7. nap
A hűség szentje
A 18 éves Margit komoly erőpróba előtt állt. Édes szülei, akik őt az Úrnak ajánlották fel, váratlanul meglátogatták és arra kérték, legyen a cseh király, Ottokár felesége. Már előtte is voltak kérői, szinte mindenkit megragadott szűzies szépsége. Ottokár volt azonban a legveszedelmesebb kérő, mert Béla királynak sok baja volt a csehekkel és békeszövetséget akart kötni velük. Ottokár király feltételként lánya kezét kérte. Meglátta őt a templomban, és azonnal szerelemre lobbantotta szívét a szépséges, gyengéd, Isten szeretetétől sugárzó arc, a gyönyörű nagy kék szemek, melyek mint két csillag ragyogtak, és a sudár, légies alak.
A király leányát mintha villámcsapás érte volna. Nem volt elég sok testi fájdalma, most a szívét érte az ütés. Így válaszolt szülei könyörgésére: „Mit fárasztjátok magatokat?... Állhatatossággal akarom, hogy megtudjátok, hogy az én fogadalmamat, hitemet, melyet én tettem és az én szüzességemnek tisztaságát, melyet én az én Uram Jézus Krisztusnak még kisded koromban, mint ti magatok jól tudjátok, szívemből, lelkemből az Úristennek szenteltem, és az én szerzetemnek tisztaságát, nemcsak e világnak dicsőségéért, de még ennek felette sem életemért, sem halálomért, avagy csak egy kevésben sem szeghetem meg, avagy meg nem szeplősíthetem.”
Szülei nem hátráltak meg, engedelmességre hivatkozva szülői tekintélyükhöz folyamodtak. Margitnál azonban ezzel sem értek célt. Ha Isten ellen való dolgot kérnek tőle, annak nem engedelmeskedhet és ilyen esetben nem tekinti őket szüleinek – válaszolta. Béla király ekkor Marcellus atyát kérte meg, a domonkos rend tartományfőnökét, de Margit erre így válaszolt:
„Azt akarom, hogy minek előtte engemet házasságra adnátok, annak előtte az én testemet elmetéljétek foltonkint, hogysem megszegjem hitemet, melyet Krisztusnak fogadtam: és annak előtte inkább szenvedek minden átkot, hogysem az én fogadásomat megszegjem!”
Ez a válasz végre hatott, szülei nem háborgatták többet. Ezután hozzájárultak ahhoz, hogy örök hűséggel letegye szerzetesi fogadalmát, melyet nagyszámú gyülekezet előtt tett meg, Marcellus atya, a váci és nyitrai püspök jelenlétében. Országra szóló ünnepi esemény keretei között zajlott ez a szent szertartás.
Jézus Krisztus, add, hogy Szent Margithoz hasonlóan, mi is képesek legyünk örök hűséggel kitartani Temelletted, nemcsak szóval, hanem tetteinkkel, életünkkel együtt! Ne engedd, hogy mai, egyre súlyosabb korunkban, ahol a hitet mellőzik, kigúnyolják, megtagadják, sőt, mártíromsággal megölik, állhatatosan kitartsunk hitünkkel, példát mutatva életünkkel, tanúságot tehessünk Rólad az evangélium útján! Adj bátorságot ehhez Urunk, erőt Szentlelkedtől, életünk utolsó pillanatáig!
Miatyánk….Üdvözlégy….Dicsőség….
Árpád-házi Szent Margit, könyörögj állhatatos hitünkért! Amen.
(Forrás: az első részben!) (Folyt.)
Született: 980 körül, † Passau, 1059.
Gizella szépen varrt, hímzett, és neki kellett udvarhölgyeivel az ország templomait egyházi felszerelésekkel ellátnia. A magyar királynéknak, annak bizonyságául, hogy háziasszonyi erények-kel rendelkeznek, a koronázási szertartás alatt néhány varró és hímző öltést kellett a koronázó paláston végezniök. Ez okozta azt a tévedést, miszerint a Koronázási Palástot Gizella királyné varrta, vagy egy miseruhából alakította volna át. A valóság az, hogy a Koronázási Palást ténylege-sen papi miseruha, melyet a Római Pápa rendkívüli kiváltságaként Szent István liturgikus események alkalmával magára öltött, István ugyanis diákonussá volt felszentelve, sőt püspök-kinevezési joga volt!
A passaui kolostorban élt és ott is halt meg. Sírfelirata ugyan 1095-öt jelöli meg halála éveként, ám a kőlapot csak néhány évszázaddal később tehették sírjára, és a kőfaragó nyilván összecserélte a két utolsó számot. Annál is inkább, mert 1083-ban avat-ták szentté férjét és fiát. Ha akkor még élt, elképzelhetet-len, hogy ne vett volna részt ezen, ha másképpen nem, képviselő által. Napjainkban egy müncheni egyetemi tanár anatómiailag megvizsgálta földi maradványait, és megál-lapította, hogy a csontváz 75 év körüli magas termetű nőé lehetett.
Dávid király tornya – Könyörögj érettünk!
Kora hajnaltól későig kivette részét a munkákban. A szolgálóleányok szolgálója lett. Nem tűrte, hogy királylányként nézzenek rá. A sorakozó szegényeknek vitte az ételt, maga pedig nem nyúlt hozzá.
Nagyon sokat böjtölt, amiért néha megkorholta a rendfőnök anya. Mindemellett súlyosan sanyargatta magát. Ha bármi bűnt fedezett fel, vagy hallott, bevonult kis cellájába, és kíméletlenül megostorozta önmagát, de nem csupán ostorral. Egyszer egy parasztember sündisznót vitt neki ajándékba. Margit megcsináltatta a bőrét és azután azzal verette meg magát kedves szerzetestársnői egyikével. Volt, aki sírva fakadt. Egyik alkalommal Kinga soror fényt látott fölötte, majd lángokat, mintha égne. Felsikoltott és eldobta a flagrumot (ostort). Margit kérte, ne szóljon erről senkinek. Máskor imádság közben láttak fényt körülötte.
Az egyházi hagyo-mány a következő módokat ismeri el az Eucharisztiára való fölkészülésre:
Titkos értelmű Rózsa – Könyörögj érettünk!
haladtak megkondultak, zúgtak az összes harangok a templomokban, és a verőfényes napsütés ünneppé varázsolta e napot.
Azt mondhatná erre valaki: Nem is azért nem hisszük, mert Istent nem tartjuk elég hatalmasnak, hogy ezt a csodát is művelje, hanem mert még Jézus csodatevő alakjának szemmel tartásá-val is úgy érezzük, hogy ez a csoda valahogy kiütköznék a jézusi stílusból.
Hol történik ez kifejezőbben, stílusosabban, mint az Eucharisztiában? Jézus végcélja, hogy az emberek kenyere legyen. (Jn 6,35.) Hol és hogyan lehetne jobban az, mint az áldozás magasztos aktusában? A megváltásnak végső célja, hogy az embert Istenhez felemelje s Istennel egyesítse: el lehet-e képzelni jelesebb, igazabb, fönségesebb egyesülést és Istenhez-emelkedést, mint az eucharisztikus áldozatot és áldozati lakomát?
Ájtatosság jeles Edénye – Könyörögj érettünk!
Fölolvasásra kérik. Herbartus atya ámulva, meghatva nézi a zsámolyra állított kis királylányt, aki csak így éri el a felolvasó helyet. S kristálytiszta, üde gyermekhangon úgy olvas fel, oly átéléssel, hittel, mint aki pontosan érti a Szentírás minden sorát. Éppen Máté evangéliumából olvas fel a tizenkilencedik rész utolsó szakaszából. Mintha magáról szólnának e sorok, arról a kis királylányról, aki elhagyott mindenkit: szerető szüleit, a pompát, a fényt, a ragyogást, mindent, lemondva magáról, hogy egészen Krisztusé lehessen.
† Lorch (Felső-Ausztria), 304. május 4.
Miközben botozták, ezt mondta: ,,Tudd meg, semmiféle kínzástól nem félek. Gyújtass máglyát, és én Jézus Krisztus nevében örömmel lépek rá. Íme, most áldozatot mutatok be Uramnak Istenemnek, aki megerősített, s ezen megtiszteltetésre méltatott engem.''
Krisztus maga, határozottan a hit kötelességére utal eucha-risztikus kijelentéseivel. A „kemény beszédet” emlegető és zúgolódó zsidók hitetlenke-dését az ismert szavakkal rója meg: „Ez titeket megbotrán-koztat? Hátha majd látjátok az Emberfiát felmenni oda, ahol azelőtt volt? A szellem az, ami éltet, a test nem használ sem-mit; az igék, melyeket én szó-lottam nektek, azok szellem és élet. De vannak közületek némelyek, akik nem hisznek”. (Jn 6,62 kk.) Vagyis: az érzé-ki gondolkodás nem képes hívő lélekkel meghajolni Jézus kijelentései előtt: csak aki hisz Benne, az hisz akadály nélkül szavainak.
Tiszteletes Edény – Könyörögj érettünk!
testükre, hogy eleget tehessenek az Égi Királynő kérésének, hogy kieszközöljék a bűnösök megtérését. Hősiesen viselték éjjel is, de a Szűzanya kedvesen felszólította őket, hogy éjjel semmiképp ne viseljék!
Hogy a mai materiális irányú gondolkodásnak különösen nehéz meghajolnia az Eucharisztia tételei előtt, szinte eleve adott dolog. Megszoktuk, hogy csak azt tekintsük „reálisnak”, ami a mindennapi élet és tapasztalás köré-hez tartozik. Az Istennek mint személyes vég oknak s végső világmagyarázatnak hite sokkal szembeszökőbb, mint az Eucharisztia tanának történeti igazolása, mégis tömérdek ember van, aki még a személyes Isten hitében is ingadozik. Jellemzőképpen még azok sorában is akad éppen elég ilyen gyakorlati ateista, akik nyugodt gondolkodásukban kénytelenek meghajolni az istenérvek bizonyító ereje előtt. Ami nem illik bele a külső s hétköznapi dolgok sorába, azt sokan legjobb esetben csak amúgy elméletileg tartják igaznak s alattomban esetleg akaratuk ellenére is kételkednek vagy legfeljebb ingadozva és bizonytalanul hisznek benne. Ugyanígy van elég sok keresztény Jézus istenségének hitével is.
Lelki Edény – Könyörögj érettünk!
Hasonlóképp tanúskodik az Ősegyház hitéről és értelmezéséről valamennyi őskori keresztény liturgia (szertartás). A legrégibb szertartáskönyv („Constitutiones Apostolorum”) vagy a jeruzsálemi úgynevezett Szent Jakab-liturgia, az alexandriai, az ősrégi római, melynek I. Szent Incze pápa szerint maga Szent Péter apostol vetette meg alapját, a milánói, a kopt, az örmény, a szír-káld, a konstantinápolyi, később a gót-gall, a frank, a mozarab szertartáskönyvek: mind csupa megható megnyilvánulásait tartalmazzák az őskeresztények egyező hitének, akik mind szóról-szóra értelmezték Jézus ünnepélyes kijelentéseit s hittek abban, hogy Jézus az Oltáriszentségben valóban jelen van.
Örömünk oka – Könyörögj érettünk!
feleségétől, hogy szíve alatt új életet hordoz. Ekkor ismét erőt érzett magában, hogy legyőzze fájdalmát két leány gyermeke halála miatt. Csüggedtsége eltűnt és mintegy sugallatra feltört belőle egy csodálatos felajánlás:
Kétségtelen, hogy Jézus egyiket sem alkalmazhatta magára, s nem lehet képtelenebb dolgot képzelni, minthogy Jézus így beszéljen: „aki nem gyűlöl és nem gyilkol meg engem, az nem nyeri el az örök boldogságot”. Jézus tehát ezeket a szavakat nem használhatta képle-tes értelemben, mert az egészen határozott és mindenképp lehetet-len jelentéssel bírt volna; tehát csakis szó szerinti értelemben használhatta e szavakat.
Mi értelme volna ennek a nyomatékos hivatkozásnak a hit kötelességére, ha Jézus csak valahogyan átvitt értelemben volna a mi lelkünk kenyere és táplá-léka? Hiszen oda semmi különös hit, semmi lelki erőfeszítés nem kell! Minek művelte akkor közvetlenül előtte a két legfeltűnőbb csodát, mellyel az elemek feletti uralmát igazolta? S minek hivatkozik az ő feltétlen igazmondására és csodái-ra? És minek korholta a zsidókat, hogy nem tudnak felülemelkedni a kicsinyes és földi gondolkodásmód fölé?
Bölcsesség Széke – Könyörögj érettünk!
A kilencedet írta és a blog részére összeállította: Horváth Mária – köszönet érte!
A gyermekek (a 13 éves Lúcia, a 9 éves Boldog Ferenc és a 6 éves Boldog Jacinta) mindent megígértek, és szenvedéseiket hősies módon felajánlották a bűnösök megtéréséért.
Magyarország Mária Országa, éspedig törvényesen az! Szent István, örököse nem lévén, a Boldogasszonynak hagyományozta országunkat, Koronáját, jogarát, kormányzását, Őt téve meg Örökös Királynőnkké.
Ismeretes, hogy az evangéliumban főleg két részlet bizonyítja az Oltáriszentség tanát. Egyik, ahol Jézus megígéri az Oltáriszentséget, a másik pedig, ahol Jézus megadja, létesíti. Az első a János-evangélium 6. fejezetében, a másik az utolsó vacsora leírásában. A lényeg a következő:
Ebben a kafarnaumi beszédben az Úr Jézus hatszor egymásután mindenféle alakban erősíti, hogy ő a saját testét és vérét valóságos eledel és italként fogja nekünk hagyni, amelyet enni és inni kell, hogy örök életünk legyen. Elmondja állító és tagadó módon, feltételes és egyenes alakban, s végül még egyszer utal a csodáira, arra, hogy ő mindenható, s hogy az ő szavait nem kritizálni, nem emberi kicsinységgel latolgatni kell, hanem egyszerűen és teljességgel el kell hinni, mert különben nem lesz bennünk élet. Lehet-e ennél világosabb beszéd?
Igazság Tükre – Könyörögj érettünk!
öz:
megnyilatkozása.
Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére – mivel egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját – változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.
Kétségtelenül a legnagyszerűbb, de egyúttal legcsodálatosabb tana szent hitünknek: Krisztus jelenléte az Oltáriszentségben. „Hogyan? Hiszen ez éppoly borzasztó, mint nagyszerű, ha csakugyan így van!” kiáltott fel nemrég egy megtérőben lévő zsidó fiatalember, midőn a katolikus vallást tanulmányozva az Oltáriszentség kérdéséhez elérkezett.
Csakugyan igaz: képzelni sem lehet nagyobb és megrá-zóbb, de egyúttal örvendetesebb és magasztosabb tant, mint azt, hogy aki a világot teremtette, aki nekünk is egykor örök Bíránk lesz, a minden-ható és végtelen Isten igénytelen kenyér- és borszín alatt valóság-gal jelen van a mi oltárainkon, hogy mi magunkhoz vesszük, lenyeljük mint valami táplálékot s az a piciny fehér ostyadarab, amelyet magunk állí-tunk elő lisztből és vízből, az a bor, ame-lyet magunk sajtolunk a szőlőből, hogy az a pap szavaira pillanat alatt megszűnik ostya és bor lenni s helyében láthatatlanul megjele-nik Jézus Krisztus!
Hűséges Szűz – Könyörögj érettünk!
Teljes nevén Montforti Grignon Lajos Mária 1673. január 31-én született a bretagne-i Montfort-la-Cane-ban (ma: Montfort-sur-Meu). Apja kispénzű jegyző volt, akinek húsz évi házassága alatt 18 gyermeke született. Lajos a legidősebb volt az életben maradt testvérek közül. 
Irgalmas Szűz – Könyörögj érettünk!
Amennyiben az Eucharisztia az egyházi egység forrása, annyiban annak legnagyobb meg-nyilvánulása, epifániája is (a valóságos jelenléte). Ebből következően hatá-rozza meg az Egyház a föltételeket, melyek tel-jesítésével teljesen részt lehet venni az eucharisz-tikus ünneplésben. A korlátozásoknak azt kell egyre inkább tudatosíta-niuk bennünk, hogy mennyire igényes a kö-zösség, melyre Jézus hív minket. Ez a kommunió hierarchikus, azaz egy-mástól különböző szere-pekre és szolgálatokra épül, ezt hangsúlyozza a szentmise kánonja is a pápa és a megyéspüspök név szerinti említésével. Ez a kommunió testvéri, melyet kölcsönös nyi-tottságra, szeretetre, megértésre és megbo-csátásra nevelő „közösségi lelkiséggel” ápolunk. (21) „Egy szív és egy lélek” (ApCsel 4,32) 
Nagyhatalmú Szűz – Könyörögj érettünk!
Az emmauszi tanít-ványok kérésére, hogy „velük” maradjon, Jézus egy sokkal nagyobb ajándékkal válaszolt: az Eucharisztia szentségé-vel megtalálta annak módját, hogy „bennük maradjon”. Az Eucha-risztia vétele azt jelenti, hogy mélységes közös-ségre lépünk Jézussal. „Maradjatok bennem, és én tibennetek” (Jn 15,4). E bensőséges és kölcsönös egymásban „maradás” bizonyos módon lehetővé teszi, hogy elővételezzük a mennyországot a földön. Vajon nem ez-e az ember legnagyobb óhaja? Nem ezt tűzte-e ki maga elé célként Isten, amikor üdvözítő tervét megvalósítja a történelemben? Ő oltotta az ember szívébe az Igéje utáni „éhséget” (vö. Ám 8,11), azt az éhséget, amely csak akkor szűnik meg, amikor az ember teljes közösségre lép Ővele. A szentáldozás azért adatott nekünk, hogy „jóllakhassunk” Istennel itt a földön, beteljesedést várva az égben. 
Dicsérendő Szűz – Könyörögj érettünk!
Mily nagy misztéri-um az Eucharisztia! Olyan misztérium, melyet elsősorban jól kell ünnepelni. A Szent-misét kell az egész keresztény élet közép-pontjává tenni, és minden közösségnek mindent meg kell tennie azért, hogy az ide vonat-kozó szabályok szerint a kellő módon ünnepelje a nép részvételével, a kiosztott szerepek meg-felelő betöltésével és komoly figyelemmel a szakralitásra is, mely-nek még az éneket és a liturgikus zenét is ural-nia kell. Az Eucharisztia éve egyik konkrét fela-data lehet minden plé-bániai közösségben a Római Misekönyv alapelveinek és szabá-lyainak gondos tanul-mányozása.
Benedek Elek 
Tisztelendő Szűz – Könyörögj érettünk!
Az ősi gyakorlat önkényes megváltoztatását igazolni kívánó állítás, mely szerint a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét , nos ez igazolhatatlan az ősegyház gyakorlatát tekintve, mind történetileg és teológiailag nézve is! Ezen újabb kori gyakorlatban a Legméltóságosabb Oltáriszentség teljes körű megóvása ellehetetlenül: a kézbe-áldozás során az áldozó tenyerére és ujjaira kerülnek a Szent Test apró morzsái, melyek aztán szétszóródnak, és méltatlan helyre kerülnek. A kézbeáldozás lehetősége direkt módon gyengíti az Eucharisztia szentségébe (különösen is a valóságos jelenlétbe) és az egyházi rend szentségébe (különösen is a pap és az Oltáriszentség egyedülálló kapcsolatába) vetett hitet.
Nagyokosságú Szűz – Könyörögj érettünk!
A cseh származású Szent Adalbert szülei fogadalmat tettek, hogyha megszűnik gyermekük rossz egészsége, akkor felajánlják Istennek. Adalbert fiatalon lett Prága püspöke, de 988-ban otthagyta a helyét, mert hiábavalónak látta lelkipásztori munkáját az adott körülmények között. Eredetileg Jeruzsálembe készült, de Rómában megállt, ahol négy éven keresztül visszavonult életet élt egy kolostorban. Visszatérésekor Magyarországon Szent István királyt ő részesítette a bérmálás szentségében. Maga többször járt Géza fejedelem udvarában, s szívélyes kapcsolatot alakított itt ki. Adalbert társai, tartva III. Ottó ellenpártjának bosszújától, Magyarországra jöttek, ahol Pannonhalmán Géza fejedelem, majd Szent István támogatásával monostort építettek. Szent Adalbertet 997-ben miseáldozat közben ölték meg a pogány poroszok, akik közé téríteni ment. Több lándzsaszúrással kivégezték, majd lefejezték. Testét előbb a gnieznoi katedrálisban, majd 1036-ban Prágában temették el. ( 
A kézbeáldozó elveszíti a Szentség méltó fogadtatásá-nak imádó benső-ségét és eséllyel a kegyelmét is: élete legszentebb pilla-natát. A kézben-áldozó a legtöbb esetben úgy éli át a Legfölségesebb Szentség vételét, hogy jellemzően épp kanyarban, a paptól elmenőben, „menet közben” veszi magához. Ilyen körülmények között a Szent Test vételének a mindent megelő-ző nagyszerűsége is elhomályosul, amely a szentmise áldozatra és az Eucharisztiára vonatkozó protestáns tévtanok elfogadásának a melegágyává válik. (Ebben is érvényesül az az ún. "ökumenikus közeledés", melyben nem a protestáló eltávolodottak "közelednek", hanem az egyetemes (katolikus) Anyaszentegyház távolodik a méltó és üdvös bensőségességtől!)
A Szentség megóvása végett ezt az igen körülményes kézbeáldozási procedúrát nem véletlenül váltotta fel a térdelve, nyelvre történő áldozás, áldoztatótálcával és áldoztatókendő használatával együtt, amely egyszerre biztosítja a Szentséggel való legmegfelelőbb gondosságot, valamint az áldozó hódolatát, és a praktikus szempontoknak is egészen megfelel. Az ősi gyakorlat elégtelen, a tradícióval összeegyeztethetetlen utánzására aligha lehet kielégítő érvet találni, ami tipikus jele annak, hogy a kézbeáldozás mai gyakorlata a modernizmus eszmei hátterére épül. 
Kerekes Károly O.Cist atya, a budai kapucinusok templomában 1991. február 13-án elhangzott beszéde (részletek)!
Ez a legenda arra figyelmeztessen minket, hogy minden erőnkkel mutassuk meg mindenekelőtt buzgó imádságunkkal, különösképpen a szentolvasó imádkozásával, hogy valóban Mária fiai, Mária leányai vagyunk. Akkor lehetetlen, hogy meg ne hallgasson minket az Úr! – Természetesen az imádságon kívül nagyon komolyan kell vennünk a böjtöt és az alamizsnálkodást is. A mai keresztények jórésze sajnos, már leszokott a komoly böjtölésről. Igaz, a pénteki böjtöt mint hústól való megtartóztatást át lehet váltanunk imádságra és jó cselekedetekre. De ne felejtsük, a böjt nem egyedül a hústól való megtartóztatást jelenti. A böjt a gyomrunkon való uralmat, az evésben való komoly önfegyelmet jelenti. Mint ős-szüleinknél a Paradicsomban. Ott sem a hústól való megtartóztatásról volt szó, hanem egyféle gyümölcstől való önmegtartóztatásról. 
Üdvözítőnk Anyja – Könyörögj érettünk!
Gyönyörűen mutatja ezt az angyali doktor, Aquinói Szent Tamás szentáldozás előtti imája: „Mindenható, örök Isten, íme egyszülött Fiadnak, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak szentségéhez járulok. Úgy közeledem, mint szegény, egyszerű teremtmény az ég és föld Urához. Kérlek azért végtelen irgalmadra, légy kegyes betegségemet meggyógyítani, tisztátalanságomat megmosni, vakságomat megvilágítani, szegénységemet gazdagítani, hogy az angyalok Kenyerét, uralkodók Urát oly hittel vegyem magamhoz, mint az lelkem üdvösségére a leghasznosabb. Engedd, hogy a kenyér színe alatt rejtőző kedves Fiadat, kivel most földi vándorlásomban egyesülni akarok, egykor az örökkévalóságban színről színre is megláthassam. Ki Veled és a szentlélekkel él és uralkodik, mindörökkön örökké. Amen.”
Ezek imádást jelentenek, ezek azt jelentik, hogy elfogadjuk, hogy Jézus az Eucharisztiában valóban jelen van”, mondta Canizares bíboros, prefektussá való választásáig Toledo érseke. „Ezek tiszteletet és az Isten előtt magát földre vető ember hitének állapotát jelzik, aki tudja, hogy minden Istentől származik, és ennek tudatában elnémulva, Isten dicsőségétől, jóságától és irgalmától elkábulva érzi magát. Ezért nem ugyanaz, ha a kezünket nyújtjuk oda és valahogyan fogadjuk a szentostyát, azzal a magatartással, amikor ezt a helyzetnek megfelelő tisztelettel cselekedjük. Ezért nem mindegy, hogy állva vagy térdelve áldozunk, hiszen mind e jelek mélyebb jelentéssel bírnak. Ahova el kell jutnunk, az az embernek eme elmélyült magatartása, aki Isten előtt földre veti magát, és ez az, amit a pápa akar.”
Boldogságos Szűz Mária 74 (ma már 100) évvel ezelőtt itt szólott három gyermek-látnoknak egy elkövetkező nagy világkatasztrófa veszélyéről, ha meg nem térnek az emberek, első sorban a keresztények. 
Teremtőnk Anyja – Könyörögj érettünk!
vagyok!” (Lk 5,8) Szent Domonkos pl. gyakran arcraborulva imádkozott az Úrhoz.
A szentáldozásban magunkhoz vesszük a testté lett Igét, amely nekünk, Isten gyermekeinek való-ságos eledelünk. Amikor az Oltári-szentséghez közele-dünk, emlékezetünk-be idézhetjük a 81. zsoltár 11. versét is, amelyet a zsolozsmá-ban imádkozunk Úrnapja főünnepén: „Csak nyisd ki szá-dat, és én betöltöm”.
Jó-tanács Anyja – Könyörögj érettünk!
Az Úr Krisztus tényleges, valóságos és lényegi jelenléte az Oltáriszent-ségben a szent színek feloszlásáig tart, és a még érzékelhető legkisebb részecskékre is egyaránt kiterjed. Ebből követke-zik, hogy a szentáldozás a legkomolyabb testi és lel-ki előkészületet, a Szent-ség kezelése és magunk-hoz vétele pedig a legtel-jesebb hódolatot kívánja meg tőlünk. Az Oltári-szentséget a hívő csak súlyos bűntől mentes, felkészült lélekkel enged-heti a szívébe, mindig ügyelve arra, hogy az Úr Szent Teste az Eucharisz-tiában a legnagyobb védelmet kapja meg. Ennek a magas követel-ménynek tökéletesen megfelel a katolikus Egyház tradíciójában örökölt áldozási forma, mely szerint a Legméltóságosabb Oltáriszentséget térdelve és nyelvünkre fogadjuk, miközben áldoztatótálca és áldoztatókendő segíti a pap minden mozdulata közben a Szentség védelmét.
Csodálatos Anya – Könyörögj érettünk!
Szeretetre méltó Anya – Könyörögj érettünk!
Az ima és a kereszténység sem nem teória, sem nem ideológia. A teória és ideológia tárgya mindig megmagyarázható, objektív, sohasem misztérium. Ez több, mint elmélkedés. A szemlélődésben fedetlen arccal szemléljük Isten dicsőségét. Titok – ami meghaladja minden racionalitásunkat, logikánkat, pszichológiánkat és teológiánkat is. Messze több minden fogalmunknál, amit róla alkottunk, több minden tudásunknál, vágyunknál és érzésünknél – kimeríthetetlen misztérium. Egy élet kevés ahhoz, hogy befogadjuk teljesen Isten titkát, de csodálatos ajándékként az életünk az örök élettel folytatódik, és ott színrôl színre láthatjuk azt, akit most tükör 
Ebben a kapcsolatban semmit sem rejthetek el előle magamból. Isten jobban szeret engem, mint én magamat. Személyes érdekem, hogy kiszolgáltassam magamat neki, különösen azokon a területeken, amelyeket szégyellek, amelyeket titkolok, amelyek életem sötétségei, és én sem ismerem ki magamat bennük. Ebben a kapcsolatban semmi nem lehet magánügy, itt még a tudatalatti is ismertté lesz.
Szűz-virág Szent Anya – Könyörögj érettünk!
Más szentségek mint eszközök közvetítik Jézus Krisztus erejét és kegyelmét; az Oltáriszentség magát a kegyelmek szerzőjét és forrását tartalmazza, az Úr Krisztust. Ennek következtében az Eucharisztia a keresztény hittitkok pecsétje és az istenszeretés kompendiuma (Bonaventura). Az Isten közlődésének életárama, mely az Oltáriszentségben egybeköti a megtestesülés titkának érzékelhetőségét a Szentlélek küldésének láthatatlanságával, s így a legbensőbb Isten- és ember-közösségnek záloga és valósulása. Az a természetfölötti áramkör, mely a hitben kezdődik (a Keresztség Szentsége), a reményben földuzzad (a Bérmálás Szentsége), az Eucharisztiában, a szeretet szentségében célhoz jut. Az Oltáriszentségben az Üdvözítő folytatja áldott földi jelenlétét az idők végéig, egész közvetlenségével és melegségével.
Az Oltáriszentség ünneplése és vétele kezdettől fogva a keresztény élet középpontjában van. Ez nemcsak a szentmise bemutatásában jut kifejezésre, hanem abban a tényben is, hogy a megkereszteltek ennek a szentségnek vétele által jutottak a félelmes nagy titkok (tremenda mysteria) teljes birtokába. Nem csoda tehát, ha a hittudományi irodalom kezdettől fogva sűrűn foglalkozik vele, mégpedig a dolog természete szerint elsősorban gyakorlatilag: liturgiai vonatkozásban. Az atyák közül erőteljes eucharisztiás hitet lehelő kijelentéseivel és gondolataival Aranyszájú Szent János érdemelte ki a ,,doctor eucharistiae'' címét. Az Eucharisztiának középponti jelentőségét és a többi hittitokkal való összefüggését Alexandriai Szent Ciril ismerte föl elsőnek teljes jelentőségében.
Sérelem nélkül való Anya – Könyörögj érettünk!
Aranyszájú Szent János sem győzi hangsúlyozni a lelki előkészületek fontosságát: Senki se lépjen az Úr asztalához lelki éhség nélkül vagy hanyagul, hanem tüzes szívvel, vidám lélekkel és buzgósággal. Mikor a zsidók állva étkeztek a kivonulás előtt, saruban és bottal a kezükben, mennyivel inkább kell neked készenlétben lenned. Ők Palesztinába készültek kimenni, te pedig az égbe készülsz vándorolni. Ezért mindig készen kell állnunk. Kemény büntetés vár a méltatlanul áldozókra. Gondolj arra: mennyire botránkozol az árulón és ítéled el a keresztre feszítőket. Vigyázz, nehogy te is vádolója legyél Krisztus Testének és Vérének. Azok megölték a mindennél szentebb testet, te bűnös lélekkel fogadod magadba. Pedig mennyi jót kaptál Tőle. Nem elégedett meg azzal, hogy értünk emberré lett, vállalta a kínzást és halált, sőt még egyesül is velünk. Nemcsak hitben, de a valóságban is előkészíti testünket. Mennyivel tisztábbnak kellene lennünk, mikor ezt a Szent Áldozatot magunkhoz vesszük. Szent Pál apostol az áldozásnak, az egyesülésnek egyetlen megfelelő módját említi: a tiszta lelkiismeretet. Ha a testi lázban és belső bajban szenvedő nem ehet kedve szerint, nehogy rontson állapotán, mennyivel inkább óvakodnunk kell az Úr Testének vételétől, gonosz vágyakozások közben, hiszen ez a betegségnél is rosszabb. A kifejezés alatt a rendetlen vágyakra (pénzsóvárgás, harag, testiség stb.) gondolok. Ha áldozni jössz, mindezeket vesd le, és úgy vedd magadhoz a Szent Áldozatot. Ne elcsigázottan járulj az Úr asztalához, hanem segítséget kérőn a megtisztelő ünnep kedvéért. Ha vágyódik a lelked, ne legyen akadály a szürke hétköznap, mindig ünnepet ülhetsz, és mindig áldozhatsz. Mindazáltal, ha bármely ünnep okán is, de készületlenül, semmiképp ne közelítsetek az isteni Misztériumokhoz, hanem hogyha eldöntitek, hogy részt vesztek az Isteni Liturgián és áldoztok, már napokkal előtte tisztítsátok meg magatokat gyónással, imával, az irgalmasság gyakorlásával, ügyelve a lelki dolgokra…
Forrás: A papokhoz, Szűzanyánk szeretett fiaihoz. Üzenetek '96-'97 évekből.
Én lettem föltámadásának első és hallgatag tanúja, (...) mert Jézus elsősorban Édesanyját akarta részesíteni a húsvéti örömben. 
Szeplőtelen Szűzanya – Könyörögj érettünk!
„ A hét első napján, amikor a nap felkelt, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme, drága kenetekkel elindultak a sírhoz, hogy megkenjék Jézus holttestét. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odaértek látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.” (vö. Mk 16,1-7)
A nagyszombati szertartás előtt a hívek a sötétbe borult templomban gyülekeznek. Gyertyát hoznak magukkal otthonról. A nagyszombati örömünnep este a tűzszenteléssel kezdődik, a fehér ruhát öltött pap megáldja a tüzet, meggyújtják Krisztus feltámadását jelképező húsvéti gyertyát. 
Szokás volt a húsvéti ételáldás is. Ilyenkor fehér kendőbe kötött tányéron vitték a templomba a sonkát, főtt tojást, kalácsot és tormát. A mise végeztével a pap megszentelte a csomagot, majd az asszonyok sietve, majdhogynem szaladva vitték azt haza, mert úgy tartották, hogy aki gyorsan ér vissza a házába, az a munkában is ügyes lesz. Az ünnepi asztalnál mindenki kapott egy kis szeletet a megszentelt ételből. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak.
Katolikus igazság szerint a szentmisében történt konszekrálás szavainak erejénél fogva a kenyér szubstanciája átváltozik Krisztus testévé, a bor szubstanciája Krisztus vérévé, úgy hogy a kenyér és bor megmaradt színei alatt valósággal, bár titokzatos (szentségi, misztikai, nem-természeti) módon jelen van Krisztus teste és vére; ezzel együtt a lelke, és emberségével együtt istensége. Az Eucharisztiára vonatkozó katolikus dogma tehát három mozzanatot ölel föl:
A 9. században támadt az első jelentős eucharisztiai mozgalom, mely egyelőre tisztán teológiai jellegű volt. 
Kálvin 
Rémülettel látom újból Jézus keresztre feszítésének és halálának egész kegyetlenségét, gonoszságát és embertelen vadságát.
Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rablógyilkos volt.
A helytartó ezután újra kiment, és így szólt a zsidók népéhez: „Íme, az Ember!" És rámutatott a töviskoronás, vértől áztatott bíborruhában remegő Krisztusra. A főpapok és a nép mihelyt meglátták Őt, nem rendültek meg, hanem még hangosabban kezdtek kiáltozni: „Feszítsd meg! Feszítsd meg! Vére rajtunk és utódainkon!” Pilátus azt mondta erre: 
A katonák, miután Jézust keresztre feszítették, ruháit szétosztották egymás közt. Amikor a köntöse következett, mely varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. 
A Golgotán szögekkel verik át kezét és lábát. A kereszt felállítása kimondhatatlan fájdalmat okoz Jézusnak és friss vért fakaszt felszakadt sebeiből.
Minket is válasz elé állít az Oltár Titka. Tőlünk is azt kérdezi Jézus: Mit akartok: hinni vagy botránkozva távozni tőlem? Én, amikor szeretetem legértékesebb zálogát nyújtom nektek, ti is rövidlátó kételkedéssel igyekeztek lerázni a hit édes igáját? Vagy hisztek-e Bennem akkor is, mikor szeretetem találékonysága, a csodák útját járja? Nos, mi mást felelhetnénk, mint amit Péter válaszolt az Úr kérdésére: „Hová mennénk Uram, hiszen az örök élet igéi Nálad vannak!” 
(Forrás nyomán: Radó Polikárp OSB. Az Egyház szentjei, PALLADIS rt. kiadása Budapest, 1940)
Az Oltáriszentség emberileg is közel hozza hozzánk az Istent. Igaz, ő mindenütt jelen van, mindenütt megtaláljuk, de legközelebb mégis a megtestesült Istenember révén találjuk meg. Márpedig az Oltáriszentségben az Istenember rejtőzik! Néhány lépésnyire van tőlünk, sőt mikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük, egyenesen lehajol hozzánk, átölel, belénk száll, összeforr velünk, átömleszti a vérét a mi vérünkbe. Mily édes istenközelség ez! Mily megrázóan szép és boldogító egyesülés a Legszentebbel! Mily irigyletes kiválasztottság ez, kitüntetés és felmagasztalás!
Jézus, kit takar most sokrétű lepel?
Jézus, örök bölcsesség Irgalmazz nekünk!
Mennyire szerettem volna Jézus mellett lenni, hogy megvigasztaljam belső gyötrődésének pillanataiban (...). 
Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol a Getsemáne nevű kert volt. Ezt a helyet az őt eláruló Iskarióti Júdás is ismerte, mert Jézus gyakran járt oda tanítványaival. 
Simon Péternél volt egy kard, kirántotta és a főpap egyik szolgájára sújtott, levágva a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” És meggyógyította a szolga fülét. Malkusz térdre esve csodálta Őt.
Még világosabbá lesz ez a következtetés, ha Szent Pál említett levelét olvassuk (11,26): „Mert valahányszor ezt a kenyeret eszitek és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, míg el nem jő.” Tehát az Oltáriszentségnek mindaddig kell az Úr halálát hirdetnie, míg az Úr újból el nem jön, azaz a világ végezetéig. Tehát kell lenni papságnak is, amelynek hatalom adatott az Oltáriszentség csodájának megismétlésére a világ végezetéig. Akkor azonban ezek a szavak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” s ezzel együtt az a hatalom is, hogy hasonlóképp mondják ki a kenyér fölött Jézus nevében az átváltozás igéit, miáltal valóban Jézus testévé változtassák, nem szólhatott pusztán annak a tizenegy embernek, aki az utolsó vacsorán jelen volt, hanem az apostoli testületnek, az intézménynek, amelyet Jézus e pillanatban Anyaszentegyházában létesített, vagyis: az apostoli Egyház papjainak!
Az egy szín alatti áldozás
A Megváltó szívét átszúrták 
Röviddel a halál beállta után a folyadékban szétváltak a vörösvérsejtek és a vérplazma. Amikor Jézus oldalát lándzsával átszúrták, a sebből először a vörösvérsejtek majd a vérplazma folyt ki: „vér és víz” – írta evangéliumában Szent János (19,34).
A következő századok nagy egyházatyáinak irataiból már egész köteteket lehetne összehordani annak bizonyítására, hogy ők is ’egy-emberként’ hitték rendületlenül a Jézus testének és vérének valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. 
A számos idevonatkozó nyilatkozat közül lássuk csak Szent Epifánius szavait:„A szent apostolok és a neves egyházatyák közül senki sem mondta, hogy a vérontás nélküli áldozat, melyet Krisztusnak, a mi Istenünknek és az Ő ajándékainak emlékezetére mutatunk be, az Ő testének csak a képe lenne. Nem azt mondta Jézus: Vegyétek és egyétek, ez az én testemnek a jelképe ...Sem az Úr, sem apostolai, sem az atyák nem nevezik a pap által bemutatott vérontás nélküli áldozatot sehol képmásnak, hanem az Ő saját testének és vérének ... A konszekráció befejezése előtt némelyik Szentatya jámborul ’előképnek’ nevezte; azonban a konszekráció után valósággal Krisztus testének s vérének mondatik, mert az is, és így hisszük!” (Hardouin VIlI. 370)
A kézfejet a csuklónál és nem a tenyérnél szögezték át, mert a tenyér nem bírta volna a kereszten lógó test súlyát. Ha az egész test súlya ránehezedne a tenyérre, az kiszakadna. A szögeket tehát az ún. Destot-nyíláson ütötték át. Ebben a pontban nem található komolyabb vérér, de ott van az ököl mozgatásáért felelős ideg. „Ez az ideg felelős az ököl mozgatásáért, de fájdalmat is érzékel – írta dr. P. Barbet – ez a fájdalom borzalmas, de nem kibírhatatlan. Ha az lenne, az ember elveszítené az eszméletét.”
