Az Ősegyház hite
S csakugyan így is értette mindenki Jézus szavait egészen Luther Mártonig (aki nem tudott zsidóul). Már Szent Pál úgy beszél az Oltáriszentségről, hogy Jézus valóságos jelenlétében való hite egészen kétségtelen. Az I. korinthusi levél 11-ik fejezetében megrója a korinthusiakat, hogy az eucharisztikus lakomát nem eléggé különböztetik meg az evés-ivástól s Isten ítéletével fenyegeti meg azokat, akik tisztátalan lélekkel eszik „ezt a kenyeret” és isznak „ebből a kehelyből”, „mivel nem különböztetik meg az Úr testét.” (11,29.) Lehet-e ennél világosabb beszéd?
Ugyanígy szólnak mind az ősi Egyház atyái. Szent Ignác vértanú (+ 116) s a Didache című könyv, az ős-kereszténység egyik legrégibb irodalmi maradványa; hasonlóképp Tertullianus, Alexandriai Kelemen, Irenaeus és Jusztin vértanú a II. századból; Origenes, Ciprián és számosan mások a III. században és így tovább. Ezek mind „Krisztus testének” nevezik az Oltáriszentséget és szószerinti értelemben veszik ezt.
Hasonlóképp tanúskodik az Ősegyház hitéről és értelmezéséről valamennyi őskori keresztény liturgia (szertartás). A legrégibb szertartáskönyv („Constitutiones Apostolorum”) vagy a jeruzsálemi úgynevezett Szent Jakab-liturgia, az alexandriai, az ősrégi római, melynek I. Szent Incze pápa szerint maga Szent Péter apostol vetette meg alapját, a milánói, a kopt, az örmény, a szír-káld, a konstantinápolyi, később a gót-gall, a frank, a mozarab szertartáskönyvek: mind csupa megható megnyilvánulásait tartalmazzák az őskeresztények egyező hitének, akik mind szóról-szóra értelmezték Jézus ünnepélyes kijelentéseit s hittek abban, hogy Jézus az Oltáriszentségben valóban jelen van. Mily szép például az ősrégi chrysostomusi görög szertartás, melyet lényegében a görög katolikusok ma is használnak, amely szerint az átváltoztatás után a pap felmutatja a kenyeret és bort, mire a pap is, az alszerpap is letérdelnek vagy mélyen meghajolnak s így köszöntik a kenyeret és bort: „Uram, légy irgalmas nekem bűnösnek, Ámen!”
Az Oltáriszentség értelme
A kételkedők rendesen ezt vetik ellen legvégső helyen: De hát mi értelme volna annak, hogy az Isten egy darabka kenyér és néhány csepp bor színe alá rejtőzzék és hogy mi magunkhoz vegyük és lenyeljük?
Erre a kérdésre bizony nehéz a feleletet megadni annak, aki nem veszi figyelembe az Úr Jézus örök, túláradó szeretetét mihozzánk. Aki azonban ebben a gyengéd szeretetben hisz és megfontolja az Oltáriszentség csodálatos hatásait a lelkekben, az egy percig sem kételkedhetik abban, hogy az Oltáriszentségnek csakugyan bámulatosan nagy és fenséges értelme van.
Az Oltáriszentség titkának megoldása ebben a szentírási szóban rejlik: örök szeretettel „szeretett engem és önmagát adta értem”. (Gal. 2,20.)
Az Oltáriszentség s Jézus csodálatos jelenléte, itt-időzése köztünk, hozzánk-szállása, velünk-egyesülése a szentáldozásban mind csodálatosan megérthető dolgok, mihelyt megértjük s szem előtt tartjuk az Úrnak csodálatos s végnélküli szeretetét hozzánk, emberekhez. Közel akart lenni hozzánk!
Nem mintha erre ő rászorult volna, hanem hogy ezzel is állandóan figyelmeztessen szeretetére s mintegy kényszerítsen arra, hogy vele odaadóan és elmélyedve, szeretőn és bensőségesen foglalkozzunk.
Táplálékunk akart lenni érezhető jelek alatt s érezhető alakban, hogy élénken lelkünkbe vésse, mennyire szükségünk van őreá s az ővele való folytonos, szeretetteljes egyesülésre. Számkivetésünk társa, zarándokságunk megosztója akart lenni, hogy ezzel is folyton emlékeztessen az örök hazára s arra, hogy
odaát ő vár ránk, mint végcél, mellyel örökre egyesülnünk kell.
S ezért van oly meleg, oly bensőséges, oly minden más vallásgyakorlatot összehasonlíthatatlanul felülmúló lelkiség, Jézus-szeretet, hitbuzgalmi élet, annyi erkölcsi tisztaság, annyi önfeláldozó hősiesség s annyi mennyei öröm ott, ahol igazi katolikus hitélet és eucharisztikus élet van! Ahol az emberek „megértik és hiszik azt a nagy szeretetet, mellyel az Isten viseltetett hozzánk” és sehol sem viseltetett annyira, mint az Oltáriszentségben. Ezért zengi oly bensőségesen a milliónyi hívő katolikus lélek:
Lauda Sion, Salvatorem,
Lauda ducem et pastorem
In hymnis et canticis.
Dicsérd, Sion, Megváltódat,
Vezéredet, Pásztorodat
Víg szívvel, víg énekkel.
Quantum potes, tantum aude,
Quia maior omni laude,
Nec laudare sufficis!
Dicsérd minden érzéseddel,
Mert bármi nagy dicsérettel
Ember őt nem éri fel!
S ezért imádkozik hozzá élő hittel:
Bone Pastor, panis vere,
Jesu, nostri miserere,
Tu nos pasce, nos tuere,
Tu nos bone fac videre
In terra viventium!
Ó jó Pásztor, szent kenyerünk,
Jézus, minket szánj meg kérünk,
Légy táplálónk, légy vezérünk,
Add, hogy boldog véget érjünk
S lássunk egykor odafenn!
Tu qui cuncta scis et vales
Qui nos pascis hic mortales
Tuos ibi commensales,
Cohaeredes et sodales
Fac sanctorum civium!
Te, ki látod küzdelmünket
S táplálod itt lelkeinket,
Asztaltárssá tévén minket:
Majdan ott fent szentjeidnek
Sorába végy, úgy legyen!
