A szenvedés mértéke 4
Amit a tisztítóhely szigorúságáról eddig mondottam, azt a következő történettel fejezem be.
Spanyolország Leon nevű kerület Zamora városában egy domonkos szerzetest szent és benső barátság fűzött egy szent életű ferenceshez. Egy napon az örökkévalóságról beszélgettek és kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy amelyikük előbb hal meg, megjelenik majd a másiknak – ha Isten ezt megengedi – hogy értesítést adjon a túlvilági sorsáról. Előbb a ferences halt meg. Ígéretét megtartva egy napon, midőn Szent Domokos fia az ebédlőben terített, megjelent neki s szívélyesen üdvözölve elmondta barátjának, hogy az üdvösség reményében halt meg ugyan, de még sok szenvedés vár reá, azon végtelen nagy számú apróbb bűnök miatt, melyeket nem eléggé bánt meg életében. «Semmi sincs e földön – mondá – amiből e kínokról fogalmat szerezhetnétek magatoknak. Akarod-e ennek kézzel fogható bizonyítékát látni?» A megholt ekkor rátette jobb kezét az ebédlő asztalára s kezének nyoma oly mélyen beégett, mintha izzó vassal sütötték volna bele. Gondolhatjuk a domonkos lelki megindulását. Ezen asztal Zamorában fennmaradt évszázadokig, de a későbbi politikai forradalmak közt megsemmisült a vallási kegyelet sok más érdekes emlékeivel együtt.
De valaki tán azt mondhatja, hogy e rettenetes büntetések csak a nagy bűnösökre várnak, akik csak a halál óráján tértek meg s már nem volt idejük bűnhődni azokért. Sajnos ezen önámítás is eloszlik, ha meggondoljuk, hogy a fent idézett példából látható, hogy itt nem nagy bűnösökről van szó, ezek jó szerzetesek, buzgó keresztények voltak, akik e hatalmas bűnhődést elszenvedték. (Ferd. de Castille, hist. de saint Dominique. II. e. rész, I. k. XXIII. fej.) (LOU)
Avilai Szent Teréz a „Belső várkastély”-ban így beszél: „Isten nélkülözése, azaz a megfosztás Isten színelátásától, felülmúl minden gyötrelmes szenvedést, amelyet csak el tudunk képzelni. Isten igazságossága ugyanis állandóan visszataszítja a lelket, amely pedig, mint vágyainak középpontja felé, törekszik Istenhez.”
Aranyszájú Szent János: „Képzeld el a világ összes kínjait, és egyet sem fogsz találni, amely felérne az Isten boldogító színelátásának nélkülözésével.”
Jelen életünkben nem vagyunk képesek ezt megérteni, mert oly kevéssé ismerjük a Legfőbb Jót, akiért teremtettünk. A másvilágon azonban a kimondhatatlan Jóság olyannak tűnik a lélek számára, mint a kenyér az éhségtől gyötörtnek, vagy a friss víz a szomjhalál előtt állónak.
