Az Oltáriszentség az ősi keresztény liturgiákban
Az, hogy a régi keresztények mit hittek és mit nem, az kevésbé az egykori írók irataiból, mint inkább az ősi liturgiáikból tűnik ki, melyekben nem egyházi írók, hanem a széles néptömeg hite, hivatalos egyházi álláspontja és imaélete jut kifejezésre.
Tudvalevőleg, a régi keresztény hitközségek többé-kevésbé önállóan fejlesztették szertartási rendjüket. A nevezetesebb szertartás-rendek vagy „liturgiák” máig fennmaradtak, részben a ma is használatos ősi rítusokban, részben pedig a feljegyzésekben. Ebből kitűnik, hogy a valóságos jelenlét hite az ősrégi keresztény liturgiák középpontjában állt, a szertartások legfőbb eleme a miseáldozat, melynek központi része az átváltoztatás! E szent cselekmény, mindig a legnagyobb megkülönböztetéssel, a lángoló hit és imádó áhítat legváltozatosabb kitöréseivel jut kifejezésre. Ez annyira vitán felül áll, hogy elég itt pusztán néhány példára utalnunk.
Így az ősrégi ún. Szent Márk-liturgia szerint a pap vagy püspök, miután a kenyér és bor felett háromszor egymásután e szavakat mondta: „A mi Üdvözítő Istenünk Teste és Vére ez valóban. Amen” – leborulva imádja az oltáron jelenlevő Üdvözítőt –, s így folytatja: „Hiszem, hiszem, hiszem és vallom utolsó leheletemig, hogy ez a te egyszülött Fiadnak, a mi Urunknak, Istenünknek és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak tulajdon életadó Teste. Ezt vette a mi szent Asszonyunktól, a mindenkor szűz Istenszülőtől, Máriától… Hiszem, hogy ez valóban ugyanaz a test.”
Körülbelül ugyanilyen a Szent Vazul-féle görög liturgia is, ahol még hozzáteszi a pap: „Ezt adta ő a mi szabadításunkra és a bűnök bocsánatára, s örök életéért azoknak, akik benne részesülnek. Hiszem, hogy ez Ő valóban.” (Hasonlóképp szól a Szent Gergely-féle liturgia is!)
A jeruzsálemi, úgynevezett Szent Jakab-liturgia szerint, melyet a IV. században jegyeztek fel, és a szír monofiziták a mai napig használnak, a pap a felajánláskor így imádkozik: „Küldd el Uram, Szentlelkedet, ... hogy eljövén tegye ezt a kenyeret élő testté, valóságos testté, mennyei testté, testté, mely testünknek és lelkünknek buzgóságot ad: a mi Urunk Istenünk és Üdvözítőnk Jézus Krisztus Testévé, hogy azoknak, akik őt veszik, legyen bűneik bocsánatára és örök életére... És a bor és víz vegyülékét, amely a kehelyben van, tegye az Újszövetség vérévé, elevenítő vérré... a mi Urunk Istenünk és üdvözítőnk Jézus Krisztus Vérévé” stb.
Az átváltoztatás szavai után a pap így kiált fel (vagy énekel): „Szent dolgok, szent embereknek!” Amire a nép így felel: „Te vagy az egy szent, az egy Úr, Jézus Krisztus!” Majd a pap megtöri a kenyeret, s egy részét a kehelybe ejti (mint ez most is történik a latin misében) e szóval: „A mi Urunk, üdvözítőnk és Istenünk Jézus Krisztus testének és vérének egyesülése.” Majd midőn a híveket áldoztatja, így imádkozik: „Vedd és lásd, mily édes az Úr, aki megtöretik, de nem osztatik fel” stb.
Az örmények is így mondják miséjükben, ősidőktől kezdve mind a mai napig, az átváltoztatás után: „Amen, amen, amen, hiszünk benned s imádunk téged, ó mi Urunk Istenünk ez valóban a te Tested.” A pap pedig utóbb így folytatja : „Valóban ez a mi Üdvözítő Istenünk Teste, és ez az ő Vére. Hiszem, hiszem, hiszem mostantól mindörökké, amen. Ez a mi Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus Teste s ez az ő Vére, melyet a mi szent és szeplőtelen Asszonyunkból Szűz Máriából vett.”
A gall szertartásban a vasárnapi misében a Miatyánk után ez az ima állt: „Szabadíts meg a gonosztól, Krisztus Jézus; mi a te keresztre feszített Testedet esszük, s a te értünk kiontott szent Véredet isszuk.”
A mozarabi szertartásban a pap, húsvét szerdáján így imádkozik: „Ez az áldozati bárány, mely a keresztfán függött; ez az a test, amely a sírból feltámadt. Amit értünk valóságban bemutatott a mi főpapunk, azt nyújtjuk a kenyér és bor édességében.”
(A többi ősi liturgiára nézve lásd Muratari: De rebus liturgicis, vagy Charles Coupe: The Holy Eucharist.)
Az ősrégi liturgiáknak ezen egybehangzó tanúságtétele bizonyítja: hogy a régi keresztény egyházakban soha senki nem kételkedett abban, hogy Jézus kijelentéseit – a valóságos jelenlétéről, a testéről mint valóságos eledelről, és véréről mint italról –, szó szerint kell venni. Hinni kell benne, nem pedig emberi mértékkel boncolgatni.
Vajon tudták-e mindezt a XVI. század szenvedélyes hitvitázói, amikor egyszerre félreértelmezték 15 évszázad egyöntetű és változatlan hitét, kijelentve, hogy az Oltáriszentség tana csak a megromlott Egyház és a pápaság találmánya? Ha nem tudták, akkor bizony tájékozatlanok voltak; ha pedig tudták, akkor jogtalanul ragadtak magukkal milliókat a tagadásba, akiket ezáltal eltávolítottak Jézus kijelentéseitől az ősi keresztény tantól! Ez pedig felmérhetetlen károkozás a lelkekben!
(Folytatása következik!)
