Be lehet-e bizonyítani az Úr Jézus jelenlétét az Oltáriszentségben?
Az Úr Jézus jelenlétét az Oltáriszentségben a legszigorúbban be lehet bizonyítani, sőt el lehet mondani, alig van a hittudománynak oly tétele, melyet oly világos és meggyőzhetetlen érvek egész sorozata támogathatna, mint az Oltáriszentség tanát.
Természetes, hogy ezek a bizonyítékok hittaniak, nem bölcseletiek, azaz nem a puszta természetes észből, hanem a kinyilatkoztatás forrásából, az evangéliumból és a hagyományból bizonyíthatók. Természetes is; hiszen a hit titkairól a filozófia nem mond semmit. Az Oltáriszentségről sem mondja sem azt, hogy igaz, sem azt, hogy nem igaz; ezek a kérdések egyszerűen nem tartoznak a természetes megismerés gondolatkörébe. Csak az a kérdés tehát, hogy a mindentudó és végtelenül igazmondó Isten csakugyan kinyilatkoztatta-e, hogy Jézus a kenyér- és borszín alatt valóban jelen van. Ha igen, minden kételkedés jogosultságának vége: Jézus jelen van az Oltáriszentségben s ez éppoly biztos, minthogy kétszer kettő négy.

Ismeretes, hogy az evangéliumban főleg két részlet bizonyítja az Oltáriszentség tanát. Egyik, ahol Jézus megígéri az Oltáriszentséget, a másik pedig, ahol Jézus megadja, létesíti. Az első a János-evangélium 6. fejezetében, a másik az utolsó vacsora leírásában. A lényeg a következő:
Jézus a pusztában megszaporítja a kenyeret s aztán a vízen jár. E kettős csodatétellel mutatja ki hatalmát az elemek s a természeti törvények felett. Mikor e két csoda láttára óriási embertömeg veszi körül, megtartja nagyjelentőségű kafarnaumi beszédét. Ennek lényege az, hogy Krisztus mindenekelőtt feltétlen hitet követel magában. Miután erre nézve tanítását előadta, azonnal kijelenti, hogy ő egy kenyeret fog majd adni nekünk, mely nem olyan lesz, mint a manna a pusztában, mely csak ideiglenes életet adott, hanem amely örök életre táplálja az embert. Hozzáteszi, hogy ez a kenyér ő maga lesz. Éspedig nem az ő tanítása, vagy az ő szelleme, nem a puszta benne való hit lesz ez a kenyér, hanem ez a kenyér ő maga lesz, az ő teste és vére.
A zsidók megrémültek erre a szóra s így kiáltottak fel: „Hogyan adhatja ez nekünk az ő testét eledelül?” És Jézus így felelt: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek”. (Jn. 6,53-54) Tehát nem von vissza semmit, nem magyaráz ki semmit; nem azt mondja, hogy hiszen csak képletes értelemben nevezi magát tápláléknak és „kenyérnek”, hanem „bizony, bizony”-nyal erősíti állítását és mindjárt fenyeget is, hogy „ha nem eszitek az én testemet és nem isszátok az én véremet, nem lesz élet tibennetek”.
De hogyan, hát igazán étel lesz az ő teste és ital lesz az ő vére? Lehetséges ez? És valóban az lesz-e vagy csak valami képletes, átvitt értelemben? Erre is azonnal a legvilágosabb szavakkal megfelel az Úr Jézus: „mert az én testem bizonnyal étel és az én vérem bizonnyal ital”. (6,56.) És hozzáteszi szinte a nyerseségre emlékeztető világossággal: „Aki eszik engem, az él is énáltalam” (6,58).

Ebben a kafarnaumi beszédben az Úr Jézus hatszor egymásután mindenféle alakban erősíti, hogy ő a saját testét és vérét valóságos eledel és italként fogja nekünk hagyni, amelyet enni és inni kell, hogy örök életünk legyen. Elmondja állító és tagadó módon, feltételes és egyenes alakban, s végül még egyszer utal a csodáira, arra, hogy ő mindenható, s hogy az ő szavait nem kritizálni, nem emberi kicsinységgel latolgatni kell, hanem egyszerűen és teljességgel el kell hinni, mert különben nem lesz bennünk élet. Lehet-e ennél világosabb beszéd?