A imádság az Isten megszólítása, hálaadásunk és dicsőítésünk időbeni Neki ajánlása. Az imában mi szólítjuk meg Istent – jóllehet – Ő készteti bennünk.
Sajnos kevesen érzik ennek az örök életet érintő fontosságát, hiszen „aki nem imádkozik, az elkárhozik” – halljuk Liguori Szent Alfonz (ld. lenn!) intő szavait! Ám ne higgyük, hogy ez szentünk túlbuzgósága, mert a Katolikus Új Katekizmus is megerősíti e szavakkal: „Aki imádkozik, biztosan megmenekül; aki nem imádkozik, biztosan elkárhozik.” (KEK 2744)
Az imádság tehát életszükséglet ‒ mondhatni ‒ örökélet szükséglet, miként az Evangélium is figyelmeztet: „Szüntelenül imádkozzatok! Mindenért adjatok hálát, mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.” (1Tessz 5,15-18)
„Szüntelen imádkozni kell és nem szabad belefáradni.” (Lk 18,1)
Sajnálatos, ha ez valakinek új, ez azért lehet, mert megmaradtak a gyermekhittani ismereteknél, mely tanította ugyan „Ábrahámot és Izsákot” néhány ima mellett a Miatyánkot, de hogy mi végett és hogyan imádkozzanak, azt kevésbé! Pedig az imádság nem csak a keresztény élet alapja, de a lelki kultúra és a helyes személyiségfejlődés kulcsa is!
(folyt.)