A csodás gyógyulás
Szentünk, miután siralmas állapotban volt és a szíve is alig vert, úgy látszott, mintha elvesztette volna eszméletét. Ekkor mindenki letérdelt ágya mellett, csak Saunier orvos maradt állva, nem kételkedve többé abban, hogy a vég elközelgett. Ezalatt a beteg csukott szemmel hallotta mindazt, amit az orvos mondott: »Szegény kis nővérem ‒ mondta 
néhány hónappal később Vianney Margitnak ‒, amikor a végét jártam és már felvettem a Betegek Szentségét is, az orvos megtapogatta ütőeremet és ezeket mondta: „Már csak harminc vagy negyven perce van hátra!” Én pedig így szóltam magamban: Istenem, előtted kell megjelennem s a kezem üres! A Boldogságos Szűzhöz és Szent Filoménához fordultam lélekben. Bárcsak még valamit tehetnék a szegény lelkek érdekében!«
Amikor ez zajlott le szentünkben, alig fejezte be kérését a Boldogságos Szűzhöz és az ő kedves Szentjéhez, egyszeriben jobban lett. Felnyitotta szemét és tudott beszélni.
Ezt követően a jó plébános élvezte a három óráig tartó ágynyugalmat, mely alatt összetett kézzel, teljesen mozdulatlan maradt. Volt aki látta, volt aki csak ráérzett, de szentünk angyali buzgósággal mondta imáit, mindazonáltal a láz ismét elkezdte hevesen gyötörni. Az orvos már nem mert nyilatkozni, de maga azt hitte, hogy még néhány óráig tarthat az élete. Ezalatt a kollégák elhatározták, hogyha a beteg átéli az éjszakát, Dubouis plébános elmondja a száz miséből az elsőt Szent Filoména-oltáránál, kinek fogadalmat tett az Ars-i plébános.
Másnap 1844. május 12-ének hajnalán a beteg még lélegzett. E hírre zsúfoltan megtelt a templom, és a fogadott mise kezdetét vette, az Ars-i egek felé pedig csak úgy áradt az ima!
Ezidő alatt Vianney-t lázálmok és halálfélelem gyötörték, ám egyetlen pillanat alatt ez váratlanul megszűnt, s a beteg nyugodtabb lett. Mit nyugodtabb! Az arcára átható mosoly ült, mintha jelenést látott volna, amely őt örömmel töltötte el. S alig lett vége a Szentmisének, így kiáltott fel: „Barátaim, nagy változás állott be az állapotomban. Meggyógyultam!”
A jelenlévők, szinte meghőköltek, ám amint felocsúdtak, nyomban magyarázatokat kezdtek keresni.
Ehhez alapot szolgáltatott az, hogy szentünk önkívületi állapotában több ízben hallani vélték, hogy Filoména nevét emlegette, így az emberek feltételezték, hogy a kis szent jelent meg neki, és váratlan gyógyulását neki 
köszönheti. Tény ami tény, a testi erejét oly gyorsan nyerte vissza, hogy orvosai, akik már a kihűlését várták, maguk „hűltek” el annak láttán, hogy a betegük rendbe hozza magát és indult a templomba gyóntatni!
Az orvosai szavakat nem találtak, de a gyengesége folytán a gyóntatásokat egyenlőre nem engedték meg, és mivel szentségi böjtöt sem tarthatott, ezért éjjel kettőkor a jó Pertinand atyára támaszkodva mutatta be a Szentmiséjét. Az időpont ellenére az egész egyházközség jelen volt!
Vianney azt hitte, hogy a gyógyulása állandó, az orvos azonban eltiltotta őt a hosszan tartó tevékenységektől, amíg teljesen fel nem erősödik. Engedelmeskedett, de ez nagy megerőltetésébe került. Valahányszor csak a templomban járt, szent irigységgel nézett a gyóntatószékre. Hő vágya volt tehát, hogy testi erejét visszanyerje.
A szobájában meglátogatta Garets gróf, és megdöbbenve látta, hogy szentünk ül az ágyán és folyvást sír. A gróf részvéttel kérdezte: „Mi a baj plébános úr?”
‒ Ó senki nem értheti meg a könnyeimet, melyet 11 éves koromtól hullatok a magány utáni vágyamban. ‒ s zokogásba fulladva folytatta ‒ Mindig elutasították ebbéli kérésemet!
A gróf csak nézett, és nem tudott szólni sem!
Szentünknek azonban a teljes felgyógyulásáig naponta kétszer kellett bőségesen étkeznie, és egy-egy deci vörös óbort innia! Nehezen lehetett a körülállóknak a nevetést magukba fojtani, amikor hallották így sóhajtani: „Ó jaj, ínyenc lettem, s kevesebb kegyelemben fogok részesülni, ezért a vétekért bizony már nem érzem olyan jól magam, ha gyónni megyek!
(Források a 2. részben!) (folyt.)
