Forrás: SZERESSÉTEK EGYMÁST folyóirat 3/2009 száma
„Pio atya igazi arca” c. könyvében Maria Winowska ismert író így ír az Eucharisztiáról: Az arca megváltozott, amikor megállt az oltár lépcsőinél. Nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy megértsük, Pio atya más világba került, számunkra elérhetetlenbe. Ráeszméltem, hogy az általa bemutatott mise tömegeket vonz, lebilincsel és felemel. Az első pillanattól kezdve, hirtelen a titkok mélyére vonz.
Mint látástalanok, akik körbe vesszük a látó embert. A valóság határain kívül álló vakok vagyunk. Ez misztikus küldetés. Életre kelnek belső szemeink, amelyeket elvesztettünk, melyek a vakító világosság látására szolgálnak. Olyan világosság ez, amely hatalmasabb a földi halandó szeme által látott fénynél... Magamtól annyit tudok mondani, hogy a San Giovanni Rotondó-ban a szentmise áldozatban felfedeztem a szeretet és fény mélységét, ami azelőtt észrevehetetlen volt számomra. Ez a pillanat nagyon fontos... Feladata nem az, hogy csináljak mást, vagy jobban, mint mások, hanem megértés, átélés, a világ egyetlen áldozatának, a szentmisének magunkba szívása. Vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne vegyük észre az oltárnál a szenvedő embert. Lépése nehéz és bizonytalan. Nem könnyű átlyukasztott talpon lépni! Kezei nehezen támasztják az oltárt, amikor megcsókolja.
Úgy viselkedik, mint aki a sérült kezei miatt meggondol minden mozdulatot.
Végül a fejét emelve nézi a keresztet. Akaratom ellenére elfordítom fejemet, félve hogy meglátom a szeretet titkát. Azelőtt jókedvű, udvarias kapucinus arca megváltozik. A meghatottság hullámai mennek át rajta, láthatatlan erők feltöltik őt aggodalommal, örömmel, szomorúsággal, félelemmel és fájdalommal. Vonásai párbeszédet tükröznek. Ellenkezik, nemlegesen rázza a fejét, választ vár.
Az egész teste csöndes könyörgésben görcsöl. (...) Az idő megállt. Inkább: az idő nem számít. Úgy tűnik, hogy az oltárhoz szegezett pap más dimenzióba vezet be minket, ahol az idő múlásának jelentősége megváltozik.
