terjedt el, hogy végképp távozott a kórházból, kénytelenek voltak félelmükben visszakönyörögni.
     Lajos atya belátta, hogy az ember semmiféle nagy dolgot sem valósíthat meg, ha nincs mögötte támogató imaháttér! Ez késztette őt, hogy a betegekből egy kis csoportot gyűjtsön maga köré, akik imáikat és szenvedéseiket felajánlva kiesdik Isten kegyelmét. A Bölcsesség Leányainak nevezte el a női imacsoportot, (melyből később kifejlődött a hasonló nevű szerzetesrend, akik majd földi ellenszolgáltatás nélkül, egyedül Isten szeretetéért szolgálják a szegényeket). Lajos atya kinevezett közülük elöljáróként egy vak asszonyt, de szinte valamennyien fogyatékosságban szenvedők voltak. Kórtermük közepén egy hatalmas fakeresztet állított fel, mely a Kereszt Bölcsességére emlékeztette valamennyiüket.
     1702. márciusában, mikor Grignon atya még csak négy hónapja tevékenykedett a szegényházban, elhunyt Mgr. Antoine Girard, Poitiers főpásztora. „A püspök volt az első igazi barátom” – sóhajtotta Grignon atya fájdalmasan. Szorongása hamarosan beigazolódott, mert Mgr. Claude de la Poype de Vertrieu (1655-1732) személyében, egy képzett, jóindulatú, de janzenista befolyás alatt álló püspök került az egyházmegye élére.
   Grignon Lajost, a lélekpendítő beszédű papot már megismerték az egyházmegyében. Különösen a fiatalok körében vált rendkívül népszerűvé lelkigyakorlataival: a tökéletes Mária-tiszteletről és a tiszta élet Máriával Jézusért témakörű elmélkedésivel. Az eladósorban lévő lányoknak megalakította a Szüzek Társulatát és külön lelkigyakorlatot tartott nekik, melynek végeztével egy éves fogadalmat tetetett velük, hogy egy évig nem mennek férjhez és kerülnek minden flörtöt. Bizony sokak egész életükben hálásak voltak Lajos atyának a „gondolkodási idő” megszabásáért, mert a hivatásukról való elképzeléseik és vágyaik letisztultak, sőt sokuk mellett csak az a fiú tartott ki, aki valóban lelkileg kötődött választottjához. Voltak akik hamarosan beléptek a Bölcsesség Leányai közé, szolgálni Istent.

(folyt. köv.)

Előző rész

A rózsafüzér apostola

     Grignon atya – aki egész életében oly sokat gyalogolt –, itt is ott is felbukkant, tiszta és jó tanácsokkal látta el az egyszerű embereket. Szinte Szent Domonkosként hirdette a rózsafüzért: „Ne higgyétek, hogy a rózsafüzér ájtatosság alacsonyrendű, vagy értéktelen, mint azt a sok büszke hitetlen gondolja! Nem, ez az imádság gazdag tartalmú és magasztos. Az Ég adta kezünkbe, hogy vele a legnagyobb bűnösöket és a legkonokabb tévtanítókat is megtéríthessük, mivel Isten, a kegyelem patakjait árasztja rajta keresztül.
     A szentek is imádkozták és a pápák is folyvást ajánlották, mert ez nem élettelen szövedéke a Miatyánkoknak és az Üdvözlégyeknek, hanem Jézus és Mária életének, szenvedésének, halálának és megdicsőülésének felelevenítése, a két legszentebb élet titkainak kincstára.
Imádkozzuk el naponta a szentolvasót, ha nem az egészet, akkor legalább öt tizedét!
     1.) Ezzel tiszteletben részesítjük Jézus hármas koronáját; a kegyelem koronáját megtestesülésében, töviskoronáját szenvedésében, és dicsőséges koronáját az égben. Hasonlóképen a Szent Szűz koronáját is tiszteljük, amelyet a Szentháromságtól kapott.
     2.) S ezáltal mi is hármas koronát nyerünk Jézustól és a Szűzanyától: az érdemek koronáját a földön, a béke koronáját halálunkkor és a dicsőség koronáját a túlvilágon.
     Még csak néhány hónapos pap volt, mikor öt férfi már elhatározta, hogy a Campbon és Pontchateau közti úton lelövik. Az atya azonban értesült a tervükről és elkerülte őket. Míg a janzenisták csak tilalmak kierőszakolásával igyekeztek hadakozni ellene, addig a protestánsok számtalanszor próbálták „végleg” elhallgattatni.
     A szulpiciánusok még két évig saját hatáskörükben tartották Lajost. Először Nantes-be küldték, ott azonban a fenti szellem uralkodott, s nem hogy a prédikáláshoz, de még a gyóntatáshoz sem adtak engedélyt! Innen írta papi pályájának elején: „Amikor az Egyház szükségleteit szemlélem, csak sóhajtani és állandóan imádkozni tudok, a Gondviselésre hagyatkozó jó papok egy kicsiny és szegény csoportjáért, akik a Boldogságos Szűz zászlója és védelme alatt egyházközségről-egyházközségre mennének tanítani a szegény földműveseket.”

     1701.márciusának végén, különös és igen megtisztelő meghívást kapott a Fontevrault-i bencés kolostorból. A levelet Mme. de Montespan írta, XIV. Lajos előző felesége, akit a király elég méltatlan körülmények között elzavart az udvartól. Ez a csalódás alapjaiban változtatta meg az asszony életét. Végleg elvonult a világ elől, s zárdai nővérként élt Fontevrault-ban, ahová az atyát Sylvie nevű húga április 1-i fogadalomtételére hívta meg, melynek a jó fivér boldogan tett eleget. A „királyi szorror” egyébként azt tanácsolta az atyának, hogy Poitiersben keresse fel hajdani, udvari káplánját, aki jelenleg a megyéspüspök. Hivatkozzon rá és bizonyára kaphat tőle elképzeléseinek megfelelőbb állást. Az ötlet és ajánlás nem is jött rosszkor, mert Lajos atyát igen elkeserítette, hogy bár kerek esztendeje szolgált Nantes-ban, még csak most kapott engedélyt a gyermekek hitoktatására és arra, hogy két hét alatt 3 beszédet mondhasson a népnek. Ennyi belefojtott vággyal és keserű tapasztalattal maga mögött elhatározta, hogy az egyszerű szegények között fog élni, dolgozni és evangelizálni! 

(folyt. köv.)

Előző rész

Ámosz próféta

     Március 31-én Szent Ámoszra emlékezik az egyház. Ámosz az első „klasszikus próféta”; az első, aki jövendöléseit könyv formájában hagyta az utókorra, egyszóval, akinek beszédei megmaradtak. A prófécia 1,1 versének megfelelően Júda szülötte, a hegyek között, az izraeli határ menti Tekoa kis városában látta meg a napvilágot. Pásztor volt és fügetermesztő. Egy könyvével, ő a harmadik kispróféta a Szentírásban. A legrégibb próféta 360 körül Krisztus születése előtt. Megjövendölte Izrael népének bukását, mert elterjedt köztük a zsarolás, az elnyomás és a pogány istentisztelet. II. Jerobeám júdeai király idején Bételben lépett fel.

Harcra készen: Máriával Jézusért!

     Grignon Lajost 1700. június 5-én pünkösd hetében, a párizsi Notre Dame katedrálishoz közel eső bíborosi rezidencián szentelte pappá Bazan de Flamanville püspök. Első szentmiséjét abban a Mária-kápolnában mutatta be, melyet annak előtte oly szorgalmasan díszített a Sulpiciánumban. Egy szemtanú szerint misézés közben arca olyan volt, mint egy angyalé. E jámbor fiatal papnak elöljárói felé az volt az első kívánsága, hogy misszióba szeretne menni, lehetőleg az Újvilágba, Quebecbe az indiánok közé. A főpapok azonban nem támogatták az ifjú pap elképzeléseit, mondván: „Ezt a jámbor misszionáriust, felkötnék az első fára”!
28 évesen, szívében a Papi Hivatás szentségének felelősségével, úgy érezte, hogy az „apokalipszis lovasai” zúdultak a világra. 1700-tól 1714-ig nem csak háborúk, éhínség és sohasem látott hideg telek pusztították az országot, de meg kellett küzdeni a kálvinizmus*, a janzenizmus és az elitebb körökben közkézen forgó Spinóza-könyvek** lélekpusztító eretnekségeivel is. Különösen a janzenizmus léleksorvasztása fejtette ki a legfájdalmasabb hatást, mert ez a katolikus egyházon belül bomlasztott. Franciaországon kívül megfertőzte Belgiumot, Hollandiát, Olaszországot és Németországot is. Teológiai állításaival rideggé tette a vallást, elidegenítette az embereket a szentáldozástól, Jézus és Mária Szívének tiszteletétől. A szeretet helyett a félelem vált uralkodóvá az egyházban és fennállt a veszélye a farizeusi külsőségek térhódításának. A janzenisták nagy ravaszan, igyekeztek elkerülni az Egyházzal való nyílt szakítást, s így az e tant követő püspökök és papok továbbra is működhettek az Isten népe között, mint báránybőrbe bújt farkasok. Szentünknek az Egyházon belül, ezek a janzenisták voltak a legádázabb ellenségei, akik korán felismerték, hogy „ezzel a papocskával” még sok bajuk lesz! 

Lábjegyzetek:
* KÁLVINIZMUS: Megalapítója Kálvin János (Jean Caulvin, v. Chauvin), a franciaországi Noyonban született 1509-ben. Anyját korán elvesztette, apja püspöki titkár és káptalani ügyész volt. Az egyházi hatósággal összeütközésbe keveredve börtönbe került, végül kiközösítettként halt meg. Mindez hozzájárulhatott Kálvin János egyházellenességéhez. Párizsban jogot tanult. 1533-ban nagy nyilvánosság előtt megvédte Luther tanait, mellyel olyan felháborodást keltet maga ellen, hogy menekülnie kellett Franciaországból. Bázelben dolgozta ki első nagy művét az Institutio religionis Christianaet (1535). Kálvin továbbreformálta Luther és Zwingli tanait. A jó kiállású, elszánt fiatalember, kalandot, veszélyt, sikert és üldöztetést hagyva maga mögött, végül Genfben kötött ki, ahol kezdetben szintén nagy ellenállást váltott ki tanaival. Teológiai fejtegetéseinek ellentmondásait gyakran egyetlen brutális kijelentéssel intézte el. Kibontakozó sikereit nem annyira hittudományi tudásának, mint inkább ellentmondást nem tűrő briliáns retorikájának, valamint kiváló szervezőkészségének, olykor erőszakos, kegyetlen fellépésének köszönhette. Ezzel magához ragadva a városka vezetését, valóságos terrort vezetett be. A Kálvin által irányított vésztörvényszék csak 1541 és 46 között 58 halálos ítéletet (lefejezést és máglyát), valamint 76 száműzetést mondott ki az akkor még csekély lakosú Genfben. Ám nem csak a katolikusok voltak „vörös posztók” számára, de például az átutazó spanyol Michele Servede is, aki az unitárius felekezet megalapítójaként szentháromságtanával érdemelte ki nála a máglyát. Egyre növekvő befolyását kiterjesztette Angliára is, ahol az udvart arra biztatta, hogy fegyverrel irtsák ki az összes katolikust! Nem csoda, ha a kálvini rémuralom ellen felkelés tört ki, melyet a „libertinusok lázadásának” ismer a történelem. Persze kegyetlenül leverette. Kálvin János, hogy egyszerre két oldalról ne támadhassák, Zürichben (1549) egyességet kötött a zwingliánusokkal, hogy legalább a nyilvánosság előtt ne támadják egymást.
Kálvin, tanaiban tbk. elvetette az egyházi hierarchia joghatóságát, ezzel szemben a „népfelséget” hirdette, mely szólam tetszetőssé vált a későbbi diktatúrák, így a Nagy Francia Forradalom ideológusai számára is!
(Katolikus lexikon, Bp.1931, valamint „A Katolikus Egyház története”, Ecclesia. Bp.1985, nyomán.)

** SPINÓZA: Spinosa (Baruch) 1632-77: Családja, Spanyolországból Hollandiába menekült szefard zsidók voltak. Az amszterdami hitközséghez tartozó Baruch Spinoza koraérett fiatalember, optikai lencsecsiszoló volt. Hamarosan csatlakozott a szélsőséges szabadgondolkodók köréhez. Azzal vonta magára a rabbik haragját, hogy kétségbe vonta a Biblia hitelét, tagadta természetfeletti eredetét. Mindent a ratio, az ész mérlegére tett, Istent nem tekintette személynek, aki nem segít és nem is árthat. Bár Spinoza csak 45 évet élt, korai halála miatt nem könnyebbülhettek meg a rabbik, mert rá kellett ébredniük, hogy hiába tiltották be könyveit, halála után sorra kiadták azokat. Leghírhedtebb műve az Etika, melyben Spinoza nyíltan kimondta, hogy nincs Isten. Könyveinek olvasói, végzetes következtetéseket vontak le: ha nem igaz a Biblia, akkor nincs kinyilatkoztatás, nincs Tízparancsolat, értelmetlen a messiáshit és bármi erkölcsi tartás. Saját magunkat kell a magunk erejéből boldogítani, megváltani. A lélek nem halhatatlan, ezért nincs is mit keresnünk „odaát”. Itt kell minden élvezetet megélnünk!
Az eddigiek is elegendők voltak ahhoz, hogy érthető legyen számunkra az amszterdami izraelita egyházközség határozata az aposztata Spinoza ellen. Mely nem csak a kiközösítést de válogatott átkok közepette, a városból való száműzetést is jelentette. Íme a kiközösítés néhány mondata magyar fordításban: „…kiközösítjük, gyűlöljük, megátkozzuk és kivetjük magunkból személyére idézve mindazon átkokat, melyek a Törvény könyveiben írva vannak. Legyen átkozott éjjel és nappal. Soha ne bocsásson meg és ne ismerje el őt az Úr... Törölje ki nevét az ég alól…Válasszák el Izrael népétől..” És hogy még megrendítőbb legyen az istentelen Spinoza kiátkozása, a zsinagóga lámpásait egyenként eloltották, míg végül az utolsó is kihunyt, jelképezve ezzel a kiközösített szellemi hagyatékának, spirituális életének megsemmisülését. Miként a gyülekezetre teljes sötétség borult, úgy gomolygott árnyékként a világra az az istentelenség, melyet a Spinozát atyjuknak tekintő „felvilágosodottak”, már mint „a lehetséges ragyogó jövőt” mutattak fel!
Baruch Spinosa sátáni konkolyhintése sikerrel járt. Példaképe lett az un. „szívtelen filozófustípusnak”, mint amilyen Russel is volt. Valóban óriási hatással volt a francia felvilágosodás gondolkodóira, különösen Voltairere, lenyűgözte a németeket, és Lessing megjegyezte: „Nincs más filozófia, mint Spinozáé!”
(Barlay Ö.Szabolcs: Hitvédelem és hazaszeretet avagy antiszemita volt-e Prohászka? II. kiadás nyomán. Prohászka Kiadó, Székesfehérvár.2003.)

Előző rész 

Az Egyház és Szentjeinek ajánlásai a Szentmise értékeiről:

XV. Benedek pápa:
     "Sokkal inkább részesülne az ember a szentmise értékéből, ha még életében, és nem halála utáni engesztelésül mondanák érte."
Aquinói Szent Tamás:
     "A szentmise bemutatása éppen olyan értékes, mint Jézus halála a kereszten."
Szent Gergely, egyházdoktor:
     "Megnyílnak az egek és angyalok sokasága asszisztál a szentmisén. Bizony, számos gonosz lélektől, számtalan látható és láthatatlan veszedelemtől szabadít meg a mise."
Szent Ágoston:
     "A szentmise-áldozatot bemutató papot segítő angyalok veszik körül."
     "Mindaz, aki áhítatosan hallgat misét, nagy erőt kap a halálos bűnök elkerüléséhez és az addig elkövetett bocsánatos bűnei megbocsátást nyernek.
     "Az, aki a szentmisén a legtökéletesebb imádattal vesz részt, megmenekülhet a hirtelen haláltól, ami bizony a legsúlyosabb csapás lenne a bűnösre. Élj ezzel a csodálatos védelemmel a hirtelen halállal szemben."
Szent Jeromos:
     "Kétségkívül az Úr megadja mindazt, amit a szentmisében kérünk tőle, feltéve, ha az javunkra szolgál, és - ami nagy csoda - gyakran még azt is, amit nem kérünk, hacsak mi meg nem akadályozzuk."
Aranyszájú Szent János:
     "Mise alatt a szentélyt számtalan angyal népesíti be, akik az oltár Áldozatát imádják. A mise hatása olyan csodálatos, hogy Isten kegyelme és bőkezűsége olyankor határtalan, kérést előhozni nincs még annál megfelelőbb pillanat, mint mikor Jézus megszületik az oltáron. Amit akkor kérünk, majdnem biztos, hogy megkapjuk, és amit a misében nem kapunk meg, aligha fogjuk megkapni más imában, vezeklésben vagy zarándoklat útján. Az angyalok tudják ezt, és seregekben jönnek imádni Istent, hogy a kegyelemnek ebben az órájában hozzák elő kérésüket."
Szent Anzelm:
     "Egyetlen, életünkben értünk mondott mise ezer, halálunk után mondatott misével ér föl."
Szent Teréz, egyházdoktor:
     Szt. Teréz egy alkalommal, mikor Isten elhalmozta jótéteményeivel, megkérdezte az Úrtól: "Hogyan köszönhetem meg mindezt?"
Az Úr így válaszolt: "Végy részt egy szentmisén".
Vienney szent János:
     "Ha tökéletesen megértenénk a misét, meghalnánk az örömtől."
     "Semmi sem olyan nagyszerű, mint az Oltáriszentség. Ha Istennek bármi értékesebbje volna, azt adta volna nekünk."
     "Mikor szentáldozáshoz járulunk, a szeretet balzsama úgy takarja be a lelket, mint a virág a méhet."
Szent Pio atya:
     "Könnyebb volna a világnak Nap nélkül fönnmaradnia, mint szentmise nélkül." "Mindenegyes áhítattal hallgatott miséért az Úr egy szentet küld mellénk halálunk idején vigaszul."
Porto Mauriziói Szent Leonárd:
     "...Igen, igen a szentmisében szeretett drága Jézusunk, mint a legfőbb főpap az Atyának ajánl minket, imádkozik értünk és párfogónkká lesz. Hogyan kételkedhetsz abban, hogy Ő meg akarja adni neked mindazt az erényt és tökéletességet, ami ahhoz szükséges, hogy szent, nagy szent lehess a mennyben?"
     "Micsoda kegyelmeket, ajándékokat, erényeket hív le számunkra a szentmise:... bűnbocsánatot, erőt a kísértések legyőzéséhez, szent sugallatokat nyerünk általa... és micsoda lehetőségeket, hogy lerázzuk magunkról a tétlenséget... hogy állhatatosak legyünk, amitől az üdvösségünk függ, és olyan időszakos áldásokat is kapunk benne, mint a béke, jólét és egészség..."
     "Ó, áldott szent mise, amelyben Isten Fiát nem karjainkba, hanem szívünkbe fogadhatjuk!
Semmi kétség, hogy Vele, csakis Vele fogjuk tudni leróni hálatartozásunkat Istennek."
Krisztus kinyilatkoztatása szent Mechtildnek:
     "Aki rendszeresen áhítatosan hallgat szentmisét, azt halálakor angyalok és szentek fogják körülvenni, hogy bátran megvédelmezzék a pokol gonosz lelkeinek minden cselvetésétől."
Szent Brigitta:
     "Egy nap a szentmisén nagyszámú angyalt láttam leszállni és az oltár köré gyűlni, ahogy a papot figyelték. Az énekük olyan volt, hogy majd meghasadt a szívem a hallatán, a Menny is olyannak tűnt, mintha a szent áldozatot hallgatná. És mi szerencsétlen, vak teremtmények mennyire kevés szeretettel, kedvvel és tisztelettel veszünk részt a misén. Ó, ha Isten megnyitná a szemünket, milyen csodákat láthatnánk!"