Áldozat, imádság
Lajos atya úgy tervezte, hogy a Poitiers-i kórházban (melyet szegényháznak is neveztek), lelkészi és mindenes állást vállal. Bejelentkezése az Egyházi Hatóságnál azonban Mgr. Anton Girard de Borna püspök távolléte miatt sikertelen volt. 1701. augusztus 25-én felettébb csodálkozott ezek után a püspöki kihallgatásra való értesítésen. Az izgatottságnak legkisebb jelét sem mutatva jelentkezett a püspöki titkárnál, akit ez a "nyugalom" felettébb bosszantott.
Poitiers püspöke szinte megkülönböztetett szívélyességgel fogadta az egyszerű öltözetű fiatal papot és megbízta a 400 fős Poitiers-i kórház gondnoki és lelkészi feladataival. Mint később kiderült, maguk a kórház szegényei kérelmezték Grignon atyát a püspöktől. Az az egy-két alkalom ugyanis, amikor náluk szállt meg, elég volt, hogy szívükbe zárják a szegény módjára élő papot.
A kórházban nagy zűrzavar uralkodott, mert az alkalmazottak nem engedelmeskedtek a vezetőségnek, mely egyrészt zsugori volt, másrészt pedig pazarló. A torzsalkodás végeredménye az volt, hogy a betegeket elhanyagolták, az élelmezés nyomorúságos volt, gazdaságilag meg egyenesen fenntarthatatlanná vált az intézmény. Lajos atya hamarosan belátta, hogy a lelki gondozáson kívül a betegek testi segítségre, a személyzet pedig erkölcsi nevelésre szorul.
Személyesen járta a várost, hogy élelmet és adományokat kolduljon a kórház számára. Az összegyűlt pénzből megjavíttatta az épületet és a kápolnát. Hihetetlen munkabírására jellemző, hogy még a betegek ápolásában is segédkezett, kimosta és bekötözte sebeiket. Mivel a püspök őt bízta meg a kórház irányításával, nekifogott az alkalmazottak megrendszabályozásának is. Ezek azonban hamarosan fellázadtak ellene, olyannyira feszültté téve a kapcsolatot, hogy az atya jobbnak látta, ha eltűnik egy ideig. Elment, hogy lelkigyakorlatot tartson a jezsuitáknál.
Távolléte alatt halálos járvány tört ki a kórházban, melynek néhány zúgolódó alkalmazott is áldozatul esett. Ezt többen Isten büntetésének fogták fel. Tekintve, hogy az atyáról az a pletyka terjedt el, hogy végképp távozott a kórházból, kénytelenek voltak félelmükben visszakönyörögni.
Lajos atya belátta, hogy az ember semmiféle nagy dolgot sem valósíthat meg, ha nincs mögötte támogató imaháttér! Ez késztette őt, hogy a betegekből egy kis csoportot gyűjtsön maga köré, akik imáikat és szenvedéseiket felajánlva kiesdik Isten kegyelmét. A Bölcsesség Leányainak nevezte el a női imacsoportot, (melyből később kifejlődött a hasonló nevű szerzetesrend, akik majd földi ellenszolgáltatás nélkül, egyedül Isten szeretetéért szolgálják a szegényeket). Lajos atya kinevezett közülük elöljáróként egy vak asszonyt, de szinte valamennyien fogyatékosságban szenvedők voltak. Kórtermük közepén egy hatalmas fakeresztet állított fel, mely a Kereszt Bölcsességére emlékeztette valamennyiüket.
1702. márciusában, mikor Grignon atya még csak négy hónapja tevékenykedett a szegényházban, elhunyt Mgr. Antoine Girard, Poitiers főpásztora. „A püspök volt az első igazi barátom” – sóhajtotta Grignon atya fájdalmasan. Szorongása hamarosan beigazolódott, mert Mgr. Claude de la Poype de Vertrieu (1655-1732) személyében, egy képzett, jóindulatú, de janzenista befolyás alatt álló püspök került az egyházmegye élére.
Grignon Lajost, a lélekpendítő beszédű papot már megismerték az egyházmegyében. Különösen a fiatalok körében vált rendkívül népszerűvé lelkigyakorlataival: a tökéletes Mária-tiszteletről és a tiszta élet Máriával Jézusért témakörű elmélkedésivel. Az eladósorban lévő lányoknak megalakította a Szüzek Társulatát és külön lelkigyakorlatot tartott nekik, melynek végeztével egy éves fogadalmat tetetett velük, hogy egy évig nem mennek férjhez és kerülnek minden flörtöt. Bizony sokak egész életükben hálásak voltak Lajos atyának a „gondolkodási idő” megszabásáért, mert a hivatásukról való elképzeléseik és vágyaik letisztultak, sőt sokuk mellett csak az a fiú tartott ki, aki valóban lelkileg kötődött választottjához. Voltak akik hamarosan beléptek a Bölcsesség Leányai közé, szolgálni Istent.
(folyt. köv.)
