Fogantatunk, születünk, élünk, meghalunk és megítéltetünk! Így kezdődik, folytatódik és fejeződik be földi zarándoklatunk, magunk határozva meg örök sorsunkat! Ennek tudatában kellene életünk minden pillanatát, mintegy a megmérettetésre való állandó készülődésben. Ezzel szemben sajnos keveset gondolunk a végső dolgokra.
Sokan halnak meg úgy, hogy életükben nem ismerték meg önmagukat és hivatásukat, nem eszméltek rá hogy mi végett élnek – ám csoda-e –, ha Istent se akarták megismerni!
Márpedig világrajövetelünkkel velünk születik az ezernyi megválaszolandó kérdés:
- Ki vagyok én és ki Isten?
- Miért születtem, mi végett élek, mi a boldogság és merre van?
- Mi a szenvedés értelme, miért kell meghalni és mi lesz velem a halál után...?
Márpedig nem e rövidke földi létre teremtettünk! Ezt valójában mindenki maga is érzi a lelkében! Minden megtévesztő ateista propaganda ellenére Isten a természet, a történelem, a kinyilatkoztatás és az egyéni élet kezdete és vége, minden lét forrása, tartalma, s minden törekvés végső célja. Maga a Szeretet, aki „egyszülött fiát adta” az ember üdvösségéért.
Isten az idők kezdetekor mindenhatóságánál fogva egyaránt a semmiből teremtette a teremtmények mindkét rendjét, a szellemi és az anyagi világot, vagyis angyalokat és a mi világunkat. (I. Vatikáni Zsinat 1870) Ám egyedül az ember van abban az abszurd, kettős helyzetben, hogy az ősbűn következményeként halhatatlan lelke mulandó anyagba zártan él ‒ jó esetben küzd ‒ a haláláig!
Isten az embert a maga képmására teremtette, mégpedig férfinek és nőnek (Ter 1,27). Az ember a természet adottságai fölé értelme révén emelkedik, melyre öntudata és szabad akarata teszi alkalmassá. Ezen öröklött tulajdonságaival képes felismerni élete célját, hogy Istent megismerje, szeresse, dicsőségét hirdesse, a megszentelő kegyelem által segítve a maga és embertársai üdvösségét!
Urunk, Istenünk légy hozzánk irgalmas!
