Forrás: SZERESSÉTEK EGYMÁST folyóirat 3/2009 száma
Hirtelen nagy könnyek törnek ki a szeméből, vállai zokogástól reszketnek a nehéz súly alatt. Mint a villám, eszembe jut a háború emléke: halálra ítéltek az ítélet kihirdetésének pillanatában. Az arc izmai nem remegnek, de a test eltolódik, összezsugorodik. Ez a lassú haláltusa, a halál megtapasztalása, szembenézés a kivégzési osztállyal. Krisztus drámája, Padre Pio saját drámája. Krisztus és ő közte lévő távolság eltűnt. „Vivo ego iam non ego...” (Élek, de már nem én...)
Az Úr vajon ezért ismétli a vér nélküli áldozatot, hogy ne felejtsük el az Ö Vére árát?
Minden mise buzdít bennünket a megváltás szenvedésében való részvételre, mert Ő él, szenved és haldoklik, misztikus testében. Nem vagyunk vajon a megváltás munkatársai? A mise számunkra nem az átváltoztatás helye, melyben Krisztus által átvett szenvedéseink örökkévalók? (...) Egyik pénteken tanúja voltam annak, hogyan lélegzik, mint a birkózó az erő feletti küzdelemben, megpróbálva magától eltolni az akadályt, amely nem engedi neki kimondani az átváltoztatás szövegét. Közvetlen küzdelem következett, amelyből győztesen, de megsérülve került ki.
Máskor a Sanctustól kezdve gyöngyöző verejték folyt a homlokáról, bántva a zokogás görcseivel tépett arcot. Akkor a fájdalom igazi megszemélyesítője volt a haláltusa küzdelemben. Voltak napok, mikor az átváltoztatás szövegét mondva szenvedett, mint egy vértanú... A végén felemelt kezében tartja a szent Ostyát – Istent. Ujjain vékonyan folyik a vér. Egy rövid pillanatra a vonásai lágyulnak és az arca sugárzik. Időnként mosoly jelenik meg az ajkán, tekintetével gyöngéden dédelgeti az Ostyát. Nem tudom milyen mélységekbe ereszkedik az ő hite, de biztos vagyok abban, hogy láttam, ahogy tekintetével mélyen átlyukasztotta a látszat burkát.
(Vége!)
