A két történelmi személyiség, eszmei utóélete
(A szerkesztő összeállítása)
Luther Márton igazán nagy tévedése és vétke nem abban áll, hogy szabad akaratából megszegte esküjét és engedetlen volt Krisztus Egyháza iránt (ezzel csak a maga üdvét kockáztatta volna), hanem abban, amit szembeszegülésével más lelkekben lerombolt és egyházszakadást okozott! A megfogalmazott – az Egyház hibáira rámutató pontjai –, ugyanis további tév-elveket szültek és mára már oly mértékben osztották meg követőit, hogy ezernél több protestáns felekezet és számtalan szekta lett az eredménye! A protestantizmus megjelenése minden kezdeti jószándéka ellenére is nyílt ellenségeskedést, véres paraszt- és vallásháborúkat okozott. Bár a szerteágazó protestáns felekezetek (és szekták) hitelvei különbözőek, néhány alapelvben közös a protestálásuk. Ez pedig a Római Katolikus egyház csalhatatlanságának és egyedül üdvözítő voltának totális tagadása. Ebből következően elvetik a pápa főségét és püspökök főhatóságát, az egyházi hiearchiát (ám kénytelen voltak mégis püspököket, presbitereket és lelkészi vezetőket kinevezni). Elvetik továbbá Szűz Mária közbenjáróságát, a szentek egyességét (az elhunytakért való imát), a bűnök bocsánatát (a fülgyónást), a szerzetesi és papi fogadalmakat, a búcsújárást, a Szentmiseáldozatot, az Eucharisztikus Krisztust, tisztítótűzről szóló tant, a jó cselekedetek érdemszerűségét, a Szentségek hetes számát (két szentséget fogadnak el: keresztséget és a saját értelmezésű un. úrvacsorát).
Bár Luther tagadta az egyház dogmatikus megfogalmazásait, de amikor látta, milyen anarchikus állapotokat eredményeztek tanai a népek között ő is kénytelen volt "dogmákba" foglalni hitigazságait és végtére is létrehozni a maga egyházi (a gyülekezeti) szervezetét. A lutheránusok 1530-ban fogadták el az ágostai hitvallást, melynek "továbbfinomításai" máig is szörnyű istensértéseket fogalmaznak meg. És, hogy mennyire nem közelítettek az ökumené szellemében, íme a 2012. májusi végkifejlet: 
a magyarországi reformátusok XIII. zsinati ciklusának 10. ülésén szavaztak a 450 évvel ezelőtti Heidelbergi Káté 80. paragrafusáról, mely szerint a katolikusok miséje, az Eucharisztia tisztelete és annak vétele „kárhozatos bálványimádás.” A jelenlevő 74 személy 57:17 arányban a „kárhozatos bálványimádás” mellett szavazott. Ezek után látván a katolicizmus megrökönyödését, ekként fogalmaztak: "...közöljük a zsinati vitát egészében, hogy a megindult eszmecseréhez még több szempontot szolgáltassunk". (Ó, micsoda áldozatos gesztus!) Ugyan bizony miféle "megindult eszmecseréről" beszélnek, amelynek épp a gátját betonozták újra? Kérdésem, hogyan lehet bármit is "cserélni" (akár eszmét is), ha képtelenek bármit cserébe adni, engedni, belátni, vagy (stílszerűen) megreformálni?
Ó, nagytiszteletű Márton! Nézz körül, mit tettél! Ha emberileg türelmesebb, szerzetesileg pedig engedelmesebb és alázatosabb vagy, lelkek százmilliói nem követik el a számtalan istensértést és sokak megmaradhattak volna az üdvösség útján! A századok folyamán téziseid jelentős részét – melyek további szakadást okoztak –, mára tudhatod, hogy az Egyetemes Egyház egyébként is megvalósította volna!
VI. Sándor (1492-1503) az Apostoli Katolikus Anyaszentegyház 214. pápája volt, akinek – mint az előzőkben hosszasan kifejtettük –, a pápaság történetének erkölcsileg a legkirívóbb személyisége volt. Mégis az elmúlt 500 évben a pápaként meghozott egyetlen hivatali megnyilatkozását sem kellett visszavonni vagy átfogalmazni! És ez, egyben nyomatékos bizonyítéka a pápai tévedhetetlenség dogmájának, mely tbk. kimondja: Nem a pápa, hanem Krisztus az egyház "egységének princípiuma". A pápa csak egységének "látható alapja". 1870. július 18-án a római Szent Péter Bazilikában, IX. Pius pápasága alatt az első vatikáni zsinaton elfogadták a pápa tévedhetetlenségéről szóló dogmát (Pastor Aeternus). A pápai tévedhetetlenség nem személyes tévedhetetlenség (hiszen ezt egyedül Isten birtokolja), inkább egészen meghatározott aktusokra vonatkozik, amelyekben a pápa mint az egyház legfőbb pásztora és tanítója Péter utódaként ünnepélyesen – az Írásban és a Hagyományban továbbadott Kinyilatkoztatás – tanbeli döntés által cselekszik. (Egyébiránt megjegyzendő, hogy a Szentszék kijelentette, hogy a II. Vatikáni Zsinat határozatai, nem pápai határozatok!)
Sajnos kevesen tudjuk, hogy az Üdvözlégy imádsága fokozatosan alakult ki a mai formájára, mely lényegében az Angyali Üdvözlet és Erzsébet Szentlélek ihlette köszöntése. Ez utóbbi kiegészítést épp VI. Sándor általánosí-totta és ezt mind a mai napig így mondjuk!. (Jézus nevének beillesztését pl. IV. Orbán pápa adta hozzá 1261-ben, míg a – most és halálunk óráján – mondat csak 1525-ben jelent meg egy ferences imakönyvben. A többféle szövegváltozatot V. Piusz pápa tisztázta le 1568-ban és vette fel mai formájában a breviáriumba!)
Sándor pápával szemben, Luther Márton tézisei már saját korában is vitát keltettek, de halálát követően számtalan új-reformátor torzította tovább tanait, s ezzel ezernyi újabb sebet – un. "protestáns felekezetet" – hozott létre Krisztus Szenvedő Testén, az Egyházon!
Luther Márton a hivatását, ágoston-rendi szerzetesként kezdte és családapaként halt meg. VI. Sándor pápa viszont öt gyermekes családapaként lépett a pápai trónra és pápaként halt meg! (Micsoda hivatásbeli különbség!)
Egy szó, mint száz: Bár szétszakadva él az Egyház, Jézusban mégis egy lehet. Ha elválaszt is annyi korlát, a testvérnek adj kezet! Ha egy a Pásztor = egy a nyáj, s Nála mindenki helyet talál!
Felhasznált források: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kereszt%C3%A9nys%C3%A9g
http://vajtful.hu/archivum/441/keresztenyseg-4-protestantizmus.html
http://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/tanitas-atyak-tanito-testverek/1398-karhozatos-balvanyimadas
http://www.reformatus.hu
Képek az internetről
