Az első századok tanúsága a valóságos jelenlét mellett
Lásd bővebben: A. Struckmann: Die Gegenwart Christi in der hl. Eucharistíe nach den schriftlichen Quellen der vornizanischen Zeit. Wien, 1905.
Itt van mindjárt Szent Ignác antiochiai püspök, vértanú (+ 107 k.), aki azzal érvel a dokéták ellen (akik azt tartották, hogy Jézus nem volt igazi ember, hanem a megtestesülésben csak látszólagos testet vett fel), hogy hát akkor az Eucharisztiában sem lehetne jelen Jézus igazi teste! Ezt írja Ignác a dokétákról:
„Tartózkodnak az Eucharisztiától és az imádságtól azon a címen, hogy nem hiszik, hogy az Eucharisztia a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztus teste; az, amely a mi vétkeinkért szenvedett, s amelyet az Atya az ő jóságában feltámasztott.” És mindjárt hozzá is teszi, hogy ez tévtan: „Akik tehát az Isten ajándékának (az Oltáriszentségnek) ellene mondanak, azok civódások közt halnak meg. Pedig jobb lett volna nekik szeretetet gyakorolniok, hogy majd ők is feltámadhassanak.” (Ep. ad Smyrn. 7.) Megjegyzendő, hogy az utolsó mondatban a „szeretetet gyakorolniok” helyén a görög kifejezés szerint az áll, hogy agapét ülni, azaz a szeretetlakomát megülni.
Másutt pedig azt írja a filadelfiai keresztényeknek, hogy éljenek mind ugyanazon Eucharisztiával (hálaáldozattal), „mert úgymond, csak egy az Úr Jézus Krisztus Teste és egy az Ő Vérének kelyhe, mely mindnyájunkat egyesít”. Az efezusiakhoz írva az Eucharisztiát így nevezi: „A kenyér, mely a halhatatlanság gyógyszere, ellenszer a halál ellen, amely Jézus Krisztus által örök életet ad.”
Hasonlóképp nagy fontosságot tulajdonít az Oltáriszentségnek az első század végéről származó Didaché (’A 12 apostol tanítása’) c. őskeresztény könyv is. Íme, az első század, az apostolok századának hite!
Szent Jusztinus, a vértanú és bölcselő († 163/167), Apologiájában röviden leírja a keresztények istentiszteleti szertartását, és itt az Eucharisztiáról így beszél: „Ezt az ételt mi Eucharisztiának hívjuk; ... mert ezt nem mint közönséges kenyeret és közönséges italt vesszük, hanem miként az Úr szava által testté lett a mi Üdvözítőnk Jézus Krisztus − aki test és vér volt a mi üdvösségünkért −, akként a táplálék is, amelyben testünk és vérünk az átváltozás révén tápláltatik, ama megtestesült Jézusnak a Teste és Vére, azután, hogy az a táplálék, az ő szavait tartalmazó ima által Eucharisztiává lett.” (I. 65, 66.)
Szent Irenaeus lyoni püspök és vértanú († 202), a gnosztikusokkal vitatkozik, akik tagadták a teremtést és a feltámadást. Ezekkel szemben a következőket írja:
„Akkor hogyan tudhatják, hogy a kenyér és bor, amely felett az eucharisztikus ima mondatott, az ő Uruk teste és vére? Ebből következően, hogyan mondhatják, hogy az a test, amelyet az Úr Teste táplált, az a végromlásba dől, és nem nyer többé életet? (...) Mert ahogy a közönséges földi kenyér, mihelyt az Isten parancsát veszi, már nem közönséges kenyér, hanem Eucharisztia − amely két elemből áll: földiből és égiből −, úgy a mi testünk is, ha az Eucharisztiában részesül, már nem romlandó, hanem a feltámadás reményét írja.” (Adv. haer. 4,18.)
Alexandriai Kelemen († 210 k.) így ír: „Az Ige így szólt: Egyétek az én testemet és igyátok az én véremet. Ezt adta nekünk Isten sajátos táplálékul: a Testét nyújtja és Vérét önti ki, úgyhogy semmi sem hiányzik a kicsinyek táplálására. Ó, mily csodálatos e titok.” (Paedag 1,6)
Az első keresztény korok egyik legtekintélyesebb tanúja Tertulliánus− a keményszavú hitvédő −, aki később ugyan, rigorizmusa miatt sajnos elszakadt az Egyháztól, de az Oltáriszentség hite erős maradt benne, így ír: „A keresztények testét Krisztus Teste és Vére táplálja, hogy ezzel lelkük is Istenből kövéredjék.” (De resurr. 8) Ama keresztények ellen pedig, akik megengedettnek tartották az apró pogány bálványokkal való kereskedést, így kel ki: „A buzgó hit fájdalmasan emeli fel szavát az ellen, hogy a keresztény ember a bálványoktól jöjjön a templomba..., és hogy azzal a kezével érintse az Úr Testét, amellyel az ördögöket mintázta. Sőt ez még nem elég! Az még hagyján volna, ha mások kezéből veszik, amit aztán megszentségtelenítenek, de még a papi rendbe is felveszik a bálványok készítőit. Ó bűntény! A zsidók csak egyetlenegyszer vetették kezüket Krisztus ellen, ezek meg nap-nap után szaggatják Krisztus Testét! Megérdemelnék, hogy a kezüket vágnák le nekik!” (De idolol. 7)
Origenes is († 250 k.) nyíltan „Krisztus Testének” nevezi az Eucharisztiát. Így szól ugyanis a hanyag keresztényhez : „Nem félsz-e úgy magadhoz venni Krisztus Testét,mintha tisztán és szennytelenül járulnál az Eucharisztiához...? S nem gondolsz-e arra, ami írva van: hogy ezért van köztetek sok beteg, és lagymatag hitű? Miért betegek? Mert nem vizsgálják meg és nem ítélik meg magukat, nem értve hogy mit is jelent az Egyházhoz tartozni, és mit jelent ilyen felséges szentséghez járulni!” (Hom. 2. in Ps. 37,6) Majd ismét: „Az istentiszteletekből veszem az intő példát. Ti, akik az isteni titokban akartok részesülni, tudjátok, hogy amikor az Úr testét veszitek, mekkora nagy figyelemmel és tisztelettel vigyáztok, nehogy abból egy kis darabka is a földre essék, s a megszentelt ajándékból valamicske is elhulljon.” (Hom. 13. in Ex.3.) Majd ismét: „Akkor képletesen a manna volt az étel; most pedig az Isten igéjének valóságos Teste az étel, ahogy ő maga mondja: az én testem valóban étel.” (Hom. 7. in Num.2.)
Gyönyörűen nyilatkozik a valóságos jelenlétről a karthágói vértanú püspök,
Szent Cyprián († 258): „Krisztus nekünk − akik az ő valóságos testét érintjük −, kenyerünk. Mindennap imádkozunk, hogy ebben a kenyérben részesüljünk mi, akik Krisztusban vagyunk és az Eucharisztiát naponta üdvösséges eledelül vesszük, nehogy valami súlyosabb bűnbe esvén, tartózkodnunk kelljen a mennyei kenyértől, s elválasztassunk Krisztus Testétől! Amint ő mondja és hirdeti: Én vagyok az élet kenyere, aki az égből szálltam alá; aki eszik az én kenyeremből, örökké élni fog; mert a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Mikor tehát az Úr mondja, hogy aki az ő kenyeréből eszik, annak örök élete lesz, akkor csakugyan világos, hogy azok élnek, akik az ő testét − az Eucharisztiát − az áldozás jogán magukhoz veszik. Ezért tehát félnünk kell és imádkoznunk, nehogy távol maradván elszakadjunk Krisztus Testétől, elmaradjunk az üdvösségtől is, ahogy ő maga fenyegetve mondja: „Ha nem eszitek az Emberfiának testét és nem isszátok az Ő vérét, nem lesz élet bennetek!” S azért mindennap imádkozunk, hogy Kenyerünket, azaz Krisztust megkapjuk, hogy akik Krisztusban maradunk s élünk, az ő megszentelő hatásától és Testétől el ne távozzunk. (Vö. De oratione domin. 18)
A méltatlanul áldozókról ugyanaz a Szent Cyprián azt mondja, hogy „erőszakot tesznek az Ő testén és vérén, s még nagyobbat vétkeznek az Úr ellen kezükkel és szájukkal, mint amikor az Urat (a bálványok előtt) megtagadták!” (De lapsis 24. sk.)
Abban a történelmi nevezetességű nagy vitában, amely a III. század folyamán arról folyt, hogy mennyi ideig kell büntetésképpen kizárni az Oltáriszentség vételéből azokat, akik valamely igen nagy bűnt (pl. a hitehagyást) elkövették, Szent Cyprián is állást foglal. Míg egyesek azt kívánták, hogy az ilyeneket örökre ki kell zárni az Eucharisztia vételéből, ezzel szemben Cyprián azt mondja, hogy a keresztényüldözés idején a megtérő bűnösöktől nem szabad megtagadni a szentáldozást. Így indokol:„Az áldozást meg kell adni (Communicatio a nobis danda est), hogy akiket a küzdelemre buzdítunk s bátorítunk, azokat ne hagyjuk fegyvertelenül és vértezetlenül, hanem Krisztus vérének s testének oltalmával erősítsük őket. Mert hogyan taníthatjuk és szoríthatjuk őket arra, hogy a hitük megvallásáért a vérüket ontsák, ha a harc előtt megtagadjuk tőlük a Krisztus vérét?” (Ep. 57. ad Cornel. 2)
Íme, a legelső századok hite a valóságos jelenlétben, ám a tanúbizonyságokat még szaporítani lehetne!
(folytatom!)
