Egészségügyi gondok
1844. május harmadikán délután is belefogott az olvasmányba, amikor hirtelen fulladás akadályozta a folytatásában. Letérdelt, hogy elmondja az 
imát, alig tudta kiejteni az első szavakat. Magas láz fogta el őt. Hozzá rohantak és elvitték a lakására a szobájával szomszédos helyiségbe, ahol Balley plébánostól örökölt ágya volt, ereklyeként.
Dr. Saunier orvos mellhártya és tüdőgyulladást állapított meg. Garets gróf is nyomban felkereste és miután látta, hogy szegény jó plébánosa egy vékony szalmazsákon fekszik, kényelmes matracot ajánlott fel. Hosszú rábeszélés után szentünk mindenbe beleegyezett. Az orvos menthetetlennek tartotta az állapotát, hiszen május 6-án 58 éves lett, és szentünknél az évek duplán számítottak! Saunier orvos három másik orvossal konzultált. Megegyeztek, hogy kerülnek minden körülményes vizsgálatot, mert a beteg szíve igen gyengén működött.
Ezalatt szentünk egyáltalán nem veszítette el lélekjelenlétét és humorát, melyről a jelenlévők is meggyőződhettek. Amint az egész orvosi „fakultást” az ágya körül látta, mosolyogva így szólt:
‒ Nehéz harc előtt állok!
‒ És ki ellen, plébános úr?
‒ Négy orvos ellen. De ha még egy ötödik jön, végem van!
A tréfa ellenére ne felejtsük el, hogy az Ars-i plébános remegett az Isten ítéletének gondolatára. „Szeretnék még élni ‒ mondta Garets grófnak ‒, hogy megsirassam vétkeimet, és hogy még jót is tehessek!”
Éjjelei nyugtalanok voltak, lázálmok gyötörték. „Ez éjjel ‒ mesélte reggel ‒ hallottam, amint a démonok örömkiáltásokban törtek ki: „Végre a mi kezünkben van, és ő már a miénk!”
Mindazonáltal a kísértés és a rossz álmok nem tudták őt megfosztani az Istenben való bizakodástól. Engedelmességből minden előírt orvosságot bevett és Isten akaratában való tökéletes belenyugvással tűrte szenvedéseit!
Ez idő alatt Ars-ban olyan volt a hangulat, mintha minden házban egy-egy halott lett volna. A zarándokok csak úgy tétován bolyongtak a templom körül, mint a pásztor nélküli nyáj két-háromszázan lehettek, kik még nem végezték el a gyónásukat, és akik nem voltak hajlandók az ideiglenes helyetteshez a jóságos Lacote atyához fordulni. Már csak az Ég rendkívüli segítségében reménykedtek, ezért e zarándokok, a nap bizonyos óráiban Szent Filoména-oltáránál gyűltek össze. A környékbeli papok misét mondtak kilenc napon át a beteg felgyógyulásáért. Mindennek dacára a templom mégis elhagyatottnak látszott. Ő hiányzott!
1844. május 11-én estefelé mintha a haláltusa beállt volna, hét pap tartózkodott a beteg szobájában, akik elhatározták, hogy Vianney-nek kiszolgáltatják az útravaló szentségeket. Gyóntatója Valentin a Jassans-i plébános jobbnak vélte azonban, ha a hívek semmit sem tudnak az előkészületekről.
„Hisz-e minden igazságban, mit az Anyaszentegyház tanít?” ‒ kérdezte remegő hangon a Jassans-i paptárs. „Azokban soha sem kételkedtem!” ‒ felelte a szentünk, és a szentségek vételét olyan hittel fogadta, ami a körülállókat mélyen megindította.
Amikor a jelenlévők eltávoztak és csak a Fareins-i plébános Dubouis maradt a betegágyánál, a haldokló Szent Filoména oltalmába ajánlva magát megfogadta, hogyha felépül, száz misét mondat tiszteletére. Egyben elrendelve, hogy egy nagy gyertyát gyújtsanak meg képe előtt. (Szentünk és Filoména szobra az Ars-i bazilikában)
(Források a 2. részben!) (folyt.)
