Erzsébet asszony élete és halála 1
Ha megkíséreljük a tényszerű történetiséget felvázolni, nem hagyhatjuk el, sem a Remete-Kertvárosi Szentlélek templomban lévő családi sírhely történetét, sem pedig kiváltságoltunk halála előtti körülményeit leírni! Erzsébet asszony férje – Károly bácsi – 1946 áprilisában a Róbert Károly úti Kórházban hunyt el, de (valószínűleg a háború utáni állapotok miatt) csak júliusban temettette el a kórház, a Rákoskeresztúri Köztemetőben (a család minden előzetes értesítése nélkül)!
1959-60 felé a család egy régi pap barátja – Tamás József (volt kalocsai líceumigazgató) –, nyugdíjasként Ady-ligeten lakott. A misézésen kívül besegített a Szentlélek templom könyvelésébe is. Egy alkalommal feltűnt neki, hogy néhai barátja Kindelmann Károly milyen hatalmas összeggel támogatta a templom építését, és mégsincs kriptája. Felhívta erre Kenéz Rudolf esperes-plébános figyelmét, aki maradéktalanul intézkedett. Ismerte Erzsébetet, aki a bal oldali első sor első helyén ült rendszeresen, így tehát egy dupla koporsós sírhelyet aszerint jelölt ki, hogy az közvetlenül a padozat alatti részre essen. El is készíttette a márványtáblát a Kindelmann házaspár nevére, (tehát Erzsébet nevére is!). Az újratemetésre azonban még várni kellett, mert a Kádár kormány akkori rendeletei szerint, még nehezen engedélyezték a templomi temetkezéseket! (Megjegyzésként: eredendően azért nem volt kriptájuk, mert amikor a templom épült és kiemelkedő anyagi támogatásuk okán ezt az egyházközség hálából felajánlotta, a családfő azzal utasította el szerényen, hogy ő nem akarja tudni, hol lesz a sírja!)
Néhai Kindelmann Károlyt tehát (végül 1961 körül?) exhumálták (a pontos dátum nem ismeretes!). Ezen egyedül felesége volt jelen.
Erzsébet asszonnyal e sorok írója többször meglátogatta az altemplomi sírt. (Az eredeti duplaszéles fedlapot később a templom kicserélte kisebbre és maga a sírhely is kissé jobb felé lett eltolva!)
Mint már említettem, amikor Erzsébet 1984-ben betegeskedni kezdett, fokozatosan „leépített” mindenkit maga körül. Úgy nézett ki a dolog, mint akinek valami sértődöttség folytán „végleg elege lett mindenkiből”. Ez az általános "visszavonulás" – mint később kiderült –, nem annyira neki, mint az akkori lelkivezetőjének tudható be, aki igyekezett mindenkit kizárni Erzsébet addigi környezetéből, akivel a dolgait megbeszélhette volna. Sajnálatosan – többé-kevésbé – erre a sorsra jutott e sorok írója is, aki rákérdezve ennek okára, Erzsébet asszony azt felelte: „Én Fiacskám nem azt mondtam, hogy a Szűzanya visszavonta megbízatását, hanem azt, hogy mellettem most nincs semmi feladatod, tehát fölösleges hozzám járnod!” (Ez természetesen igen rosszul esett!) A Szeretetláng kiválasztottja tehát egészen új arcokkal lett körbevéve, akik szeretettel gondozták, de nemigen beszélgethettek vele, és égi megbízatásában már nem lehettek segítő munkatársai! 1984 novemberében a Szeretetláng kiválasztottjának állapota annyira súlyosbodott, hogy kórházba kellett vitetni. Elsősorban a Széher útiba szerették volna (hisz' ott dolgozott valamikor), de végül a Tétényi úti Kórházba került, ahol bélrákot diagnosztizáltak. Egyik gondozója (aki később a lakásába fogadta gondozásra), † Hámori Alfonzné – Ángyi néni – rendszeresen látogatta a kórházban is, és bár (többedmagával) hónapok óta gondozta Erzsébetet Pesthidegkúton, csak ezen a helyen tudott végül hosszabban beszélgetni vele. Elmondása szerint ez maradandó lelki élmény volt a számára.
Karácsonykor Erzsébetet legfiatalabb fia ( † 2012) hazavitte a kórházból, de újév után pesthidegkúti otthonába vitte vissza. A kármelita harmadrend nőtagjai – beosztva maguk között a hétköznapokat –, egy darabig ott gondozták.
Erre az időkre vonatkozóan Ángyi néni emlékeit elbeszélése és naplója nyomán így foglalhatjuk össze: – A szerda Ilonkáé, a szombat a Katié volt. Hét végén a család, de leginkább a Borika látta el őt, aki ilyenkor ott lakott Erzsébetnél.
Többször mentünk János atyával együtt. Ők (a férfiak) fát fűrészeltek, aprítottak, férjem pedig rendet rakott a pincétől a padlásig. /.../ Ezekre oly részletességgel emlékszem, mintha filmként peregne előttem. Egy-egy ottlétünk mindig énekléssel kezdődött, amit férjem – Erzsébet nagy örömére – zongorán kísért. Ő is velünk énekelte kedvenc énekeit, és szinte valamennyi alkalommal kérte a 'Templom csendes mélyén'-t és más szép Mária-éneket.
Búcsúzáskor, minden alkalommal áldását kértük, és mi is viszont megáldottuk Őt homlokán egy 'kiskereszttel'. Csodálatosan mély lelki kapcsolat alakult ki közöttünk e rövid idő alatt. Többször mondta, hogy boldogság számára, ha lelki élményekről beszélgetünk és megemlítette, hogy az Úr jóságának, hatalmának és végtelen szeretetének tudja be azt a gondoskodást, amelyben része van. Számunkra már ez a gondolat is erősítette hitünket és bizalmunkat. Ezen beszélgetések hatását nem lehet elfeledni!
Január utolsó hetében Erzsébet már nagyon gyenge volt, sűrűsödtek és erősödtek a fájdalmai. Mindezt csodálatosan tűrte és volt, hogy csak utólag árulta el, mennyire szenvedett ottlétünk alatt is.
Így telt el a január, miközben készültünk február 2-ra, a Szeretetláng ünnepére, melyet mi – a (3. rendi) kármel-csoport tagjai –, Erzsébettel együtt kívántuk megünnepelni egy másik atya (K.I.) kezdeményezésére. Erikával, Ilonkával nagytakarítást rendeztünk: ablaktisztítás, függönyök, kézimunkák mosása, vasalása, valamint a virágok és gyertyák előkészítése stb. munkálataival. Közben szüntelenül könyörögtünk a drága Szent Szűzhöz Erzsébetért, mert a megelőző napokban annyira elerőtlenedett, hogy szinte már hangja sem volt. Nagyon szenvedett. (A következőkben folytatom Ángyi néni visszaemlékezéseit!) – Begyik Tibor – (Minden idézet vagy közlés, csak a szerkesztő és a forrás megemlítésével!)
