Az őskeresztény irodalom tanúsága az Oltáriszentség mellett
Az őskeresztények hozzáállásának vizsgálata rendkívül jelentős minden hittani kérdésben, mert az őskeresztények közelebb voltak Jézus és az apostolok korához. Az élőszóbeli tanítás tehát frissebben, hívebben, terjedt köztük apáról-fiúra, nemzedékről-nemzedékre, sőt mondhatnók: prédikációról-prédikációra; úgyhogy a régi egyház hite e tekintetben indirekte éppoly meggyőző történelmi érv, mint a Szentírás világos szava.
Márpedig az ősegyház kétségtelenül hitte Krisztus jelenlétét az eucharisztikus Színek alatt. Ezt illetőleg a sokszoros és félre nem érthető tanubizonyságok sorával rendelkezünk, hogyha egyáltalán van a világon történelmi igazság: ez az! Tehát az őskereszténység, Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott szavait, igenis szószerinti értelemben vette. Ha pl. a 16. század úgynevezett szakramentáriusai, Zwingli és követői, kellően ismerték volna ezeket a szövegeket, aligha merték volna a valóságos jelenlét tanát tagadóba venni.
Tudnunk kell, hogy egyes írók az első századokban iparkodtak titokban tartani a keresztény tanokat, nehogy a pogányoknak és zsidóknak gúnyolódásra adjanak alkalmat („disciplina arcani” – titoktartási fegyelem). Aki kereszténnyé akart lenni, annak eleinte csak a fontosabb igazságokat mondták el, és csak miután a szándékuk őszinteségéről meggyőződtek, avatták be őket a „titkokba”.
Ebből következően a kor írói, csak nagyon burkoltan szólnak az Oltáriszentségről − félve −, hogy műveik avatatlan kezekbe kerülhetnek. Emellett azonban úgy fejezték ki magukat, hogy aki a keresztény igazságokról már tudott, az könnyen megérthette a célzásokat. Egyszer-egyszer meg is jegyzi egy-egy ilyen író: „A beavatottak tudják, mit akarok mondani” (Origenes). Különösen kitűnik ez a titoktartó szándék pl. Szent Epifániusz sajátságosan hangzó mondatában: „Felkelvén pedig Jézus a vacsorától, kezébe vette ezeket (ti. a kenyeret és a kelyhet) és hálát adván mondá: Ez az én ezem”. (!)
E titoktartás ellenére az Oltáriszentségről mégis annyi, és oly világos tanúságtételünk van az ókeresztény írók részéről, mégpedig az egész keresztény világról, Keletről éppúgy, mint Nyugatról, hogy az ősi keresztény egyházak erre vonatkozó hite felől egyáltalában nem kételkedhetünk. Ezek a tanúságok mind azt tanítják, hogy a kenyér és bor színe alatt, mihelyt a pap az átváltoztatás igéit kiejtette, már nem kenyér és bor van jelen, hanem Krisztus Teste és Vére. És valamennyi ebben látja a keresztény hittitkok legmélyebbikét, a legcsodálatosabb ajándékot, melyet Krisztus az emberiségnek és Egyházának hátrahagyott. Aki ebben nem hisz − mondja épp a fent idézett Epifánius (+ 403) −, „az végleg elveszíti Isten kegyelmét és az üdvösséget”.
Az Oltáriszentség tana oly kimagasló helyet foglalt el már az ősi hitéletben, hogy annak szóvátételét, sehogy sem kerülhették el. Szóltak is róla valamennyien!
Lássuk e tekintetben az első századok hitét, az ősi liturgiák tanúságtételét; aztán a nagy egyházatyákét.
(Folytatása következik!)
