Folytatva Erzsébet asszony visszaemlékezését, amikor a Szent Lujza Intézetbe jelentkezett, ahol végre komolyan vették. A főnökasszony azonban átimádkozta Erzsébet kérését, melynek végeredménye, hogy az „Isten akarata más! Isten neked más és nagyobb hivatást szán!"
A perjelnő, valamiképp mégis megpróbált gondoskodni „Isten árvájáról” és fivérének, a Krisztus Király egyházközség plébánosának címét csúsztatta a lány zsebébe, „keresd fel!” − mondta. De Erzsébet ezt már nem hallotta és a céduláról teljesen megfeledkezett, jóllehet sorsdöntővé vált az életében!
Visszaemlékezését így folytatta: „Egy hétig tartott ez a lelki kín és kínzatás. Akkor még nem tudtam, hogy valójában 'ki áll mögötte'! Arra nem emlékszem, hogy július 2-át követően jártam-e szentmisére, mert talán egy hétig rá se néztem a templomra! Aztán egy szép napon azon vettem magam észre, hogy betértem az Örökimádásba, így hát beléptem Mátray főtisztelendő úr gyóntatószékébe. Na persze a gyónást nem a szokott módon kezdtem, hanem egyfolytában csak zokogtam. Végül könnyek közt nehezen mégis csak kinyögtem, hogy nem akarok jó lenni. Az atya igen türelmes volt és csak akkor szólt, amikor kissé lecsillapodtam. Azt kérdezte, hogy miért? − Mert nem kellek Istennek − válaszoltam, és elmeséltem a történetemet. Ekkor megkérdezte, hogy más bűnöm van-e ezen kívül? Nincs! − vágtam rá, és ő ekkor csak annyit mondott, hogy »Édes fiam! Bizony jó, hogy több nincs, mert ennél nagyobb bűne már nem lehet valakinek!« Az atya a végén, nem ígértetett meg velem semmit, csak feloldozott. Csodálkoztam is, hogy penitenciaként csak egyetlen imát kellett elmondanom, hogy melyiket arra nem emlékszem, de nem sok imát ismertem úgyhogy biztosan az Üdvözlégy volt!
Napok múlva, a meghasonlottság sötétsége lassan oszladozni kezdett bennem, és egyszeriben úgy határoztam, hogy mégis jó leszek.
Megint felkerestem a gyóntatót, de érdekes mód, megint csak zokogás vett erőt rajtam. Nagy szipogva elmondtam, hogy igen szomorú vagyok ugyan, de jó akarok lenni! Az atya megint nem kérdezett semmit, csak azt mondta: »Jól van fiacskám, derék kislány vagy! Örülök. Legyél is mindig jó!« és feloldozott.” – fejezte be Erzsébet a visszaemlékezését!
(folyt.)
(Kép: Az Üllői úti Örökimádás templom, ahová elment gyónni Erzsébet.)
