A rózsafüzér apostola
Grignon atya – aki egész életében oly sokat gyalogolt –, itt is ott is felbukkant, tiszta és jó tanácsokkal látta el az egyszerű embereket. Szinte Szent Domonkosként hirdette a rózsafüzért: „Ne higgyétek, hogy a rózsafüzér ájtatosság alacsonyrendű, vagy értéktelen, mint azt a sok büszke hitetlen gondolja! Nem, ez az imádság gazdag tartalmú és magasztos. Az Ég adta kezünkbe, hogy vele a legnagyobb bűnösöket és a legkonokabb tévtanítókat is megtéríthessük, mivel Isten, a kegyelem patakjait árasztja rajta keresztül.
A szentek is imádkozták és a pápák is folyvást ajánlották, mert ez nem élettelen szövedéke a Miatyánkoknak és az Üdvözlégyeknek, hanem Jézus és Mária életének, szenvedésének, halálának és megdicsőülésének felelevenítése, a két legszentebb élet titkainak kincstára.
Imádkozzuk el naponta a szentolvasót, ha nem az egészet, akkor legalább öt tizedét!
1.) Ezzel tiszteletben részesítjük Jézus hármas koronáját; a kegyelem koronáját megtestesülésében, töviskoronáját szenvedésében, és dicsőséges koronáját az égben. Hasonlóképen a Szent Szűz koronáját is tiszteljük, amelyet a Szentháromságtól kapott.
2.) S ezáltal mi is hármas koronát nyerünk Jézustól és a Szűzanyától: az érdemek koronáját a földön, a béke koronáját halálunkkor és a dicsőség koronáját a túlvilágon.
Még csak néhány hónapos pap volt, mikor öt férfi már elhatározta, hogy a Campbon és Pontchateau közti úton lelövik. Az atya azonban értesült a tervükről és elkerülte őket. Míg a janzenisták csak tilalmak kierőszakolásával igyekeztek hadakozni ellene, addig a protestánsok számtalanszor próbálták „végleg” elhallgattatni.
A szulpiciánusok még két évig saját hatáskörükben tartották Lajost. Először Nantes-be küldték, ott azonban a fenti szellem uralkodott, s nem hogy a prédikáláshoz, de még a gyóntatáshoz sem adtak engedélyt! Innen írta papi pályájának elején: „Amikor az Egyház szükségleteit szemlélem, csak sóhajtani és állandóan imádkozni tudok, a Gondviselésre hagyatkozó jó papok egy kicsiny és szegény csoportjáért, akik a Boldogságos Szűz zászlója és védelme alatt egyházközségről-egyházközségre mennének tanítani a szegény földműveseket.”
1701.márciusának végén, különös és igen megtisztelő meghívást kapott a Fontevrault-i bencés kolostorból. A levelet Mme. de Montespan írta, XIV. Lajos előző felesége, akit a király elég méltatlan körülmények között elzavart az udvartól. Ez a csalódás alapjaiban változtatta meg az asszony életét. Végleg elvonult a világ elől, s zárdai nővérként élt Fontevrault-ban, ahová az atyát Sylvie nevű húga április 1-i fogadalomtételére hívta meg, melynek a jó fivér boldogan tett eleget. A „királyi szorror” egyébként azt tanácsolta az atyának, hogy Poitiersben keresse fel hajdani, udvari káplánját, aki jelenleg a megyéspüspök. Hivatkozzon rá és bizonyára kaphat tőle elképzeléseinek megfelelőbb állást. Az ötlet és ajánlás nem is jött rosszkor, mert Lajos atyát igen elkeserítette, hogy bár kerek esztendeje szolgált Nantes-ban, még csak most kapott engedélyt a gyermekek hitoktatására és arra, hogy két hét alatt 3 beszédet mondhasson a népnek. Ennyi belefojtott vággyal és keserű tapasztalattal maga mögött elhatározta, hogy az egyszerű szegények között fog élni, dolgozni és evangelizálni!
(folyt. köv.)
