Barsi Balázs: A teremtő Lélek c. 1998-ban elhangzott beszédsorozatából való szemelvények. Azonos címmel 1999-ben könyvként is megjelent az Efo Kiadó és Nyomda Bp. gondozásában. A teljes mű megtalálható: http://www.ppek.hu/k563.htm
A Szent Liturgia nem színjáték!
Hogy jöhetett be ez a minőségromlás, ez a rettenetes rombolás az Egyházba? Jó szándékkal van kirakva a pokolhoz vezető út. Az egész keleti Egyházban fel sem merül az az őrült ötlet, hogy a liturgiát valami más által szerettessék meg. Ahelyett, hogy alázattal a liturgia lényegéhez alakítanánk gondolatainkat, akaratunkat, ízlésünket, mindennapi életünket, a liturgiát alakítgatjuk, legjobb esetben jó vallási elgondolásainkhoz, missziós terveinkhez, pasztorációs irányvonalunkhoz, végül akaratunkhoz és ízlésünkhöz, és végül mindennapi életünkhöz. Ez borzasztó! A gyerekeken és az ifjúságon lehet lemérni ennek kudarcát. Nem beszélve arról, hogy ez hirtelen megváltoztat egy alaphelyzetet. A mise arra való lesz, hogy megnyerjünk embereket, holott eredetileg a Vőlegény és az ő Menyasszonya, az Egyház bensőséges együttléte, ahol nincs helye kívülállónak.
Nagyon sokat jelent az, hogy az ősegyház csak akkor beszélt a szentmiséről, amikor már megkeresztelte a felnőtteket. Mert tudta, hogy addig nem értenék meg a misztériumot, mert az istenfiúság kegyelme kell hozzá. Még ahhoz is, hogy az Evangéliumot az Egyház hitével hallgathassa. Istengyermekségünk kegyelmét vesztegetjük így el. Milyen kár, hogy éppen az istenfiúság Lelkének, a szent liturgia Lelkének, a Szentléleknek nevében csinálják mindezt!
Egyetlen hiteles, maradandó, szentlelkes irányzat van az Egyházban, az utolsó vacsora óta a világ végéig: a szent misztériumoknak istenfiúságunk tudatában történő szegényes, de méltó, nem világias ünneplése. A szegényesen azt értem, hogy lemondunk mindenféle érzelmi fölajzottságról. A szentmise a legszebb és legistenibb valóság a földön, de csak akkor, ha nem magunkat, nem evilági értelemben vett közösségünket ünnepeljük, hanem az istenfiúságunk mélységeiben létrejövő közösséget. Ratzinger bíboros írja: „Az a közösség, amely magát ünnepli, valójában nem ünnepel semmit. Az a képlet, hogy az oltárt teljesen körülzárjuk egy zárt láncban, így fogva egymás kezét, az a képlet, amire a legerőszakosabban kell reagálni, mert semmi köze az Egyházhoz.”
Az Egyház liturgikus istendicsérete nem mellékes, hanem a legfontosabb ügy. Mert minden elmúlik: az egyházpolitika, a különböző lelkiségi irányzatok, minden, de Isten dicsérete örökké megmarad. Nemcsak arról van szó, hogy hivatásos énekesek legyenek Isten népében, hanem még inkább arról, hogy Isten dicsőségének magasztalását tartsuk a végső értéknek, mely örök boldogságunk forrása. Nem mindegy, hogy mit és hogyan éneklünk itt a földön, hogy az éneknek milyen a szövege és a dallama.
A szentségek középpontja az Eucharisztia, az Oltáriszentség, a szentmise. Ez a keresztény élet forrása és csúcseseménye. S a közepén ott az epiklézis, melyet a prefáció vezet be. Ha ezt halljátok: „Az Úr legyen veletek!”, „Emeljük föl szívünket!”, „Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek!” – már előre adjunk hálát, mert tudjuk, hogy meg fog történni a csoda, amikor a pap kiterjeszti a kezét a kenyér és a bor fölé és kéri a Szentlelket. Enélkül nincs átváltoztatás. Hiába mondja el az alapítás igéit.
Azt hiszem, millió évet kell még élnie az emberiségnek, mert alig sejti, hogy mik is azok a Szentségek. Nem fogjuk fel, hogy általuk szüntelenül Pünkösd van a világban, s olyan nincs, hogy nem jön el a Szentlélek!
Szent Pál írja Timóteusnak: Szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. (2Tim 1,6) Ez a kegyelem nem atomenergia, amellyel el lehetne pusztítani az életet a Földön, hanem még sokkal hatalmasabb, de nem romboló, hanem isteni energia. Higgyétek el, egy nap kiderül, hogy ez mozgatta a világtörténelmet.
(folyt.)
