6. Továbbá: az Utolsó Vacsora szavai teljes világosságot a kafarnaumi beszédből (Jn 6,32-72.) nyernek. Nem szabad felednünk, hogy amikor Jézus az utolsó vacsorán a szóban forgó kijelentést tette, akkor nem mondott újat, mert akkorra tanítványai előtt már teljességgel ismeretesek voltak azok a szavak, amelyekben Jézus előzőleg a kafarnaumi beszédben hatszor is a legnagyobb nyomatékkal hangoztatott, hogy ő a testét és vérét fogja adni eledelül és italul, s hogy az ő teste valóban étel és az ő vére valóban ital lesz (Jn 6,56.). Amit akkor Jézus ígért, azt most teljesítette; akkor csak általánosságban mondta, hogy majd testét és vérét fogja adni, most pedig rámutat a kenyérre és borra kijelentve, hogy íme: ez az ő teste s ez az ő vére, ez az a csodálatos mennyei kenyér, amelyről már előzőleg oly hangsúllyal s a feltétlen hit meghódolását követelve beszélt. Elég egymásmellé tenni a kétrendbeli kijelentést, hogy a párhuzamot s azonosságot észrevegyük.
Jn 6,51.: „A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.” Lk 22,19.: ,,Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: ’Ez az én testem, mely értetek adatik”.
Érdemes szembeállítanunk az „újszövetség kelyhének” ezen elrendelését az „ószövetség” véráldozatával. Amikor Jézus „újszövetséget” mond, ezzel kétségtelenül a „régire” céloz, amelyet most felvált és beteljesít az „új”. Ámde a régi, vagyis ószövetség ünnepélyes megkötése szintén áldozattal, mégpedig véráldozattal történt s ott is valóságos vér folyt. Íme a két szentírási rész feltűnő párhuzama:
Kiv 24,8.: (Mózes) „fogta a vért, és meghintette vele a népet és így szólt: ’Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr megköttetett veletek.”
Mt 26,27.:
(Jézus) „fogta a kelyhet, hálát adott és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: ’Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé’.”
Hogy a Mózes ószövetségi véres áldozata a Jézus újszövetségi áldozatával párhuzamos, már Szent Pál is nyomatékosan kiemeli (vö. Zsid 9) s figyelmeztet arra, hogy mindkét szövetség vér által jött létre. Ha azonban az Oltáriszentségben a kenyér csak egyszerű kenyér marad s a bor csak egyszerű bor, hogyan mondhatta akkor Jézus a kehelyre „ez az én vérem, az új szövetségé”? Hiszen − az ellenzők szerint − ott akkor csak emlékjelül szolgáló bor volt, nem pedig „vér”
7. Végül: Miért is kellene az utolsó vacsora igéit merőben jelképesen, szimbolikusan értelmezni? Mi erre a kényszerítő ok? Az egyetlen ok, amelyet felhozni lehet, s amit a tagadók fel is hoznak: hogy mégiscsak „szokatlan és hihetetlen”, hogy Jézus a saját testét és vérét adja nekünk eledelül! Hihetetlen s a fizika rendje szerint elgondolhatatlan, hogy Krisztus a kenyeret s bort csakugyan saját testévé s vérévé változtassa át! Ez olyan csoda volna, amelyet − így mondják −, nem hihetünk el! Bizony, akik így okoskodnak − maguk sem veszik észre −, hogy ezzel az okoskodással végleg elhagyják az evangélium talaját. Mert vajon Jézus születése, élete, feltámadása, maga az evangélium és az egész megváltási történet nem csupa csodából, csupa emberileg teljesen érthetetlen, megfoghatatlan, isteni jelenségből szövődik össze? Ha Jézusnak az ő testére és vérére vonatkozó kijelentéseit azon a címen nem fogadjuk el, mert hogy ez „csoda”: akkor mi címen fogadjuk el az ő többi csodáit? Az ő istenségét? Az ő csodálatos, szűztől való születését? Az ő halott-támasztásait, feltámadását és mennybemenetelét? A kegyelem, a megváltás, az üdvösség csodáit? Vajon ezek nem csodás, a fizika rendje szerint érthetetlen és lehetetlen dolgok? Hol itt a következetesség?
Ott van pl. a Szentháromság titka. Teljességgel emberfeletti, fizikailag érthetetlen, felfoghatatlan hittitok. Miért hiszik ezt a protestánsok is? Nyilván, mert Jézus mondta. A Szentháromságról azonban Jézus sokkal kevesebbet beszélt, kevesebb nyomatékkal hangsúlyozta, mint azt, hogy az ő teste „valóban étel” s az ő vére „valóban ital” (lásd főleg az ún. kafarnaumi beszédet). A Szentháromság titka mellett nem szállt valósággal perbe a zsidókkal, sőt saját tanítványaival sem, ahogy ezt a valóságos jelenlét hirdetése alkalmával tette. Tehát, vagy egyenlő hitet gyakorolnunk Jézus minden oly szava iránt, vagy sem! Éppúgy, mint mikor azt mondja: „Menjetek ... kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében.”
Aki az Evangéliumot meg akarja érten, annak egy percig sem szabad felednie Jézus szavát: „Ami az embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges.” (Lk 18,27). Aki ezt szem előtt tartja, az semmi „hihetetlent” nem fog találni a valóságos jelenlét tanában! Vigyáznunk kell, mert a lejtőn nincs többé megállás. Aki azért nem hiszi az Oltáriszentséget, mert az csodálatos és természetfeletti dolog, az sajnos az emberi észt teszi meg Isten szavainak bírájául, és következetesen eljut a racionalizmusig, a teljes hitetlenségig! Az újkori protestantizmus története, főleg külföldön, sajnos igazolja ezt a folyamatot: akik ugyanis az Oltáriszentséget ezen az alapon elvetették, később nagy mértékben elfordultak a kereszténység többi természetfeletti tanításától is. Ez az irányzat már nem fogadja el sem a csodákat, sem az evangéliumok isteni sugalmazottságát, sem a Szentháromságot, sem Jézus istenségét, sem az örök életet, de még a teremtést sem!
Nem a mi feladatunk, hogy Jézus kijelentéseit az emberi megértés ítélőszéke elé vonjuk. Az Üdvözítő Krisztus szavát igaznak kell elfogadnunk, akár érthetőek számunkra, akár nem! Azonban hozzátehetjük: a valóságos jelenlét csodáját bizonyos fokig érthetőnek is találjuk. Mert ha Jézus csakugyan nagyon szeretett minket és akarta, hogy mi is nagyon szeressük − érthető −, hogy közel akart lenni valamennyiünkhöz! Közel akarta hozni a késői századok gyermekeihez is világmegváltó keresztáldozatát, a megtört testet és a kiontott vért. S mivel a szeretet legfőbb fokán saját testével és vérével akarta táplálni lelkünket, teljesen megfelelő, hogy erre a látható eledel és látható ital képét: színeit, alakját, külsőségeit választotta. A látszólagos kenyér és bor vétele legmegfelelőbb kerete volt annak a csodálatos önátadásnak, amelyben ő saját testével s vérével akarja táplálni azokat, akiket oly nagyon szeretett! Akinek azonban ez az érvelés, még mindig kevés, azt kell mondanunk: ott van Jézus előző, úgynevezett kafarnaumi beszéde, amelyet a János 6-ik fejezete örökített meg, ennek egybevetése az utolsó vacsorai igékkel aztán igazán szembeszökően eldönti s elintézi ezt a kérdést!
(folyt.)
