Ha erőtlenül is, de maradni, nagy tervekkel!
Szentünk pár pillanatra betért a Gondviselésbe, ahol határtalan öröm fogadta. Ám a fáradtság erőt vett rajta. Az esti ima idejét korábbra tűzték ki, és ragaszkodott ahhoz, hogy ő mondja el.
„Íme tehát ‒ írja Lassagne Katalin ‒, kívánságunkat meghallgatta Isten, és szent plébánosunkat visszakaptuk!”
Vianney néhány napig nyugtalan volt, mivel távolléte alatt a zarándokok elszéledtek, de mihelyt az ő visszaérkezéséről szóló hír bejárta a vidéket, a gyónók minden irányból özönleni kezdtek és ő folytatta előbbi életét. „Ó mi lett volna ezekből a szegény bűnösökből?” ‒ mondta őszinte egyszerűséggel, és Garets gróf ide vonatkozólag, így nyilatkozott: „Ettől fogva Vianney, még jobban meggyőződött arról, hogy az Isten nálunk akarja őt tartani.”
Szentünk, tíz év óta ápolgatott régi álmát kívánta megvalósítani egy fiúiskola megvalósításával. Az iskola vezetésére a polgármestertől az addigi tanítót Perlinand János kinevezését kérte, aki 11 éve vezette már a kis iskolát. A szegények tandíját a plébános magára vállalta. Az Ars-i plébános gyakran látogatta a fiú osztályt és minden alkalommal kitűnő hatást tett a gyermekekre, olyannyira, hogy egyetlen szava több napig engedelmessé tette őket.
Vianney arról álmodozott, hogy az iskolát majd férfi szerzetesek vegyék át azzal, hogy az ingyenes legyen. 1849. március 10-én álma megvalósult. Szentünk magára vállalta a szerzetestanítók ellátási költségeit, s ezek után három iskolatestvér a Belley-i Szent Család rendből átvette Pertinand tanító ügykörét. Athanáz testvér lett az igazgató, ki 41 évig állt az iskola élén, aki a falu népszerű alakjaként, Vianney halála után az „Ars-i plébános krónikása” lett. 1912. június 17-én 88 éves korában halt meg.
Az igazgató a fiúiskolához egy intézetet is szeretett volna csatolni, ahol a környékből bejárók kaptak volna elhelyezést. E tervét ismertette szentünkkel, aki kitörő örömmel fogadta. És Isten megáldotta a törekvésüket.
A mindennapi adományok, amiket Intézmények javára adományoztak, abba a helyzetbe segítették az Ars-i alapítványt, hogy még a szomszédos plébániák iskoláinak építéséhez is hozzájárulhatott. Például jelentős támogatást nyert az elhagyatott gyermekek intézete Saint-Sortin-ben, amiként Vianney szülőfaluja, Dardilly részére is 10.000 frankot adományoztak.
Az Ars-i plébános nyughatatlan szíve, a fiúk iskoláján kívül 1849-ben még egy általánosabb érdekű intézmény alapítására is gondolt, amely még sokkal több gyümölcsöt hozhat. Saját tapasztalatából tudta, hogy a missziós lelkigyakorlatok, mily jótékony hatással vannak még a legelhanyagoltabb plébániák területén is.
Miután Vianney a „Gondviselést” apácákra bízta, s így az intézetre már nem volt anyagi gondja. Devie püspök megkérte őt, hogy gondoljon az egyházmegyei misszionáriusokra. „Én majd tanácskozom a Jóistennel” ‒ felelte az Ars-i plébános, és néhány nappal később átadott Raymond káplánjának 6.000 frankot, amelynek kamatai fedezni fogják a tíz évenként két-két különböző plébánián tartandó missziók költségeit.
Bizony csak Vianney halála után győződtek meg az emberek arról, hogy ilyenképp, „ha az élők sorából el is tűnt, mégis tovább folytatta a lélekmentés munkáját!”
De míg szentünk élt, fillért-fillérre gyűjtött, hogy minél több missziós alapítványt tegyen! A hatalmas zarándoksereg pedig hintette a „péterfilléreket”!
(Források a 2. részben!) (folyt.)