4.5 §. Mária a megtérő bűnösöknek is anyja
Ki tudná felfogni, mondja a jám-bor Blozius azt a jóságot, irgalmas-ságot, hűséget és szeretetet, mellyel az Istenanya minket megmenteni igyekszik, ha pártfogásáért esede-zünk.
»Boruljunk le tehát e jó Anya előtt ‒ mondja Szent Bernát ‒ öleljük át szent lábait, és el ne távozzunk addig, míg áldását nem adta ránk, s gyermekei közé fel nem vett«. (In Sign. magn.) Ki vonhatná kétségbe egy ilyen anya irgalmas-ságát? Szent Bonaventúra így kiált fel: »Ha életemet venné is, benne akarok remélni és bizalommal eltelve az ő szobra előtt óhajtok meghalni, mert akkor biztosan üdvözülök«.
Így kell könyörögnie valamennyi bűnösnek, az Irgalmas Anyához: Ó királynőm, Ó Anyám, Mária! bűneimnél fogva megérdemlem, hogy büntess, mert kiérdemeltem! De ha el is taszítsz magadtól, ha megölnél is, nem akarom elveszteni Beléd helyezett bizalmamat és reményemet, hogy meg fogsz menteni. Kegyeidbe ajánlom magamat és bizton remélem, hogy nem veszek el, hanem dicsőíteni foglak az égben, egyesülve szolgáid nagy számával, akik halálos ágyukon könyörögtek pártfogásodért, és akik valamennyien a te hatalmas szószólásod segítségével üdvözültek. Amen
Imádság
Óh fenséges Királynőm, Istennek legméltóbb Anyja, szentséges Szűz Mária! Oly nyomorultnak és annyi bünnel elhalmozva látom magam, hogy nem is szabadna Hozzád közeledni és téged anyámnak hívni. Beismerem, kiérdemeltem bár, hogy eltaszíts magadtól, mégis arra kérlek, gondold meg, mit tett és szenvedett értem a te Szent Fiad, Jézus. Nem taszíthatsz el magadtól. Szegény bűnös vagyok, aki bárki másnál többször bántottam meg Isten fölségét, ámde ez már a múlté.
Most hozzád menekülök bizalommal, ó kedves Anyám, segíts meg! Ne mondd, hogy képtelen vagy rajtam segíteni, mert tudom, hogy mily hatalmas vagy, s hogy mindent elnyersz Istentől, amit csak kérsz! Ha te nem pártfogolnál, mondd kihez fordulhatnék, nagy nyomorúságomban? Szent Anzelmmel kiáltok hozzátok: Könyörögj érettem Anyám és Üdvözítőm bocsáss meg!
Ó Jézus, Te atyám vagy, te pedig Mária az anyám! Ti akik még a legnyomorultabbakat is s felkeresitek, hogy üdvözítsétek, nem feledkezzetek meg rólam sem, aki bár kiérdemeltem a poklot, de én legalább magam kerestelek Titeket, erős reménnyel, hogy el nem taszítotok. Ime, lábaitoknál vagyok: Jézusom, bocsáss meg; ó Mária, jőjj segítségemre! Amen. (37-38. oldal)
Luther Márton igazán nagy tévedése és vétke nem abban áll, hogy szabad akaratából megszegte esküjét és engedetlen volt Krisztus Egyháza iránt (ezzel csak a maga üdvét kockáztatta volna), hanem abban, amit szembeszegülésével más lelkekben lerombolt és egyházszakadást okozott! A megfogalmazott – az Egyház hibáira rámutató pontjai –, ugyanis további tév-elveket szültek és mára már oly mértékben osztották meg követőit, hogy ezernél több protestáns felekezet és számtalan szekta lett az eredménye! A protestantizmus megjelenése minden kezdeti jószándéka ellenére is nyílt ellenségeskedést, véres paraszt- és vallásháborúkat okozott. Bár a szerteágazó protestáns felekezetek (és szekták) hitelvei különbözőek, néhány alapelvben közös a protestálásuk. Ez pedig a Római Katolikus egyház csalhatatlanságának és egyedül üdvözítő voltának totális tagadása. Ebből következően elvetik a pápa főségét és püspökök főhatóságát, az egyházi hiearchiát (ám kénytelen voltak mégis püspököket, presbitereket és lelkészi vezetőket kinevezni). Elvetik továbbá Szűz Mária közbenjáróságát, a szentek egyességét (az elhunytakért való imát), a bűnök bocsánatát (a fülgyónást), a szerzetesi és papi fogadalmakat, a búcsújárást, a Szentmiseáldozatot, az Eucharisztikus Krisztust, tisztítótűzről szóló tant, a jó cselekedetek érdemszerűségét, a Szentségek hetes számát (két szentséget fogadnak el: keresztséget és a saját értelmezésű un. úrvacsorát). 
a magyarországi reformátusok XIII. zsinati ciklusának 10. ülésén szavaztak a 450 évvel ezelőtti Heidelbergi Káté 80. paragrafusáról, mely szerint a katolikusok miséje, az Eucharisztia tisztelete és annak vétele „kárhozatos bálványimádás.” A jelenlevő 74 személy 57:17 arányban a „kárhozatos bálványimádás” mellett szavazott. Ezek után látván a katolicizmus megrökönyödését, ekként fogalmaztak: "...közöljük a zsinati vitát egészében, hogy a megindult eszmecseréhez még több szempontot szolgáltassunk". (Ó, micsoda áldozatos gesztus!) Ugyan bizony miféle "megindult eszmecseréről" beszélnek, amelynek épp a gátját betonozták újra? Kérdésem, hogyan lehet bármit is "cserélni" (akár eszmét is), ha képtelenek bármit cserébe adni, engedni, belátni, vagy (stílszerűen) megreformálni?
VI. Sándor (1492-1503) az Apostoli Katolikus Anyaszentegyház 214. pápája volt, akinek – mint az előzőkben hosszasan kifejtettük –, a pápaság történetének erkölcsileg a legkirívóbb személyisége volt. Mégis az elmúlt 500 évben a pápaként meghozott egyetlen hivatali megnyilatkozását sem kellett visszavonni vagy átfogalmazni! És ez, egyben nyomatékos bizonyítéka a pápai tévedhetetlenség dogmájának, mely tbk. kimondja: Nem a pápa, hanem Krisztus az egyház "egységének princípiuma". A pápa csak egységének "látható alapja". 1870. július 18-án a római Szent Péter Bazilikában, IX. Pius pápasága alatt az első vatikáni zsinaton elfogadták a pápa tévedhetetlenségéről szóló dogmát (Pastor Aeternus). A pápai tévedhetetlenség nem személyes tévedhetetlenség (hiszen ezt egyedül Isten birtokolja), inkább egészen meghatározott aktusokra vonatkozik, amelyekben a pápa mint az egyház legfőbb pásztora és tanítója Péter utódaként ünnepélyesen – az Írásban és a Hagyományban továbbadott Kinyilatkoztatás – tanbeli döntés által cselekszik. (Egyébiránt megjegyzendő, hogy a Szentszék kijelentette, hogy a II. Vatikáni Zsinat határozatai, nem pápai határozatok!)
Egy szó, mint száz: Bár szétszakadva él az Egyház, Jézusban mégis egy lehet. Ha elválaszt is annyi korlát, a testvérnek adj kezet! Ha egy a Pásztor = egy a nyáj, s Nála mindenki helyet talál!
Kortársai annyira méltatlannak tartották a pápai trónra, hogy az általános felháborodás és megvetés miatt, mellyel a rómaiak életében kísérték, nem is lehetett neki díszes temetést rendezni. Minden pompa nélkül temették el. A halál láttára el szokott némulni az ellenszenv és gyűlölet, de VI. Sándor halálakor nem. Egy bolognai kortársa például így fejezi be a haláláról szóló értesítést: „et sepultus est in inferno: és eltemettetett a pokolban”. 
Hiszen látni fogjuk, hogy Ravasz László lapja, a Református Élet, VI. Sándorral kapcsolatban még ma is méregkeverést (!) emleget. 
Luthernek csakugyan joga volt az egyházat, illetőleg az egyház képviselőit ostorozni. Tűrtünk azért, mert nem mertünk vagy nem akartunk a piszokhoz hozzányúlni s mivel mi nem voltunk hajlandók, annál többet turkáltak benne ellenségeink. Most végül, az egész szemétládát felkavarva sült ki, hogy még az egyház legromlottabb képviselőjének is csak két hibája volt: az egyik, hogy nemi életet élt (de ez is a faj szolgálatában állt és sok természetes erény szépíti), a másik, hogy az egyház javait családi céljaira használta fel. Mind a kettőt Luthertől és a protestantizmustól tanulta és az ő eszméje és tanácsa szerint gyakorolta, noha Luthert és a protestantizmust korban megelőzte. 
Mielőtt lelkét kiadta volna, így szólt szerzetes testvéreihez: »Nem lát-játok, édes testvéreim, miként segítenek engem az ég angyalai?« Az egyik szerzetes hallván suttogását, megkérdez-te, hogy miről beszél? A haldokló lelkesen elsut-togta, hogy őrangyala tudtára adta, hogy csak rövid ideig kell a tisztítóhelyen maradnia és hamarosan a mennyországba jut. 
IV. Henrik száz évvel később uralkodott Franciaországban, mint VI. Sándor Rómában és száz esztendő alatt sokat halad a világ s ráadásul IV. Henrik a régi idők egyik legfelvilágosultabb uralkodójaként szerepel a történelemben, mégis mikor 1594-ben a 19 éves Chastel merényletet követett el ellene, bár a merénylet nem sikerült, ezt a szerencsétlen, nyilvánvalóan nem normális gyereket mégis nemcsak hajmeresztő kínpadra vonások és megkínzások után felnégyelték, hanem mivel felbujtókként a jezsuitákra gyanakodtak, a tisztes Guignard jezsuita atyát szintén borzalmas kínpadra vonások, tagjainak összetörése és sebeibe forró olaj öntése után szintén felnégyelték. Mindezt azért „érdemelte” meg, mert felbujtó ugyan nem volt, de a házkutatáskor a király állandó botrányos erkölcstelenségére – ami teljesen megfelelt az igazságnak – elítélő és megbélyegző feljegyzéseket találtak iratai között. IV. Henriket azonban senki se tartotta s nem tartja (máig sem) gyilkosnak, sőt igazságtalannak se. Ellenkezőleg! Tele van magasztalásával a történelem!
.jpg)
Így is történt. Vagy tíz nap is eltelt, mire elfogyott a szenteltvíz – mert félóra elteltével csak lenyelegette az asszony – visszament hát a templomba. Lelkendezve mondja a plébánosnak:
Láttuk, hogy a betörő 
Az 1501. év végén Silvió Savellinek, egy Rómából Miksa német császárhoz emigrált római főúrnak szóló levél alakjába öltöztetett irat jelent meg nyomtatásban, mely a Borgiák gyalázásában minden eddigit és képzelhetőt felülmúlt. Ez az irat a pápát „átkozott bestiának” nevezi, „új Mohammednek, a ki gonoszságban felülmúlja az elsőt”, akinél „nincs gonoszabb ellensége Istennek, Krisztusnak és a vallásnak.” Ezután a pápa, majd Cesare és Lucrezia olyan bűneit sorolja fel, melyek még képzeletben is alig lehetségesek. „Nincs az a bűn és gonoszság — írja — amit Rómában nyilvánosan és a pápa palotájában el ne követnének.” Végül felszólítja a keresztény fejedelmeket, hogy szabadítsák meg az Egyházat „az elveteműltség ez emberétől, aki azért született, hogy a várost tönkre tegye.” 
Luther Márton e tekintetben is VI. Sándornak merő ellentéte. Vitán felül áll, hogy Luther igen tudott gyűlölni és bántalmakat a legkevésbé volt képes eltűrni. Kétségtelen, hogy Luthert „reformátori” működésében nem a szeretet, hanem a gyűlölet vezette s ezzel önmaga teszi kétségtelenné, hogy nem lehetett az Isten embere. Luther nem azt hirdette, hogy szeressétek a tiszta evangéliumot, hanem mindig azt, hogy gyűlöljétek a régi egyházat és annak képviselőit. 
Egy félév múlva, 1519. március 3-án, ismét ezt írta Luther a pápának: „Bizonyítom Isten és minden teremtménye előtt, hogy nem volt szándékomban és most sincs, hogy a római Egyháznak és Szentségednek hatalmát bármi módon megtámadjam vagy álnokul csökkentsem. Igen, elismerem önként, hogy ennek az egyháznak hatalma mindenek felett vagyon és hogy nincs semmi, sem az égen sem a földön, amit fölébe lehetne helyezni, kivéve Jézus Krisztust, az Urat mindenek felett.” 
Luther július 24-i válasza: „Olyan előnyben vagyok, hogy Kegyelmességednek, de az összes ördögöknek is el kell ismerniök és be kell vallaniok: először, hogy titkos tanácsról van szó; másodszor, hogy én mindenáron kértem, hogy nyilvánosságra ne hozzák; harmadszor, hogyha mégis kitudódik, bizonyos, hogy nem én vagyok az, aki által kitudódik. Amíg ez a három dolog igaz, még az ördögnek sem merem ajánlani, hogy a tollamat mozgásba hozza...” „Nem én forgok itt kockán, mert az bizonyos, hogy ha tollra kerül a dolog, jól ki tudom én magamat a bajból húzni, Kegyelmességedet pedig a pácban benne hagyni.” „Nem szándékoztunk kegyelmeddel tollharcot vívni, sem tollát mozgásba hozni — válaszolja Fülöp —, hiszen ebbeli jártasságát nagyon jól ismerjük. De kenddel veszekedni sem akartunk." 
Az elmondott dolgok a legbiztosabban megállapított történeti tények, melyek valóságát senki hozzáértő kétségbe nem vonja. Az eredeti történeti dokumentumokat, melyek a kasseli levéltárban találhatók, Heppe adta ki „Urkundliche Beitráge zur Geschichte der Doppelhe des Landgrafen Philipp von Hessen” címen Niedner Zeitschrift für historische Theologiejában 1852. II. 262—283. lapon. Luther levelei Die Wette—Sei dmann: Luthers Briefe c. Berlinben 1825—1828. megjelent mű VI. kötet 263—266. lapján, Fülöp tartománygróf levelei pedig Lenz: Briefwechsel Landgraf Philipps. ...in der Publikationen aus der kg l. preuss. Staatsschreiberei (Leipzig 1880. I. 361—363. lap) című műben találhatók. 
Mellesleg megemlítem még, hogy Hesseni Fülöp azután, hogy törvényes felesége mellé még von der Sale Margitot is „törvényesen” elvette, hosszabb időn át tényleges kétnejűségben élt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy utána törvényes feleségétől is született az előbbi nyolc mellé még két gyermeke, von der Sale Margittól pedig hét. A katolikus grófoknál kiválóbb Hesseni Fülöp azonban olyan kiváló erkölcsű férfiú volt, hogy még a kétnejűség sem tudta „erkölcsössé” tenni. Von der Sale Margittól ugyanis kereset maradt fenn, melyben „férjét”, Hesseni Fülöpöt „házasságtöréssel” vádolja. (!) 
Még alkalmatlanabbnak mutatkozott azonban Luther az evangélium hirdetőjének és képviselőjének szerepére Hesseni II. Fülöp (1504—1567.) esetében. E tartománygróf, akiben ijesztő erkölcstelenség lakott és aki korán Luther követője lett és már protestánsságának elején a többnejűség megvalósításának gondolatával foglalkozott. Saját bevallása szerint egész házasélete alatt a leghosszabb idő, amely alatt a házassági hűséget meg nem szegte, három hét volt. Mikor végül 1539-ben vérbajos is lett, elhatározta, hogy „szolidabb” életet fog élni. Hogy ez még az ő érzékisége mellett is lehetséges legyen, törvényes felesége, György szász herceg leánya Krisztina mellé, kivel akkor már 16 éve élt házasságban s akitől akkor már 8 élő gyermeke is volt, „törvényes" házasságra lép még testvérének, Erzsébetnek, 16 éves udvarhölgyével, von der Sale Margittal is, aki nagyon tetszett neki.
Jelen voltak 
Butzer, Melanchton és Eberhard von der Thann.
Melanchton még beszédet is mondott „az ifjú párhoz”, melyben arra szólította fel a tartománygrófot, hogy hálából a pótfeleség engedélyezéséért (für das Indult der Zufrau) gondoskodjék bővebben mint eddig, a lutheránus lelkészekről és iskolamesterekről. 
Lucrezia erre megesküdött, de férjét hosszú ideig nem tudták rávenni. VI. Sán-dor azonban annyira megtartotta a tör-vényt, hogy addig nem bontotta fel leánya házasságát, míg a férj is el nem ismerte ugyanazt. Végül hosszas ellenállás után Giovanni Sforza is beadta derekát s ő is ünnepélyesen kijelentette, hogy a házassá-got soha végre nem hajtották. Erre meg-történt a házasság felbontása és Lucrezi-ának Biscegliai Alfonzzal való esküvője. Sforza közben emigrált s ott kijelentette, hogy nyilatkozata valótlan, mert a házas-ságot, igen is elhálták. 
3. Lucreziának Giovanni Sforzával való házassága tényleg gyermektelen volt, második férjétől ellenben hamarosan gyermeke született s mikor ezt meggyilkolták s harmadszor is férjhez ment, ez a házasság se volt terméketlen, sőt halálát is gyermekágy okozta. Ez szintén valószínűsíti azt, hogy ami miatt első házasságát felbontották, nem volt álürügy. 
Tény, hogy VI. Sándor idejében alig hitte el valaki, hogy a házasság felbontása törvényes volt, de hiszen nem is volt olyan bűn, amit kora VI. Sándorra rá ne fogott volna. Mert nem az a fontos, hogy az emberek mit gondolnak, mit írnak vagy beszélnek, hanem az, hogy igaz-e, amit írnák, gondolnak vagy beszélnek! S éppen az a történetírás - s minden igazságszerető ember - hivatása, hogy az igazságtalanságokat megcáfolja, a rágalmakat leleplezze. 
Bruder Klaust XII. Pius 1947. máj. 15-én szentté avatta és Svájc fő patrónusává nyilvánította. 
II. János Pál 1984. április 4-én imádkozott Brother Klaus sírjánál.
Elmélkedés
évszázadokon keresztül a mai napig megőrizte 
Urunk Istenünk, Svájc védőszentjének, Flüei Szent Miklósnak közbenjárását kérve, buzgón leborulunk Szent Fölséged előtt, hogy élő hittel békét kérjünk, békét magunknak, békét az egész világnak. Olyan békéért imádkozunk, mely nemcsak a veszekedés, a háborúk végét jelenti, hanem a Veled való találkozásból fakadó, emberhez méltó jólétet, fejlődést, kultúrát is hoz, mely a Te csodálatos országodnak a kibontakozását mozdítja elő. Hisszük, hogy Szent Szíved előtti kérésünk meghallgatásra talált, ezért bizakodó lélekkel kilencedünk minden percét, önmegtagadását, bűnbánatát, a Veled, testvéreinkkel imádságban töltött szent időt alázattal neked ajánlva így imádkozunk.
Bár a történészek kevéssé tesznek róla említést, 1940. május 13-14-re virradóan a hitleri Németország egy jelentős hadtesttel le akarta rohanni Svájcot. A határhoz köze-ledve Flüei Szent Miklós hatalmas kezét vették észre az égen, mely rendkívüli fény-ben ragyogott és megálljt parancsolt. A Wermachtban zavar támadt, különösen, hogy minden motorizált haditechnika leállt és nem tudták beindítani. A repülőgépek is rövid úton visszafordultak. Egyes, nem vallásos tanúk is megerősítették a látványt, sőt voltak akik egészalakos Szent Miklóst láttak, ellentmondást nem tűrő tekintettel! 
egy kör alakú színes ablaküvegen a hozzánk szóló és bennünket hallgató Krisztus Király, és előtte a falra festett hatalmas hegy tetején, Szent Miklós térdel. A hegy Svájcot jelképezi, ott láthatók a tisztáson a játszadozó gyermekek mellett a földjét művelő paraszt, a házat építő családapa és a háború elől a hegyre menekülő sok-sok ember. Lent a völgyben, körös-körül ott harcolnak különféle zászlók alatt más-más katonaruhában, koronákkal, a csontváz hadseregek. Sajnos ott lobog a nagy államok, Amerika, Anglia zászlója mellett a magyar, a román zászló is. Nagyon megrázó alkotás! Ötszáz éve Svájc nem kezdett háborút, kimaradtak rengeteg európai öldöklésből. Az I. és a II. világháborúban közel egymillió magyar katona halt meg, és nem számoljuk a fizikai, lelki rokkantakat, az évekre fogolytáborba hurcolt emberek százezreit. Flüei Szent Miklós álma valóra vált. Sikerült kidolgozni egy olyan modellt itt a földön, mely az azt tiszteletben tartó állampolgárok számára olyan életkörülményeket biztosít, melyre mindenki vágyik.
Csak annyi való, hogy Cesare adatott elő az ő termeiben egyszer ilyesmit és azon az atyja is jelen volt. Könnyen meglehet, sőt valószínű, hogy a pápa ezt előre nem tudta, tehát mindössze csak az a gyengeség a bűne, hogy mikor látta, hogy erre kerül a sor, nem utasította rendre fiát és nem hagyta ott a társaságot. VI. Sándor egyik nagy botrányának tekintették és tekintik azt is, hogy leány ának túlfényes esküvőjén ő is látható volt tizenkét bíborosával elvegyülve a jelenlevő hölgyek, köztük Farnese Júlia, tarka sorában. Arról, hogy e lakodalmon a pápa nem illően viselkedett volna, szó sincs. A ferrarai követ jelentésének ez a legkompromittálóbb része: „Végül a hölgyek táncra perdültek (de természetesen nem a bíborosok vagy a pápa) és egy jó vígjáték került színre sok zenével és énekkel. A pápa és a többiek is mind jelen voltak." Hogy még ez is az emberek oly nagy botránkoztatására szolgál, annak nem annyira VI. Sándor rosszasága az oka, mint a pápai méltóság magasztossága. 
(Mikor 
A látottak meggyőzte az embereket Miklós életszentségének sodró erejéről. Sőt szomszédait, barátait is meglepte, rózafüzérezésre és böjtre késztette őket. Résztvevő áldozatosságukban végül összefogtak, és a völgy mélyén meglapuló kis remeteség mellé egy kápolnát építettek, melyet a helybeli püspök hosszú vizsgálódás után 1469 áprilisában felszentelt. Így a remete-lak melletti kápolna a vigaszt és út-mutatást kérő emberek otthonává vált, de meglátogatták tanácsokért a politikai döntéshozók is! A szükséget szenvedőkkel mindig barátságos és együttérző volt, de gőgös és fennhé-jázó látogatóival szemben ‒ még ha prelátusokról, vagy tekintélyes sze-mélyekről volt is szó ‒ igen elutasító tudott lenni. 
messzi földről is útra kelnek. Szent Mik-lóst is sokan fölkeresték, pedig nem csak kedves dolgokat mondott az emberek-nek, ő meg is mutatta az embereknek a döntések következményeit. Nemcsak ő maga nézett be az elkárhozott lelkek vi-lágába, hanem Isten kegyelmével látha-tóvá is tette a bűnben élő testvéreinek a pokol borzalmait. Nem vagyunk rosszak, de sokszor sötétben botorkálunk, óhatat-lanul a számunkra láthatatlan dolgokban megbotlunk, s így fájdalmat okozunk magunknak, másoknak. Isten jelenléte fényt, világosságot hoz az életünkbe, szelíden megmutatja, megérteti velünk az összefüggéseket, a mélyebb értelmét, célját egy-egy eseménynek, dolognak. A mennyei fényben tisztán látva, sokkal könnyebb jó döntéseket hozni!
VI. Sándor csak azért volt bűnös, mert noha természetfölötti életre vállalkozott, mégis természetes életet élt. Azok, akik elítélik az ő erkölcstelenségét és legjobban botránkoznak rajta, csak természetes életre vállalkoztak, de legalább háromnegyedrészükben még ezt sem valósítják meg. VI. Sándor csak azért volt bűnös, mert az örökös szüzesség magas volt neki; azoknak akik megbotránkoznak rajta, sokszor még a becsületes házasélet is magas. A természetes életnek is megvannak a maga szépségei, sőt, aki csak ezt ismeri — és sajnos, a modern, művelt társadalom 90 százaléka csak ezt ismeri — annak a természetfölötti élet sokszor egyenesen ellenszenves. Ezért művelt zsidóinknak, protestánsainknak és az Isten dolgai iránt közönyös katolikus vallású értelmiségünknek az, amit mi VI. Sándorban hibának tartunk, egyenesen rokonszenves kell, hogy legyen. Milyen rokonszenves, sőt egyenesen megható pl. VI. Sándor apai szeretete! Nem tud gyermekeitől megválni, minden gondolata az övék, élete egyedüli célja az ő boldogításuk. Érzi, hogy rossz hatással vannak rá, szeretne is tőlük szabadulni, többször el is távolítja őket környezetéből, de mindig felülkerekedik benne az apai szeretet. Van-e érdekesebb látvány, mint mikor az apa küzd a pápával s nem öröm-e látni, hogy az apa győz, nem a pápa? 
Kivált, mikor még a Tolnai Világtörténelmében is olvashattátok már, hogy ezt a szép Lucreziát a modern történetírás a rászórt rágalmak alól már teljesen tisztázta. Nem hat meg benneteket, hogy íme, nem szégyenli, hanem nyíltan magáénak vallja őket? Hogy a nevét adja nekik és él-hal, rajong értük? Mikor Cesare egyik győzelmes hadi vállalata után 1500. febr. 26-án diadallal bevonult Rómába, pápai atyját úgy elfogta az apai öröm, hogy mint az eszét vesztett, minden méltóságról megfeledkezve ott a nagy nyilvánosság előtt hol sírt, hol nevetett. Mikor Cesaret követül küldte XII. Lajos francia királyhoz, 1498. szeptember 28. kelettel külön brévét küldött vele, amelyben Cesarét, ezt a minden lével megkent és mindenre kapható kalandort, úgy ajánlja a királynak, mint aki neki „az egész földön a legkedvesebb”. És VI. Sándor nemcsak Cesaret szerette ennyire; köztudomású, hogy Lucreziát még jobban kedvelte. De azért a harmadiknak, Juannak, is akkora szeretet jutott, hogy mikor összeszurkálva, holtan fogták ki a Tiberisből, a pápa bezárkózott szobájába és szerda estétől szombat reggelig nem evett és nem ivott semmit, csak újra meg újra keservesen sírt és nem aludt egy szemhunyásnyit még szombatról vasárnapra virradó éjszaka sem. A bíborosi konszisztóriumban ezt mondta: „Nagyobb csapás nem érhetett volna bennünket, mert mi jobban szerettük Gandia hercegét, mint bármit a világon. Hét pápai koronát szívesen odaadnánk, ha újra életre ébreszthetnők.” 
Mint akit meggyilkolt drága Juanja helyett adott neki az Isten, rá való emlékezésül szintén Juanra (János) kereszteltette. Ezt a gyermeket már nem merte magáénak nevezni és törvényesíteni, mint a pápasága előtt születetteket, de hogy mégis a nevét viselhesse, rávette fiát, Cesarét, hogy ismerje el a saját gyermekének és törvényesítse. (1500. szept. 1.) De az apai szeretet oly nagy volt benne és apa annyira nem tudott hazudni és alakoskodni, hogy még azt is belevétette Cesare törvényesítő iratába, hogy a törvényesítés akkor is érvényes, „ha Cesare apasága felől kétségek merülnének fel, sőt ha bebizonyulna, hogy az apa valamely más, akár világi, akár egyházi ember, vagy akár a legmagasabb méltóságban lévő egyházi személy!” 
katedrálisában trónoló Isten jelenlétében töltötte. Számtalan alkalommal mé-lyedt benső beszélgetésbe a Boldogságos Szent Szűzzel, aki becézte és vigasztalta. Imádság, böjt és engesztelés a remete mindennapi tevékeny-sége, ezért ő az énekek éneké-nek szerzőjével bátran mond-hatja: Én galambom, a kő-sziklának hasadékiban, a ma-gas kőszálnak rejtekében, mu-tasd meg nékem a te orcádat, hadd halljam a te szódat; mert a te szód gyönyörűséges, és a te tekinteted ékes!
VIII. Henrik Angliában meg is tette, csak azért, mert beleszeretett egy 17 éves leányba. Annyira kihalt már akkor a hit az emberekből és az egyházhoz való ragaszkodás, hogy ez az elszakadás minden nagyobb nehézség nélkül sikerülhetett. S az elszakadásra való izgatásra milyen jól bevált volna a pápa régi bűneinek felhánytorgatása! Ki vette volna észre, hogy egy kis baj van a kréta körül, mert a pápa csak bűnös volt, de most már szent és hős és az uralkodókkal való összekülönbözése éppen onnan ered, hogy most már nem bűnös, hanem szent ? A tömegek meg voltak volna győződve, hogy a bűnöst gyűlölik, mikor elszakadnak, nem a szentet, a ki feláldozza életét a jóért. 
‒ kérdezte magában Szent Péterrel, és a válasz is ugyanaz maradt ‒, az örök élet igéi az Úrnál vannak ‒ és szentünk Jézus mellett döntött. 
Megvilágosodott előtte, hogy ami-ként áldozat nélkül nincs üdvösség, úgy a vágyott béke sem valósulhat meg áldozat és imádság nélkül. Megfogalmazódott benne, hogy sajátos fegyvereivel, önmaga száll harcba a békétlenség erőivel és elkö-telezi magát, hogy hátralevő éveit remeteként éli le. 
varrta meg a 
Ámde ugyanezt kell mondanunk VI. Sándorról is. Luther négy gyermeket nevelt fel (a hat közül), VI. Sándor hetet (lehetséges, hogy ő is még több közül, bár erre semmi történeti adat nincs). VI. Sándorról tehát még több joggal feltehetjük, hogy a természet törvényeit nem játszotta ki s ha vétkezett, tettének következményeit mindig viselte. Tárgyilagosan elismerjük, hogy némi tekintetben mégis rosszabbnak látszik Luthernél. Márton testvér ugyanis haláláig kitartott Bora Katalin mellett, míg VI. Sándor hét gyermeke legalább három anyától származik. Ez Luther részéről feltétlenül nagyobb szolidságra vall. De még ha eltekintünk is VI. Sándor feltétlen mentségétől, a romlott környezettől, akkor sem kell ebből feltétlenül az ő nagyobb romlottságára következtetnünk. Luther elhitette magával, hogy bűne nem bűn. Lelkiismerete tehát nem késztette arra, hogy Bora Katalinnal szakítson. VI. Sándor is vagy másfél évtizedig kitartott Vanozza Di Cataneis mellett. Hogy végül mégis szakított vele, lehet, hogy lelkiismeretfurdalása (vagy Vanozza lelkiismeretfurdalása) s javulási szándéka miatt tette. Később azonban megint felülkerekedtek szenvedélyei, újra a bűn útjára tért s mivel a régi, megszakított ismeretséget újra felvenni már nem lehetett, újabbat kötött. Ha így történt — már pedig könnyen lehetséges, hogy így történt, mert pl. Vanozza a VI. Sándorral való szakítás után, noha még egyáltalában nem volt akkor idős (több mint harminc évig élt még), példásan szép épületes életet egészen 1518-ban bekövetkezett haláláig —, akkor az, hogy nemcsak egy nővel volt viszonya VI. Sándornak, nemcsak a könnyelműség, hanem az időnkénti megjavulni akarás, a jobb útra térni törekvés következménye is volt. Ezt bizonyítani nem lehet, de cáfolni sem. VI. Sándor jelleme s a később elmondandók valószínűsítik. 
Igaz, hogy tett Luther ellenkező kijelentéseket is. Mikor pl. mainzi Albert azt üzente neki vissza, hogy miért nem házasodik meg maga is, ha egyszer mindenkit arra nógat, Luther azt felelte, hogy ő magát nem érzi házasságra alkalmasnak és ha kötne is házasságot, csak „józsef-házasságot” kötne; ugyanez időtájban pedig egyik prédikációjában azt mondja, hogy nem kívánja a házasságot, noha alkalmasnak érzi magát rája. Mindezek azonban teljes ellentétben vannak előbb idézett kijelentéseivel és mivel mégis nővel élt, mégpedig éppen nem józsef-házasságban, hiszen hat gyermeke született, inkább arra kell gondolnunk, hogy bizony ő sem volt teljesen ment attól a bizonyos fentebb annyira elitélt „sunyiságtól”. 
1459-ben Ferrarába ment, s a környékbeli olasz uralkodók — szám szerint heten — összejöttek ott fogadására, mind a hét megjelent fejedelem törvénytelen származású volt. Pedig tudvalevő, hogy a törvénytelen gyermek a jog és törvény szerint tulajdonképpen nem is követhetné a trónon az apát. „Itáliában a mi időnkben — írja Aeneas Silvio Piccolomini is (aki egyébként azonos a fentnevezett II. Pius pápával) — nagyrészt házasságon kívül szülöttek uralkodnak.” 
VI. Sándor nem így tett; ő nem volt ennyire jellemes! Ő egész életén át képmutatóskodott és sunyiskodott. Élvezte a világi élet örömeit és előnyeit, a papi, bíborosi és pápai befolyást, pénz és hatalom minden előnyét, mindezt megtartva, élvezte. Ez az, ami őt különösen visszataszítóvá teszi és ami miatt jellemben Luther mögött messze elmarad. 
Azután fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy Luther akkor, amikor a barátcsuhát levetette, nem előnyt, hanem terhet vetett le. Nem vonható kétségbe, hogy ő sokkal nagyobb úr lett a csuha levetése után, sokkal nagyobb jólétben, kényelemben és szabadságban (például Wittenberg városától ajándékba megkapta az egész ágostonrendi kolostort), sőt dicsőségben élt, mint akkor, mikor még szerzetesnek vallotta magát, mikor ugyané kolostorban egy kis cellával kellett beérnie. Már pedig terhet előnnyel, szolgaságot függetlenséggel, szegénységet jóléttel, ismeretlenséget dicsőséggel felcserélni, bizony tán nem dicsőség, nem érdem. Ha Luther Bora Katalinnal viszonyt folytatva is megmaradt volna továbbra is szerzetesnek, akkor három fogadalma, három keserves terhe közül egyet, a tisztaságot, vetette volna le, de a másik kettőnek, a szegénységnek és engedelmességnek jármát tovább is viselte volna. Hogy Luther mind a hármat egyszerre vetette le magáról, ez csak nem érdeme vagy dicsősége? 
Feleségül vett egy kedves fiatal lányt, az Oberwilenből való Wyss Doroty-tyát, aki öt fiúval és öt lánnyal aján-dékozza meg. 
