Az emmauszi tanít-ványok kérésére, hogy „velük” maradjon, Jézus egy sokkal nagyobb ajándékkal válaszolt: az Eucharisztia szentségé-vel megtalálta annak módját, hogy „bennük maradjon”. Az Eucha-risztia vétele azt jelenti, hogy mélységes közös-ségre lépünk Jézussal. „Maradjatok bennem, és én tibennetek” (Jn 15,4). E bensőséges és kölcsönös egymásban „maradás” bizonyos módon lehetővé teszi, hogy elővételezzük a mennyországot a földön. Vajon nem ez-e az ember legnagyobb óhaja? Nem ezt tűzte-e ki maga elé célként Isten, amikor üdvözítő tervét megvalósítja a történelemben? Ő oltotta az ember szívébe az Igéje utáni „éhséget” (vö. Ám 8,11), azt az éhséget, amely csak akkor szűnik meg, amikor az ember teljes közösségre lép Ővele. A szentáldozás azért adatott nekünk, hogy „jóllakhassunk” Istennel itt a földön, beteljesedést várva az égben. Ezt a különleges bensőséget, amely az eucharisztikus „kommunióban” valósul meg, nem lehet megfelelő módon érteni, sem teljesen megélni az egyházi közösségen kívül. Ezt hangsúlyoztam ismételten az Ecclesia de Eucharistia enciklikában. Az Egyház Krisztus teste: olyan mértékben járunk „Krisztussal”, amilyen mértékben kapcsolatban vagyunk „az Ő testével”. Ezen egység megteremtéséről és fönntartásáról gondoskodik Krisztus a Szentlélek kiárasztásával. Ő maga pedig szüntelenül ápolja ezt az egységet a maga eucharisztikus jelenlétével. Valójában ugyanis éppen az egyetlen eucharisztikus kenyér tesz bennünket egy testté. Ezt erősíti meg Pál apostol: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesedünk” (1Kor 10,17). Az eucharisztikus misztériumban Jézus mint közösséget építi az Egyházat a nagy minta szerint, melyre főpapi imájában hivatkozott: „Miként te Atyám bennem és én tebenned, úgy legyenek ők is egyek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldöttél engem” (Jn 17,21). 
