A sátán is a világosság angyalának tetteti magát. (2Kor 11,14-15) Nem csodálkozhatunk tehát, ha a szolgái is az igazság szolgáinak mutatkoznak 1
Igaz, hogy „nincs igazi keresztény élet Isten jelenléte és a Vele való társalgás édessége nélkül!” (P. Desplangues SJ)!
A költő szerint is: „Mindenik embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban.” (Babits: A második ének)
De azt se feledhetjük, amire a Szentírás figyelmeztet: „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14), tehát a jó mögé bújva is tud tevékenykedni, sőt ez a félrevezetési módja igen hatékony. Még Jézust is megkísérti (Lk 4,1-13), sőt hamis csodákra képes (2Tessz 2,9). Nyilvánvaló, hogy senki ‒ tehát mi sem ‒ lehetünk mentesek a sátáni kísértésektől, még ha „angyali” szavakat hallunk is?
Kérdés: lehet-e valaki biztosítva a megtévesztés kísérlete ellen?
‒ Bizony-bizony, folyvást a kegyelem állapotában kell élnünk, és „szüntelenül imádkoznunk”! (vö. 1Tessz 5,17)
Szent Péter apostol így figyelmeztet: „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. Erős hittel álljatok neki ellen...” (1Pét 5,8-9) Mert hogyha testvérek, ti is a megtévesztő szellem „kívánságait akarjátok cselekedni (azét), aki gyilkos volt kezdet óta és az igazságban meg nem állt, mert nincs benne igazság. És hazugságot szól, magától beszél, mert hazug, és a hazugság atyja.” (vö. Jn 8,44) Akkor különösen óvatosnak kell lennünk, mert nem „babra megy a játék”, hanem a tét az örök üdvösség!
Mit kell tehát tennie annak, aki valóban rendkívüli égi kiváltságban részesül, hogy embertársait figyelmeztesse? És maga is miként bizonyosodhat meg arról, hogy nem az ördög játéka-e?
Nos ‒ nézetem szerint:
I.) A bensőséges hitű keresztény ember, először is kételkedik a kiválasztottságában, mert méltatlannak találja rá magát! Esetleg megpróbál menekülni előle, mint Jónás a prófétaságtól (Jón 1,2-3), vagy miként Erzsébet asszony írja a Szeretetláng Naplóban „Az Úr kérése olyan megrendítő volt lelkemben, s remegve gondoltam nyomorúságom és semmiségem tudatában arra, hogy én az Isten szavait közöljem, sürgessem. Én, kis porszem, lehet-e ezt megrendülés nélkül elfogadni.” (III/167)
II.) Át kell elmélkednie a kiváltságát bensőséges imában megbeszélve az Úrral (lehetőleg az Oltáriszentség előtt)! És ha a lelkiismerete nem tiltakozik ellen, akkor elsősorban magának kell megvalósítania indíttatásait a saját életében!
III.) Illő és üdvös a kapott felkérést és közlést megbeszélni egy pappal (lelkivezetővel)!
IV.) Fontos, hogy a kiváltságolt a megbízatását vagy a saját nevében vállalja fel, vagy ha az égi személy rejtett alázatosságot kér tőle, akkor a lelkivezetője tegye közzé az üzeneteket (pl. Labouré Szent Katalin esetében). De semmiképp sem rejtheti el magát az Egyház által sem ismert álnév mögé!
V.) A kiváltságoltnak a saját ‒ hitelessége és üdvössége ‒ érdekében azt kell tennie, amit a lelki szakember mond, akár helyesli az üzenetek tényét, akár kifogásolja (elutasítja) azt, tehát a látnoknak a felszentelt pap tanácsait kell szigorúan követnie!
VI.) Ha a kiváltság igaz indíttatású és tartalmú, ám a közlések egy idő után megszűnnek, akkor a látnoknak nem szabad a követői előtti „presztizsből” tovább folytatni (imitálni) az üzeneteket!
A sátán is a világosság angyalának tetteti magát. (2Kor 11,14-15) Nem csodálkozhatunk tehát, ha a szolgái is az igazság szolgáinak mutatkoznak 2
Hét féle látnoktípust ismerek:
1) Ha valóban igaz meghívást kap, amelyet maradéktalanul, az Egyháznak mindenben engedelmeskedve igyekszik teljesíteni, és az elhivatottság, egész életvitelén tükröződik!
2) Ha valóban meghívást kapott és teljesítette is, ám amikor a közlések megszűnnek, akkor a követői előtt szégyellve a „kegyelem-vesztés” látszatát, ezért folytatja az „égi üzeneteket”, és maga kiagyalt fogalmazványokat tesz közzé! Ld. a VII. pontot!
3) Ha soha nem kapott „égi közlést”, de jóhiszeműségből félreérti a Szent Keresztségben kapott „benső monológjait”, lelkiismerete istenes gondolatait, és azt véli „revelációnak”!
Az ilyen lélek azáltal esik tévedésbe (súlyos bűnbe), hogy másoknak ezt „égi üzenetként” adja tovább, holott ez neki szólt és magának kellett volna teljesíteni benső indíttatásait.
Merthogy mindenkinek tudnia kéne, hogy az efféle kegyelem csupán magánbeszélgetés és nem magánkinyilatkoztatás! És ebben áll a tévedés! ‒ lásd még a fenti II. pontot és a 9. oldalt!
4) Ha soha nem kapott „égi közlést”, de akár önteltségből, akár tanult tudásából vagy divatból mondott valami próféciának tűnő jó tanácsot valakinek és ezt a környezete sugallatként fogadta.
Ezzel, „lovat kapva maga alá” folytatja, részint kitalációival, részint a már ismert (jóváhagyott) üzenetekből vett plagizálással sikereket elérve. Aztán miután egyre többen követik s kérik a tanácsait. Az ilyen „látnok” a kezdeti jó szándéka ellenére, lassan a megtévesztő szellem hálójába keveredik, és a gonosz lélek eszközévé válik, aki persze „készségesen” segít neki!
5) Létezik buzgó, de „kényelmes látnok”, aki nem kevesebbre vetemedik, minthogy már ismert, esetleg egyházilag kivizsgált közléseket kezd el folytatni ‒ nem a saját ‒, hanem az ügy, ill. az égi személy nevében! Az ilyenek és híveik ezt úm. „lánc-revelációként” fogadják, miszerint valamely magánkinyilatkoztatás nem egyetlen személyhez kötődik, hanem ki-ki hozzá teheti a „kapott” magáét! Sajnos így járt a Szeretetláng üzenete is! (Csupán a pontosításért jegyzem meg, hogy a Szeretetláng Lelkiség és Mozgalom kizárólag Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony 1985-ben lezárult Lelki Naplója és az Evangélium alapján áll, mindenkor engedelmeskedve az egyházi hierarchia útmutatásának!)
Egyébiránt az azonos kifejezések és megnevezések még nem jelentik az adott néven ismert üzenetekkel való azonosságot, pláne nem a folytatólagosságot! Gondoljunk bele, hogy bár Erzsébet asszony Lelki Naplójában az 'irgalmasság' kifejezés több mint 60x szerepel, mégsem írta naplója címeként, hogy az Irgalmasság Üzenetének folytatása!
Ugyanis, egy-egy látnok „ráúszhat valamely nagy hajó farvizére”, sőt még lelkivezetőt is találhatnak (a felsoroltak), jóllehet erre a súlyos felelősség miatt kevés pap vállalkozik ‒ de akad! Ebből következtetve, a felelősség sok esetben nem csak a látnoké, hanem a kellő felkészültséggel nem bíró lelkivezetőé is!
Erre figyelmeztet a zsidókhoz írt levél: kevés az a gyóntató ,,aki gyakorlattal megfelelő érzéket szerzett a jó és a rossz megkülönböztetésére!” (Zsid 5,14)
De Avilai Szent Teréz meghatározása is találó: „Egy lelkivezető inkább legyen bölcs, mint szent!”
