Jézus szavai az Utolsó Vacsorán Jézus az utolsó vacsorán a kenyeret kezébe vette, megáldotta, s e szavakkal nyújtotta tanítványainak: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem.” Hasonlóképp a kelyhet e szavakkal nyújtotta nekik: „Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe.” (Mt 26.26-28, Mk 14,22; Lk 22, 19; 1Kor 11,24)!
(Arra a kérdésre, hogy ezek az evangéliumi szövegek a modern szentírási szövegkritika szempontjából helytállóak-e, a leghatározottabb igennel kell válaszolnunk.E szövegekre nézve a régi kéziratok variánsai nem mutatnak semmiféle,
csak némileg is számbavehető eltérést!
L.W. Derning: Die Einsetzung der hl. Eucharistie, Münster, 1901. 22 s kk.
Bangha: Az Eucharisztia, Budapest, 1938,
Borbély István tanulmánya: Mily alapon hiszünk az Oltáriszentségben?)
A szavak közvetlen értelme világos. Csak az a kérdés, szó szerint értette-e Jézus Krisztus e szavakat vagy csak képletesen?
1. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a képletes értelmezést semmi sem teszi megokolttá, vagy szükségessé. Ha Jézus képletesen akart volna beszélni, ezt nagyon könnyen éreztethette volna; elég lett volna hozzátenni: ’ez az én testem emléke’ vagy ’képe’, Nem lett volna semmi akadálya, hogy Jézus meg ne magyarázza: ’ebben a kenyérben’ vagy ’e kenyér mögött van az én testem’: vagy: ’ennek a kenyérnek vétele úgy fog hatni rátok, mintha a magam teste volna’. Miért nem így mondta Jézus? A szövegekben minderről szó sincs! Jézus a legegyszerűbben, világosan s határozottan ezt jelentette ki: ,,Ez az én testem, ez az én vérem”.
Jézus gyakran beszélt példabeszédekben, de akkor a példabeszédet meg is magyarázta, vagy a körülmények maguk tették azt könnyen érthetővé. Amikor például magát egyszer „szőlőtőnek” s a tanítványokat szőlővesszőnek" mondja, mindjárt ki is fejti, hogy ezt milyen értelemben teszi. (Jn 15,1-8) Hasonlóképp, amikor magát jó pásztornak mondja, mindjárt fel is sorolja azokat a hasonlósági pontokat, amelyek őt a „jó pásztor” fogalmával összekötik. (Ján 10,1-16) Itt azonban nem tesz hozzá egyetlen betűt, egyetlen célzást sem, amely arra jogosítana, hogy szavait csak képletesen értelmezzük. A képletes magyarázat feltétlenül erőltetett s maga Luther Márton gúnyolódik azokon, akik Jézus szavait mindenáron ki akarják forgatni természetes, nyilvánvaló értelmükből.
(Das diese Worte Christi: Das ist mein Leib etc. noch fest stehen wyder die Schwermgeister, Nürnberg 1527. „Dr. Karlstadt - irja Luther -, ezekből a legszentebb szavakból: „ez az én testem”, az „ez” szócskát forgatja el; Zwingli az „est" (van) szócskát töri kerékbe; Oekolampadius a „test” szót sanyargatja; mások az egész szövegen hóhérmunkát végeznek." Igaza van Luthernek: hóhérmunkát kell végeznie a Szentírás szaván, kerékbe kell törnie Jézus kijelentéseit, aki ki akar bújni a valóságos jelenlét tana alól! Kár, hogy ő maga később, engedékenységből vagy politikából, vagy pápaellenességből szintén a szentképtagadókhoz csatlakozott.) 2. Jézus egyszerű emberekhez szólt, a nyakatekert, elvont szómagyarázatokhoz nem szokott halászokhoz intézte ezeket a szavait. Ezek az egyszerű galileai halászok hozzá voltak szokva Jézus csodáihoz és isteni kijelentéseihez, de nem voltak hozzászokva akadémikus elvontságú szimbolizmusokhoz, (legkevésbé a 16. vagy 20. század nyakatekert csűrés-csavarásához!) Ezért ezt a szokatlan, csodálatos kijelentést is úgy vették, mint isteni kijelentést. Az apostolok annyira egyszerű emberek voltak, hogy még akkor is könnyen szó szerint vették Jézus szavait, amikor ő határozott példabeszédet mondott nekik s azért ilyenkor Jézus mindenkor segítségére is sietett együgyűségüknek; vagy pedig maguk az apostolok kérték, hogy magyarázza meg a példabeszédet (lásd Mt 13,36; 15,15). Ha tehát itt Jézus minden magyarázat és minden tompítás nélkül azt mondja, hogy ez itt az ő teste és az ő vére, egyetlen szócskával sem utalva arra, hogy mindezt csak képletesen kell érteni, akkor az apostolok szükségképp szó szerint is értették! Jézus maga volt az, aki így akarta, hogy értsék! Ezer esztendeig senki nem is értette másképp a reformátorok pedig máig is vitatkoznak egymás közt, hogy miképpen kellene Jézus szavait értelmezni. Ez bizony annyit jelent, hogy akkor maga Jézus vezette volna tanítványait sötétségbe, és a halála előtti búcsúzkodás ünnepélyes óráiban olyasmit hagyott volna nekik utolsó rendelésül, aminek igazi értelmét a mai napig sem sikerült megállapítani! Különös rendelkezés lett volna ez!
3. Súlyosbítja ezt a megfontolást az éppen említett körülmény: a búcsúzás pillanata. Ebben az ünnepélyes hangulatban, amikor Jézus búcsúzik az élettől és búcsúzik a tanítványaitól, a képletes, burkolt és érthetetlen beszéd igazán nem volna a helyén. Jézus most oly nyomatékkal és oly világosan szól, hogy tanítványai a vacsora folyamán maguk is megjegyzik: „Íme, most világosan beszélsz, s nem példabeszédet mondasz.”(Jn 16,29.) Feltehető-e, hogy éppen itt, az utolsó intelmek, utolsó vigasztalások és imák között Jézus olyasmit mondott volna, amit nem lehet világosan érteni? Amikor valaki végrendeletet tesz, és az utolsó óhaját közli azokkal akiket szeret, amikor parancsot adva elrendeli, hogy mit tegyenek az ő emlékezetére: akkor bizony nem használ képletes beszédet s főleg nem használ ennyire szokatlan-, homályos-, sőt érthetetlen képleteket! (Hogy Jézus a keresztfán is képletesen beszélt, amikor Szűz Máriának és Szent Jánosnak képletesen azt mondta: „Íme, a te fiad” és „Íme, a te anyád”, ez ellen csakugyan nem hozható fel ellenvetésül, mert itt a szavak szó szerinti értelmezése senkinek még csak eszébe sem juthatott, a félreértés lehetősége eleve ki volt zárva.)
Jézus „állandó emlékezetül” rendel valamit, és a halála előtt különös volna, ha ezt a rendelkezését oly szavakba foglalná, amelyek nem egyértelműek! Úgyhogy 1500 évig úgyszólván, senkinek sem jutott eszébe a szavak világos értelme mögött, képletességet gyanítani! Ha valahol, akkor itt lett volna helye a tanítványok kérdésének: „Uram, magyarázd meg nekünk ezt a példabeszédet!” (Mt 15,15) De nem kérték ezt, mert eszük ágában se volt az Úr egyértelmű szavaiban merő példázatot látni.
Vajon, ha Jézus mást akart volna mondani, mint amit a szavak közvetlen értelme jelent, nem tért volna-e ki néhány szóval arra, hogy szavait képletesen kell érteni? (Ezért mondja már a 9. században Paschasius /+865/ a kételkedő Ratramust cáfolva, aki úgy látszik először próbálta a későbbi Zwingli- és Kálvin féle kimagyarázásokat alkalmazni: „Halljátok csak, akik le akarjátok gyengíteni a ’test’ szót, mintha nem volna Krisztus igazi teste és ne volna igazi vére az, amellyel Krisztus Egyháza a szentségben ünnepel, és olyat hangoztatnak, mintha csak a test és vér hatása lenne a szentségben. Mintha ugyan az Úr hazudott volna, teste és vére igazi jelenlétének vonatkozásában, amiben pedig Krisztus igazi halála hirdettetik. Az Igazság azonban azt mondja: „Ez az én testem…” Tehát amikor a kenyeret megtörte s nekik adta, nem azt mondja, hogy ebben a titokban rejlik az én testem ereje, vagy képlete, hanem egyértelműen ezt mondja: „Ez az én testem.” Nem érthető ezért, mit akarnak egyesek azt állítva, hogy nem Krisztus testének és vérének valósága van jelen a szentségben, hanem a test helyett a test ereje, képlete, és nem az igazsága, hanem csupán az árnyéka. /Migne 120, 890/)
4. Feltűnő továbbá az a nyomaték, amellyel Jézus a test és a vér fogalmait, reális fogalmait hangsúlyozza, amikor külön kiemeli, hogy ez ugyanaz a test és ugyanaz a vér, amely a bűnösökért feláldoztatik és kiontatik. Főleg a kehely átnyújtásakor szembetűnő „ez az én vérem, az újszövetségé, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt. 26, 28.)
Nyilván azt akarja Jézus ezzel mondani: ez, amit most nektek nyújtok, ugyanaz a vér, amely kiontatik a bűnök bocsánatára, és ugyanaz, mint amely az újszövetség áldozata. Már a nagy egyházatyák és egyházi írók is rámutattak erre a feltűnő hangsúlyozásra. (Pl. Bruno astensis (+ 1125) ugyanezt emeli ki: "Ez az én vérem, mondja, amely ki fog öntetni; nem más ez és más az a vér, hanem azonos ez és az. Holnap tehát az én oldalamból fog kifolyni, amit most a kehelyben láttok és isztok” /Migne 165. 290/.)
A Szent Lukács által ránk hagyott szövegezésnek meg éppenséggel nem volna értelme, ha nem Jézus valóságos véréről volna benne szó. Lukács szerint ugyanis Jézus így mondja: „Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amely értetek kiontatik” (22,20). Az utóbbi mellékmondat a névelő tanúsága szerint nyelvtanilag a kehelyre vonatkozik. Tehát a „kehely” fog kiontatni értetek, azaz: a kehely tartalma! Mert, ugyan mi ontatott ki a következő napon tényleg az emberek üdvösségéért? Nem a bor, vagy a boros kehely, hanem Jézus Szent Vére! Tehát a kehelyben is vér volt, mikor Jézus a fenti szavakat mondta.
5. Az sem jelentőség nélküli, hogy ezeket a szavakat („Ez az én testem”... stb.) három evangélista és Szent Pál apostol is közli, és egyik sem tesz hozzá semmit, amiből a legkevésbé is arra lehetne következtetni, hogy a tanítványok ne szó szerint értették volna a szóban forgó kijelentéseket. Kevés esemény van Jézus életében, amit három evangélistán kívül még Szent Pál is szükségesnek látott teljes részletességgel elbeszélni. Mégpedig úgy ismétlődik ez a négyszeres elbeszélés az újszövetségi szövegben, hogy a kenyérről mondott kijelentést valamennyien betű szerint, azonos szavakkal közlik, a kehelyre vonatkozót pedig ketten-ketten csaknem azonos szövegezéssel, lényegében pedig teljesen azonos értelemben. Általánosságban megfigyelhető, hogy más eseményekkel kapcsolatban ahol ugyanazt a történetet több evangélista közli, rendesen egyik ezzel, másik azzal a szóval mondja el. Az egyik elhagy valami lényegtelent, a másik valami részletet vagy magyarázatot még hozzá fűz. Itt azonban − érdekesmód − semmiféle ilyen eltérésnek vagy magyarázatnak nyoma sincs.(Hogy Szent János evangéliuma nem közli a szóban forgó kijelentéseket, annak nagyon érthető magyarázata az, hogy amikor ő írt, akkor az Eucharisztia már évtizedek óta gyakorlatban volt (lásd Szent Pál leírását a jelzett korinthusi levélben!) s nem lett volna értelme, hogy ő, aki kifejezetten azért írta evangéliumát, hogy az első három evangélium hiányát pótolja, olyasmit írjon le újra, ami már 4 újszövetségi szentírási könyvben is bent van, és amit az egyházközségek azóta régen gyakoroltak. Különben éppen Szent János az, aki viszont az Oltáriszentség ígéretét a hosszú kafarnaumi beszéd részletes közlésével /lásd alább/ a legfényesebb világításba helyezi.)
A fentiekkel szemben a tagadók és kételkedők legfeljebb csak azt tudják felhozni, hogy Jézus a kenyér s a bor átadása után azt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Íme tehát, diadallal mondják; itt csak emlékjelről van szó!
Ez a lehető legfelületesebb ellenvetés! Hol mondja Jézus, hogy csak emlékjelről van szó? Azt mondja ugyanis, hogy amit ő művelt, azt a tanítványok ismételjék meg, mégpedig az ő emlékezetére. De vajon ez annyit jelent-e, hogy már most a szavait nem kell komolyan és szó szó szerinti értelmezni?
Ha egy haldokló atya meghagyja a gyermekeinek, hogy az ő emlékezetére fát ültessenek: vajon csak azért, mert ez a fa emlékjel lesz, megszűnik igazi fa lenni?
Nem lehet valamely emlékeztető, egyben valóság is lenni? A gyermek nem emlékjele-e a meghalt szülőnek? S ilyen formán talán nem igazi gyermek, igazi ember-e? Éppen úgy, mint a szülei voltak?
A szóban forgó jézusi kijelentés értelme nyilvánvalólag csak ez lehet: „Íme, az én testem és az én vérem, a kenyér s bor színe alatt. S ahogy én átváltoztattam a kenyeret s bort testemmé és véremmé, úgy tegyetek majdan ti is: tehát ti is mondjátok ki a kenyérre az én nevemben, hogy az az én testem, s a borra, hogy az az én vérem, miáltal az azzá is lesz, s ezáltal maradjon az én emlékezetem eleven köztetek”.
Abból, hogy Jézus az Eucharisztiát az ő emlékezetére rendelte, nem következik, hogy az Oltáriszentségben Jézus nem lehet jelen test és vér szerint. Mert lehetetlen, hogy az Úr Jézus egyik szava kerek ellentétben álljon a másikkal. A kettős kijelentés egymást kiegészíti és nem lerombolja!
