1874. február 15-én Marie de la Croix ágostonrendi nővérnek megjelent a három évvel korábban elhunyt apácatársa Marie Gabrielle nővér a tisztítótűzből, hogy Jézus kérésére felvilágosítást adjon a purgatóriumról. Croix nővér, kérdéseket is tehetett fel. Sorozatom, e párbeszédet teszi közzé!
Feljegyzések a purgatóriumról 21
A purgatóriumban mindenki ismeri a többiek bűneit, mint majd az utolsó ítéletkor?
– A purgatóriumban általában nem ismerjük a többiek bűneit, kivéve, ha Isten bizonyos lelkek vonatkozásában megengedi tervei szerint, ezt azonban keveseknél teszi.
Tökéletesebben ismerik Istent, mint mi?
– Micsoda kérdés! Persze hogy sokkal jobban ismerjük és sokkal jobban szeretjük! Hiszen éppen ez okozza legnagyobb gyötrelmünket! A földi ember nem tudja, milyen a Jóisten. Mindenkinek van róla egy elképzelése a maga korlátozott látása szerint; amikor azonban levetjük a porhüvelyt, és többé semmi sem gátolja lelkünk szabadságát, csak akkor ismerjük meg Istent, jóságát, irgalmát, szeretetét! A lélek, miután ilyen tisztán látja, oly nagyon vágyik egyesülnie Vele, s állandóan feléje igyekszik, ám minduntalan visszalökődik, mivel nem elég tiszta. Íme, ez a mi a leggyötrelmesebb, a legkeservesebb szenvedésünk.
Ó, ha visszatérhetnénk a földre, miután megismertük a Jóistent, ó, hogyan élnénk!? Ámde késő bánat! Sajnos a földön az emberek minderre nem is gondolnak és úgy élnek, mintha vakok lennének. Semmibe veszik az örökkévalóságot. Szinte minden vágyuk egyedül a földi létre irányul, amely csupán átmenet, és az a test, melynek mindig kedvezni akar, egyszercsak földdé válik. A menny eszükbe sem jut, Jézust és szeretetét elfelejtették.
A purgatóriumban vigasztalják egymást a lelkek a Jóisten szeretetében, vagy mindenki teljesen elkülönül gyötrelmében a többiektől?
– A purgatóriumban egyetlen vigaszunk, egyetlen reményünk egyedül Isten. A földön időnként a Jóisten megengedi, hogy egy baráti szív megvigasztalja az embert testi-lelki szenvedésében, bár ha abban a szívben nem él Jézus szeretete, hiábavaló a vigasztalás!
Itt viszont a lelkek elvesztek, elmerültek az isteni akaratban, és egyedül Isten enyhítheti fájdalmukat. Minden lélek szenved, ki-ki bűnössége szerint, de valamennyiük közös gyötrelme, amely minden mást fölülmúl: Jézus hiánya, aki lételemünk, életünk, mindenünk. És bizony saját hibánkból vagyunk elválasztva Tőle! Úgy viselkedjék Jézussal, mint kisgyermek az édesanyjával: bízzék jóságában, minden testi-lelki ügyét helyezze isteni kezébe, aztán igyekezzen mindenben tetszésére lenni, ne törődjék semmi mással. Isten nem veszi annyiba a nagy, hősies cselekedeteket, mint egy egyszerű tettet, apró áldozatot, amely szeretetből fakadt. Olykor egy apró áldozat, amelyről egyedül Isten és a lélek tud, érdemszerzőbb, mint egy nagy, amit elismerés övez. A Szűzanya nagyon szereti önt, ön is szeresse teljes szívéből és amit csak tud, tegyen meg tiszteletéért. Ha az emberek vennék a fáradságot, hogy olykor elgondolkodjanak Isten végtelen jóságán, ez elég volna ahhoz, hogy szentté váljanak! Csakhogy a világban nem ismerik eléggé Jézus Szívének irgalmas jóságát. Mindenki a saját látásmódja szerint méri fel, ez pedig tökéletlen, és ezért imádkoznak rosszul.
(A források és rövidítések felsorolását lásd az első részben!) (folyt.)
