Még egyszer hangsúlyozva! 3
II. János Pál pápa, amikor 1982. május 12-én Fatimában járt, szentbeszédében utalt arra, hogy a Szűzanya figyelmeztette az embert, a legnagyobb tragédia a bűn és a bűnös élet, amely fokozatosan Isten teljes elvetéséhez, így a pokolba vezet. Amikor a Szűzanya megmutatta a pokol vízióját a gyermekeknek, tudatosította bennünk, hogy sok lélek saját akaratából megy az örök kárhozatra, amikor a bűn rabjává válik, elutasítja a parancsolatokat, abbahagyja az imádságot, nem járul szentségekhez, és megtagadja saját hitét. Az örök kárhozat egy olyan valóság, amely felé minden istentagadó ember sodródik, ha elutasítja Isten szeretetét, irgalmasságát, vagyis úgy él, mintha ő nem létezne. Az első fatimai titokra utal a Szt. Fausztina nővérnek kinyilatkoztatott igazság az isteni irgalomról: „Isten parancsára lent voltam a pokol mélységeiben(…), hogy elmondhassam és bizonyíthassam a lelkeknek, hogy a pokol valóban létezik. A legtöbb ottani lélek korábban szintén nem hitte, hogy a pokol létezik.” (Napló 741). Az Úristen „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2,4). Mint ahogy II. János Pál pápa is írja: a legnagyobb rossz Isten elvetése, melynek következménye az örök kárhozat, vagyis az ember Isten általi megtagadása. De vajon az az Isten, aki „annyira szerette a világot” beleegyezhet-e abba, hogy őt az ember elutasítsa és ezáltal örök kárhozatra jusson? Krisztus egyértelműen fogalmaz. Máté evangéliumában nyíltan beszél azokról, akik örök kárhozatra jutnak (vö. Mt 25,46). 
A pokol Isten elutasításának végső következménye. Egy olyan folyamat eredménye, amely az egész életet végigkíséri. Minden tudatosan és szándékosan elkövetett bűn mélyíti az emberben az önzést és tönkreteszi a szeretetre való képességet. Ha a gonosz annyira eluralja az embert, hogy az már képtelen lesz befogadni Krisztus szeretetét, akkor ez az ember a halál pillanatában gyűlölettel utasítja el Isten megváltó szeretetét. Ez a pokol. Ezek az emberek biztosan nem nyernek bebocsátást Isten országába. „Istent nem lehet kijátszani. Mert amit az ember vet (földi életében), azt fogja aratni is (halála után); hiszen, aki testének vet, az testéből arat majd romlást, aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből arat majd örök életet” 
(Gal 6,8). Szt. Pál így figyelmeztet: „A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát.” (Gal 5,19-21) Az ilyen emberekhez az utolsó ítéletkor így fog Krisztus szólni: „Távozzatok tőlem átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült.” (Mt 25,41) Az ilyen teljes elzárkózást Isten szeretetétől, Jézus a Lélek ellen elkövetett bűnnek nevezi. Ezt a bűnt azért nem lehet megbocsátani, mert ilyenkor az ember saját maga zárkózik el a megtérés lehetőségétől. (vö. Mt 12,31-33) Az örök pokol tehát az ember életének rossz gyümölcse, azé, aki önként a gonosz hatalmába adta magát. „Isten Irgalmassága – írja Szt. Fausztina – a bűnöst néha az utolsó pillanatban éri el különös és titokzatos módon. A lélek, amelyet Isten irgalmának sugara megvilágít, az utolsó pillanatban oly erős szeretettel fordul Istenhez, hogy egy pillanat alatt bocsánatot nyer Istentől minden bűnéért. Milyen kifürkészhetetlen Isten Irgalma! De jaj – vannak lelkek, akik saját akaratukból, tudatosan elutasítják ezt a kegyelmet. Bár az irgalmas Atya még a haláltusa pillanatában is fölajánlja a léleknek ezt a belső világosságot, amellyel, ha akar, még visszatérhet Istenhez. De néha a lelkek olyan megkövültek, hogy tudatosan választják a poklot és ilyenkor sem mások imádsága, sem Isten sem tud segíteni.” (Napló 1698)
