Elmenni, elmenni! 2
1843. szeptember 14-én, Garets gróf Dardilly-be érkezett. Szentünk öccse, Ferenc, hogy a váratlan látogatót félrevezesse, azt állította, hogy fivére eltávozott s maga sem tudja hová.
Garets gróf tehát kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a plébánosnak papírra vetett néhány sort: »Kérem, egyelőre ne határozza el magát semmire! Önnek szüksége van a nyugalomra, ezt jobban tudom bárki másnál. Maradjon fivérénél mindaddig, amíg szükségesnek érzi, de ne felejtse el árva Ars-i plébániáját. Gondoljon azokra a lelkekre, akiket ön irányított az égbe vezető útra, és mindazokra, akik már eltévedtek, és akiket ön fog visszavezetni! Gondoljon a „Gondviselésre”, melynek éltető lelke ön volt, és amely ön nélkül atyám el fog pusztulni! Ám leginkább gondoljon végre a Szent Evangéliumra, melynek hirdetésére és felmagasztalására meghívta önt az Isten!«
Mialatt Garets gróf e megható sorokat írta, Vianney fönt az emeleti szobában imádkozott, és csak a távozása után értesült a látogatásáról. Szentünk többször elolvasta a levelet, mely mély hatással volt rá.
Ámde más levelek is érkeztek, pl. Lassagne Katalin kellemetlen hírekkel szolgált: csak 15 árva maradt a „Gondviselésben” ‒ és ez már összeszorította szentünk szívét.
Ezek után, mily nagy lehetett Vianney megrökönyödése, amikor nemhogy levelekkel zörgetett a postás, de Ars-i zarándokok kopogtattak a szülői ház ablakain. Mihez kezdjen? Küldje el őket? Erre nem gondolhatott, így aztán a Lyon-i érsektől kért felhatalmazást, hogy a Dardilly templom gyóntatószékébe beülhessen. És bizony a napi levese sokáig várakozott rá a tűzhely sarkán.
Jóformán percenként kopogtattak az idegenek fivére ajtaján, mire így sóhajtott: „Ha bátyám itt marad sokáig, segítségért fogok kiáltani, hiszen én már nem vagyok úr a saját házamban!”
Szentünk tehát „csöbörből vödörbe” esett, hiszen nem csak sorra jöttek a küldöttségek Ars-ból, de a közben a Dardilly-ek is elkezdtek őrtállni a Vianney ház körül, nehogy elmenjen, vagy elvigyék!
A megyéspüspök közben megküldte válaszát Raymund atyával szentünk kérelmére, és ebben nem mentette fel őt az Ars-i pozíciójából! Sőt Raymund atya lett megbízva, hogy szentünket visszacsempéssze Ars-ba!
Na ez mégkevésbé volt egyszerű dolog, mint az Ars-i szökése! Ezúttal is éjjel kellett távoznia álruhában.
A konspirációs terv szerint Raymund atya Albigny-i templomban várja Vianney-t. Szentünket pedig Ferenc, a testvére ültette a lóra idegen ruhában, és kivezette a faluból Albigny határáig, ahonnan aztán gyalog folytathatta útját az Ars-i plébános.
A templomban, nyomban szentségimádást végzett, hogy kissé elcsöndesedhessen. Egy kis pihenőt tartott, majd ebéd, imádság és szentmise. Ars-ban már igen türelmetlen volt a tömeg és még szerencse, hogy hírnök érkezett Ars-ba Raymond üzenetével, miszerint „A plébános úr jön, és egy órán belül köztetek lesz!”
Alig ért a hír a faluba, a harangok máris megszólaltak, „olyan egyöntetű és kitörő volt az öröm ‒ emlékezett vissza Lassagne Katalin ‒, hogy mindenki eléje sietett, végre viszontláthatva azt, kit hosszú nyolc napig (!) nélkülöztek. Még a cséplősök is, úgy ahogy voltak, rohantak elébe!”
Végre valahára délután 5 óra tájban megérkezett az Ars-i plébános. Botjára támaszkodva ment és követték őt sokan a templomtérre, ahol híveknek másik része várakozott.
Felállt a templom lépcsőjére és így szólt: „Gyermekeim! Többé nem hagylak el benneteket!”
Többet nem is tudott mondani, annyira fojtogatta torkát a megindulás, de az ég felé emelt szemei és remegő kezének taglejtései eleget mondtak. Raymond atya által támogatva többször körüljárta a teret, miközben megáldotta híveit, mindnyájan sírtak, dadogtak néhány szót és térdre hullottak előtte.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
