Ars a szentek közössége
Az Ars-i plébános hölgyek jelenlétében soha nem ült le! Kimért beszédéből, szelíd tekintetéből és komoly magaviseletéből, egy testbe öltözött angyalra lehetett következtetni.
Egyik gyónó gyermeke mondta róla: „Első szempillantásra a lélek mélyére hatolt, de ezt követően nem nézett többé a gyónóra. Az egyén tulajdonságai, társadalmi helyzete, hidegen hagyta, mert mindig a lelket figyelte, melyet Istenhez akart vezérelni”.
Szentünk maga, mentes volt minden tettetéstől, és álszent viselkedéstől. Egyszer bevallotta, hogyha nem lett volna pap éspedig gyóntatópap, akkor soha nem találkozott volna azzal a burjánzó rosszal, melyet csak a gyónóktól ismert meg. Egészen pontosan meghatározta a legkisebb vétek veszélyét is, mert „a bűn ‒ a legcsekélyebb sem ‒ marad magában”. Nem lehet tehát a „csekélységekre” sem legyinteni!
1846-ban szentünk azzal a tervvel foglalkozott, hogy az árvaházhoz egy kápolnát építtet. Kérdezhető persze, hogy szükséges-e egy kápolna, a templomtól 100 méternyire? De ez nem véletlen, mivel olyan reményeket táplált, melyek ‒ szerencsére ‒ nem teljesedtek be!
Azt remélte ugyanis egyfelől, hogy öregkorára visszavonul a Gondviselés Intézetébe. Másfelől az új kápolnába bevezeti az örökimádás ájtatosságát.
A község szívesen adott telket 1847-ben, és a következő év október 24-én már meghívta Devie megyéspüspököt, hogy a „Gondviselés” kápolnáját áldja meg.
De ekkor nyilvánult meg az „Isten akarata”! A kápolnát még be sem fejezték, amikor a Gondviselés Intézet már nem működött abban a formában, ahogy azt Vianney megalapította. Így továbbra is a paplakban húzta meg magát, és megmaradt élete végéig Ars-i plébánosnak.
A lélekmentések olyannyira eredményesek voltak, hogy 1855-ben az általa megáldott temetőről így nyilatkozott: „Valóságos ereklyetartó”.
Az Úrnap az ünnepek-ünnepe volt Vianney és az egyházközség számára, sőt egészen ritka látványosság. Lehetett máshol nagyobb a pompa, de talán sehol sem jutott annyira kifejezésre a hit és a szeretet. Nem csoda, ha ez az ünnep elragadtatásba tudta hozni az Ars-i plébánost. Öröm volt őt és a híveket látni! Még a gyóntatószék is szünetelt néhány órára. Fellélegzett egy pillanatra, s ez volt az ő pihenése!
Az Ars-i plébános, aki paptársai között mindig az utolsó helyet kereste, e napon senkinek a javára le nem mondott volna arról a jogáról, hogy ő vigye az Oltáriszentséget. A baldachin alatt a legértékesebb egyházi ruhában megrendítő méltósággal haladt. Szemeit a Szentostyára szegezve, imádkozott és könnyezett. A szent félelem az ajkakra fagyasztott minden megjegyzést. A baldachin mögött hatalmas tömeg éneke és imája szállt fel a Magasságbeli felé. Valóban az Úr Napja volt ez!
Az 1859. évi Úrnapján, halála előtt negyven nappal, utoljára tartotta meg a körmenetet, melyben Garets gróf az ő tudta nélkül, a Mongré-i intézet zenekarát szerepeltette. Amint a hangszerek megszólaltak, Vianney reszketett az örömtől.
A körmenet végeztével nem tudott eléggé hálálkodni a jezsuita atyáknak, akik a zenekar átengedésével ily kellemes meglepetésben részesítették az Urat és őt.
Ebben az évben már nagy beteg volt, s már nem volt képes hordani a nehéz szentségmutatót sem, s csak az áldásra vette át egyik paptársától. Az előző évben azonban még 72 éves kora dacára, két hosszú órán keresztül tartotta a Szentséget, egy fiatalember mozgékonyságával.
Az ott lévők megkérdezték tőle, hogy „Plébános úr, ön bizonnyal nagyon fáradt lehet?” Erre ez volt a válasz: „Méghogy fáradt? Hogy is gondolhatnak ilyet, hiszen Akit én tartottam, Ő maga hordozott engem!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
