Mily boldogság, amikor megpihenhet az ember!
1845. egyik reggelén Poiqnard Stefánia kisasszony Marcy-ból, vidám társasággal foglalt helyet az omnibuszon, mely Ars-ba indult. Egész úton csacsogtak. A jámbor Stefánia egyenesen a templomba ment, ahol Vianney éppen miséhez kezdett. A szentáldozásra, ő is letérdelt a rács mellett. Amikor szentünk az idegen lányhoz ért, belekezdett a szöveg elmondásába: „Corpus Domini nostri...” azután anélkül, hogy befejezte volna, állva maradt.
A gyermeklány ijedtségét nem lehet leírni, nem tudott mihez fogni, majd magában elmondta a hit, remény, szeretet erénygyakorlatát. Amikor 
elvégezte, az Ars-i plébános megáldoztatta és s továbbment. „Gyermekem ‒ szólította meg a mise után ‒, ha valaki nem végzi el reggeli imáját s egész úton szórakozva csacsogott, az nincs valami jól hangolva arra, hogy áldozzék!”
Hogy valaki gyakrabban járuljon a szentáldozáshoz, attól nemcsak komoly jámborságot, hanem elégséges hitbeli ismereteket is kívánt.
Templomának az egyházi ruházata sohasem látszott neki elég nagyszerűnek és díszesnek. Egy tiszta aranyból készült kelyhet kívánt volna, mert még a legszebb is, amely templomában volt, szerinte nem volt méltó arra, hogy Jézus Vérét magába foglalja.
Nagyon szerette a főoltárt, amely márványalapzaton épült, ezen az isteni Bárány, az ő Védőszentje: Keresztelő Szent János, a temploma védőszentje Szent Sixtus pápa alakjai voltak kivésve. Az oltár fölött aranyozott sárgarézből készült szentségház díszlett. De szerinte templomának legszebb ékessége híveinek kifogástalan magaviselete volt.
A mise után Vianney fölvette ismét karingjét és stóláját és az oltár elé térdelt, hogy elvégezze hálaadó imáját. Gyakran megtörtént, hogy a zarándokok nagyon is közel értek hozzá s kíváncsian figyelték, sőt megjegyzéseket is tettek, ám ő ebből mit sem látott, hallott, annyira elmerült az Isten imádásába.
A hálaadás befejezése után, Vianney visszatért a sekrestyébe. A napos sekrestyés-testvér kiteregette a szekrényen azokat a szentképeket, kegytárgyakat, melyeket a hívek megáldásra hoztak. Többnyire nevének kezdőbetűit: J. M. B. V. gyorsan ráírta a képekre s az áldásnál is kevés időt töltött. Mert egyre többen jöttek az olyan csapás-verte lelkek is, akik vigasztalást kerestek. Szentünk nem utasította el őket, de bánatukat csak kevés szóval tudhatta gyógyítani, mert több és több férfi várakozott a hajóban, akik gyónásra vártak. (Egy a szentünk által aláírt és megáldott kép)
1827-től kezdve Vianney, hogy engedelmeskedett orvosának és püspökének a 8 órai tej ivást illetően, de böjti napokon erről is lemondott. Tíz óra tájban már leste az alkalmas időpontot, amikor elmondhatta breviáriumának hóráit. Ha újabb bűnbánó lépett be, az imazsámolyra mutatott és felhívta őt, hogy folytassa a gyónására való előkészületet.
„Mily boldogság az ‒ sóhajtotta ‒, amikor egy kissé megpihenhet az ember!”
Élvezni tudta a zsoltárok szépségét és jóllehet latin nyelvű ismeretei tökéletlenek voltak, különös kegyelem folytán be tudott hatolni azok mélységes értelmébe.
„Amikor én ezekre a szép imákra gondolok ‒ mondta ‒, kísértésbe jövök, hogy így kiáltsak: Ó boldog bűn! Mert ha Dávidnak nem kellett volna megsiratni bűneit, mi nem ismerhetnénk-e zsoltárokat!” A zsoltárok iránt érzett szeretete kihatott a könyvre is, mely azokat magában foglalta. Annyira szerette a breviáriumot, hogy jövet-menet, mindig a hóna alatt hordta. S amikor ennek oka felől érdeklődtek, azt felelte: „A breviárium az én hűséges társam: nélküle sehová se tudnék menni”.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
