Az Oltáriszentség gyümölcsei
Testvérem tudjuk, hogy az Oltáriszentség gyümölcsei az örök élet igéi, melyek közvetlenné és bensőségessé teszik az egész hitéletet. Nem véletlen, hogy olykor még másvallásúak is tanúságot tesznek, hogy egyedül a katolikus templomokban találnak valami bensőséges érzetet? Ez nagyon érthető: mert érezik a jelenlétet, páratlan közvetlenséggel csapja meg őket a végtelenség érzete és az örökkévalóság levegője. Kétségkívül...
Ha bemegyek a katolikus templomba, Jézus néhány lépésnyire van tőlem. Igaz, hogy a színek fátyla alá rejtőzötten, de azért tudom, hiszem, hogy ott van csakugyan, oly valóságosan, mint amikor a földön járt. Ha szentmisén vagyok, tudom, hogy az Üdvözítő áldozza magát értem, ugyanúgy, mint amikor a Keresztfán áldozott. Ha magamhoz veszem, tudom és hiszen, hogy éppúgy hozzám jön, mint mikor az Angyali Üzenetre Szűz Mária méhébe szállt s ugyanúgy keblére enged hajolni engem, mint Szent Jánost az utolsó vacsorán. És nekünk mily természetes, hogy ebből a hitből és tudatból a kegyelem, remény és szeretet csodálatos melegsége áradhat a hívek szívébe.
Az Oltáriszentség emberileg is közel hozza hozzánk az Istent. Igaz, ő mindenütt jelen van, mindenütt megtaláljuk, de legközelebb mégis a megtestesült Istenember révén találjuk meg. Márpedig az Oltáriszentségben az Istenember rejtőzik! Néhány lépésnyire van tőlünk, sőt mikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük, egyenesen lehajol hozzánk, átölel, belénk száll, összeforr velünk, átömleszti a vérét a mi vérünkbe. Mily édes istenközelség ez! Mily megrázóan szép és boldogító egyesülés a Legszentebbel! Mily irigyletes kiválasztottság ez, kitüntetés és felmagasztalás!
Newman bíboros, még anglikán főlelkész korában epedve vágyott az Oltáriszentség után. Valaki azzal akarta elriasztani a katolizálástól, hogy ilyképpen le kell majd mondania anglikán egyházi állásáról és jelentékeny jövedelméről. A nemeslelkű Newman erre így felelt: „Ah, mit ér nekem akár százezer font is, egyetlen szentáldozáshoz képest!” Valóban: az Oltáriszentség mindennél gazdagítóbb kincs, mert Istent hozza közénk, és Istenhez emel fel minket.
Az Eucharisztia teszi templomainkat vonzóvá, meleggé, elbűvölővé! Valaki egy híres protestáns imaházat nézett meg, és mivel rajta kívül akkor épp senki sem tartózkodott a fűtetlen épületben, ő tisztességtudóan kezében tartotta a kalapját. A sekrestyés azonban rászólt: „Uram, tegye csak fel a kalapját, hiszen nincs itt senki!” Az illető katolikus volt és bizony elszomorodott ezen. Szegény protestánsok − gondolta −, a templomukban nincs senki!
Nálunk van! − Hála Istennek −, de mennyire van! Mi bizony levesszük kalapunkat, ha a templomba lépünk és nemcsak a kalapunkat, hanem térdet hajtunk, sőt kedvünk volna arcra borulni s megcsókolni a földet boldog áhítattal, repeső hálával − Az iránt −, aki nem vonakodott ily mélyre ereszkedni hozzánk!
Az Eucharisztia rengeteg lélektisztító munkát végez a hívekben, a távol állók sajnos, ezt nem is sejtik! Minthogy nálunk kötelesség és parancs az Úr szava szerint a szentáldozás, tehát a Bűnbánat Szentségéhez is járulnunk kell! Gyónni pedig annyi, mint bűnbánón és halálos komolysággal magunkba szállni, lelkiismeretünket megvizsgálni és kegyetlenül perbe fogni önmagunkat hibánkért, bűneinkért, mulasztásainkért, leszámolni velük és jobbulást fogadni. Micsoda lélektisztító munka folyik a gyóntatószékekben nap mint nap, épp az Oltáriszentség iránti tiszteletből! Szegény protestánsok, akik ezt a lelki fürdőt kénytelenek nélkülözni!
Az Eucharisztia a lelkierő forrása. A lélek áttüzesedik a Mennyei Jegyes ölelésétől, mikor Jézus édes testét érzi ajkán s nyelvén, szívébe zárva Őt, a Legnagyobbat, a Legtisztábbat, a Leghívebbet! Ilyenkor minden áldozatra képesnek, minden erőfeszítésre késznek érzi magát a lélek. Ó, mennyire megvigasztalódnak itt a szenvedők! Mennyi nemes elhatározás, mennyi apostoli tett, mennyi tevékeny felebaráti szeretet és mennyi tisztaság sarjad az Oltáriszentségből! Mikor az Úr a földön járt, egy-egyetlen érintésére meggyógyultak a betegek, megtisztultak a leprások, feltámadtak a halottak. Mennyi lelki gyógyulás, erősödés, életújulás, mennyi szent erő és lelkesedés fakad ma is az Oltáriszentségből! A keresztényüldözés első századaiban a pogányok csodálkozva tapasztalták, hogy valahányszor a fogoly keresztények valami kenyeret kaptak papjuktól, utána mindig kétszeres bátorsággal álltak ellen a kínoknak, és mosolyogva mentek a gyötrelmes halálba is! Igen, az Eucharisztia hősöket nevel, az Isten- és emberszeretet hőseit, a tisztaság csodáit, a vértanúság héroszait.
Az Oltáriszentség megkönnyíti a legnehezebbet: megédesíti a halált. Nap-nap után tízezrek válnak meg az élettől. A katolikus hívő (ha igazában az) nem fél a haláltól, mert útravalója van, az Úr, a haldoklók reménysége, az örök viszontlátás és feltámadás adója. Jézus az Eucharisztiában még egy utolsó bűnbocsánatot hoz nekik, még egy utolsó csókban pecsételi meg benne a boldog ébredés, a mennyország ígéretét! Nekünk a halál épp ezért nem is halál, hanem születésnap. A halál nem összeomlás, hanem élni kezdés; nem kétségbeejtő rém, hanem sejtelmes tavasz! Mert bennünket nem a csontkarú rém fogad a betegágyon, hanem Jézus, aki azt ígérte, hogy „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak élete lesz, és én feltámasztom őt az utolsó napon”!
Eucharisztia! Az Úr szenvedésének emlékjele, a feltámadás és örök boldogság legbiztosabb záloga! Ó édességes Manna, zarándokságunkban köztünk lakó, lelkesítő, támogató, tápláló Isten·Báránya! Bár megihletnéd a kétkedők szívét és megnyitnád nekik is csodálatos leereszkedésed édes titkát! Hogy ők is jöjjenek, s imádjanak Téged Oltárod Titkában, Szereteted Szentségében és szeressenek velünk, imádkozva a kétezer éves Egyházzal:
Jézus, kit takar most sokrétű lepel?
Add meg amiért lelkünk forrón esdekel:
hogyha majd a titkok fátyla felderül,
láthassunk örökre leplezetlenül!
(Aquinói Szent Tamás, Adoro te.)
