Szent István Társulat Bp. 1937
Nem képletesen kell-e értelmezni az evangélium szavát?
Ha pedig mégis bántana valakit a kétely, hogy hátha mégis csak képletes értelemben beszélt az Úr Jézus, ahogy a protestánsok hiszik, erre nézve is a legteljesebb felvilágosítást nyújtja az evangélium.
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a képletes beszédnek is megvannak a maga nyelvtani szabályai.
A magyarban például ennek a képletes kitételnek: „törököt fogni”, „csehül állni”, „valakit láb alól eltenni” stb. mindnek valami egészen határozott értelme van s így vagyunk minden nyelvnél. Az ilyen, úgynevezett képletes kitételeket aztán más értelemben nem is lehet venni, mint vagy szó szerinti értelemben (pl. ha valaki egy csatában igazán elfog egy törököt), vagy: amit ezen érteni szokás. Ugyanígy vagyunk a sémi nyelvekkel is. A zsidó (vagy arám) nyelven, melyen Jézus beszélt, ennek a szónak: „valakinek testét enni” és „valakinek vérét inni” szintén volt egy határozott, de képletes jelentése is. Az első annyit jelentett, mint: valakit szívből gyűlölni és halálra keresni, a másik: valakinek vérét ontani (pl. „vérszopó”).
Kétségtelen, hogy Jézus egyiket sem alkalmazhatta magára, s nem lehet képtelenebb dolgot képzelni, minthogy Jézus így beszéljen: „aki nem gyűlöl és nem gyilkol meg engem, az nem nyeri el az örök boldogságot”. Jézus tehát ezeket a szavakat nem használhatta képle-tes értelemben, mert az egészen határozott és mindenképp lehetet-len jelentéssel bírt volna; tehát csakis szó szerinti értelemben használhatta e szavakat.
Megerősíti e következtetést az a határozottság, amellyel Jézus „bizonnyal” ételnek és „bizonnyal” italnak nevezi testét s vérét. Ha csak átvitt értelemben volna teste étel s vére ital, akkor nem mondhatná Jézus, hogy az ő teste „bizonnyal” étel és „bizonnyal” ital, és nem használná ezt az ünnepélyes kitételt: „bizony, bizony mondom nektek”, vagy legalább is kimagyarázná vagy sejtetné, hogy itt szavaival szemben képletes értelmezés van helyén.
Ennek ellenkezője áll. Jézus ünnepélyesen és ismételten a hitre hivatkozik, amelyet neki feltétlen joga van megkövetelni. Ő nem magyaráz és nem érvel, hanem kijelent, kinyilatkoztat és utal arra, hogy az ő szavai igazság és élet, őáltala az Atya beszél és aki nem hisz őbenne, nem hisz az Atyának.
Mi értelme volna ennek a nyomatékos hivatkozásnak a hit kötelességére, ha Jézus csak valahogyan átvitt értelemben volna a mi lelkünk kenyere és táplá-léka? Hiszen oda semmi különös hit, semmi lelki erőfeszítés nem kell! Minek művelte akkor közvetlenül előtte a két legfeltűnőbb csodát, mellyel az elemek feletti uralmát igazolta? S minek hivatkozik az ő feltétlen igazmondására és csodái-ra? És minek korholta a zsidókat, hogy nem tudnak felülemelkedni a kicsinyes és földi gondolkodásmód fölé?
De mi több, Jézus a legvilágosabban látta, hogy szavait a zsidók nem képletes értelemben, hanem szó szerint veszik, ezen ütköznek meg, emiatt sokan elhagyják őt és megbotránkoznak benne. És Jézus mégsem von vissza semmit, mégsem magyarázza szavainak értelmét képletesen, mégsem nyugtatja meg a zsidókat, köztük tanítványai közül is sokakat, (akik – mint az evangélista mondja –, szintén elpártoltak tőle), hogy ne értsék félre, ő csak lelkileg és a szeretet által akar kenyerük és boruk lenni az embereknek. Jézusnak az emberi logika szerint nem lett volna szabad megengednie, hogy hívei és a nép egy merő félreértés miatt pártoljon el tőle! Neki a fogalomzavart okvetlenül el kellett volna oszlatnia, ahogy megtette máskor is mindig, ha látta, hogy szavait nem- vagy félreértették. De itt semmi ilyesmi nincs! Itt Jézus még meg is ismétli, amit mondott hangsúlyozva, hogy szavait abban az értelemben higgyék, amely értelemben felfogták, azaz: szó szerinti értelemben. Az evangélium ugyanis elmondja, hogy sokan megütköztek és elpártoltak tőle e „kemény beszéd” miatt. Vitatkozni kezdtek egymás közt: „hogyan adhatja ez nekünk a testét eledelül?” (Jn 6,53). S mit felelt Jézus? Tanítványaihoz, a megmaradottakhoz fordult s egyszerűen azt kérdezte tőlük: „Csak nem akartok ti is elmenni?” (Jn 6,68). Tehát: nem bánja, ha valamennyien elhagyják, ha nem hisznek az ő szavaiban, de azokból vissza nem von semmit és azoknak tágabb értelmet, képletes magyarázatot adni nem hajlandó. Péter azonban előáll s a hívek nevében így felel a felhívásra: „Uram! kihez mennénk? az örök élet igéi nálad vannak!” (Jn 6,69). S a hit e felséges, alázatos megnyilatkozásával várják a csodálatos ígéret későbbi beváltását.
És még egy nagyon fontos érv: Jézus Istenként, előre látott mindent. Előre látta az eljövendő századokat. Előre látta Egyháza életét. Előre látta a milliók és százmilliók hitét. Ő látta, tudta, hogy az egész kereszténység hosszú évszázadokon át, egészen a reformáció fellépéséig ellenmondás nélkül hinni fog az ő valóságos jelenlétében az Oltáriszentségben s azon túl is a katolikus Egyház hinni fog benne. Ő tudta, hogy apostolai, vértanúi és híveinek egész sokasága szó szerinti fogja érteni a szavait. Tudta, hogy ennek a tannak védelmében számos vértanú fogja vérét ontani.
Pont Ő ne akadályozta volna meg, hogy egy puszta félreértés kedvéért, amit 3 szóval kimagyarázhatott volna, a keresztény hívek százmilliói ilyen végzetes és nevetséges tévedésbe jussanak s ennek folytán sokan vértanúi halált szenvedjenek?
Minderről azonban szó sincs: Jézus megmarad a mellett, hogy az Ő TESTE valóban ÉTEL és az Ő VÉRE valóban ITAL. S az Utolsó Vacsorán meg is tette amit ígért: a kenyeret és bort átváltoztatta Testévé és Vérévé s meghagyta apostolainak, hogy a továbbiakban „ugyanezt cselekedjék” az ő nevében és az ő emlékezetére.