A Hajnal Szép Sugara

SZERETETLÁNG FESZTIVÁL

Augusztus 26-án, 9-17 óráig

 MOTTÓ:

„Tüzet tűzzel oltunk – a gyűlölet tüzét a szeretet tüzével!”

(Szeretetláng Lelki Napló)

HELYSZÍN:

Máriaremetei Kegytemplom parkja

1029 Budapest, Templomkert 1.

Tömegközlekedéssel megközelíthető a BKV hűvösvölgyi végállomásától
a 157-es, 257-es és 57-es buszokkal, 
a „Máriaremetei Kegytemplom” megállóhelyig

VENDÉGÜNK:   Dr. GLORIA POLO ORTIZ

„Akit villámcsapás ért”,

és gyakorlatilag elszenesedett a teste. 
Ennek ellenére csodás módon felépült, 
de még a klinikai halál állapotában megtapasztalta a túlvilági életet:
a kárhozat és az üdvösség lehetőségeit.

A kolumbiai fogorvosnő, miután eszméletre tért, elhatározta, 
hogy tanúságot tesz minderről, és életét a lelkek megmentésének szenteli.

Bővebb anyag a következő linken olvasható róla:
http://www.vilagkiralynoje.hu/ma_files/akit_villamcsapas_ert.pdf

PROGRAM:

9:00 A Rózsafüzér elmélkedő imádkozása
(Vezeti Kemenes Gábor atya)

9:50-10:20-ig: Mészáros Domonkos atya bevezető gondolatai
a Szeretetláng Fesztivál mottójáról

10:30 SZENTMISE; szentbeszédet mond Maksó Péter újmisés atya

11.45 Guido Martirani atya,
a Szeretetláng Mozgalom lelki tanácsadójának előadása

12:30 EBÉDSZÜNET

 13:30 – 14:30-ig: Gloria Polo tanúságtétele (I. rész)

Közben: Családok Szeretetláng-rózsafüzérének elimádkozása

14:45 – 15-45-ig Gloria Polo tanúságtétele (II. rész)

 16:00 Közös Szentségimádás

a Szociális Testvérek és barátaik zenei szolgálatával.

A parkban egész nap van gyónási lehetőség; a „Szent Sátor”-ban

közbenjáró és gyógyító imaszolgálat várja 
a testi-lelki szükségben szenvedőket.

A résztvevőket közös ebéddel vendégeljük meg,

akik tudnak, kérjük, hozzanak magukkal megosztásra szánt

pogácsát, süteményt, aprósüteményt.

Kérjük, hogy a külön busszal érkezők a parkolás megoldása miatt

előre jelezzék részvételi szándékukat a
06-30-205-8170-es telefonszámon!

Kérjük, hogy akit tudnak, 
hozzanak magukkal összecsukható kisszéket, 
ülőalkalmatosságot vagy szivacs matracot, 
mert a parkban kevés az ülőhely!

 Bővebb információ: 

e-mail: szeretetlang.hu@gmail.com / telefon: 06-30-205-8170

Örök nyugalom, vagy állandó aktivitás?

     A mennyország az üdvtörténet kiteljesedése, az emberi történelem során egyre intenzívebb fokozatokban végbemenő üdvözítés betetőzője, amikor Krisztus életének és művének teljessége (Kol 1,19-20; 2,9-10; vö. Jn 1,16) minden vonatkozásban érvényesül.
     Amikor örök "nyugalomról" beszélünk (Zsid 4,1-5), nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ez nem tétlenséget vagy passzivitást, hanem célhoz jutást, befejezettséget, ugyanakkor örök megújulást jelent. Azt jelenti, hogy új, elérhetetlen célok nem lesznek előttünk és nem lesz hiányérzetünk sem.
     A végtelen Isten birtoklása azonban nem zárja ki a végtelen intenzitású és határtalan változatokban történő aktivitást, amelynek elképzelésénél ajánlatos a szeretetben egymásra talált lelkek állapotából kiindulni. Akik szeretik egymást, iparkodnak szeretetüket a legváltozatosabb formákban kimutatni.
"Hűséges az Isten és ígéreteit megtartja, többet ad a Mennyben, mint amennyit az ember földi életében csak gondolni is merne." (IK 480)
     Isten, a végtelen szeretet, soha véget nem érő és elképzelhetetlenül változatos ,,meglepetésekben'', ajándékokban tudja részesíteni azokat, akiket – képességükhöz és érdemeikhez mérten – belekapcsol az ő szeretetáramába. Az emberek egymás iránt való szeretete is belekapcsolódik ebbe.
Szent Pál a szeretetről azt írja, hogy nem szűnik meg sohasem (1Kor 13,8). Az élet a túlvilágon nem egyszerűsödik le, nem lesz szegényebb, nem lesz kevésbé lüktető, nem lesz unalmas és főleg nem lesz merev.

Részlet Francesco Bamonte: MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

A SÁTÁN NEM A "ROSSZ ISTENE" (Nem Isten egyenlő ellenfele)
     Mielőtt rátérnénk a megkülönböztetés rendkívül fontos témájára, tisztáznunk kell az olvasó előtt, mire képes az ördög és mire nem, nehogy egyfajta istenségnek tekintse, mintegy a "gonoszság istenének", aki a "jó" (Isten) ellen harcol, korlátlan erőt és dimenziót tulajdonítva neki.
     A világ teremtésében soha nem volt két, egymással szemben álló és egymás ellen harcoló istenség, mintha a világban tapasztalható jót az egyiknek, a vele szemben álló számtalan rosszat pedig a másiknak lehetne tulajdonítani, ahogy a manicheizmus néven ismert eretnek dualista gnózis tanította, miszerint az ördög nem teremtmény, hanem öröktől fogva létezik, a világban tapasztalható rossz princípiuma és lényegi megtestesítője.
Ezzel szemben a sátán valójában a legfőbb angyal, tehát Isten által jónak teremtett lény, aki teremtettségét és az őt teremtő Istentől való függését visszautasítva, féltékenységében ő maga akart istenné lenni és elfoglalni Isten helyét. Így fellázadt Isten ellen, elszakadt a minden jóság forrásától, a Legfőbb Jótól és visszafordíthatatlanul gonosszá lett.
     Az ördög "istenségével" kapcsolatos tévedést a XII. században Nyugaton a katarok, Kelet-Európában pedig a bogumilok élesztették újra, és a IV. Lateráni Egyetemes Zsinat (1215.) november 11-i Firmiter kezdetű dokumentumában ítélte el. Ebben ez olvasható: "Erősen hisszük és nyílt szívvel megvalljuk, hogy egy igaz Isten van, aki ... a mindenség egyetlen kezdete, minden láthatónak és láthatatlannak, szellemnek és testinek a teremtője ... Az ördögöt ugyanis és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól lettek rosszakká".(12) 
Részben a manicheisták és a katarok tévedésein alapul a mai sátánizmus is, amely, mint még látni fogjuk, az ördögöt illeti azzal a ‒ szaknyelven latria [= imádat] néven ismert ‒ hódolattal, mely csak és kizárólag Istennek jár ki.
...................................................................................
12. H. Denzinger - P. Hünermann (szerk.), Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Örökmécs Kiadó ‒ Bátonyterenye, Szent István Társulat ‒ Budapest, 2004. nr. 800.

Van-e tevékenység a mennyben?

     A végtelen Istenség, akit a teremtmény kimeríteni nem bír, a teljes végtelenségben jelenik meg és folyton új meg új oldalról mutatkozik előtte, az elme folyton új meg új szempontokat talál méltatására és így halad, nem fokozatilag hanem tartalmilag, mélységről mélységre, gazdagságról gazdagságra, soha ki nem fogy és soha belé nem fárad; hullámról-hullámra száll a boldog Szentháromság fénytengerében, és az Istenségnek ez a tengere áramlik és hullámzik benne mindig azzal a gazdagsággal, eredetiséggel, meglepő és áhítatkeltő szépséggel, amelyek mennyei léte első percében tárultak az ámuló lélek elé.
     A Viennei Zsinat (1312) így fogalmazta dogmánkat: Isten látására és boldogító élvezésére csak úgy lesz képes az ember, hogy megkapja a dicsőség fényét (Lumen gloriae, DS 895).
     Szent János evangélista a Jelenések könyvében leírja a menny boldogságát, amint azt az Úr neki több vízióban megmutatta. Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom (Jel 21,3-4)! Tehát: a menny boldogságának első tulajdonsága, hogy ott nem lesz többé bánat, fájdalom, könnyhullatás, halál: következésképpen ott örök béke és nyugalom honol. (MFI)

     Augusztus elsején Liguori Szent Alfonzra emlékezik az Egyház. Az itáliai katolikus teológus, egyháztanító a Redemptorista Rend megalapí-tója, a barokk kor katolikus erkölcsteológiájának egyik legjelentősebb alakja volt. Jogi, zenei, művészeti tanulmányok után lett pap.

     Liguori Szent Alfonz (Marianella, 1696. szeptember 27. – Pagani, 1787. augusztus 1.) az egyik legnagyobb Mária-tisztelő, egyháztanító, rendalapító, püspök, valamint a katolikus erkölcsteológia egyik legjelentősebb alakja. Életéről, 2015. augusztus 2-től 18-ig közöltem már egy 16 részes sorozat, amiként 2016. január elsejével közzétettem legfőbb művét, a SZŰZ MÁRIA DICSŐSÉGE címűt, közel 200 részben! 

Szállj le emésztő tűz, szállj le mennyei szeretet!
Eméssz el bennem mindent,
ami szent Fölségednek nincs kedvére,
hogy mostantól fogva egészen és osztatlanul a tiéd legyek.
Csak ezért akarok élni.
(Liguori Szent Alfonz imája)

Liguori Szent Alfonz, könyörögj érettünk!

Istenünk, te Egyházadban mindig új példaképeket állítasz elénk, akik megmutatják nekünk az erényes élet útját. Segíts testvéreink szolgálatában úgy követnünk Liguori Szent Alfonz püspököt, hogy egykor vele együtt a mennyei jutalomban is részesedjünk.

Részlet Francesco Bamonte MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

     A sátán kezdettől fogva engedetlen volt Istennel szemben, abszolút módon és visszavonhatatlanul elutasította őt. Most pedig a bukott angyalokkal együtt, akik Isten elutasításában követték őt és démonokká lettek, az embert is minden lehető módon Istennel szembeni engedetlenségre akarja rávenni, hogy magával együtt a romlásba döntse. A démonok legveszélyesebb tevékenysége éppen ez: rosszra kísértenek, hogy eltávolítsák az embert Istentől és magukkal ragadhassák az örök kárhozatba.
     II. János Pál pápa, az 1986. augusztus 13-i általános kihallgatáson így fogalmazta meg e tanítást: "A gonosz szellem megpróbálja az emberben ugyanazt a versengő, engedetlen és Istennel ellenkező magatartást elültetni, amely létezésének szinte egyetlen motivációja".
     VI. Pál pápa pedig az 1972. november 15-i általános kihallgatáson így fejtette ki a démonok ember ellen irányuló tevékenységét: "ő a láthatatlan ellenség, aki tévedéseket és szerencsétlenségeket hint az emberiség történelmébe. Emlékezzünk csak a búza közé szórt konkolyról szóló leleplező erejű evangéliumi példabeszédre, amely mintegy összefoglalja és megmagyarázza az életünket látszólag uraló logikátlanságot: inimicus homo hoc fecit (ellenséges ember cselekedte ezt)" (Mt 13,28).
     ,,Ő gyilkos volt kezdet óta ... és a hazugság atyja" (vö. Jn 8,44-45) ‒ mondja róla Krisztus. A sátán, az ember erkölcsi egyensúlyának agyafúrt kibillentője. Álnok és ravasz szemfényvesztő, aki tudja, hogyan férkőzzön közel hozzánk az érzékeken, a képzeleten, az érzékiségen, az utópisztikus logikán vagy a munkánkból adódó társadalmi kapcsolataink összjátékán keresztül, hogy tévutakra vezessen minket, melyek ránk nézve károsak és nincsenek összhangban sem a fizikai, sem a pszichikai adottságainkkal, ahogyan ösztönös, mély vágyainkkal sem.
     A gonosz lélek egyénre, közösségre, a társadalmakra vagy az eseményekre gyakorolt hatásának tanulmányozása a katolikus tanítás igen fontos fejezete, amelyet újra szükséges lenne tanulmányozni, ez azonban sajnos nem történik meg. Egyesek úgy vélik, hogy kielégítő magyarázattal szolgálnak a pszichoanalitikus és pszichiátriai tanulmányok vagy a manapság sajnos sok országban elterjedt spiritiszta tapasztalatok. Attól tartanak, hogy újra az ősi, manicheista elméletekbe csúszunk vissza, vagy a rémisztő és babonás fantáziák területére tévedünk. Manapság az ember szeret erősnek és előítélet mentesnek mutatkozni, pozitivistaként viselkedni, miközben hitelt ad mindenféle olcsó mágikus és népi babonás félelemnek. Vagy ‒ ami még rosszabb ‒, abba a megkeresztelt lelkébe enged utat az érzékek kicsapongásának, a kábítószerek káros hatásainak, divatos tévedések csábító ideológiáinak, amely számtalanszor befogadta az eucharisztikus jelenlétet és amely a Szentlélek otthona! Ezen megnyitott réseken könnyűszerrel behatolhat a gonosz és eltorzíthatja az emberi mentalitást.
     Nem állítjuk, hogy minden bűnt közvetlenül démoni tevékenységnek kell tulajdonítani (vö. mysterium iniquitatisI, q. 104, a. 3); az viszont kétségtelenül igaz, hogy aki egyfajta erkölcsi szigorral nem uralkodik önmaga fölött (vö. Mt 12,45; Ef 6,11), az kiteszi magát a mysterium iniquitatis (a gonoszság titka) befolyásának, melyre Pál apostol utal (2Tessz 2,3-12), s amely problematikussá teszi üdvösségünk alternatíváját. (Kép: sátánista disco ifjaknak)

Imádkozzuk el hazánkért!

Az Árpád-házi Szent Margithoz Kilenced, melyet 2017. május 1-től 10-ig között blogomban ismertettem, megjelent nyomtatásban Bíró László püspök ajánlásával a PAX kiadónál,
A kis füzet 200 Ft-ba kerül, de nagyobb mennyiségben jelentős kedvezménnyel!
Kapható: Budapesten a Ferenciek tere, Kárpátia udvar, Árpádházi Szent Margit kegytárgyboltban.
Megrendelhető: Gémesi Gyula. Tel.: 06-33-314 376
Mobilszám: 06-20-775 2453

Feltevések

     Az előző posztban taglalt sajátos feltevéseket "helyre rakja" a Szűzanya kijelentése Erzsébet asszonynak, a Szeretetláng Lelkiség kiválasztottjának: „Halálod után mellettem lesz a helyed, és a földön összegyűjtött olajcseppjeid, melyeket áldozatos életed által Szent Fiam az Ő érdemeivel egyesített, vissza fognak hullani a lelkek kialudt mécsesébe. Az Én Szeretetlángomtól tüzet fognak, és ennek fényénél megtalálják az üdvösségre vezető utat. Ezek az olajcseppek még a mécses nélküli lelkekre is ráhullanak. Ők keresni fogják ennek okát és Szent Fiamhoz jutnak. Tehát neked a mennyben is dolgod lesz, és a megváltó munkában való részvételt folytatni fogod halálod után is." (III/227) Hozzá kell tenni, hogy Erzsébet asszony a négy elemijével, teológiai képzetlenségével, és olvasottsága hiányában, könnyen egynek értelmezhette a Mennyet és a Paradicsomot!
     A fenti napló-üzenetben, már csak az gondolkoztathat el bennünket, hogy a mennyben nincs izgalom, nincs kudarc, nincs meg a sikertelenség lehetősége, stb. A fenti állítás azonban a "megváltó munkában" való aktivitást állítja, mely − emberileg elgondolva − (a mai lelkiállapotokból következtetve) nem kevés sikertelenséggel és aggodalommal jár!
     Tekintve, hogy a teremtett ember egyedi sajátsága (nem csak a testies lélek), hanem a munkára való emberi készség is! Ebből fakad a kérdés, hogy a mennyországban létezik-e munka vagy valamilyen tevékenység?
Nos, Isten a természetfölötti rendben, a teremtett okok öntevékenységét nem szünteti meg, hanem fölfokozza. Tekintve, hogy az ember teremtett sajátsága az állandó tevékenykedés, az alkotó munka – itt elsősorban az "alkotáson" van a hangsúly, mivel a "munka" kifejezés már bizonyos értelemben magán hordozza a bűnbeesés földi átkát is, a "maga verejtékével" (vö Ter 3,17-19). És amint magunkon hordtuk a földi ember képét, úgy magunkon fogjuk hordani a mennyeinek a képét is. (1Kor 15,49) Mindazáltal, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a mennyországban nincs fáradság, nincs selejt, nincs kudarc, sem követelés, kizárólag csak az alkotás öröme van meg, melyet persze a földi életben – végtelenszer haloványabban –, de megtapasztalhatunk!
     A mennyország örök boldogságában élő ember tehát, nem unatkozik, mivel számára nem csak az "idő" végtelen, hanem a tér és a lehetőségek is!

Részlet Francesco Bamonte: MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

KI A SÁTÁN?
     A "sátán" kifejezés a héber "satim" szóból származik, melynek jelentése: "ellenfél, ellenség, üldöző, vádló, rágalmazó". Utolérhetetlen mestere annak, hogyan lehet az emberek között, hazugságok és bűnök felhasználásával zavart kelteni, széthúzást szítani, hogy egymásnak ugorjanak és eltávolodjanak Istentől.
     A sátán neve görögül "diabolos" (ördög), amely a "diabállo" ige származéka, jelentése pedig "szétválasztani, megosztani". Azzal sikerül ezt elérnie, ha beférkőzik az ember és az Istentől kapott üdvösség közé, próbál megosztani, elválasztani minket Istentől. Ő a felelős mindazért, ami Isten művével ellenkezik. Végső veresége Isten győzelmének a jele lesz.
     A sátán, mint mondtuk, nincs egyedül. Elfajzott szellemek sokasága (Ef 6,12) veszi körül, akiket démonoknak neveznek és közösen egy, az ő fejedelemségének irányítása alatt álló, rendezett és szervezett birodalmat (Mt 12,25) alkotnak.
     A sátán és a többi démon(11) "az Istentől jónak teremtett angyalok közül gonosszá váltak, mert szabad és visszavonhatatlan döntéssel elutasították Istent és az ő országát, s ezzel létrehozták a poklot. Próbálják a maguk oldalára állítva föllázítani az embert Isten ellen; Isten azonban Krisztusban megerősíti a gonosz fölötti győzelmet" (A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma 74. Vö. KEK 391-395, 414).
     Tevékenységüket a világban az Isten és az ember iránti gyűlölet hatja át, minden eszközt megragadnak, amivel árthatnak, mert tudják, hogy ők soha többé nem juthatnak el oda, ahova az ember rendeltetése szerint egy napon elér. Emészti őket az irigység, ezért minden erejükkel próbálják magukkal ragadni a lelkeket az örök kárhozatra.
.....................................................................
11. A"démon" kifejezés a bizonytalan etimológiájú görög daimonion szóból ered és feltehetően e szellemeknek a világban kifejtett ártó működését jelöli, az angyalok segítő tevékenységével ellentétben. Nem azonos a "démone" (daimon) kifejezéssel, amely a pogány világban, különösen a görögöknél, a "géniuszok", vagyis az istenek és az emberek közötti átmeneti lények megnevezésére szolgált, melyek gondolatokat, vágyakat, szenvedélyeket és hajlamokat ébresztettek az emberben, ill. azok kivitelezői is voltak, s így az esettől függően áldást vagy büntetést hoztak rá. Eredeti értelmében a daimon egyaránt jelölhetett jó szellemet ‒ mint például Platón dialógusaiban ‒ és rossz szellemet is. Az újszövetségi és a keresztény nyelvezetben csak ez az utóbbi jelentés maradt meg.

Imádkozzuk el hazánkért!

Az Árpád-házi Szent Margithoz Kilenced, melyet 2017. május 1-től 10-ig között blogomban ismertettem, megjelent nyomtatásban Bíró László püspök ajánlásával a PAX kiadónál,
A kis füzet 200 Ft-ba kerül, de nagyobb mennyiségben jelentős kedvezménnyel!
Kapható: Budapesten a Ferenciek tere, Kárpátia udvar, Árpádházi Szent Margit kegytárgyboltban.
Megrendelhető: Gémesi Gyula. Tel.: 06-33-314 376
Mobilszám: 06-20-775 2453

Az Éden égi mása?

     Nos, a bibliai teremtéstörténetben a Paradicsom szó nem csak a hajdani Édenkertet, mint földrajzi helyet jelenti, hanem átvitt értelemben az Istennel való bensőséges életet is (amiként az az Ős-szülők számára lett volna). Az Újszövetség szóhasználata a mennyet, azaz Isten és az üdvözültek közösségét is érti alatta, Jézus tehát a "még ma" kifejezéssel az Istennel való azonnali közösséget ígéri a megtérő latornak. Ebben az Úrral való közösségben mindenkinek része lehet halála után, sőt már életében is, ha Jézustól, mint Messiástól és Úrtól vár irgalmat! A jézusi és keresztény szóhasználatban, a Mennyország és a Paradicsom tehát ugyanazt jelenti, vagyis a Vele való örök boldogságot.
     Egyes emberi elgondolások a Paradicsomot nem tartják azonosnak a Mennyországgal, inkább, mint az Édenkert "égi mását" tételezik fel, lényegében a mennyország "előszobájaként". Jóllehet, ezt az Egyház hivatalos tanítása nem támasztja alá, ugyanakkor Szent Pio atyának lelki-gyermekei felé tett azon kijelentése, hogy − addig nem megy be a mennyországba, míg valamennyien nem üdvözülnek −, mindenesetre igazolni látszik a fenti elképzelést! Ha tehát szentünk nem megy be a Mennyországba, akkor hol lesz, ahonnan aktívan tevékenykedhet a lélekmentésben?? Arról nem beszélve, hogy ez az "előszoba" teória egyben, (emberi) magyarázatot adna Jézusnak a jobb lator felé tett ígéretére is.
     Más feltevések szerint az Ős-szülők – illetve az emberiség számára – a földi Édenben is elkövetkezett volna legvégső állapotként a mennyországba való átmenetel. Az átlépés testestől-lelkestől történt volna és nem a halál váltságaként, hanem (legfeljebb) az "elszenderülés" útján, amiként a földön az Istenanya mennybevétele történt, elszenderülése által (Efezusban).
     Hangsúlyozom, hogy erre vonatkozóan sem szentírási, sem hivatalos egyházi megnyilatkozás nincs, csupán a "mi lett volna ha", emberi fikciók kategóriáiba sorolható! (folyt!)

Részlet Francesco Bamonte: MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

Krisztus azért jött, hogy az ördög műveit lerontsa
     "Ez az egész világ ... gonoszságban fetreng" (1Jn 5,19), de "azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa" (1Jn 3,8) és "hogy az embereket ... kiragadja a sötétség és a sátán hatalmából". Jézus Krisztus egész küldetése tulajdonképpen a démoni világ ‒ melynek vezére a sátán ‒ ellen folytatott radikális harc.

A GONOSZ LÉLEK NEM AZ EMBERI KÉPZELET SZÜLEMÉNYE, HANEM VALÓSÁGOS LÉTEZŐ
     Jézus Krisztus megváltói műve érthetetlen lenne, ha tagadnánk a sátán és a démonok létezését, illetve a világra és az emberekre gyakorolt befolyásukat. Ki mástól szabadított volna meg minket Krisztus, ha nem a sátán és a démonok hatalmától? Létezésük és tevékenységük a világban kétségtelen és vitán felül álló tény, ellenkező esetben Jézus szavait vonnánk kétségbe. Elég az Evangéliumokat és az Apostolok Cselekedeteit felületesen és nagy vonalakban átolvasni, s máris meggyőződhetünk róla.
     VI. Pál pápa az 1972. november 15-i általános kihallgatáson tartott katekézisében, melyben a gonosz lélek létezését tagadóknak igyekezett válaszolni, így definiálta a sátánt: "élő-eleven szellemi, romlott és megrontó lény, az első számú ellenség, maga a kísértő; sötét, nyugtalanító lény, amely valóban létezik, s aki álnok ravaszságával ma is tevékenykedik. Az hagyja el a bibliai és egyházi tanítást, aki nem tartja valóságos létezőnek".(6)
     A démoni világ léte nem pusztán néhány ember szubjektív meggyőződése, hanem valóság, objektív tény, melyet Isten tárt fel előttünk.(7) A sátán és a szolgálatában álló démonok nem pszeudolények, ahogy a materialisták és racionalisták(8) állítják. Vagyis a sátán nem a rossz képzeletbeli megszemélyesítése, melyet az ember alkot magának; nem a minket sújtó bajok ismeretlen okainak fogalmi és fantáziadús megszemélyesítése; nem mítosz, melybe kizárólag emberi valóságot vetítünk bele; nem a mindannyiunkban és a világban megtalálható rossz azonosítására szolgáló fogalom vagy szimbólum; nem félelmeink fantáziadús kivetítése; nem absztrakció vagy sajátos megfogalmazás, mellyel az emberi történelem sötét, kaotikus és irracionális, olykor iszonyatos és szörnyű oldalát akarjuk valamiképpen kifejezésre juttatni. A sátán és a démonok valóságosan létező személyes lények.(9) 
...............................................................................................
6. A Tanítóhivatal a démonok létezéséről vallott egyházi tanítást az évszázadok folyamán soha nem tette kifejezett és ünnepélyes definíció tárgyává, ami azzal magyarázható, "hogy a kérdés soha nem vetődött fel ilyen formában, mivel eretnekek és hívők egyaránt a Szentírásra alapoztak, nem kételkedtek a démonok létezésében és azok legfőbb gonosztetteiben. Ezért ma, amikor kétségbe vonják a démoni realitást, elengedhetetlenül rá kell mutatni az Egyház állandó és egyetemes tanításának legfőbb forrására: Krisztus tanítására. Az Evangéliumok valóban azt tanítják, és a megélt hit lényegi eleme, hogy a démoni világ létezése dogmatikai tény" (Fede cristiana e demonologia, 26 giugno 1975, in Enchiridion Vaticanum, vol. V, n. 38 dell'Indice Generale ‒ paragrafo n. l388). Hinnünk kell tehát, amit Isten kinyilatkoztatott.
7. "Az ördög és a démonok létezésében vagy nemlétezésében hinni nem a hívek szabad döntési körébe tartozik. Létezésük az isteni kinyilatkoztatás részét képezi. Hitigazság tehát, mivel maga Isten nyilatkoztatta ki". Fra Benigno, Dalla jilosojia ali 'esorcismo. L' esperienza di un Esorcista "iconvenito " raccontata al Cardinale di Palermo, Edizioni Rinnovamento nello Spirito
Santo, 2006, pp. 32-33.
8. A racionalizmus filozófiai irányzat, mely tagadja a valóság természetfölötti (metafizikai) dimenzióját.
9. A sátán és a démonok "személyes" léte nem úgy értendő, mintha testtel rendelkeznének, de a személyhez hasonlóan értelmük és akaratuk van.

Megnevezések és azonosságok

     A mennyország (más szentírási és liturgikus elnevezéssel: örök élet, örök békesség, örök világosság, Isten országa, Mennyei Jeruzsálem) az az állapot és hely, ahol a megigazultak − akiket semmiféle bűn- és büntetéstartozás nem terhel −, örökre részesei a Szentháromság életének, s ezáltal örökre és tökéletesen boldogok. A boldogság ugyanis olyan állapot, mely minden jónak halmozása által tökéletes. A mennyország, minden földi szenvedés ellenértéke, a hányódó földi vándorlás biztató hajnalcsillaga, a történelem és a kinyilatkoztatás méltó záradéka, az ember számára készített isteni kegyelmek koronája, ahová hivatalosak vagyunk. A "romolhatatlan, szennyezetlen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben fenn van tartva számotokra." (1Pét 1,4)
     Mindazonáltal az embernek szemmel felfoghatatlan és füllel meghallhatatlan titok, hogy milyen boldogságot készített az Úr az ő követőinek, mert aki ott járt, emberi szóval elmondani nem tudta! (Vö. 1Kor 2,9) "Testben-e, nem tudom vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig. S tudom, hogy ugyanez az ember – testben-e, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania." (2Kor 12,2-4)
     Jézus a kereszten azt ígéri a latornak, hogy vele lesz a paradicsomban. Miért nem a Mennyországot mondja, hiszen ő maga említette apostolainak, hogy az Atyához megy. Hitvallásunk szerint "ott ül az Atyaisten jobbján", ugyanakkor "harmadnapon feltámadt". – De hol volt két napig?
     Jézus teljes egészében megtapasztalta a halált, mindazt ami vele jár és az örök élet lehetőségévé tette számunkra. Halála után ő is alászállt az alvilágba, ahol a Szentírás szerint az addig elhunyt igazak lelkei voltak, s nekik is elvitte a megváltást. Ezt értjük hitvallásunkban az „alászállt a poklokra" kifejezés alatt. Ez történt abban a bizonyos két napban, ami csak földi körülmények között 2 nap, mivel a halál után nincs idő. Az Úr, jobb latornak tett ígérete szerint nem csak, hogy "Vele lesz", hanem MÉG MA vele lesz a Paradicsomban (vö Lk 23,43). (folyt!)

A Szentírás a pokol létezéséről 4

     Az Egyház Tanítóhivatala világosan megerősítette és hitigazságnak nyilvánította a Szentírás egyértelmű tanítását a kárhozat örök büntetésének létezéséről.

     Az Egyház Tanítóhivatala az örök kárhozat állapotának létezéséről tanít, mely azoknak lesz osztályrésze, akik az Istennel való ellenséges kapcsolat állapotában halnak meg. Ez az igazság benne volt a Quicumque-hitvallásban.

     A konstantinápolyi zsinaton, 543-ban, elismerték a pokol örökkévalóságát, és elítélték az apokatasztaszisz gondolatát. "Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy időleges a démonok és a gonosz emberek vezeklése, és annak valamikor a jövőben vége lesz, vagy helyreállítása és megújítása lesz a démonoknak és a gonosz embereknek, legyen kiközösítve." (DH 411) Ennek a zsinatnak a kánonjait Vigilius pápa és a keleti egyház valamennyi püspöke elfogadta. A legfontosabb definíciót a pokol örökkévalóságáról a negyedik lateráni zsinaton fogalmazták meg, 1215-ben. A zsinat ezt mondja ki a halottak feltámadásáról szóló tanításban: "Mindannyian föl fognak támadni a saját testükkel, amelyet most viselnek, hogy megkapják cselekedeteik szerint akár jók voltak ezek, akár rosszak - az utóbbiak az ördöggel együtt az örök büntetést, amazok pedig Krisztussal együtt az örök dicsőséget." (DH 80 1) XII. Benedek pápa a Benedictus Deus kezdetű konstitúcióban megállapítja, hogy "azoknak a lelke akik tényleges halálos bűnben halnak meg, közvetlenül haláluk után a kárhozatba kerülnek, ahol a pokol büntetésében gyötrődnek" (DH 1002). A II. Vatikáni Zsinat pedig a szüntelen éberségre buzdít: "Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát (vö. Zsid 9,27), beléphessünk vele a menyegzőre, az áldottak közé számláltassunk (vö. Mt 25,31-46), s ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak (vö. Mt 25,26) az örök tűzre távoznunk (vö. Mt 25,41), a külső sötétségre, ahol »sírás és fogcsikorgatás lesz« (Mt 22,13; 25,30). Mielőtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsőült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell majd jelennie »Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett« (2Kor 5,10), és a világ végén »előjönnek, akik jót tettek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet föltámadására« (Jn 5,29; vö. Mt 25,46)." (Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúció az Egyházról, 48)

     E szöveg kidolgozásával a fő szándék az örök pokol létezésének világos megerősítése volt. Éppúgy, mint a Dogmatikus konstitúció az Egyházról, VI. Pál pápa Hitvallása is egyértelműen megerősíti a pokol örök büntetésének létezését. (SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin 6. számából) (folyt!)

Jöjjön el a Te országod

     A keresztények az Apostoli Hitvallással kezdettől fogva vallják: «Hiszem az örök életet». A mennyország létezését a kereszténységen belül, sohasem tagadták, sőt mint említettük, a pogányok is a maguk módján vallják. A menny örökkévalóságának tanát mindössze a reinkarnációban hívők homályosítják el valamelyest, akik az örök körforgás szerencsétlenségébe sodornak minden lelket, akik később megint elpártolnak Istentől, és újra kezdik az újabb és újabb tisztulást és bukást, végeláthatatlan és vigasztalan folyamatban. "Lehetetlen ugyanis, hogy azok, akik egyszer megvilágosodtak, megízlelték a mennyei ajándékot, részesültek a Szentlélekben, és megízlelték Isten értékes igéjét s a jövendő világ erőit, azután mégis elessenek, hogy ismét megújuljanak a bűnbánatra. Ők ugyanis újra megfeszítik Isten Fiát, amennyire rajtuk áll és csúfot űznek belőle." (Zsid 6,4-6)
     Az Újszövetség átvette a zsidó apokaliptikából a "harmadik ég" fogalmát (2Kor 12,2), valamint azt, hogy a boldogság helyét paradicsomnak és Új Jeruzsálemnek (Jel 21,9-27) nevezi.
Isten, az Újszövetség szerint is a mennyben lakik, hangja felülről hangzik, Jézus onnan jött és oda ment vissza, ott ül az Atya jobbján, onnan küldi el Lelkét, ott készít számunkra lakóhelyet (Jn 14,2). Ezért, ott fent van a mi igazi hazánk (Fil 3,20), tehát a fent valókat kell szem előtt tartanunk elsősorban (Kol 3,1).
     A ma emberének más a világképe, mint az ókorinak és a bibliai lelőhelyek összehasonlításával észrevehető, hogy a mennyország voltaképpen nem feltétlen helyet, hanem állapotot jelent. A "menny" szó voltaképpen a végtelen Isten közelségének szimbolikus ábrázolásaként is szerepel (vö. a Mennyek országa Máténál és Isten országa Márknál). És itt kell megemlíteni, hogy miként érthető, hogy "már elérkezett Isten országa"? – Nos, ennek igazságát és tiszta érzetét, csupán a gyermeki tisztán hívő keresztény képes felfogni, megérteni! (vö. Mk 10,14)            Arról van szó ugyanis, hogy az Egyház Krisztus Testeként él a földön, holott 'mint fej' a mennyben van; tagjait – tehát a Küzdő Egyházat – magához fogja vonzani hiszen maga mondta "Elközelgett hozzátok az Isten országa". (Lk 10,9) "Mert az Isten országa köztetek van!" (uo. 17,21)

A Szentírás a pokol létezéséről 3

     Jézus Krisztus sokszor használt olyan megfogalmazásokat, melyek egyértelműen az örök élet örömeitől való abszolút és visszavonhatatlan megfosztásról szólnak. A meghívottakról, akik nem mentek el a lakomára, ezt mondja: "Mondom nektek, azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli lakomámat." (Lk 14,24) Az abszolút kirekesztésről szólnak Jézus következő szavai is: ,,Aki hisz a Fiúban, az örökké él. Aki azonban nem hisz a Fiúban, az nem látja meg az életet, az Isten haragja száll rá." (Jn 3,36) A haszontalan szolgát kidobják "a külső sötétségre" (Mt 25,30). A balga szüzek nem mehetnek be, és ezeket a szavakat fogják hallani:

"Bizony mondom nektek, nem ismerlek benneteket." (Mt 25,12) Akik nem teljesítették Isten akaratát, ezt fogják hallani:

"Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!" (Mt 7,23) Szent Pál is ugyanilyen határozottan ír az Isten országából való teljes kizárásról. Számos bűn felsorolása után ezt mondja befejezésül: ,,Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát." (Gal 5,21) "Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát?" (1Kor 6,9)   "Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában." (Ef 5,5) A kirekesztéssel kapcsolatos kijelentések az idézett szövegekben abszolút jellegűek: "senki sem ízleli lakomámat", "nem látja meg az életet", "nem öröklik", "nincs öröksége". Annyira egyértelműek ezek a kifejezések, hogy semmi helyet nem hagynak az apokatasztasziszról szóló vélekedésnek, vagyis annak, hogy a kárhozatnak egyszer véget kell érnie, vagyis ezen elmélet szerint a kárhozottak megtérhetnek majd, és elnyerhetik az üdvösséget. Ha létezne ilyen lehetőség, akkor az említett kijelentések nem lennének igazak, és arról kellene világosan szólniuk, hogy eljön a pillanat, amikor majd a kárhozottak "megízlelik lakomámat", "meglátják az életet", "öröklik", és "örökségük lesz".

     Krisztus a konkolyról (Mt 13,41 kk.) és a halászhálóról (Mt 13,49 kk.) szóló példabeszédek magyarázataiban Izajás "örök tűz" fogalmát használja (Iz 66,24).

     Nagyon óvatosnak kell lennünk, ha ezt a kifejezést pusztán metaforikusan fogjuk fel. Nem lehet ugyanis azt állítani róla, hogy nem örökké tartó időt jelent.

     Vajon magyarázhatta Krisztus az egyik metaforát egy másik metafora segítségével? Az Üdvözítő e fogalmakat annak a titokzatos szenvedésnek a kifejezésére használja, mely a kárhozottak osztályrésze lesz. Az Újszövetségben az olthatatlan tűz az ember egész egzisztenciális valóságát érinti, testével és lelkével együtt (Mt 10,28). Izajás írásához (Iz 66,24) legközelebb a Mk 9,43-48 áll. Ebben az áll világosan, hogy "a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki" (48. v.), tehát a titokzatos fájdalom soha nem ér véget.

     Ugyanúgy az utolsó ítéletről szóló szavaiban Krisztus azt mondja, hogy az "örök tűz" (5,41) lesz a kárhozottak osztályrésze. A kárhozottak külön lesznek választva az üdvözültektől. A halászhálóról szóló példabeszéd magyarázatában az Üdvözítő világosan kimondja: "Így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket. „Ott sírás és fogcsikorgatás lesz." (Mt 13,49-50) Mivel itt a példabeszéd magyarázatáról van szó, ezt nem lehet csak metaforikusan, átvitt értelemben értelmezni. Valóban megtörténik majd a rossz emberek különválasztása a jóktól. (SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin 6. számából) (folyt!)

Más vallások leírásai

     A Paradicsom név a latin paradisus (édenkert, mennyország) jelentéssel bír, ami lehet a görög paradeiszosz átvétele is. Ugyanakkor – a nyelvek közt egyedülállóként – a magyar nyelvben azonos a kifejezés a paradicsomra, mint növényre és a Paradicsom bibliai elnevezésére. Ez persze lehet az eredetileg paradicsom-almának nevezett gyümölcs édenkerti áthallása is, érdekes azonban, hogy ez egyetlen más nyelvben nem érvényesült, melyek mind más kifejezést használnak a növényre és az Édenkertre. (Vajon az Éva, aki 'eve' az almából és 'ada' Ádámnak is csupán belehallás?)
     A hindu és a muzulmán vallás követői gyönyörű szűz lányokkal, hurikkal szórakoznak és semmi sem tilos számukra, így az alkoholfogyasztás sem, amit a földön nem tehettek meg. (Itt már eleve hibádzik, hogy az ígéret nagyon "földies", férfi-szempontú! Viszont csábos ígéret, a muszlim öngyilkos merénylők számára.)
     Az ókori görögök szerint a Paradicsomban az emberek úgy élnek, mint az istenek, vagyis örökké fiatalok maradnak. (Na ha ez így van, akkor kivételesen ráhibázott a Kísértő, aki azt mondta: ha esztek a tiltott gyümölcsből "olyanok lesztek, mint az Isten" /Ter 3,4/. Természetesen a Megváltó Istenfiúval való testvérségünk Máriában, ezt milliószorta reményteljesebbé tette!)
     Több vallásban tehát az a meggyőződés, hogy haláluk után a Paradicsomba jutnak az igazak, Isten közelébe. Így beszél a Szentírás is!
     Mózes emelte föl elvben a választott népet arra a valláserkölcsi magaslatra, hogy Istent tekintse királyának, akinek jelenléte a frigysátorban jelkép és zálog volt arra, hogy valaha lakást szerez a Paradicsomban is. Az istenbírás reménye és várása egyúttal transzcendens jelleget öltött és ez a mozzanat még határozottabban kiemelkedik a bölcsességi könyvekben.

A Szentírás a pokol létezéséről 2

     Vegyük most figyelmesebben szemügyre az Újszövetség örök kárhozatról szóló tanításának azokat az elméleteit, melyeket Waclaw Hryniewicz katolikus pap nagyon szubjektíven értelmezett a Nadzieja zbawienia dla wszystkich (Remény mindenki üdvösségére) című könyvében. Az igaz, amit a szerző ír, hogy az aion és aionios fogalmak az Újszövetségben nem mindig korlátlan időtartamot jelölnek meg (vö. 102. o.). Ugyanakkor azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az egyébként egyértelmű "örökkévalóság" szó kétértelmű felfogásának elkerülése érdekében a "mindörökké" szót használták.

     Az örök időtartam világos kifejezésére az Újszövetségben utólag az "örökkön-örökké" héber kifejezést használták, melyben az "örök" szó genitivusban ismétlődik. ,,(...) itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké." (Jel 20,10) "Gyötrelmének füstje felszáll örökkön-örökké (…)." (Jel 14,11) Az idézett részekben egyidejűleg használják mindkét formát az örökkévalóság kifejezésére. Ennél pontosabban kifejezni már nem lehet. Nyelvészeti szempontból semmi kétség afelől, hogy ezekben a szövegekben az "örökkön-örökké" kifejezés valódi örökkévalóságot jelez, mely soha nem ér véget. Az utolsó ítéletnél, a kárhozatra ítélés jellemzésénél az aionios melléknév szerepel:

"Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre." (Mt 25,41) Ha fontolóra vesszük, hogy itt az aionios a következő összefüggésben fordul elő: "ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre" (Mt 25,46), akkor ez azt bizonyítja, hogy a szó pontos jelentése az örökkévalóság. Ha a vers második részében az aionios melléknév szó szerint az örökkévalóságot jelenti, akkor ugyanezt kell jelentenie az első részében is.

Waclaw Hryniewicz aggodalma ellenére, hogy "az örök pokol [szó szerinti értelemben] az egész teremtés rémisztő dualizmusának megkoronázása lenne" (103. o.), a hit azt kívánja tőlünk, hogy elfogadjuk az örök kárhozat reális lehetőségét, hogy az örök büntetés valóban örök, nem pedig ideiglenes, mely végül a megtérésre vezetne (vö. 104. o.). (SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin 6. számából) (folyt!)

Bevezető 2

     Az előzőkben felsorolt nehézségek ellenére, meg kellett kísérelnem mégis valami képet alkotni az üdvösség honáról, mi több, választ is keresnem számtalan laikus kérdésre, például arra, hogy milyen a mennyország, hogyan lehet bekerülni és mi a különbség a "Paradicsom és a Mennyország között", különösen annak fényében, hogy maga Jézus is a Paradicsomot, nem pedig a mennyországot ígérte a jobb Latornak (Lk 23,43).
     Nem sorolom a nyilvánvalóan "tükörből homályosan" feltett kérdéseket, de ígérem, hogy nem csak ezekre, de sok másra is választ próbálok (körülírni) a most induló sorozatomban!
     Ne tartson attól a kedves Olvasó, hogy magam, kiváltságos kinyilatkoztatásban részesültem a mennyországról, vagy "újabb bölcselőként osztanám az észt" –, mert kijelentem, hogy én magam, magamtól "hozzá se tudok szólni"! A posztjaimban az általam elérhető komolyabb forrásokat igyekeztem sorba állítani! Érdemem ezért csupán a forráskutatás, az összeolvasás és az egységgé fogalmazás fáradsága!
Köszönöm Olvasóim megértését, türelmét, érdeklődését és "blog-hűségét" – én szeretetből tettem, kérem ajánlják másoknak is! Leveleiket (kommentjeiket) is nagy szeretettel fogadom!

Felhasznált források:
- SCHÜTZ Antal: DOGMATIKA; A katolikus hitigazságok rendszere II. kötet. Szent István Társulat 1937. Budapest
- ELŐD István: DOGMATIKA. Szent István Társ. 1978. Bp.
- SZENTÍRÁS, Szent István Társ. 2009. Bp.
- MIHÁLYFI Ákos: Elmélkedés a mennyországról, Szent István Társ. 1916. Bp. (Hivatkozási röv: MFI)
- ANTALÓCZI Lajos: Jelenések, üzenetek és a jövő, Kisboldogasszony Pléb. Eger 2000.
- FAUSZTINA Kowalska: Irgalmasság Napló. Kisboldogasszony Pléb. Főegyházmegy. Könyvt. Eger 1988. (hivatkozási röv: N)
- KINDELMANN Károlyné Erzsébet asszony: Szeretetláng Lelki Napló. Szent István Társ. 2010. Bp. (hivatkozási röv: római/arab szám)
- LÚCIA NŐVÉR EMLÉKEZÉSEI, Fatimáról beszél Lúcia nővér 3. kiadás 2002. Fatima (Hivatk. Röv. LN)
- GLORIA POLO Ortiz, Akit villámcsapás ért. Marana Tha 2011. Budapest (Hivatk. röv: GPO)
- TODD BURPO és Lynn Vincent, Igazából Mennyország, XXI. század Kiadó (Hivatk. röv: IM)
- AZ ISTENANYA KÖVETÉSE; Egy XVIII. századi premontrei szerzetes írásából válogatta és más forrásokból kiegészítette: Begyik Tibor OCDS. Harmadik, javított és bővített magánkiadás (Hivat. Röv.: IK)
- ASZTALÓS János: Az örök élet íze:  http://inditlak.com/_irasok/aszalos_janos_-_az_orok_elet_ize.pdf  (Hivat. Röv.: AJ)

Internetes linkek:
http://inditlak.com/_irasok/aszalos_janos_-_az_orok_elet_ize.pdf
A mennyország - http://www.katolikus-honlap.hu/0610/menny.htm
Wikipédia - http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89denkert
Magyar kurir http://www.magyarkurir.hu/hirek/tenyleg-van-mennyorszag-egy-negyeves-gyermek-halalkoezeli-elmenye
http://www.plebania.net/tarsalgo/?op=view&id=1361
http://index.hu/tudomany/2013/05/26/ateistak_a_mennyorszagban/       http://filantropikum.com/letezik-a-lelek-ezt-mondja-az-agysebesz-aki-komaba-kerult-es-atelte-a-halal-allapotat/

A Szentírás a pokol létezéséről

     Az a néhány ószövetségi rész, amit fentebb idéztem már megmutatta, hogy a pokol dogmáját maga Isten nyilatkoztatta ki a pátriárkáknak, prófétáknak és az öreg Izraelnek. A mi Urunk Jézus Krisztus megerősítette ezt az ijesztő igazságot, mikor az Evangéliumban tizennégyszer beszélt a pokolról hozzánk.

     Hogy elkerüljük az ismétléseket, nem soroljuk itt fel mind ezt a tizennégy helyet, csak a legfontosabbakat említjük meg. Ne felejtsük el, hogy Isten maga az, aki itt beszél, és aki ezt mondta: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” (Mt 24,35)

     Nem sokkal színeváltozása után a Tábor hegyén mondta az Úr tanítványainak és a tömegnek, amely követte őt: „Ha pedig kezed vagy lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt és vesd el magadtól; jobb neked az életre bemenned bénán vagy sántán, mint két kézzel vagy két lábbal az örök tűzre vettetni.” (Mt 18,9) „És ha kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt; jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre, hol az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik.” (Mk 9,43-44)

     Amikor Jézus az idők végének eseményeiről beszélt, ezt mondta: „Az Emberfia elküldi angyalait, és összeszedik országából mind a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek, és tüzes kemencébe vetik őket; ott lesz sírás és fogak csikorgatása.” (Mt 13,41-42) A Máté Evangélium 25. fejezetében, ahol Isten Fia az Utolsó Ítéletről beszél, tudatja velünk már előre, mely szavakkal fogja az elkárhozottakat fogadni: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, mely az ördögnek készíttetett.” (Mt 25,41) – Kérdezem én, lehet ennél még világosabban szólni? (Az előzők forrása )

     Mind a Szentírás, mind az Egyház Tanítóhivatala egyértelműen a hit részének nyilvánítja az örök kárhozat lehetőségének igazságát. Az Egyház Tanítóhivatala soha nem jelentette ki, és nem is fogja kijelenteni egyetlen konkrét emberről sem, hogy elkárhozott. Arra viszont felszólít minket, hogy valódi erőfeszítést tegyünk minden ember üdvözülése érdekében.

     Az Igazság, melyet Krisztus minden ember üdvösségéről kinyilatkoztatott, két szemléletet foglal magába, melyeket a mi korlátolt emberi gondolkodásunk nem képes egymással összeegyeztetni. Megtudjuk, hogy Krisztus "azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére" (1Tim 2,4), másrészt pedig azt is, hogy az örök kárhozat egy reális lehetőség. Ez az igazság, mely két, látszólag összeegyeztethetetlen szemléletet foglal magába, kinyilatkoztatott számunkra, és örökre áthatolhatatlan titok marad. Nem lehet felfogni pusztán emberi logikával. Egyszerűn el kell fogadni, és követelményei szerint kell élni. Csak ekkor kezd értelmessé és érthetővé válni, de nem az emberi logika szintjén, hanem a hit engedelmességének síkján. (SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin 6. számából) (folyt!)
    

A Humanae vitae miatt az egész világ szembefordult VI. Pállal, ugyanakkor kivívta többek közt Szent Pio atya és az életvédő mozgalmak elismerését. Steve Mosher nemzetközileg elismert életvédőnek, a Population Research Institute elnökének gondolatait ismertetjük.

     Nem sokan emlegették, hogy tegnap, július 25-én volt a Humanae vitae enciklika megjelenésének 49. évfordulója. Ugyan ki emlegette volna? A világi média bizonyosan nem; hiszen még a gondolatot is nevetségesnek tartja, hogy az ember önfegyelmet gyakorolhat a szexualitás terén. Szót nem ejtenének VI. Pál bátor kiállásáról, amellyel elutasította a sterilizációt és a fogamzásgátlást, mint amelyek ellentétesek a természeti törvénnyel és Istennek a házasságra vonatkozó, szerető elgondolásával. De még a katolikusok között is sok a bizonytalanság afelől, hogy miért is tiltja az Egyház a fogamzásgátlást. 

     Pedig VI. Pál gyönyörű, prófétikus és a világ kultúrájával olyannyira ellentétes enciklikája nem hagy kétséget afelől, hogy a mesterséges fogamzásgátlás és az általa kirobbantott szexuális forradalom szét fogja választani a házastársakat, mert meggyengíti a házasság egyesítő hatását és termékenységét. A Humanae vitae miatt az egész világ – és sajnos sok katolikus is – szembefordult VI. Pállal, aki ugyanakkor kivívta a szentek és a szentéletű hívők elismerését. Szent Pio atya utolsó levelét, amelyet röviddel halála előtt írt, VI. Pálnak címezve:

1968. szeptember 12.

   ...Tudom, hogy szíve sokat szenved ezekben a napokban … amiért sokan, még a katolikusok közül is, nem engedelmeskednek a magasztos tanításnak, amelyet Ön a Szentlélektől ihletve, Isten nevében ad számunkra. Imáimat és mindennapi szenvedéseimet ajánlom fel Önnek mint legkisebb fia apró, de szívből jövő hozzájárulását, hogy Isten vigasztaló kegyelme segítségével folytassa az egyenes, ugyanakkor fájdalmas utat az örök igazság védelmében, amely nem változik az évek múlásával. Lelki gyermekeim és az imacsoportok nevében köszönöm Önnek egyértelmű, határozott szavait, amelyeket különösen legutóbbi enciklikájában, a Humanae vitaeben fogalmazott meg; és újra megerősítem hitemet és feltétlen engedelmességemet az Ön világos iránymutatása iránt. Isten adjon az igazságnak győzelmet, Egyházának békét, a világnak nyugalmat, Szentségednek pedig egészséget és jólétet, hogy miután ezek az átmeneti kétségek eloszlanak, Isten Országa győzedelmeskedjék minden szívben, Önnek mint az egész kereszténység legfőbb Pásztorának vezetésével.

Alázatos tisztelettel, Padre Pio kapucinus, San Giovanni Rotondo

      Paul Marx OSB a Population Research Institute alapítója ugyancsak röviddel halála előtt írt levelében szintén e nagy és sokak által félreértett tanítással foglalkozik.

1968. július 25-én VI. Pál pápa Humanae vitae enciklikája megerősítette a katolikus tanítást az életről, a szerelemről és a szexualitásról. E dokumentumban a pápa felsorolta, milyen következményekkel fog járni a katolikus tanítás elhagyása. Előre megmondta a következőket:

1. A fogamzásgátlás miatt több lesz a házasságtörés.
2. A fogamzásgátlás gyakorlata az „erkölcsiség általános romlásához” fog vezetni.
3. A fogamzásgátlás hatására a férfiak nem fogják többé tisztelni a nők egész lényét, hanem „önző élvezetük puszta eszközeinek” tekintik majd őket, nem pedig szeretett társuknak.
4. Végül pedig, ha a házaspárok által széles körben elfogadottá válik a fogamzásgátlás, gátlástalan kormányok nyomásgyakorlással fogják ráerőltetni az emberekre.

     Vagyis VI. Pál megjövendölte, hogy a fogamzásgátlás „választott életformából” tömegpusztító fegyverré fogja kinőni magát. Milyen hátborzongatóan igazolják e próféciát a népességszabályozó és kötelező sterilizációs programok, a termékenységkorlátozó kvóták és az abortusz terjesztése gyakorlatilag a világ minden táján!
A fogamzásgátlás társadalmilag és lelkileg egyaránt tragikus következményekkel jár. Más szóval a fogamzásgátlás Isten valóságképének elutasítása. Ék, a legmeghittebb szeretetközösség szférájában, amit ember – az Eucharisztia szentségén kívül – egyáltalán ismer. Lealacsonyító méreg, mely elsorvasztja az életet és a szeretetet a házasságban és a társadalomban.
A pápa látta, hogy a szexualitás és a szaporodás közti természetes, Isten által rendelt kapcsolat elszakításával a nők és a férfiak – de főleg a férfiak – számára a szexualitás kínálta élvezet lehetősége kerül a középpontba, és az emberek nem úgy tekintenek majd a szexualitásra, mint az új élettől és a házasság szentségétől elválaszthatatlan valóságra. Kétségbe vonja-e bárki, hogy ma itt tartunk?

Üdvözlettel, Krisztusban, Paul Marx OSB Szent János Apátság

(Magyar Kurír nyomán)

Bevezető

     Miután blogom olvasói számára igyekeztem felfedni, a "A létezik az ördög" (2015. március 1. – május 11); "A Pokol létezése" (2017. július 1. – augusztus 11) és a "A Tisztítótűz titkai" (2017. október 19. – november 29), így illő és üdvös, hogy hasonló alapossággal megkíséreljek a Mennyország létezéséről is kigyűjteni valamit, hiteles források nyomán!
     El kell mondanom, hogy a mennyország létezésének és az üdvözültség állapotának "ismeretei" felől kutatni, az előbbieknél nehezebb feladat volt! (Képekkel illusztrálni meg pláne!)
     Aligha igényel különösebb magyarázatot az a sajnálatos tény, hogy az üdvözültség állapotáról, helyéről és környezetéről, igen kevéske értékelhető és ráadásul hitelesnek is tartható anyag áll rendelkezésünkre, hiszen Szent Pál is csak úgy tudta magát kifejezni, hogy "szem nem látta, fül nem hallotta" (1Kor 2,9). A nagy keresztény költő Dante is a poklot tudta jóval megragadóbban lefesteni, Divina Commedia című költeményében, nem pedig a mennyországot! Az általa a pokolról festett rész meghat, megráz, átjárja szellemünket és idegeinket, a mennyország leírása viszont hidegen hagyó, mert annyira ködös, homályos, szívünktől-lelkünktől nagyon is távolinak tűnő az egész.

    A dogmatikai források leírásai viszont – bár a legfontosabbak – ám kevéssé olvasmányosak, túl szárazak (akár úgy is mondhatnám, hogy a közgondolkodás számára kevéssé érthetőek)!

    Mindenek előtt hangsúlyozni kívánom, hogy a különféle forrásokból összeollózott leírásokkal, a legkevésbé sem törekedhettem cáfolhatatlan hitelességre és esetenként meglehet, hogy az egyes állítások csak emberi elgondolásokon alapulnak! Arra azonban, hogy elgondolkozzunk az élet utáni esélyeinkről, mindenképp alkalmas!

A pokol létezésében minden idők népei hittek 3

     A görög és latin ókor is mesél a pokol borzalmas végnélküli büntetéseiről, többé-kevésbé pontos ábrázolásokban. A görögök és latinok Tartaroszáról mondja Szókratész fiatal tanítványának, Platónnak idézésében: „Az istentelenek, kik a szent törvényeket nem tisztelték, a Tartaroszba fognak hajíttatni, hogy soha vissza ne térhessenek, hogy ott borzalmas és örökké tartó szenvedés legyen osztályrészük". És Platón még ezt mondja: „Hitelt kell adnunk azoknak a régi és megszentelt hagyományoknak, melyek azt tanítják, hogy a lelket ez után az élet után el fogják ítélni és meg fogják büntetni, amennyiben nem úgy éltek e földön, ahogy kellett volna.” Arisztotelész, Cicero és Seneca ugyancsak azokról a tradíciókról beszél, melyek az idők végtelenjébe nyúlnak vissza. Homérosz és Vergilius halhatatlan költeményekben képszerűen örökítették meg ezeket.
     Ki nem olvasta az elbeszélést Aeneas leszállásáról az alvilágba, ahol Tartarosz és Plútó stb. neve alatt ezeket az eredeti nagy igazságokat találjuk meg, a pogányok által ugyan eltorzítva, de mégis megőrizve. A gonoszok szenvedései itt is örökké tartanak, és az író egyiküket, mint „örökké a pokolba szögezettet” ábrázolja.
Ezt az univerzális, meg nem cáfolt és megdönthetetlen hitet elsőként egy szkeptikus filozófus, Pierre Bayle állapította meg és ismerte el. A Voltaire-izmusban és istentagadásban társa, az angol Bolingbroke hasonló nyíltsággal erősítette ezt meg. Szó szerint ezt mondta: „A megtorlás és fenyítés eljövendő állapotának tana az ókor legrégibb időszakának távlataiban vész el: már abban az időben fennállt, mely ismereteink előtt létezett. Ahogy elkezdünk az ókor történelmének zűrzavarában vizsgálódni, biztosan megtaláljuk ezt a hitet a legrégibb népeknél is, akiket csak ismerünk.”
     Amerika, Afrika és Óceánia legdurvább babonáiban is találunk maradványokat belőle. Meglepő nyomai találhatók meg India és Perzsia pogányságában, míg a mohamedán vallás a poklot dogmáihoz számolja.
     Fölösleges hangsúlyozni, hogy a kereszténységben a pokol dogmáját hangsúlyozottan tanítják, mint egyikét azon nagy alapigazságoknak, melyek a vallás egész tanrendszerének alapját képezik. Még maguk a protestánsok sem merészelték „a szabad vizsga” őrült tana ellenére sem a pokol tanát megingatni. Különös és érthetetlen dolog, nem!? Luthernek és Kálvinnak még annyi sok romlás közepette is meg kellett tartania ezt a szörnyű igazságot, mely pedig minden bizonnyal nagyon kellemetlen volt számukra!
Minden idők minden népe elfogadta tehát a pokol létezését.
Forrás 

A pokol létezésében minden idők népei hittek 2.

     Ezer évvel a keresztény kor előtt, amikor még se a görögökről, se a rómaiakról nem volt szó, Dávid és Salamon gyakran beszélgettek a pokolról, mint egy létező nagy igazságról, mely olyannyira ismert volt mindenki előtt, hogy még arra sem volt szükség, hogy bizonyítsák. A Zsoltárok könyvében többek között ezt mondja Dávid a bűnösökről: „Térjenek az alvilágba a vétkesek.” (Zsolt 9,18)
     Máshelyütt a pokolbeli szenvedésekről, „az alvilág gyötrelmeiről” szól. (Zsolt 17,6) Salamon sem kevésbé formális. Miközben az istentelenek javaslatait – akik az igazakat félrevezetni és megsemmisíteni akarják – tárgyalja, így idézi őket: „Nyeljük el élve, mint az alvilág.” (Péld 1,12)
     És a Bölcsek könyvének ismert helyén, ahol az elkárhozottak reménytelenségét oly hatásosan ábrázolja, még hozzáteszi: „Így beszéltek a pokolban azok, akik vétkeztek”, mert „a gonosz reménye olyan, mint a szél hajtotta pehely, mint a könnyű hab, melyet vihar kerget.” (Bölcs 5,14-15) Másutt: „A bűnösök társasága kóccsomó, és végezetük tűzláng! A végén alvilág van, sötétség és bűnhődés.” (Sir 21,10-11)
     Két évszázaddal később, több mint nyolcszáz évvel Jézus Krisztus előtt a nagy próféta, Izajás maga ezt mondta Luciferről: „Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag? Azt gondoltad magadban: Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez! És lám! Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba.” (Iz 14,12-15)
     Ez alatt a szakadék, misztikus „tenger” alatt azt a rettenetes folyékony tömegű tüzet kell érteni, amely a föld mélyén elrejtve létezik, és amelyet az Egyház, mint a pokol helyét nevezi meg.
     Salamon és Dávid is erről az égő mélységről beszélnek. Próféciáinak egy másik helyén Izajás tűzről, a pokol örök tűzéről szól: „Rémület fogta el Sionban a bűnösöket, az istenteleneket félelem szállta meg: Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?” (Iz 33,14)
     Dániel próféta, aki kétszáz évvel Izajás után élt, miközben az utolsó feltámadásról és ítéletről beszél, ezt mondja: „És mindazok, akik a föld porában alszanak, feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.” (Dán 12,2) Ugyanezt a tanúságot megtaláljuk a többi prófétánál is, egészen a Messiás előfutáráig, Keresztelő Szent Jánosig, aki Jeruzsálem népének szintén úgy beszél a pokol örök tűzéről, mint egy olyan régóta ismert igazságról, amiben soha senki nem kételkedett. „Aki pedig utánam jövendő”, kiáltja, „majd megtisztítja szérűjét és összegyűjti búzáját a csűrbe, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3,12)
Forrás 

A pokol létezésében minden idők népei hittek 1

     Azt, amit minden idők népei mindig hittek, a közös értelem igazságának nevezik – vagy ha úgy jobban tetszik –, általános és univerzális érzésnek. Ha valaki megtagadná ezen nagy igazságokat, ahogy helyesen mondják, aligha lenne a józan eszénél. Bolondnak kell lennie, ha azt hiszi, hogy a minden kor minden emberével szemben egyedül neki van igaza.
     Az igazság az, hogy minden időben, a világ kezdetétől napjainkig minden nép hitt a pokol létezésében. Ilyen-olyan néven, többé-kevésbé különböző formában, de hittek a gonoszok borzasztó és végnélküli büntetésében, amelyben a halál után a tűz mindig szerepel.
     Tehát egy biztos tényről van szó, amelyet nagy keresztény filozófusaink is oly világosan kifejtettek, hogy alapjában véve fölöslegesnek tűnik ennek bizonyításán fáradozni.
     Mózes könyveiben a kezdetektől fogva szerepel a tűz örök poklának képe. A „pokol” kifejezés szó szerint megtalálható itt: így például a Számok könyvének tizenhatodik fejezetében olvassuk, hogy három levitát; Korét, Dátánt és Ábiront elevenen nyelt el a pokol, mert Istent káromolták és Mózes ellen lázadtak. (ld. Szám 16,28-35)
     A Deuteronomium-ban Mózes szájával ezt mondja az Úr: „Tűz lobban fel haragomban s elhatol az alvilág mélyéig.” (MTörv 32,22)
     De a hellénizmus korában írt könyvek is képviselik azt a gondolatot, hogy a gonoszokra büntetés vár a túlvilágon (Dán 12,2; 2Makk 6,26; Bölcs 4,19; 5,3-13; vö. az ebből a korból származó un. Izaiás-apokalipszist: Iz 14,11; 24,21-22). Egyes próféták szerint a Hinnóm völgyébe jutnak, ahol férgük meg nem hal és tüzük ki nem alszik (Iz 66,24; vö. Jer 7,32; 19,6). Ez a völgy (Gé-Hinnóm, ebből származik a gehenna szó) Jeruzsálemtől délre volt, és ott valamikor emberáldozatokat mutattak be máglyán elégetve; később a szemetet hordták ide és égették el.
     Jób könyvében olvashatjuk, hogy az istentelenek, kiknek élete anyagi javakban bővelkedett, azt mondták Istennek: „Hagyj minket békében, nem vagyunk kíváncsiak utaidra! Vajon ki az a Mindenható, hogy szolgáljunk neki, és mi haszonnal járna ha hozzá imádkozunk?” És ezek az istentelenek: „Békességgel szállnak az alvilágba". „Egy pillanat alatt szállnak az alvilágba.” (Jób 21,13-15) Jób a poklot a sötétség honának nevezi, „ahol nincs semmi rend, ahol a napvilág is fekete éjszaka” (Jób 10,22) nevezi. Az egyházatyák már az első század óta kevés kivétellel azt írják, hogy a pokol nemcsak az utolsó ítélet után, hanem a halál után rögtön megkezdődik. A pokolnak mint büntetésnek létezését már az 500 körül keletkezett Damasus féle hitvallás (DS 72) is leszögezte, és ez vált dogmává.
Ezek a mondatok bizonnyal többek, mint csak tiszteletet érdemlő tanúságok.

Vallásszabadság?

Forrás:
"Operatív fotók a Keletiből III/III Krónika 2013.08.27."

     A kommunista titkosszolgálatok fennmaradt dossziéiban számos évtizedeken át tartó üggyel találkozhatunk. Ilyen a külvárosi fiatalokkal foglalkozó papok, a Regnum Marianum mozgalom (másként a regnumosok) megfigyelése.
     E közösség ellenőrzését, hivatalos szerveződésük felszámolása után, még az ÁVH kezdte meg. 1952-től már külön iratgyűjtőbe (objektum-dossziéba) rendezték a jelentéseket, közte a későbbi televíziós-újságíró (ekkor áv. főhadnagy) Ipper Pál által irányított ügynökök besúgásait. A titkosszolgálati akciók még évtizedekkel később sem zárultak le teljesen, amint azt a huszonhét évvel ezelőtt megfogalmazott napi állambiztonsági összefoglaló is bizonyítja.
     Az „illegalitásban” is tovább tevékenykedő mozgalom tagjait a politikai rendőrség ellenséges, veszélyes célszemélyként ellenőrizte. Az ifjúsági munkával foglalkozó papok elleni fellépésekkel a hatalom erőteljes üzeneteket küldött az egyházak számára. Az állambiztonság által kezdeményezett manipuláló, bomlasztó intézkedések eredményességét még tankönyvszerűen is feldolgozták és hasznosították a Rendőrtiszti Főiskola képzései során.
     A szolgálatok tevékenységének intenzitása természetesen a politikai megrendelés függvényében változott. Regnumos papok és vezetők ellen három nagyszabású pert (1961, 1965, 1971) is lefolytattak a Kádár-korszakban. Eközben a fedőneveken futó állambiztonsági nyomozások („Bigottak”, „Ellenállók”, „Békétlenek”) anyagai vaskos köteteket töltöttek meg.
     A levéltárba került dossziék az ügynöki jelentések, intézkedési tervek, javaslatok, kihallgatási jegyzőkönyvek és vádiratok mellett a titkos megfigyelések során készült fotókat is megőriztek. Az egyik ilyen sorozat egy 1969. augusztusi táborozás résztvevőit örökítette meg.
     Az Adamik Mihály százados vezette megfigyelési akció során a Keleti Pályaudvartól Oroszlányig követték a Vértesbe táborozni induló fiatalokat.
Operatív (megfigyelési) fotók az "Ellenállók" fedőnevű állambiztonsági dossziéból és az akciót irányító Adamik Mihály százados

NOIJ – összefoglaló jelentés, 1986. 08. 27. (167):
5. A Regnum Marianum feloszlatott papi közösség augusztus végére tervezi legfelsőbb irányító testületének , az „intéző bizottságnak”, valamint a regnumos „rétegek” vezetőinek újraválasztását. Eddigi információk szerint Emődi László, Varga Péter, Doskar Balázs, Blankenstein Miklós és Darvas László személyét vették számításba jelöltként.

Schütz A.: DOGMATIKA, Szent István Társ. Bp. 1937 kiadása nyomán

A kárhozat kínjai 3

     Az örök kárhozat az Istennel való lázadó szembehelyezkedés. Ennek számos foka van. Kezdve azokon, akiknek annyi a személyes felelősségük, hogy szavazatukkal vagy más módon hatalomra segítették azokat, akik súlyos rombolást végeztek a lelkekben. Föl egészen amaz elvetemültekig, akik értelmüket és életüket az istentelenség szolgálatába állították. Épp ezért a büntetések fokozatát illetőleg, nem elég Szent Gergellyel azt mondani, hogy az csak az érzésbeli kínok különbözőségében nyilvánul majd meg. Sőt, kínálkozik az a gondolat, hogy minél magasabb tehetségekkel bírt a bűnös lélek, akinek az istenhit választott edényévé kellett volna lennie, ehelyett a pártütés tanyája lett. Nyilvánvaló, hogy annál fájdalmasabbnak és mélyebbnek kell éreznie azt a kínzó rettenetes ürességet, mellyel önmagát Istentől oly távolra taszította!
Természetes, hogy a büntetések mértéke már a külön ítéletben meg van állapítva, újabb vétkek már nincsenek, melyek azt megváltoztathatnák. A halállal egyaránt lejár az érdemszerzés és a gonosz érdemek halmozásának ideje. Az Utolsó Ítélet, annyiban hoz változást, hogy akkor minden lélek ismét tulajdon testébe öltözik, és lényegileg csak ettől az időtől kezdve válik az összes érdem és érdemtelenség befogadására képes alannyá.
    A kárhozottak szenvedései nem enyhülnek: ugyanannak az egyénnek bűnhődése az örökkévalóságon keresztül nem változik. A kárhozottak Istennek külön engedélye nélkül semmit sem vehetnek tudomásul, ami itt a földön történik; és teljességgel bizonytalan, sőt valószínűtlen, hogy Isten ilyen engedélyt ad. Ugyanezt kell mondani arra a régi hiedelemre, hogy bizonyos időkben csökkennek vagy éppen szünetelnek a kárhozat kínjai: Húsvét hajnalán, szombaton vagy vasárnap, amikor a szent nyugalomból és szentmisékről valami áldás kiterjed rájuk is. Ezek valótlanságok, melyeket csak a jámborság sugallt és amelyeknek a hit forrásaiban nincs alapjuk. A kinyilatkoztatás legkisebb kétséget sem hagy afelől, hogy aki egyszer átlépte az istenellenesség és Isten-harag birodalmának határát, annak kívül kell hagynia minden reményt.
     A szerk. megjegyzése:
a) A pokolban nincs enyhület (sem Húsvétkor, sem szombatokon), mert a kárhozat épp a Megváltásból való önkizárás, az említett kegyelmek pedig, Jézus Krisztus Keresztáldozatának gyümölcsei!
b) A jámborság diktálta enyhületi lehetőségek, valójában a tisztítótűzbeli lelkekre vonatkoznak, melyet sokan kevernek a pokol szenvedéseivel!  
c) A páli kijelentés, hogy majdan „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28), nem a pokol cáfolata, hiszen a kárhozat helye épp attól az, hogy az Életen (Istenen) kívül van, mely az örök halál állapota (vö 2Kor 2,16)!

Schütz A.: DOGMATIKA, Szent István Társ. Bp. 1937 kiadása nyomán

A kárhozat kínjai 2

     Az érzésbeli kínok létezését az Írás egyértelműen tanítja: Az Üdvözítő tanítása szerint ott jajgatás, sírás és fogak csikorgatása lesz; a kárhozottak a külső sötétségre vettetnek, hol férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik. Ahhoz nem fér kétség, hogy a Szentírás a kárhozat tüzében összpontosítja és szemlélteti mindazokat a büntetéseket, melyek érzés, kínzatás jellegűek.
     És itt a teológia sokat vitatott kérdése, miképp kell érteni a pokol tüzét? A szentatyák állásfoglalása e tekintetben nem mindig határozott és nem egyöntetű. Többen a tüzet főként a lelkiismeret furdalásaként értelmezik. Sokkal határozottabb Nagy Szent Gergely, aki szerint a kárhozat tüze anyagi tűz, jóllehet más tulajdonságai vannak mint a földi tűznek: éget, de nem éget el és nem világít. A skolasztikusok egyértelműen anyagi tűzről beszélnek és hivatkoznak Szent Gergelyre, akinek e tárgyban külön kinyilatkoztatást tulajdonítanak. A férget mindannyian átvitt értelemben magyarázzák.
     Mindazáltal biztos, hogy a kárhozat tüze nemcsak átvitt, valós értelemben vett tűz (pl. a lelkiismeretfurdalás-, a szégyen- és belső elégedetlenség tüze), hanem valóságos értelemben vett tűz, fizikai ágens. A Szentírás is egyértelműséggel valóságos tűzre gondol, de megerősíti ezt észbeli megfontolás is, miszerint a pokol tüze fizikai hatékonysággal olyan kínokat kelt a lélekben, minők az égés fájdalmai a testi lényben. Tehát nem maga a tűz fizikai érintése váltja ki a kínokat, hanem a gondolata és intenciós hatása általában.
     Szent Tamás alighanem helyes úton jár, amikor úgy véli, hogy a kárhozat tüze elsősorban az ördögnek és az ő angyalainak készült; ámde szellemi lényeket az anyag magától csak intenciós ráhatás révén kínozhat, vagyis azáltal, hogy elméjüknek és akaratuknak tartalmat nyújt. Minthogy azonban ez a tűz testi lényeknek (a kárhozott embereknek) is van szánva, fizikai-kémiai ingerhatással is kell rendelkeznie.
     A kárhozat szenvedésének két fő mozzanata közül az elvetésnek van elsődleges és alapvető jelentősége. Isten nélkül élni és örökre szent haragját érezni, cél és remény nélkül örökre hányódni, oly súlyos dolog, hogy maga az Isten-nélküliség a szenvedés lényege, tehát maga a kínok semmit sem csökkennének, ha ki is aludna a pokol tüze! Mindazáltal az érzésbeli kín szervesen kiegészíti az elvetés kínját.     XVI. Benedek pápa, Róma egy északi elővárosában tartott miséjén kijelentette, hogy a pokol márpedig létezik, a bűnösök pedig tényleg az örök kárhozat tüzében égnek.
A pápa, aki korábban a katolikus dogmarendszerért felelős egyházi testületet vezette, a bűnbocsánatot nevezte a keresztény vallás alapkövének. Ugyanakkor, mint mondta, a kereszténység nem kötelező, valójában "ajándék, egy üdvös ajánlat az emberiségnek".

Schütz A.: DOGMATIKA, Szent István Társ. Bp. 1937 kiadása nyomán

A kárhozat kínjai 1

     Szent Tamás mélyen járó fölfogása szerint a kárhozat nem egyéb, mint a bűn legbensőbb mivoltának kibontakozása és végső gyümölcseinek megérlelése. A bűnben ugyanis az ember a teremtmények kedvéért elfordult Istentől; amit maga akart, azt megkapja a kárhozatban, még pedig teljességében, leplezetlen mivoltában és végső következményeiben. Elfordult Istentől, tehát Isten nélkül kell élnie és ez az elvetés kínja. Isten helyett a teremtményekben kereste életének célját és tartalmát; tehát Isten áldása a számára átok és kín lesz. Az Üdvözítő szavai: «Távozzatok tőlem átkozottak, az örök tűzre!» (Mt 25,41)
     Az elvetés a kárhozottak első és alapvető szenvedése. «Távozzatok», ezt a szót kell először hallaniok. Nem ismerlek titeket, honnét valók vagytok; félre tőlem mindnyájan, ti gonosztevők. Ennek értelmében a kárhozottak ki vannak zárva Isten színelátásából; és mivel a jelen üdvrendben csak természetfölötti végcél van, ki vannak rekesztve Isten bárminő bírásából.
Ez pedig büntetés, sőt az összes lehetséges kínok és büntetések közül a legnagyobb.
     a) Mert a szellemi teremtménynek legmélyén gyökerező létigénye Istenben élni; az egyetlen léttartalom, mely végleg ki tudja elégíteni: a föltétlen igazság, melyen megnyugszik örökké kutató elméje, a tiszta és teljes jó, melyet boldog célhoz jutással átölel lelke. Ha ettől elesett, elesett létének és tevékenységének természetszerű léttartalmától, s nem ér nyugvóponthoz legmélyebb igyekezete. Az örök homályban tapogatózó, a soha ki nem elégülő sóvár vágy, a törtető, de semmit el nem érő akarat, a folyton fürkésző, de semmit meg nem oldó elme gyötrődése, a teljes értelmi és szívbeli üresség: mind csak rendkívül halvány színek az elvetés kínjainak ábrázolására.
     b) Akik személyes bűnökért kárhoztak el, azok számára az istenlátástól való elesés nem csupán a jótól való lemaradás, mint az eredeti bűnben megholtak esetén, hanem egyben Istentől való elrugaszkodás, állandó istengyűlölet, mert ez a bűnben való megrögződés eredménye. Tehát, amit a lélek természet szerint minden pórusával és minden rostjával áhít mint létének alapját és tevékenységének egyedül kielégítő tartalmát, azt egyben a legteljesebb gyűlölettel és ádáz dühösséggel eltaszítja magától, mint sok szerencsétlen idegbeteg végzetes módon az ételt, az orvost, az ápolót.
     Ha a földön Isten látásának vagy akárcsak természeti bírásának hiánya az istentelen emberre nézve nem is jelent állandó nagy kínt és bűnhődést, mégsem szabad feledni, hogy állapotunk próbajellegének megfelelően a jelen világ tartalmaz még jót (és rosszat is); itt a teremtés még nyújt Istenből valamit, ezért a földi vándornak pszichikailag lehetetlen teljesen Isten nélkül élni, még akkor is, ha szívében megtagadta. A másvilágon azonban a próba véget ért, a jó és rossz, az istenes és istenellenes tényezők, erők és irányok szétválasztása már teljes! A látszatokból kijózanodott bűnös lélek úgy látja, amint van, vagyis nem az Istent, hanem az istennélküliség sivárságát éli meg, teljes vigasztalanságában és reménytelenségében. Ez az elvetettség szenvedése, a pszichológia nyelvére lefordítva: a lélek őrjítően örök hazátlansága.

Schütz A.: DOGMATIKA, Szent István Társ. Bp. 1937 kiadása nyomán

A kárhozat dogmatikai valósága
 
     Akiket a különítélet halálos bűnben megátalkodva talál, örökké szenvedik a kárhozat kínjait. (Hittétel!!!)
A gnosztikusok és az újabb ortodox protestánsok egy része azt tanították, hogy az istentelenek valaha megsemmisülnek. A racionalisták, különösen a transzcendens evolucionizmus modern hívei (teozofisták, spiritiszták) sokan úgy gondolják, hogy a kárhozatban is van helye megtérésnek; sőt hogy valaha minden elkárhozott Istenhez tér; persze többnyire csak azért, hogy új próbánál újból elpártoljon. Az 543-i konstantinápolyi zsinat, a tételben kifejezett dogmát ünnepélyesen kimondotta a IV. Laterán-i és kivált a II. Lyon-i zsinat; «Akik tényleges halálos bűnben vagy pusztán eredeti bűnnel terhelten múlnak ki, azoknak lelke nyomban a kárhozatra jut, ahol azonban büntetésük nem lesz egyforma».
     Bizonyítás. Az ószövetség könyvei csak burkoltan juttatják kifejezésre azt az igazságot, hogy az istentelenek nem állhatnak helyt Istennel szemben. A prófétáknál biztosabb körvonalakban bontakozik ki a kárhozat tana: beszélnek az isteni harag örök tüzéről, forma szerint is: «Azok közül, kik a föld porában alusznak, sokan fölébrednek; némelyek örök életre, mások pedig hogy örök gyalázatot lássanak). Nincs tehát alapja az új racionalista vallástörténeti iskola ama tételének, hogy «az ószövetség nem ismer örök kárhozatot; azt a későbbi zsidóság a parszizmusból vette át». Ennek ellene mond, hogy az örök kárhozat az újszövetségnek egyik sarkalatos tanítása. Márpedig tanítása a lehető legvilágosabb és leghatározottabb. «Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült.» (Mt 25,41) De már előbb is gyakran szólott az olthatatlan örök tűzről, a gyehenna tüzéről (Mt 5,22) hol az istenteleneknek férge meg nem hal és tüzük ki nem alszik (Mk 9,48); óva int azoktól, akik mind a testet mind a lelket gyehennára vethetik (Mt 10,28); szól bűnről, amelyek számára nincs bocsánat sem a jelen sem a másvilágon (Mt 12,31-32). Ugyanezt nyomatékozza példabeszédekben: a balga szüzek kívül rekednek a menyegzős házon a külső sötétségben (Mt 25,10-12); a haszontalan szolga is oda kerül a külső sötétségre, ahol sírás leszen és fogak csikorgatása (Mt 25,30); beszél az aratásról, melyen a gazt tűzre vetik, és a meddő szőlőtőkéről, mely tűzre kerül (Jn 15,6). Ugyanígy tanítanak természetesen az apostolok. Szent Pál azt mondja: Akik nem ismerik az Istent és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának, ezeket a kárhozatban örök büntetéssel sújtja az Úr színe (2Tessz 1,7-9).
     Szent Péter írja második levelében: «Hiszen Isten még a vétkező angyaloknak sem kegyelmezett, hanem a pokol bilincseibe zárva a mélységbe taszította őket, hogy ott gyötörjék és fogva tartsák őket az ítéletre. És nem kegyelmezett a régi világnak sem, csak Noét, az igazság hirdetőjét mentette meg nyolcadmagával, amikor az istentelenek világára rázúdította a vízözönt. Szodoma és Gomorra városát is hamuvá égette, pusztulással büntette, példát állítva azoknak, akik gonoszul fognak cselekedni» (2Pt 2,4-6); «Vagy nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem részesülnek Isten országában? Ne ejtsétek tévedésbe önmagatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában» (1Kor 6,9-10). «A gyáváknak és a hitetleneknek, az elátkozottaknak, gyilkosoknak, paráznáknak, varázslóknak, bálványimádóknak és minden hazugnak osztályrésze a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz. Ez a második halál» (Jel 21,8).

Exkluzív interjút adott a 777-nek a  magyarországi látogatáson tartózkodó Maiduguri püspök.  A nigériai Oliver Dashe Doeme a Boko Haram poklából érkezett hazánkba, a terrorszervezet több ezer civilt ölt meg az elmúlt években, sokukat keresztény hitük miatt. A püspök hétfőn 17-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának dísztermében tartott előadást.

Ön egy olyan egyházmegyéből érkezett, amelyet gyakorlatilag porrá rombolt a Boko Haram terrorszervezet. Hogyan tudná illusztrálni a pusztítást?
     A Boko Haram filozófiájának alapja az, hogy a nyugati civilizáció és oktatás bűnös, káros. Ebben az az ironikus, hogy ettől függetlenül a nyugati vívmányokra alapozva végzik a tevékenységüket; telefont, internetet, modern eszközöket használnak. Szerintük a kereszténység is a nyugati világ importcikke, ezért legelőször keresztény testvéreinket támadták: otthonaikat, boltjaikat, iskoláikat. Megölik azokat, akik ellenállnak az iszlámra való áttérésnek. Erejüket az adta, hogy Nigérián belül és az országon kívül is sokan támogatták őket különböző formákban – sajnos még a haderő és a biztonsági szolgálatok részéről is. Ezért nagyon nehéz volt felvenni velük a harcot. A legsúlyosabb támadások 2014-ben voltak: huszonöt papot, kétszáz katekétát, nyolcvanezer katolikust űztek el otthonaikból. Az európai híradásokat is bejárta, hogy gyermekeket raboltak: ez a szörnyűség a mi egyházmegyénkben történt.
Elsődleges célpontot képeznek a keresztény férfiak, akiket megölnek, majd feleségeiket kényszerítik az iszlám felvételére. Emiatt sokkal több férfit öltek meg, mint nőt. Több mint ötezer özvegyről kell gondoskodnunk most az egyházmegyében, velük együtt pedig körülbelül tizenötezer árvánk van. Kétszáz templomunkat pusztították el, ahogy a szemináriumunkat is megtámadták, majd porig rombolták. A katekétákat képző intézményeinket, illetve azt a két kórházat, amelyet szerzetesek működtettek, szintén. Mindezek ellenére az egyházmegyénk erős, mert a hívek hite kikezdhetetlen!

Mire támaszkodnak?
     Az erőnknek két forrása van: az Oltáriszentség és a Szűzanya tisztelete. Mária nagyon sokat segített nekünk, ezért sok olyan ájtatosságot tartunk, az ő közbenjárását kérve, ezt családi és egyházmegyei szinten is megtesszük. Az ima erejével sikerül visszaszorítanunk a terrorszervezetet, mára sokan visszatérhettek az otthonaikba. Most két feladat áll előttünk: az egyházmegye lelki és fizikai újjáépítése.

Egy érdekes történetet hallottam önről. Valóban megjelent önnek Jézus?
     Igen, egy jelenésben volt részem, épp a legnehezebb időkben, 2014-ben. Akkoriban kevés volt a remény. Akkor is, mint most, minden este azzal zártam a napomat, hogy visszavonultam a kápolnába és a rózsafüzért imádkoztam. Amikor fölemeltem a tekintetemet, Jézust állt az oltár mellett, egy kardot tartott a kezében. Megkérdeztem; „mi ez, Uram?”. Ő közelebb jött hozzám és átnyújtotta a kardot, amit átvettem. A kard pedig átváltozott rózsafüzérré a kezemben. Jézus háromszor azt mondta: „a Boko Haramnak vége, a Boko Haramnak vége, a Boko Haramnak vége”.
Aztán eltűnt. Nem volt szükségem segítségre, hogy megértsem: az üzenet arról szól, hogy a rózsafüzért kell többet imádkoznunk. Körlevelet írtam az egyházmegye híveinek és azóta is nagyon sokat mondjuk ezt az imát. Érezhető a Szűzanya közbenjárása – helyettünk vívja a harcot a terrorszervezettel, és meggyőződésem, hogy győzedelmeskedni fog. ­
A püspök, korábban a CNA-nek elmondta, hogy „az ima, különösen a Rózsafüzér az, ami meg fog szabadítani bennünket a gonosztól, a terrorizmus karmaitól, és mint látható, ez a módszer igenis működik."                                                                                                                       Forrás nyomán szerkesztett változat: https://777blog.hu/2017/07/17/jezus-azt-mondta-a-boko-haramnak-vege-exkluziv-interju-a-terror-poklabol-erkezo-puspokkel/

     A búcsúk elnyeréséhez az alábbi feltételeknek kell eleget tennünk:
1.) szentgyónás, szentáldozás, a pápa szándékára való imádság (pl. Hiszekegy, Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség).
2.) ígéret arra, hogy meg akarom tartani a Skapuláré Társulat kötelmeit.
     A Szent Skapuláré viselésének, ill. a Társulathoz való tartozásnak a feltételei:
1) Éjjel-nappal hordanunk kell!
2) Törekedni kell az állapotunknak megfelelő tisztaságban élni (vagyis az egyháziaknak az egyházi rendnek megfelelően, házasságban élőknek a keresztény házas-erkölcs kötelmei szerint, a nem-házasoknak pedig az előírt erkölcsi állapotban).
3) Rendszeres szentségi élet.
4) Bensőséges Mária-tisztelet.
5) El kell imádkozni a skapuláré felvételekor a kármelita atya által megszabott imát a kármelita rendért, továbbá a felajánló imát (ld. alább!), vagy más máriás imádságot (pl.: elmélkedés, zsolozsma, rózsafüzér)! Nem a mennyiség számít, hanem az odafigyelés!
6) Törekedni kell a kármel szentjei életének és tanításainak a megismerésére.
7) Ajánlott tartózkodni szerdán (kármel böjtje), pénteken és szombaton a húsételektől.
8) Meg kell ünnepelni július 16-át, lehetőség szerint Kármelita templomban!
9) Lehetőség szerint kapcsolatot kell tartani a kármelita atyákkal, vagy a Skapuláré Társulat tagjaival (esetleg imaközösségben).
10) Aki viseli a vállruhát, az élet minden területén köteles tanúságot tenni arról, hogy Miasszonyunkhoz tartozik! XV. Benedek pápa 1914-ben mondott szavai szerint: „Legyen közös nyelvetek az Evangélium szava, és közös fegyveretek a Kármelhegyi Szűz skapuláréja, amelyet mindegyiketeknek viselnie kellene, amely éppen a halál utáni pártfogás egyedülálló kiváltságának örvend!”
     A Szeplőtelen Szűz ígérete alapján a skapulárét hűséggel viselő lélek halála utáni első szombaton kiszabadul a tisztítótűzből. Ennek egyik oka, hogy a skapuláré felvételével bekerülünk a Kármel nagy családjába, ahol minden érdem közös. Ne felejtsük, hogy imáinkkal, áldozatainkkal, életünkkel mi is gyarapíthatjuk a Kármel kegyelmi kincstárát! (Lásd még az előző napi posztokat: http://szeretetlang.blog.hu/2017/07/16/karmelhegyi_boldogasszony_unnepe 

http://szeretetlang.blog.hu/2017/07/17/a_karmelita_skapulare_es_a_tarsulat_i_resz

Egy tábornok jelentése a pokolról

     Röviddel az 1812-es napóleoni hadjárat előtt. Nagyapám, Rostophine gróf mesélte. Két jó ismerőse, gróf Orloff és V. tábornok barátok voltak. Nem csak vitézségükkel tűntek ki a társaságban, hanem istenkáromlásukkal is.
     Egyik este a két barát, akik – mindketten Voltaire követői voltak – együtt mulattak féktelen ivászatukban. Duhajkodásuk közben a vallásról és a pokolról kezdtek el gúnyolódni. „És ha véletlenül mégis van valami a lepel másik oldalán?” – vetette fel a gróf. „Jó!” – válaszolta V. tábornok, „kettőnk közül az első, aki odajut, visszajön, hogy a másikat figyelmeztesse. Rendben?” – „Kiváló ötlet!” – válaszolta Orloff és mindketten becsületszavukat adták a megállapodáshoz.
     Néhány héttel ezután kitört azon nagy háború. Az orosz hadsereg hadba vonult, és V. tábornok parancsot kapott az azonnali elutazásra. A tábornok két vagy három hete volt már Moszkvától távol, mikor egy kora reggeli órában, miközben nagyapám éppen borotválkozott, felrántották szobája ajtaját és Orloff gróf állt ott, köntösben, papucsban, kócosan, zavarodott tekintettel és sápadtan, mint egy halott. „Maga az, Orloff? – szólt nagyapám meglepetten. – Mi történt magával?” Orloff gróf, nagy nehezen szólalt meg: „azt hiszem, megőrülök, mert V. tábornokot láttam épp az imént!” – „Ezek szerint visszajött?” – „Dehogy jött!” – válaszolta Orloff, a kanapéra vetve magát, fejét két kezébe fogva, „méghogy vissza? Hiszen ez az, ami megőrjít!”
     Nagyapám nem értett semmit. Megpróbálta megnyugtatni a grófot. „Mesélje el szép lassan!” – mondta neki. Orloff gróf valamelyest összeszedte magát és a következőt mesélte el: „Kedves Rostophine, már vagy három hete, hogy V. és én megesküdtünk egymásnak, ha valamelyikünk előbb hal meg, az visszajön a másikhoz elmondani, hogy mi van odaát. Nos, ma reggel már régóta ébren feküdtem ágyamban és eszem ágában sem volt a barátomra gondolni. Egyszerre azonban hirtelen félrerántotta valaki az ágyam függönyét és ott látom, két lépéssel magam előtt V. tábornokot, sápadtan, jobb kezét a mellén tartva. Ezt mondta: ‘Van pokol és én benne vagyok, és eltűnt'. Azonnal ide rohantam. Azt se tudom, hol áll a fejem, meg egyáltalán, mit tartsak felőle!?”
     Nagyapám próbálta a grófot nyugtatgatni, ahogy csak lehetett. Beszélt hallucinációról, rémálmokról vagy hogy tán mégis aludt. Ezekkel és más banalitásokkal igyekezett a felzaklatott gróf kedélyét csillapítgatni.
     Nos, tíz-tizenkét nappal e különös esemény után, egy futár meghozta V. tábornok halálhírét. Ugyanazon a nap reggelén, amikor Orloff gróf látta és hallotta őt, azon órában a tábornok felderítésre ment, hogy az ellenség állásait kikémlelje. S ekkor váratlanul mellbe találta egy golyó és azonnal meghalt!
„Van pokol, és én benne vagyok!” – Lám, itt van valaki, aki „visszajött onnan”. (Mgr. de Ségur írása nyomán)
Forrás 

     Szent Hedvig királynőről elmondható, hogy egész életével éltette és máig élteti Lengyelországot.
Nem véletlen, hogy életcélját jelképező szimbólumként a két egymásbafonódó MM betű lett, az evangéliumi Mária és Márta betűi. Mária, mint az imádság, és Márta, mint a tettek jelképe.
     Hasonlóan Árpád-házi Szent Erzsébethez, ő is a szegények, a betegek, az árvák és az özvegyek istápolója lett. Vagyonát, örökségét a szegények között osztotta szét és alapítványt hozott létre a krakkói egyetem részére. Ékszereit is felajánlotta e célra.
     Európa minden országában nagyrabecsülés és tisztelet övezte és közismert volt uralkodónői bája és szépsége.

     Már életében szentként tisztelték Hedviget, gyűrűjét az érseknek adta, mint ereklyét.
     Huszonöt évesen egy koraszülött kislánynak adott életet, aki háromhetesen a Mennybe ment, ám néhány nap múlva az édesanya is követte.
A szomorú hírre félreverték az ország minden harangját. Ravatala előtt egy hónapig, emberek sokasága fejezte ki mély ragaszkodását.
Temetése augusztus 15-én, Szűz Mária mennyvételének ünnepén történt.
Virághegyek borították a helyszínt, és sírjánál hosszú évekig döbbenetes csodák sorozata történt.
Boldoggáavatásán az a Karol Wojtila bíboros munkálkodott, aki II. János Pál pápaként szentté is avatta 1997-ben.
     Magyar nemzetünk számára is örök példa Szent Hedvig, nemcsak, mert ereiben Árpád-vér is folyt, hanem azért, mert küldetése, életszentsége, keresztény hite, erkölcsi tartása és szeretete máig követendő népeinknek. Szent Hedvig királynő saját vallomása szerint sok álmatlan éjszakát töltött a Wawel-i fekete feszület előtt, hogy "mindent alaposan átgondoljon" és világosságot merítsen döntéseihez. "Fac quod vides" hallotta Megfeszített Mesterétől "Tedd, amit látsz! Szemléld az én megfeszített Szeretetemet és tudni fogod, mit tégy!"
     Az ezredéves magyar-lengyel kötődés jeleként 1998. február 24-én Franciszek Macharski krakkói bíboros-érsek személyesen hozta el Szent Hedvig gyűrűsujj-ereklyéjét, amelyet az egri Minorita templomban őriznek.
Szent Hedvig 2006 óta a Dunakanyar védőszentje. Ünnepe: július 18.

Kérjük Árpád-házi Szent Hedviget – mint az államfők védőszentjét ‒, hogy segítse meg hazánk és Európa vezetőit a krisztushit és a béke megőrzésében! Szent Hedvig, könyörögj értünk! Amen.

A Skapuláré Társulathoz való tartozás feltételei
     Már Stock Szent Simon életében megalakult az úgynevezett „skapuláré rend”, más néven Skapuláré Társulat. Nemsokára nagy és kiemelkedő személyiségek vették fel Mária Vállruháját, de viselik a társadalom minden rétegében. Kiragadott példaként említhetjük: Szent Lajos francia királyt és családját, Deák Ferencet, Mindszenty József hercegprímást, Erzsébet asszonyt a Szeretetláng kiváltságoltját, vagy Szent II. János Pál pápát is!
     Az idők során praktikus okokból a világi hívők kisebb vászondarabka formájában hordják a vállruhát, amelyet szintén átvetve viselnek. Ebben a formájában két barna szövetdarabkából áll, melyet két zsinór vagy szalag köt össze. Általában kép is van a szövetdarabokon: az egyiken a Kármelhegyi Boldogasszony, a másikon pedig Jézus Szentséges Szíve látható. 1900 óta X. Pius pápa engedélyezte a skapuláré helyettesítését egy éremmel, melynek egyik oldalán szintúgy Jézus Szentséges Szíve, másik oldalán a Kármelhegyi Boldogasszony ábrázolása látható.
     Fontos tudni, hogy skapuláré feladására csak kármelita szerzetes jogosult, de az ő felhatalmazásukra más pap is megteheti. A (már rendesen felvett), de elvesztett skapuláré pótlása már bármelyik pap megszentelése után hordható!
     A legújabb rendi megkötés szerint ún. Csodásérem nem adható fel Skapuláréként, jóllehet a jelképi kikötéseknek megfelelne, hiszen az egyik felén a Szűzanya, a másikon Jézus Szentséges Szíve ábrázolása található!
     A személy, a skapuláré felvétele által a Kármelita Rendhez társul, azon belül a Skapuláré Társulathoz tartozik. A Társulathoz való tartozás, nem azonos a Kármelita Harmadrenddel (Világban élő Kármeliták)!
     A skapuláréhoz kötött búcsúk:
     Részleges búcsú
A Skapuláré ill. Érem kegyes használata (pl. egy gondolat, egy fohász, egy érintés, egy csók...), mely szövetségünket erősíti a Boldogságos Szűzzel és Istennel, részleges búcsúval jár! Ennek értéke annak arányában emelkedik, hogy ki-ki a jámborságnak és buzgalomnak milyen mértékével rendelkezik.
     Teljes búcsú
Elnyerhető a Skapuláré legelső felvételének napján, Kármelhegyi Boldogasszony (júl. 16.), Stock Szent Simon (május 16.), Szent Illés próféta (júl. 20.), a Gyermek Jézusról nev. Teréz (okt. 1.), Avilai Szent Teréz (okt. 15.), kármelita Mindenszentek (nov. 14.), Keresztes Szent János (dec. 14.) ünnepén. (Lásd még a 16.-i posztot! http://szeretetlang.blog.hu/2017/07/16/karmelhegyi_boldogasszony_unnepe ) (folyt.)

Szent Elek élete 2

     Egy vasárnap, mise után a templomban szózat hallatszott az égből, mondván: „Keressétek meg az Isten emberét, hogy imádkozzon Rómáért!” Keresték, ám nem találták sehol, ekkor újra felhangzott: „Euphemianus házában keressétek!” Megkérdezték Euphemianust, ő azonban semmiről nem tudott. Ekkor Hononus császár Ince pápával együtt a nevezett férfiú házához sietett. Az egyik szolga odalépett urához, mondván: „Nem a mi zarándokunk-e az, aki a lépcső alatt lakik?” Odafutott hozzá Euphemianus, és holtan találta. Orcája úgy ragyogott, mint egy angyalé. El akarta venni tőle a papiruszt, amit a kezében tartott, de nem tudta kivenni belőle.
Szólt tehát a császárnak és a          pápának. Azok beléptek hozzá, mondván: „Bár bűnösök vagyunk, de a birodalom kormányzásának terhét viseljük, add hát ide nekünk a papiruszt, hadd tudjuk meg, mi van ráírva.” A pápa odalépve kivette kezéből az írást. A pápa felolvastatta a néptömeg és az apa színe előtt.
     Szent Elek szülei ekkor hallván, hogy nem ismerték fel saját fiukat megszaggatták ruháikat és így jajongtak: "Jaj nekünk, miféle vigaszt találhatnánk ezután? Te láttál minket szerencsétleneket, könnyeket ontani, és nem fedted föl kilétedet; a szolgáid csúfot űztek belőled, becsméreltek és ütlegeltek, s te tűrted. Sírjatok velünk mindnyájan, akik itt vagytok, mert tizenhét évig a házunkban volt, mégsem ismertük föl!”
     Ekkor a város közepére vitték Isten emberét, akit az egész város keresett. Mindenki a szenthez sietett. Ha egy beteg megérintette az rögtön meggyógyult: a vakok visszakapták látásukat, a nyavalyatörősök megszabadultak, s minden beteg meggyógyult, amint a testhez ért. A császár pedig, látván ezt a csodát, a pápával együtt, maguk vették vállukra a koporsót, hogy a szent test őket is megszentelje. Ekkor a tömeg miatt csak nagy keservesen tudták elvinni Szent Elek testét a Szent Bonifác vértanú templomhoz, ahol hét napon át dicsőítették Istent. Arannyal, gyöngyökkel, drágakövekkel ékes sírhelyet készítettek, melyben nagy tisztességgel helyezték el. A sírboltból pedig oly édes illat áradt, hogy mindenki azt hihette, drága fűszerekkel van telve. Elek július 17-én hunyt el, az Úr 398. esztendeje táján.

     A Szent Bonifác Bazilika egyik oltára mögötti falmélyedésben őrzik a lépcsőt, amely alatt Szent Elek 17 éven át élt, valamint a szülői ház nyolcszögletű kútját. (Lásd lent!) A Bazilikában található még Szent Elek csodálatos Mária ikonja, melyet Edessából hozhatott magával. Az érdekesség az, hogy ez a kép, vagy másolata a barokk korban   ismeretlen körülmények között, Nagyszombat városába is eljutott, ahol a hagyomány szerint 1708-ban könnyezni kezdett. 
     Magyarországra Szent Adalbert hozta el Szent Elek tiszteletét. A szent példája hatással volt Szent Imrére és fogadalomtételére is.
Attribútuma: zarándokbot. - A rézművesek és az utasok védőszentje. Ünnepe a Keleti egyházban február 11 és március 17. (temetésének napja), Nyugaton február 17 és július 17. Forrás felhasználásával!

Egy híres tudós jelentkezik a pokolból

     Szent Brúnó, a karthauzi rend megalapítójának életében (még civilként) volt egy esemény, mely a világi élettől való elvonulására indította. A szóban forgó eseményt a tudós bollandisták (a szentek életével foglalkozó tudós jezsuita atyák) alaposan tanulmányoztak, és a történelmi hitelesség összes kritériuma szerint még a legszigorúbb kritikával szemben is megállja a helyét. Az esemény Párizsban világos nappal játszódott le, több ezer tanú jelenlétében. A részleteket kortársak jegyezték fel. Ezenfelül a történtek (mint említettük) még egy új szerzetesrend alapításához is vezetett.
     Párizsban 1082-ben meghalt egy híres egyetemi tanár, Raymond Diocres. A tudóst mindenki csodálta. Ezen a temetési szertartáson jelen volt a kor egyik kiváló tudósa, az említett Brúnó négy kísérőjével. A holttestet a Notre Dame mellett a kancellária nagy termében ravatalozták fel, melyet hatalmas tömeg vett körül. A kor szokása szerint a holttestet egy egyszerű vászonlepellel terítették le. Abban a pillanatban, mikor a halotti zsolozsma azon részét kezdték el énekelni, mely így kezdődik: „Responde mihi – válaszolj nekem, mily nagyok és mily sokszámúak vétkeid”, a lepel alól egy síron túli hang szólalt meg és az összes jelenlevő e szavakat hallotta: „Isten igazságos ítélőszéke elé idéztek.” A közelállók azonnal a ravatalhoz rohantak, felemelték a leplet, de a halott mereven, feküdt élettelenül. A félbeszakított szertartást újra folytatták, de a jelenlevők továbbra is döbbenten és a félelemtől reszketve álltak. Újra elkezdték az officiumot és újra elértek ahhoz a bizonyos sorhoz: „Válaszolj nekem.” Ezúttal a halott minden szem láttára felült és az előzőnél még erősebb, még érthetőbb hangon ezt kiáltotta: „A lehetőséget elvesztettem, mert Isten igazságos ítélőszéke előtt már nem lehet bűnbánatot tartani”, majd élettelenül visszahanyatlott.
     Az emberek riadalma tetőpontjára hágott. Az orvosok ismét megvizsgálták a holttestet és újra megállapították a halált. A holttest hideg és merev volt. Senkinek nem volt mersze a szertartást folytatni és az officiumot a következő napra halasztották. Az egyházi méltóságok nem tudták, mitévők legyenek. Egyesek azt vélték: „Ez egy elkárhozott, nem méltó az Egyház imáira.” Mások úgy vélték: „Mindez kétségtelenül ijesztő ugyan, de végül is, nem leszünk-e mindnyájan megidézettek és aztán megítéltek Isten igazságos ítélőszéke előtt?” A püspöknek is ez volt a véleménye, így másnap ugyanabban az órában újra megkezdték a halotti szertartást.
Brúnó és kísérői, csakúgy, mint előző nap ott voltak, s ezúttal az egész egyetem és egész Párizs ott szorongott velük a Notre Dame-nál. Az officium tehát újra elkezdődött. A bizonyos sornál: „Válaszolj nekem”, újra felegyenesedett doktor Raymond teste és leírhatatlan iszonyattal, mely az összes jelenlévőt a rémülettől megbénította, ezt kiáltotta: „Isten igazságsága előtt sorra megláttam súlyos bűneimet, amelyeket életem folyamán gőgösen elkövettem. Életemben elutasítottam Isten irgalmasságát, és bűneimet nem bántam meg. Ezek a súlyok a kárhozatba rántották lelkemet!”, majd visszahanyatlott és mozdulatlanná vált.
     Ezúttal nem volt több kétség. Erről a nyilvánvaló és borzasztó csodáról már tanakodni sem volt többé szükség. A káptalan püspöke parancsot adott, hogy a holttestet ott helyben fosszák meg jelvényeitől és kitüntetéseitől.
     Ott a nagy teremből való távoztában határozta el az akkor 45 éves Brúnó visszavonhatatlanul, hogy elhagyja ezt a világot. Kísérőivel a Grenoble melletti Grande-Chartreuse magányában kereste az elvonultságot, hogy biztosan munkálkodhasson üdvözülésén, hogy így nyugodtan készülhessen fel Isten ítéletére.
E történetből tapasztalatot kaphattunk egy elátkozottról aki „visszajött a pokolból”, de nem azért, hogy azt elhagyja, hanem, hogy a kárhozat lehetőségéről és helyéről megkérdőjelezhetetlen bizonyítékkal szolgáljon.
(Forrás  http://www.katolikus-honlap.hu/0701/bucsu.htm)

     Nagy Lajos királyunknak két szép leánya volt, Mária és Hedvig. A király halála után a magyar trónt Mária örökölte. A kassai privilégiumnak megfelelően a lengyel trón is Máriára szállt volna, ám a lengyelek ragaszkodtak a királynő Krakkóban való tartózkodásához, amit magyar királynőként nem tudott biztosítani, így végül Hedvig (1374–99) örökölte a lengyel trónt.
     Hedviget ‒ aki később az uralkodók védőszentje lett – 1384-ben úgy kenték fel, mint az uralkodókat. Királyként említik az oklevelek is, mivel a kor hivatalos nyelve a latin, nem tett különbséget királynő és királyné közt.
     A 174–180 cm magas, vékony, magyar-lengyel-anjou származású gyönyörű szépségű hölgy csodás lelki életet élt, ám már négyéves korától el volt jegyezve az ausztriai II. Lipót fiával, Vilmos herceggel. Tekintve, hogy Lengyelországot állandóan veszélyeztették a pogány litvánok seregei, kapóra jött, amikor fejedelmük, Jagelló 1385-ben házasságkötési ajánlattal jelentkezett Hedvig udvarában.
     A királynő két feltételhez kötötte válaszát, az egyik a litván nép kereszténységre való áttérése, a másik, hogy IX. Bonifác pápa felbontsa a Vilmossal meglévő jegyességét!
Hedvig égi jelként fogadta, hogy mindkettő megvalósult, olyannyira, hogy Jagelló keresztapja maga a pápa lett, akitől az Ulászló nevet kapta!
     Ezzel az 1386-ban megkötött friggyel, Lengyelországban két király uralkodott Hedvig és Ulászló. Annak ellenére, hogy külön irodáik és külön pecsétjeik voltak, az állami dolgokról közös okmány készült.
Hedvig lett a litvánok keresztény hitre térítésének igazi pártfogója, aki az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozta férje meglehetősen világias, erőszakos módszereivel szemben. Egyben az ő személyével kezdődött Lengyelország legragyogóbb korszaka.
     Hedvig 1397-ben a krakkói egyetemen teológiai fakultást állíttat fel, melyhez híres professzorokat hívatott, miáltal Krakkó európai hírű lett. A tudósok munkáját sokra becsülte, támogatta és védelmezte. Lengyelre fordította a Szentírást és néhány szent életét.
     Hedvig érdeme, hogy Szűz Mária nevét elültette népe szívében, és hogy az Istenanyát Lengyelország Királynőjének kérte fel, miáltal népét megerősítette bensőséges hitében. (folytatása következik!)

Részlet Dr. Gloria Polo Ortiz, Akit villámcsapás ért c. megrázó tanúságtételéből:

     A bűnök – kedves testvéreim –, nyomokat hagynak a lelkünkben. Ezek a nyomok megbélyegzik a lelkünket, mint sebek, égési hólyagok és formátlan lyukak. A legszörnyűbb felfedezés az volt számomra, hogy a borzalmas bűz belőlem árad. Mennyi pénzt adtam ki életemben illatszerekre, légfrissítőkre, mert gyűlöltem a kellemetlen szagokat. Megállapítottam, hogy a sok szörnyű bűnöm nem a lelkemen kívül volt, hanem a bensőmben, a lelkemben és onnan árasztotta kibírhatatlan bűzét. Mindjárt láttam egy démont, egy csúnya bestiát, aki az én bűneim bélyegét viselte. Ahogyan anyám az Úr fényes ruhájába volt öltözve, úgy öltöztetett be engem egy bestia, fekete szemeteszsákba. És ez maga volt az ördög. Ebben az állapotban jutottam el egy mocsárvidékre, ahol sokan nyakig süllyedtek a lápba és nyögtek.
     Azt láttam, hogy ez a láp a bűnös szexuális kapcsolatok és perverziók magömléseiből áll, amiért mi emberek a földön felelősek vagyunk. Azt a nemi aktust, amely szentségi házasságban történik Isten megáldja. Ebben az életre szóló kapcsolatban maga Isten van jelen, mint harmadik. A szeretet, mellyel minden házastársi együttlét meg van áldva s meg van nemesítve. A szentségtelen szexualitás csupán szórakozás, önkielégülés, egoizmus. Ezért szenvednek ezen emberek az ingoványban, amelyet ők maguk okoztak féktelen szenvedélyükkel. Mindenki, aki házasságon kívüli, bűnös nemi aktust folytat, ebbe a büdös ingoványba kerül és kimondhatatlanul szenved miatta és végtelenül szégyelli magát tettei miatt. Ebben a lápban egyszer csak felfedeztem apámat, aki nyakig ült a bűzlő masszában, ez fájdalom volt számomra s hangosan felkiáltottam: „Apám, mit csinálsz te itt?” Ő, síró hangon válaszolt: „Lányom, ó lányom! A házasságtöréseim és a hűtlenségeim súlya süllyesztett ide.”
    Ha egyszer ezt önök is átélik, talán emlékezni fognak ezekre a szavakra. Azt tudom mondani, hogy a legfájdalmasabb, látni a szerető Istent, aki egész életünkben mellettünk van és állandóan keres, hogy üdvözítsen. Mennyire szenved Isten a bűneink miatt. Ott mutatták meg milyen sokan imádkoztak értem, hány pap és hány apáca fáradozott azon, hogy jó útra térjek. Pedig, hogy megvetettem ezeket az embereket! Közönséges megjegyzésekkel illettem e szent életű, áldozatos embereket. A túlvilágon egész életünket, mint egy nyitott könyvet látjuk majd, ahol minden pillanatunk fel van jegyezve. Nemcsak a szavaink, hanem még a közben gondoltak is! Ó, bizony elborzasztók a szavaink s gondolataink különbsége, melyeket ott tisztán láthatunk.  Elkövetett bűneink nemcsak a saját, hanem környezetünk számára is következményekkel járnak, mint romlott gyümölcsök, a környezetük egészséges gyümölcseit is megfertőzik, romlásnak indítják. Nagy fájdalom számunkra a másik világban, ha látjuk, hogy bűneink nemcsak nekünk okoztak kárt, hanem a környezetünk széles körében is romboltak, s megmérgeztek mindent. Sajnos a bűneink ártalmas következményei legelőször közvetlen környezetünket éri, a családunkat és gyermekeinket!

Szent Elek élete 1

     Elek (Alexius) Euphemianusnak, egy igen előkelő római férfiúnak, a császári udvar első emberének fia volt, aki mint prefektus istenfélő és könyörületes ember volt, aki nap, mint nap három asztalt teríttetett a szegényeknek, árváknak, özvegyeknek és zarándokoknak.
     Felesége, Aglaes hasonlóan istenfélő és jámbor asszony volt. Gyermektelenek voltak, de az Úr, könyörgésükre egy fiúgyermekkel áldotta meg őket; ekkor fogadalmat tettek, hogy önmegtartóztatásban élnek. A fiúcskát a szabad tudományokban nevelték. Miután serdülőkorba jutott, a császári házból választottak egy leányt számára, akivel össze is házasodott, ám a nászéjszakán szent Elek istenfélelemre kezdte oktatni jegyesét, és a szűzi tisztaság megtartására biztatta, majd aranygyűrűjét és övének csatját őrizetére bízva: „Vedd és őrizd meg, amíg Isten jónak látja. Az Úr legyen miközöttünk!” Ezt követően némi pénzt magához véve a tengerhez sietett és hajóra szállt.
     Edessa városába utazott, ahol a mi Urunk Jézus Krisztusnak egy olyan képe van, melyet nem emberi kéz festett a gyolcsra (Manopellói Kendő - ld. lentebb!) Itt, mindenét szét-osztotta a szegények között, Isten szeretetéért koldus lett, Isten Anyja, Mária templom előcsarnokában.
     Szülei bánkódtak fiuk eltűnésén, és a világ minden tája felé szétküldték szolgáikat, hogy kutassák fel. Néhányan közülük Edessa városába érkeztek. Elek megismerte őket, azok viszont nem ismerték fel, s a többi koldussal együtt neki is adtak alamizsnát. Ő elfogadta, s Istennek hálát adva így szólt: „Hálát adok néked, Uram, hogy alamizsnát fogadtattál el saját szolgáimtól.”
     Visszatérve a szolgák jelentették, hogy sehol sem találják. Anyja az eltűnésének napjától fogva a szobája padozatára leterített zsákon virrasztott, és panaszosan fogadkozott: „Itt gyászolok mindaddig, míg vissza nem kapom fiamat.” Elek mátkája pedig azt mondta anyósának; „Amíg nem hallok legdrágább jegyesemről, mint az árva gerlice, veled maradok.”
     Elek tizenhét évig élt az említett előcsarnokban, imádságban. Ekkor a Boldogságos Szűz képe így szólt a templom őréhez: „Vezesd be Isten emberét, mert méltó a mennyek országára, s az Úr Lelke van rajta. Az ő imádsága, mint a tömjén, száll fel az Úr színe elé.” Az őr nem tudta, hogy kiről van szó. Ekkor ismét megszólalt: „Az, aki kint ül az előcsarnokban.” Erre az bevezette Eleket a templomba. Ezt hamarosan mindenki megtudta és tisztelni kezdték, ő azonban a dicsőség elől menekülve visszatért a szülői házba.
Atyját kérte, hogy fogadja be szegényei közé, ő azonban mivel nem ismerte fel, a lépcsőfeljárat alatt adott neki menedéket. Ő pedig az imádságnak szentelte magát, testét böjttel és virrasztással sanyargatta. A ház szolgái gyakran kicsúfolták, sokszor a fejére öntötték a mosogatóvizet, sokat sértegették, de ő mindvégig nagyon béketűrő volt. Végülis 17 éven át élt atyja házában így, ismeretlenül. Érezvén halálának közeledtét, papírt és tintát kért, s életét írásba foglalta. (folytatás holnap!) Forrás felhasználásával!

"Bevittelek benneteket a Kármel földjére, hogy annak gyümölcsét és legjavát egyétek" (Jer 2,7).

     A Kármelita Rend, bizonyos értelemben a legősibb szerzetesi közösség, hiszen eredetüket az ószövetségi Szent Illés prófétára vezetik vissza, aki Krisztus előtt a 9. században élt. Abban a korban, Isten büntetéseként hosszú szárazság pusztított és a próféta imádkozott Isten könyörületéért. Amikor Illés a társával Elizeussal a Kármel hegyéről reménykedőn tekintettek az égre, a tenger felett egy "lábnyomnyi" kis felhőt láttak, amely végül elhozta a megmentő esőt. A kicsiny felhőben a Szűzanya előképét látták (amiként Ő az emberiség mostani reménye is).
     Illés próféta a Kármel hegyén mutatta be égőáldozatát, hogy a pogány papoknak bebizonyítsa, az Úr az egyetlen és Igaz Isten (1Kir 18,44).
     A hagyomány szerint Illés óta éltek itt remeték, tanulmányozva az Írásokat, aszkézisben és imában szolgálták Istent, és imáikban a leendő Messiás Édesanyját a boldog Asszonyt tisztelték! Illés prófétát szellemi atyjukként tisztelték és tulajdonképpen ők voltak az első Mária-tisztelők.
     A szétszórtan élő remetéket, Berthold (+1195) keresztes vitéz gyűjtötte először össze és számukra szabályt (Regula Primitiva) a jeruzsálemi pátriárka Szent Albert adott 1208-ban, "Mária testvéreinek rendjeként" említetve a közösséget.
     A 13-14. században a szaracénok elől menekülni kényszerültek, így kerültek Európába, ahol azonban a szétszórtságukban szűnni látszott a közösségük.
Angliában Stock Szent Simon (egy faodúban élő remete) a Kármelhegyi Szent Szűzhöz, a Boldogasszonyhoz fordult, hogy a Kármelita Rendet ne hagyja elveszni, és védelmének adja valamilyen különleges jelét. Erre az imára jelent meg neki 1251. július 16-án (vasárnap) az Istenanya, és átnyújtotta neki a vállruháját (skapuláréját) ezekkel a szavakkal:

„Fiam, fogadd rended e skapuláréját jeléül azoknak a különleges kiváltságoknak,
melyeket én neked és a Kármel gyermekeinek megszereztem.
Aki ebben a kegyelmi ruhában hal meg, az megmenekül az örök tűztől.
Ez az üdvnek jele, védőruha a veszedelmekben, különleges béke és különleges védelem biztosítéka. Ígéretem kiterjed a tisztítótűzben szenvedőkre is! Aki vállruhámat állandóan viselte életében, ahhoz a halálát követő szombati napon angyalaimmal leszállok a tisztítótűzbe, hogy kiszabadítsam onnan őket!”
(Jóváhagyások: XXII János pápa 1322. márc. 3. és V. Pál pápa 1613.febr.15.)

     Szent Simon örömmel vette át a skapulárét és azonnal gondoskodott elterjedéséről. A pápa ennek hatására újfent megerősítette a rendet. Ezután a Kármelita Rend gyorsan virágzásnak indult Európában. Mikor Stock Szent Simon 1265-ben meghalt, a fiatal szerzetes közösség már 40 kolostort és remeteséget számlált.
A kármeliták a július 16-át 1377-től ünneplik, melyre pápai jóváhagyást V. Sixtustól kaptak 1587-ben, majd az emléknapot (ünnepet) XIII. Benedek 1726-ban kiterjesztette az egész egyházra. (folyt.)                                             Kármelhegyi Boldogasszony, könyörögj értettünk!

Részlet Dr. Gloria Polo Ortiz, Akit villámcsapás ért c. megrázó tanúságtételéből:

      Ezek a szörnyű sötét alakok körülvettek és egyértelmű volt, azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. El se tudják képzelni azt az ijedtséget, borzalmat és rettenetes felismerést, hogy az intelligenciám, jogi ismereteim, az akadémiai címem, egész tudományom, észbeli képességeim és társadalmi helyzetem semmit sem számítottak. Teljesen értéktelenek lettek. A bűnök tehát lehúznak a mélybe, egészen a hazugság atyjához. De ha mi sajnálatos mulasztásainkat és bűneinket (amiért a sátánnak kell fizetnünk), a Bűnbánat Szentségében Isten elé visszük (még a földi életben), akkor Isten fizet meg értük helyettünk! Gondoljanak bele! Jézus a saját vérével és életével fizetett a Keresztfán. És bizony minden alkalommal így van ez, ha vétkezünk. Ő, megszabadított a pokol kínjaitól, amit mi érdemeltünk ki, és amiért tartozásunk lenne a bűnök tulajdonosának. Jézus Krisztus megváltott minket. Jogot adott nekünk Országához, az Ő életéhez, mert Ő minket Isten gyermekeivé tett.
     És akkor jöttek ezek a sötét alakok, hogy engem, mint tulajdonukat elvigyenek. Láttam őket, amint kijöttek a műtő falából. Sokan voltak, és hirtelen vettek körül. A tekintetükből gyűlölet, ördögi gyűlölet áradt, mert lélektelenek és belül teljesen kiégettek. Megborzadtam s rettegve értettem meg, hogy értem jöttek, hiszen az ő tulajdonuk vagyok! Ez világos volt előttem! El akartak vinni. El tudják képzelni a félelmemet? Színtiszta horror volt! Szellemi testem forogni kezdett a földön és menekülni kezdtem. Az anyagi testemre vetettem magam, mert a testembe akartam visszabújni, de az már nem fogadott be. Szörnyű félelemmel küszködtem. Lelkemmel futni kezdtem és menekülni. Nem tudom, hogyan, de átjutottam a falon. Nem akartam mást, csak elrohanni, s egy ugrással a semmibe kerültem. Egy alagút belsejébe jutottam, amely hirtelen odakerült és lefelé vezetett. Először még volt egy kis világosság. Olyan látvány fogadott, mint egy lép és olyan nyüzsgés volt benne, mint egy méhkaptárban.
     Sok-sok ember volt ott, öregek, férfiak és nők, hangosan kiabáltak, durván, vad sörénnyel, csikorgatták a fogaikat. Megállás nélkül mozgattak lefelé, egyre lejjebb húztak a földbe, hiába próbálkoztam mindinkább kijutni. Egyre kevesebb lett a fény, s addig csúsztam ebben az alagútban, míg teljesen sötét nem lett. Tehetetlen voltam. Olyan sötétségbe kerültem, amilyen a földön nincs, emberi szavakkal nem lehet leírni. El tudják képzelni, milyen öröm ért, amikor még a fényben láttam az édesanyámat. Ő egészen világos volt. Már évekkel ezelőtt meghalt. Egyszerre megértettem, hogy ezek a fehér ruházatok, amilyennel anyám, mint a nap, fel volt öltöztetve, azok mind a szentmisék voltak, melyeken részt vett földi életében. Nem volt lehetőségem anyámhoz menni és nála egy pillanatig is maradni. Védtelenül merültem bele a sötétségbe, amelyhez hasonló nincs. A föld legsötétebb éjszakája is déli világosság ehhez képest. De ott ez a sötétség szörnyű fájdalmat, horrort, szégyent okoz. Minden rettenetesen bűzlik. Egyre több ijesztő alakot és lényt lehetett látni olyan csúfakat, hogy el se tudjuk képzelni. (folyt!)

Aki látta a poklot

     Részlet Dr. Gloria Polo Ortiz, Akit villámcsapás ért c. megrázó tanúságtételéből, melyben beszámol a pokol torkából való visszatéréséről. Egy katolikus újságíró feljegyzéséből: 1995-ben villámcsapás érte. Csak átmenetileg tartották fenn életfunkcióit gépileg, mert elégett testrészei és belső szerveinek státuszából reális volt az orvosi vélemény, hogy menthetetlen. A szíve valóban le is állt és lelke elhagyta a testét. Egyik pillanatban még a kórterem egy pontjáról figyelte az orvosok újraélesztő próbálkozásait, majd egyszerre ismeretlen világba lépett, ahol szóltak hozzá és ő is beszélt rokonaival, majd felismerte az Úr dicsőséges jelenlétét. De nemcsak érzékelte Isten valóságát, hanem hallotta, amint az Úr számon kéri tőle szeretetlen életét. Ott és akkor szembesült leélt életének bűneivel és a másokban okozott lelki rombolás felelősségével. Teljes intellektusával megélte a kárhozat realitását, mint az igaztalan és szeretetlen földi élet igazságos következményét. Isten irgalmasságát egy ismeretlen szegény ember őérte felajánlott böjtje, imádsága és a lelki üdvéért befizetett szentmiséje esdette ki számára, aki újsághírből értesült a ritka és tragikus balesetről. Az Úr visszaküldte a földi életbe, hogy tegyen tanúságot a földi élet felelősségéről. Következik az ő tanúságtétele:
    Hallgassák csak, mi történt! Amikor ebben a borzalmas helyzetben voltam a kórházban, elképesztő rémület tört rám! Egyszerre csak azt látom, hogy valóban vannak démonok, akik most eljöttek, hogy magukkal vigyenek! A valóságban láttam magam előtt ezeket a félelmetes ördögöket. Nem olyanok voltak, mint amilyeneknek a földön elképzeljük, hanem sokkal borzalmasabbak! A tekintetük szörnyen ijesztő volt és mérhetetlen gyűlölet sugárzott a szemükből. Megértettem, hogy adósuk vagyok. Azért jöttek, hogy behajtsák rajtam az adósságot, mert elfogadtam a bűnre való ajánlatukat. Ezért fizetnem kell és az ár én magam vagyok örök életemmel. Eladtam a lelkem az ördögnek, mert így-úgy üzleti kapcsolatba kerültem vele. Szörnyű volt a tudat, hogy a bűneimnek ilyen végzetes következményei vannak. A bűnök a Sátán tulajdonai, nem adja ingyen, fizetni kell értük. Minden embernek tudatában kéne lennie ennek! Egyszerre csak minden bűnöm, amit az utolsó szentgyónásom óta elkövettem, életre kelt. A bűneinkért fizetni kell, nem csak a földi lelkiismeret furdalással, a belső békénk elvesztésével, egészségünkkel, de fizetnünk kell az örök életünkkel! Ha törzsvásárlók lettünk a Sátán szupermarketjében, akkor már mindig csak az ő boltjában vásárolunk (és egyre többet!), mígnem a saját lelkünkkel fizetünk. Az övéi leszünk, elzálogosítva nála örök lelkünket. Nyilvánvalóvá vált, az ördög legnagyobb trükkje, hogy megpróbálja elhitetni, hogy ő egyáltalán nem is létezik, és én bedőltem ennek! (folyt!)

Szent Fausztina naplójából 2

     Ma egy angyal levitt a pokol mélyére. Ez nagy kínok helye. Hatalmas nagy a térsége. A szenvedések fajtái, melyeket láttam, a következők: az első kín, mely a poklot alkotja – Isten elveszítése, a második – a szüntelen lelkiismeret-furdalás, a harmadik az, hogy a lelkek sorsa itt már sohasem változik meg. (160) A negyedik kín – a tűz, amely átjárja a lelket anélkül, hogy elpusztítaná. E szörnyű szenvedés tisztán lelki tűz, amit Isten haragja gyújtott lángra. Az ötödik – az állandó sötétség és az iszonyú, fullasztó szag. Bár sötét van, az ördögök és az elkárhozott lelkek kölcsönösen látják egymást, látják mások és a maguk gonoszságát. A hatodik fajta szenvedés – a sátán szüntelen társasága, a hetedik – a szörnyű kétségbeesés, a gyűlölet Isten ellen, istenkáromlások, átkok, gyalázkodások. Ezek azok a fájdalmak, melyeket az összes kárhozott lélek közösen szenved. De ezzel nincs vége. Különleges lelki fájdalmak is léteznek, nevezetesen az érzékek kínjai. Amivel az egyes lelkek vétkeztek, az által szenvednek leírhatatlanul irtózatos módon. Rettenetes barlangjai és mélységei vannak a gyötrelemnek, ahol az egyik fájdalom különbözik a másiktól.
Látva ezeket a szörnyű gyötrelmeket, meghaltam volna, ha Isten mindenhatósága nem tart fenn. A bűnösöknek tudniuk kell, hogy az egész örökkévalóságon át (161) az által az érzékük által fognak gyötrődni, amellyel vétkeztek. Isten parancsára írok ezekről a dolgokról, hogy egyetlen lélek se mentegethesse magát azzal, hogy nincs pokol, és nem volt ott senki, nem lehet tudni, mi van ott.
  Én, Fausztina nővér, Isten parancsára jártam a pokol szakadékaiban, hogy hirdessem és tanúsítsam a lelkeknek, létezik a pokol. Az ördögök nagyon gyűlöltek, de Isten parancsára engedelmeskedniük kellett nekem. Amit leírtam, az csak gyenge árnyéka a valóságnak, amit láttam. Egyet megjegyeztem: a legtöbb ott szenvedő lélek olyan, aki nem hitte el, hogy van pokol. Midőn magamhoz tértem, nem tudtam a rémülettől rendbe jönni, annyira lesújtott a lelkek szenvedése. Ezért még buzgóbban imádkozom a bűnösök megtéréséért. Szünet nélkül könyörgök értük Isten irgalmához. Ó, Jézusom, inkább haldokolnék a legnagyobb kínok között a világ végezetéig, mintsem megbántsalak a legkisebb vétséggel! (Napló 741)

A bővebb kifejtését, lásd:

http://szeretetlang.blog.hu/2017/05/15/fatima_a_vegso_idok_profeciaja_11_resz_julius

Szent Fausztina naplójából 1
  
      Az egyik nap két utat láttam: az egyik széles, homokkal és virágokkal teleszórva, tele örömmel, zenével, s más kellemes dolgokkal. Az emberek táncolva, szórakozva mentek ezen az úton -- úgy értek az Út végére, hogy észre sem vették. De ott egy rémséges mélység tátongott előttük, nevezetesen a pokol torka. A lelkek vakon hullottak a mélységbe, ahogyan mentek, úgy estek is bele. Oly sokan voltak, hogy nem lehetett megszámlálni őket. Láttam egy másik utat is, vagy inkább ösvényt, mert keskeny volt. Tövisek és kövek borították, az emberek könnyes szemmel haladtak rajta, sok szenvedésben volt részük. Egyesek megbotlottak a köveken, de rögtön felkeltek és tovább mentek. Az út végén csodás kert virult, mely a boldogság minden fajtájával volt beterítve. Minden ide igyekvő lélek bejutott a kertbe. Már az első pillanatban elfelejtették minden szenvedésüket. (Napló 153)
      Egyszer így szólt hozzám az Úr: ,,Jobban megsebeznek a kiválasztott lelkek apró gyarlóságai, mint a világban élő lelkek bűnei. (...) A nekik adott kegyelmekért sok hálátlanságot kapok, ezzel táplálják állandóan szívemet ezek a választott lelkek. Szeretetük langyos. Szívem nem bírja ezt elviselni. Rákényszerítenek, hogy eltaszítsam őket magamtól. Mások nem bíznak jóságomban, nem akarják megismerni a velem való édes bizalmasságot szívük mélyén; valahol a távolban; keresnek engem, ahol nem találnak rám. Ez a jóságom iránti bizalmatlanság bánt legjobban. Ha halálom nem győzött meg benneteket szeretetemről, akkor mi győzhet meg? Gyakran halálosan megsebez egy lélek, s ilyenkor senki sem tud megvigasztalni.
Arra használják fel kegyelmeimet, hogy megsértsenek. Vannak lelkek, akik megvetik kegyelmeimet, s szeretetem többi jelét. Nem akarják meghallani hívásomat, s a pokol szakadékába rohannak. A lelkek ily elvesztése halálos szomorúságba süllyeszt. Ebben az esetben nem tudok segíteni a lelkeken, bár Isten vagyok, mert megvetnek engem. Szabad akarattal vannak felruházva, s így megvethetnek vagy szerethetnek engem. Te, irgalmasságom sáfárja, hirdesd az egész világnak jóságomat! Ezzel megvigasztalhatod szívemet.'' (Napló 580)

A három fatimai pásztorgyermek

     A Boldogságos Szűz fatimai üzenete három különböző részből áll. Az első a pokol víziójával kapcsolatos, a második rész a Szent Szűz Szeplőtelen Szívének tiszteletére vonatkozik. A fatimai üzenet harmadik részét pedig, a köznyelv "harmadik fatimai titoknak" nevezi.
     A pokol látomása. Ez a vízió 1917. július 13-án történt. (A Szűzanya 1925. dec. 10-én kérte Lúciától az első titok felfedését Pontevedrában. A látnok erről értesítette is gyóntatóját, de a helyi püspök csak 1939. szeptember 13-án, tehát tizennégy évvel később hozta nyilvánosságra.)
     A Szűzanya megjelenése után rövid párbeszéd hangzott el, majd meglepő dolog történt. Idézzük Lúcia nővért: "Ezen szavakat mondva (ti. a Szent Szűz) újra kitárta karjait, mint az előző hónapokban. Mintha valami fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel. Mintha átlátszó, izzó fekete és bronzszínű emberi alakok lettek volna. A tűzben ide-oda úszkáltak. Belsejükből füst és láng tört ki... Közben fájdalmukban és reménytelenségükben sikoltoztak és nyögtek. Minden undorítólag hatott ránk. Nagyon megrettentünk... Az ördögök úgy néztek ki, mint utálatos, ismeretlen állatok, ijesztő és szörnyű formájuk volt, de azok is átlátszók és feketék voltak. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott... Azután felemeltük tekintetünket a Szűzanyához. Jósággal és szomorúsággal telve így szólt hozzánk: ‘A poklot láttátok. Ide kerülnek a szegény bűnösök lelkei. Isten meg akarja alapítani a földön Szeplőtelen Szívem tiszteletét, hogy megmentse őket. Ha megteszitek, amit nektek mondok, sok lélek megmenekül és béke lesz."
     Nem véletlenül kérte a Szűzanya, még az augusztus 19-i jelenésnél: "Imádkozzatok sokat, nagyon sokat! Mert sok lélek a pokolba kerül, mivel nincs aki imádkozzon és áldozatot hozzon értük!" Ezzel a kijelentésével felhívta figyelmünket, nem csak a kárhozat veszélyére, hanem az egymás iránti kollektív felelősségre is! Tehát nem csupán a saját üdvösségünkön kell munkálkodnunk, de még csak nem is a szűkebb szeretteinkén, hanem – bármily furcsán hangzik is –, az egész emberiségén!!!
A Szent Szűzanya, ezen szándékát erősítette meg a Szeretetláng üzenete kérésében: "Minden Hozzám intézett imához, fohászhoz fűzzétek hozzá a könyörgést: Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! Mert ez az a fohász, mely a sátánt megvakítja!" (A "megvakítása" alatt értsd: tehetetlenné tétele, "fejének eltiprása".)

     Megértettem, hogy amint a Mennyországban Isten közvetlen színelátása mindenkit boldoggá és áldottá tesz, addig a pokolban Lucifer ‒ az ördögi szörny rémisztő látványa ‒ borzaszt és kínoz minden lelket. A reményt és Istent örökre elveszítve, átkozódnak és káromolnak mindent és mindenkit.
     Ó ez mi? Megkérdeztem az angyalokat, és ők ezt válaszolták nekem: ez az Örökkévalóság, az idők végezetéig. Ó, Istenem! Nem tudok semmit mondani,arról, amit megtanultam és megértettem, mert szavakkal nem elmondható és nem elmagyarázható. Akkor megláttam, hogy egy párna volt Lucifer lába alatt, egy nagyon nagy, szakadozott párna. Ebben a démoni vallások vezetőinek és elvadult követőiknek a lelkei voltak.
Minden egyes lélek a másiktól szenvedett, egymást átkozzák és úgy tűnt nekem, hogy a jelenlétem rettenetesen kínozta a démonokat és az összes lelket a pokolban.
     Amit én elmondtam, az mind semmi a pokol valósághoz képest, melynek kínjait nem lehet megérteni, sem felfogni emberi ésszel, de főleg a végeláthatatlanságát!
Nagyon jó volt, hogy minderről megbizonyosodtam, mert ezután még inkább, minden erőmmel törekedni fogok a tökéletességre, abban is, amiben eddig hanyag voltam. A pokolban van egy hely mindenkinek és én láttam az enyémet!
     Ezután a látomás után Veronika áldozatként ajánlotta fel önmagát az Isteni Igazságszolgáltatásnak: "Én Uram, Istenem! Felajánlom magam, hogy a pokol kapuőre legyek, s küldj nekem inkább több fájdalmat, kínt és nagyobb keresztet, csak oda senki be ne léphessen és el ne veszítsen Téged."
     A Szűzanya így okította Szent Veronikát: "Sokan nem hiszik el, hogy a pokol létezik, te pedig magad voltál ott, de tudd meg, hogy amit láttál az semmi a pokol valóságához képest." (Források az első részben!)

     "Hirtelen a pokol felnyílt és a kárhozottak sikolyait és siránkozó hangjait hallottam. Pokoli szörnyeket, kígyókat láttam, és pokoli bűzt meg rendkívül forróságot éreztem. A hely oly nagy volt, hogy lehetetlen felmérni, nem lehet látni sem az elejét, sem a végét. Viszont hallani lehetett sok istenkáromlást és átkot Isten ellen. Milyen szomorú. Milyen kínt okozott ez a lelkemnek. Most, hogy ott találtam magam egy sötét, mély, bűzös helyen, szörnyű vadállatok borzalmas hörgését és üvöltését hallva, iszonyatos mennydörgések, tűzvillanások és sűrű füst közepette, ez nagy félelmet és rettegést váltott ki belőlem. Közben, egyre csak láttam a megnyíló poklot és lelkek sokasága hullott bele. Ezek mind csúfak és feketék voltak és egyik a másik után zuhant bele a szakadékokba, melyekben csak tüzet és lángokat láttam.
     Egy hatalmas hegy tárult fel előttem, mely teljesen be volt borítva kígyókkal és hüllőkkel, irtóztató mennyiségben. Az volt az érzésem, hogy alóluk, mintha átkok és szörnyű hangok hallatszanának, és ekkor angyalaimhoz fordultam kérdőn, hogy mik azok a hangok, és azt válaszolták, hogy ott vannak a zavart lelkek, de ez a hely még a legelviselhetőbb. Ekkor hirtelen szétnyílt a hegy, és az egész tele volt démonokkal és lelkekkel! A lelkek összeragadtak, mintha egyek lennének, és így a démonok egyben láncolták őket magukhoz tűzláncaikkal. A démonokat és a lelkeket nem is lehetett megkülönböztetni egymástól. Leírhatatlan az, ahogyan láttam őket, és ennek borzalma a földön semmihez sem hasonlítható.
     Átszállítottak egy másik hegyre, ahol féktelen bikák és elvadult lovak tombolva rohangáltak, mintha dühös vérebek lennének. Az állatok szeméből, orrából és szájából tűz jött ki, fogazatuk éles volt, hogy mindent darabokra szaggassanak. Rájöttem, hogy a lelkeket tapossák és falják fel, mely sikerült is nekik, csakhogy nem hagyták abba, mert ez örökké tart. Aztán láttam más hegyeket is a legkegyetlenebb kínzásokkal, melyeket lehetetlen leírni, mivel ezt emberi elme fel sem foghatja.
     Ennek a helynek a közepén van egy magas, széles trón, amely démonok tömegéből képződik és ezen ül Lucifer. Itt a legkísértetiesebb a küzdelem, szörnyű és iszonyú. Ó, Istenem!
Milyen rémisztő látvány! Minden démoni ocsmányságnál rettenetesebb, mintha a Lucifer feje száz démon fejéből lenne, százszor akkora, mint a többi démoné, és minden egyes fej tele van hosszú tüskékkel, és valamennyi végén egy-egy bikafej nagyságú hatalmas szem, melyek a Pokol lángjainak tüzes nyilait lövellik szerteszét. És bár ez hatalmas térség, mégis telve a lelkek és démonok millióival, mindezt a látványt látják, teljes élességben és valamennyien ugyanúgy szenvednek Lucifertől. Ő mindenkit lát, és mindenki látja őt. (folyt.) (Források az első részben!)

     Giuliani Szent Veronika, 1839-ben XVI. Gergely pápa által szentté avatott szerzetes, aki 1660. december 27-én született a közép-itáliai Mercatellóban, hetedik gyermekként. Szülei Orsolya névre keresztelték. 7 éves volt, amikor édesanyjuk meghalt, ekkor érezte először a vágyat, hogy életét Krisztusnak szentelje. E hívás egyre erősebbé vált, mígnem 17 éves korában Cittá di Castelloban belépett a kapucinus szerzetesnők kolostorába. Életének további részét itt töltötte. A kolostor apátnője volt 1716-tól 1727-ben bekövetkezett haláláig.
A szerzetesközösségben a Veronika nevet kapta, ami azt jelenti: „igaz kép”. Nevének megfelelően Veronika valóban a keresztre feszített Krisztus valódi képévé vált élete során, a bűnbánaton, a misztikus élményeken, a belső szenvedéseken át.
     Giuliani Szent Veronika számos írását ismerheti az utókor: levelek, önéletrajzi adatok, versek, valamint naplója, amely az egyik legjelentősebb forrásnak számít élete megismeréséhez. A róla szóló tanulmányok 34 évnyi munka eredményeként, mintegy 22 ezer oldalnyi kéziratot tesznek ki.
     Giuliani Szent Veronika arra hív bennünket, hogy növekedjünk keresztény életünkben, az Úrral való egységben, a másokért való létben. Vegyünk részt a keresztre feszített Krisztus fájdalmas szeretetében a bűnösök megváltásáért, emeljük tekintetünket a Mennyek Országára, földi életünk végső céljára, ahol mindannyian együtt, örömben élhetünk Istennel. Arra hív bennünket, hogy nap, mint nap táplálkozzunk a Szentírás tanításával, amely segít meglágyítani szívünket és irányt adni életünknek. – fejezte be tanítását XVI. Benedek pápa 2010. december 15-i katekézisében.
     Holnappal két részes összefoglalót olvashatnak Szent Veronika pokolbeli misztikus utazásáról, melyet szentünk azért jegyzett fel, hogy tanúságot tegyen a földi élet végének szörnyű lehetőségéről! Giuliani Szent Veronikát az Ég Királynője és két angyal kísérte el.

Felhasznált források:
http://www.katolikus.hu/szentek/0709.html
http://www.magyarkurir.hu/hirek/megtalaltam-szeretetet-giuliani-szent-veronika
http://hu.radiovaticana.va/storico/2010/12/15/%E2%80%9Ea_hal%C3%A1l_nem_az_%C3%A9let_utols%C3%B3_szava%E2%80%9D_%E2%80%93_xvi_benedek_tan%C3%ADt%C3%A1sa_giuliani/ung-447177
http://digilander.libero.it/monast/inferno/inglese/luogo.htm
http://www.therealpresence.org/eucharst/misc/PHP/hell_sv_giuliani.pdf
http://www.mysticsofthechurch.com/2015/07/st-veronica-giuliani-extraordinary.html

Részlet Francesco Bamonte: MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

† Gaetano Bonicelli ‒ Siena emeritus püspökének előszavából (részlet)     ...Alaposabban olvasva az Evangéliumokat, nem kerülheti el a figyelmünket az isteni Mester állandó sürgetése. 

A démonoktól való szabadulást ugyanis az új evangelizáció egyik jelének tekinti, ahogyan az apostolok is. S Jézus nemcsak beszél a "gonosz lelkekről", hanem kifejezetten felszólít a kiűzésükre (Mt 10,8). A tanítványok pedig komolyan veszik a megbízást, s útjukról visszatérve így számolnak be: "Uram! Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben!" (Lk 10,17).
     A gonosz elleni harc az első keresztény nemzedékek katekézisének állandó részét alkotta. Szent Pál is beszél "a levegőben uralkodó fejedelmekről ... , amely most a hitetlenség fiaiban működik" (Ef 2,2). A Jelenések könyvének híres jelenetéből, a gyermeket szülő Asszony és az életére törő sátán közötti harcról szóló beszámolóból pedig megtudjuk, hogy az Asszony kerekedik felül, de a sárkány mégsem tágít, körüljár a világban, hogy tőrbe csalja a hívőket.
     A Szentírás ezen oldalait olvasva első következtetésként megállapíthatjuk, hogy újra kézbe kellene vennünk a démonológiát tárgyaló bibliai, teológiai traktátust. Felhígítottuk, hagytuk feledésbe merülni a katolikus tanításnak ezt a fejezetét, így sikeresen "megszabadultunk" az életnek ettől a ma már tarthatatlan, s mint mondják, mágikus és manicheista eredetű felfogásától.
     Mi lett az eredménye? Paradox módon oda jutottunk, hogy sok ember, miközben saját bevallása szerint nem hisz Istenben, a csillagokban keres útmutatást vagy a kártyavetés illúzióiban ringatja magát, így próbálja elhárítani a gonosz befolyást. Az "irracionalitás-függők" aránya egyre nő, sőt, mondhatni félelmetes. Gondviselésre semmi szükség, de a horoszkóp jöhet; az Egyház nem, a varázsló igen.
     Felvetődik bennem a kérdés, talán kissé megkésve, miért hagyja hidegen a püspököket és a papokat Jézus megbízása: "űzzétek ki a gonosz lelkeket" (a sátán birodalmához tartozó összes vacakkal együtt). Amikor valaki a véleményemet vagy a közbenjárásomat kéri, mert érzése szerint a gonosz áldozata lett, hajlamos vagyok kitérni a kérés elől és "szakértőhöz", vagyis ördögűzőhöz küldöm. Hála Istennek, vannak ilyenek, de valóban nyugodt lehet a lelkiismeretem?
     Gabriele Amorth atya szerint (akit egyöntetűen szaktekintélynek tartanak ezen a területen), az Egyházban legalább három évszázada nem igazán "menő" mélyebben feszegetni az Evangéliumok ezen témáit. S ezt én is megerősíthetem, ha visszagondolok a szemináriumban töltött időre. Jóllehet Szent János szerint: "ez az egész világ ... gonoszságban fetreng" (1Jn 5,19). 2000 év elteltével változott volna a helyzet? Változás természetesen lehetséges, ha "a világfejedelme" (Jn 14,30) ellen bevetjük a Jézustól kapott eszközöket. Első lépésként azonban tisztán kell látnunk a kérdésben. Ezek a sorok tehát egyfajta kései jóvátételt jelentenek számomra, azzal a megbízással szembeni gondatlanságomat próbálom orvosolni, amire papként az Úrtól küldetést kaptam. Ugyanakkor szeretném, ha ez a könyv jótékony provokációként hatna püspökök, papok, nevelők szemében egyaránt, hogy ne vegyék félvállról számtalan hívő ‒ vagy akár nemhívő, de gyötrődő ‒ ember, talán nem mindig kimondott, ám mégis megszenvedett kérését. A sátán első győzelme köztudottan abban áll, hogy meggyőzi az embert ‒ olykor kulturális álca ürügyén ‒ nemlétezéséről, ill. arról, hogy legjobb esetben is csak rosszalkodó gyermekek ijesztgetésére szolgáló bábfigura. Nem alaptalanul idézi fel Bamonte atya tanulmánya bevezetőjében a legfontosabb tanbeli hivatkozásokat. A Hittani Kongregáció egyik dokumentuma szerint azért nem születtek e téren dogmatikai meghatározások (definíciók), mert sem a hívők, sem az eretnekek soha nem vonták kétségbe az igazságot, mely szerint: "Azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa" (1 Jn 3,8). (Előszó-részlet vége!) 

A megtévesztő szellem és a megtéveszthető ember

     A megtévesztő szellem, három nagy szenvedélyre épít: a sikerre, a hatalomra és az érzékiségre. Ezekkel eredményesen elhiteti, hogy nincs pokol, nincs bűn, csak egy tapasztalásról van szó, amelyet át kell élni.
     Tény, hogy az örök büntetéstől annyira fél az ember, hogy szívesen elhiszi, ha annak ellenkezőjét bizonyítja valaki. (Ez pedig bizony megbízott tanítóink felelőssége is!)  Nem csoda tehát, hogy a kereszténységben még jónevű hittudósok egyike-másika is hitelt adott a különféle üdvösség-hipotéziseknek, figyelmen kívül hagyva a Biblia – egyébiránt félreérthetetlen – tanítását. És nem csodálkozhatunk e tévtanítások folyományán, ha a ma ezernyi kísértésnek kitett embere felveti a kérdést: "hogyan sújthat örök büntetéssel valakit az Isten, aki maga a szeretet és irgalom?"
     Általánosságban azt kell válaszolnunk, hogy a pokol azért vég nélküli, mert a súlyos bűnben meghalt ember bűne is vég nélküli! Nem kisebb, mint a Végtelen Fölségű Istent bántotta meg az, aki – életében elvetette a gyónást –, és halála után már nem élhetett a Bűnbánat Szentségével, mely kizárólag földi kiváltság! A pokol örökkévalósága nem annyira Istenen múlik, mint inkább azon az emberen, aki a jóvá nem tett sértésben konokul megmarad élete utolsó pillanatáig. És itt az utolsó pillanatig való konok állásponton van a hangsúly! Voltaképpen tehát a kárhozatot, nem megtorlásképpen rója ki az Isten, hanem az ember végtére is azt éli meg, amihez tudva és akarva ragaszkodott, amiben megátalkodott és amit maga szabadon választott.
     De miért nem akadályozza meg Isten, hogy bűnében megátalkodva haljon meg bárki is?
– Mert Isten kegyelme sohasem hat kényszerítő erővel és nem szünteti meg a személyes szabadságot! Mellesleg, a rossz úton haladó ember, számtalan alkalommal kap a jóra, a bűnbánatra való indíttatást, akár a környezetétől, akár a senyvedő lelkiismeretétől! A gőgös, szabad döntéseinek szuverenitását, vagyis önrendelkezésünket (szabadakaratunkat) tiszteletben tartja Isten akkor is, ha saját vesztünket okozzuk vele. (E blognak is az a célja, hogy felhívja a figyelmet, az alapos átgondolásra, a bűntől való óvakodásra, ill. a még időben való megtérésre és bűnbánatra! Merthogy csupán azt írom, ami mindannyiunk számára előre mondva volt!)

     Jakab apostol szerint az elhatalmasodó bűn „halált von maga után” (Jak 1,15). Az elhatalmasodó bűn természetes következménye az, amit az egyre nagyobb terephez jutó sátán művel az egyes ember, s az egész emberiség történetében. A sátáni rombolás tönkreteszi és pusztítja az embert és munkát, tönkreteszi és pusztítja a világot, végül pedig a megkötözöttség révén a kárhozat felé tuszkol mindenkit, akit csak tud. (Gyilkos az, és ordító oroszlán.) A lelkekért folytatott harca könyörtelen, szívós és kompromisszum nélküli, s ezzel a törekvéssel szemben tudatos és kemény harccal védekezhetünk. „Nem annyira a test és vér ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12).
     A (földi) büntetés a végső eszköz Isten kezében. Ha szóba kerül mint fenyegetés, netalán be is következik, akkor az az ember által előidézett kényszerhelyzet logikus következménye, amit „ökörlánccal” húzott magára (Iz 5,18). És mint már fentebb kifejtettem, a Bűnbocsánat Szentségét mellőző ember akár a testi-lelki pusztulást is magára vonhatja, sőt, örök boldogságát is elveszítheti. Az örök kárhozat, a „második halál” (vö. Jel 20,14; 21,8) kinyilatkoztatása világosan erre utal. (Ne kérdezzen rá a kedves Olvasó, hogy mi van azokkal, akik nem ismerik vagy nem ismerik el a Bűnbocsánat Szentségét!? – Én ennek megválaszolására nem vagyok kompetens, az azonban bizonyosan tény, hogy "nem válik előnyükre"! Ha pedig (őszinte) ismerethiányból kerültek ilyen élethelyzetbe, akkor a felelősségük is kisebb, hiszen a kárhozatos bűn elkövetésének alapkritériuma, hogy "tudva és akarva cselekedjék azt, Isten parancsa ellen"!)

A megtévesztő szellem és a megtéveszthető ember

     Az örök kárhozat dogmája ma szálka sok sanda-tekintetű ember szemében, de botránykő a gyönge lelkek számára is. Tehát, nemcsak a materialistákról van itt szó, akik nem akarnak tudni a síron túli létről, s mindent az érzékek mámorában szeretnének elhitetni magukkal. De sajnos, a vallásilag komolyan érdekelt emberek is gyakran, divatos és elvárt szempontokra való hivatkozással szállnak szembe a kárhozat tanával, a pokol valóságával. Mindezt annak ellenében, amit az Apostoli Anyaszentegyház kétezer év óta oly pontosan meghatározva tanít. Ó, a balgák akik úgy nyugtatgatják magukat, hogy "lehetetlen, hogy a kegyes Isten, gyarló emberek örök kínzásában lelné kedvét". – Ez így igaz! Mindazáltal, igazságos lenne-e a szabad akaratot ígérő Isten, ha a kárhozat lehetőségét elvenné azoktól, akik ehhez földi életükben mindvégig megátalkodottan ragaszkodnak? Ezt választották a lázadó angyalok és ezt választhatják a sátán eszméit követő konok emberek is! Véletlenül nem lehet elkárhozni!
     A kétkedő és tagadó gondolatokat a korunkban még mindig oly fertőző liberális véleményalkotás sugallja. Ennél fogva sokan, akik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel teszik túl magukat az igazság tárgyi tanúságain és azt hirdetik igaznak, ami nekik kellemes. Ennek pedig nem kizártak a következményei!
A szabadgondolkodó hipotézisekkel szemben, az igazság előtt meghajolni kész hívő lélek számára a kérdés meg kell, hogy legyen válaszolva azzal, hogy alig van még egy tétel, melyet az Üdvözítő oly világosan és ismételten ne hangsúlyozott volna, mint az emberre leselkedő végzetes veszély kerülését! "Vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben!" (1Pét 5,8-9) Ehhez a kétségkívül, természetfeletti harchoz adta segítségünkre a Szentségeket, melyek képesek felvértezni bennünket a Megtévesztő szellemek kísértéseivel szemben!
     A Szentírás tanítása, hogy a bűn nem az Isten által teremtett valami, nem a teremtés hibája és nem is az ember lényegéből fakadó hajlam. Bűnre hajló természetünk ugyanis; a bűn szerzője által „szerzett” örökségünk! Az Újszövetség különböző formában ugyan, de közel 150-szer említi a bűn szerzőjének nevét. Így Jézus Krisztus igehirdetéséből és a teljes kinyilatkoztatásból világosan kitűnik, hogy az ember történelmét s öröklétét alapjaiban fenyegető, személyiséggel bíró, ártó tényezőről van szó, aki „kezdettől fogva gyilkos, nincs benne igazság, a hazugság atyja” (vö Jn 8,44).
     Jóllehet a bukott angyalok Krisztus által legyőzetve végleg el vannak ítélve, de a végítéletig még nincsenek teljesen a kárhozat helyére, a pokolra zárva. Így tehát bejárják a földet és Isten időleges engedelméből sokféleképp beavatkoznak a világ folyásába és az emberi sorsokba. Az embernek nem szabad hiszékenykednie és óvatosan kell munkálkodnia életében: tehát eszmét-, vallást-, pártot- vagy embert körültekintően szabad követnie!
     Határozottan figyelmeztet a Szentírás is, hogy „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14), tehát a jó mögé bújva is tud tevékenykedni vagy akár hamis üzeneteket is sugall, sőt ez a félrevezetése igen hatékony! Gőgje és vehemenciája határt nem ismer, még Jézust is megkísérti (ld Lk 4,1-13), sőt hamis csodákra is képes (vö 2Tessz 2,9). „A sátán képes nagy és megtévesztő jeleket végbevinni” (Jel 13,13). Tehát józanok legyetek és vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben (1Pét 5,8-9).
     Az UFÓ jelenségek, az egyes varázsmesteri mutatványok és az éginek tűnő hamis üzenetek, mind a megtévesztő szellem, az ördögi tevékenység manipulációi!    

Nem misztérium, hanem törvényszerűség

     Amikor végignézünk a világon, vagy akár csak a saját bűneinken, sokszor azt kívánjuk, az ember bárcsak kevesebb felelősséget kapott volna önmagával szemben: hiszen a szabad akarat nagyszerű kiváltsága olykor elviselhetetlen súlyként nehezedik a vállunkra. "Bár kisebb teremtményei lennénk az Istennek!" Ám ez nem a mi döntésünk kérdése, hanem Isten ajándéka, miszerint a szabad akarat kinyilvánítása szerint juthatunk üdvösségre, Krisztus a mi Urunk által! A szabad akarat ajándéka tény, akárcsak az, hogy reggel felkelek az ágyból, vagy lustálkodom még. Isten is teremthetett volna kizárólag szabad akarat nélküli lényeket, pl. állatokat. Végső soron Isten számára az egész teremtés szükségtelen volt, de ő mégis megteremtette az embert SZERETETBŐL. Az pedig, hogy a földi nehézségek közt élünk, az is a szabad akaratból elkövetett eredendő bűn hozadéka! Tehát úgy a létezés, mint a szabad akarat ajándéka tiszta misztérium marad a számunkra.
Isten szabadnak teremtette az embert. Amikor döntött, hogy a rosszat megtiltsa vagy megadja a szabad döntés lehetőségét, Isten a szabadság mellett döntött. Ha nem dönthetnénk jó és rossz között, nem volnánk szabadok. Az állatoknak nem szabad akaratuk van, hanem csupán ösztöneik. Isten, a szabadság ajándékával messze az állatok fölé emelt minket.
     A pokol tehát egyáltalán nem misztérium: létezésének lehetősége szükségszerűen következik a szabad akarat realitásából, és ez belátható józan ésszel, akár a kinyilatkoztatás nélkül is. »A törvénynek ugyanis csak akkor van értelme, ha megszegését szankcionálják. A Szentírás és a magánkinyilatkoztatások üzenete sokszor hangsúlyozza: az Isten, aki "megbocsátó", "irgalmas", "könyörületes", "hosszan tűrő" és "végtelenül jó" (Neh 9,17), találékony szeretetében, a legvégsőkig elmegy, hogy a "szegény bűnöst" megmentse a magára vont büntetéstől. Arról azonban szó sem esik, hogy az Isten kiiktatná eszköztárából akár a legvégső büntetést is, mert ezzel ő maga nyitna kaput a szeretetével való visszaélésre. Az emberiség üdvözítésének szándéka komolytalan volna, ha a bűn büntetésével nem kellene számolni.« (Antalóczi: Jelenések, üzenetek és a jövő)
     Az előbbi okfejtésből eredően, noha minden egészséges gondolkodású embernek szívből utálnia kell az örök kárhozat gondolatát is, be kell látnunk, hogy amikor egy pokol nélküli világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk.
Ez a gondolat talán segít megnyugodnunk Mesterünk és Istenünk akaratában, Ő majd elrendezi a végső dolgokat, amelyek Őrá tartoznak, mi pedig foglalkozzunk a saját lelkünk tisztaságával, hiszen ez is épp elég nagy feladat.
(Posztom írásánál felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

Nemzetünk büszkesége
     Kultusza halála után hamarosan kifejlődött. Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté, mielőtt az Egyház hivatalosan megtette volna. Seregestől keresték föl sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is. A csodás gyógyulások híre gyorsan terjedt. A szent király ereklyéibe vetett bizalom egyre növekedett; szokássá vált, hogy itt döntsenek el nagy fontosságú pereket, és László oltára előtt tegyenek esküt. Itt tartották az 1134. évi nemzeti zsinatot, s itt döntötték el egy alkalommal a zágrábi püspök perét is. Ezek után az Egyház hivatalos lépése sem váratott soká magára.
     III. Béla király sürgetésére III. Celesztin pápa 1192-ben László királyt a szentek sorába iktatta. Sírját a procedúrára még abban az évben felbontották, ami akkor már Váradon volt. A kiemelt testet bíborszínű, nehéz selyembe takarták és gazdagon aranyozott ezüstkoporsóba fektették. Fejére drágaköves koronát helyeztek, kezébe arany királyi pálcát adtak.
     Az első díszes fejereklyetartó mellszobrot (hermát) 1192–1300 között készítették, amibe az állkapocs nélküli fej került, de ez a herma az 1406-os tatárjárás kapcsán kialakult tűzvész során elpusztult, „de a koponyarészt még füst sem érte”.
     1565. június 22-én az unitárius János Zsigmond fejedelem által vezetett váradi protestánsok szétdúlták a király nyughelyét az értékeket elrabolták és Szent László csontjait a sárba taposták. A gyalázat hírére Szegedy Benedek kanonok a helyszínre ment, s az ereklyék egy részét megmentette (az újonnan elkészült ezüst fejereklyét még 1556 előtt megmentették).
     Az 1565. évi protestáns dúlások következtében a herma az ecsedi várba, a protestánsok kezére került, akik gúny tárgyává tették („László fejét ti imádgyátok, Szépen ezüstbe befoglaltatoe...”), ám Naprághy Demeter erdélyi, majd győri püspök megváltotta.
     A szent lovagkirály hatása népe körében az idők folyamán csak növekedett, egyesek szerint még Szent Istvánét is felülmúlta. A nagyváradi székesegyház előtt állították föl híres lovasszobrát, a Kolozsvári-testvérek alkotását. Állítólag ennek mása a győri székesegyház hermája, amely fenséget, erőt, s egyúttal nyájasságot is sugároz; ez volna a szent király igazi arca. A mindig győzelmes ,,Bátor Szent László” lett a katonák védőszentje is.
Mi is kérjük őt hazánkért, népünkért:
SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!
/Több internetes forrásból, főként a www.katolikus.hu-szentek - felhasználásával szerkesztette H.Mária és e blog szerkesztője/

Büntetés vagy önítélet?

     Azt is érdemes tisztázni, hogy a tűz és a pusztulás nem az egyetlen evangéliumi kép a kárhozat helyére vonatkozóan. A pokol valószínűleg épp elég szörnyű állapot, ha ezek a földi szenvedésre utaló fizikai képek is leírják, ám ezeken túl – a szentek tanúsága szerint – még nagyobb szenvedés a legfőbb jó (az Isten) nélkülözése.

Úgy gondolom, hogy szabadságunkban áll oly módon elképzelni a poklot, mint az önmagunkra maradás, a magunkba zártság végtelen ürességét: hiszen a kárhozottak önmagukat választják Isten helyett, már életükben és az ítéletkor is. A pokolbéli magányra megfelelő kép lehet, a megátalkodott lelkek akarva-akart választása: az örök hervadás és az örök meghalás, az éltető Isten hiányában. De ebből eredően, felmerülhet egy újabb – kissé erőltetett – kérdés is: egy szerető Isten hogyan hagyhatja így magára a teremtményeit?
     Jézus, a pokolba kerülés módját kétféle módon érzékelteti: mintha ítélet volna és mintha a saját döntésünk volna. Miért ne lehetne mindkettő egyszerre, mint ahogy az is-is logikája annyiszor érvényesül a kereszténységgel kapcsolatban? Jézus felettünk való ítélete végsősoron jóváhagyja a saját ítéletünket Istenről: vagyis, hogy a földi életünkben a hitbeli Isten- és emberszeretet helyett a saját teóriánk szerinti önszeretetet választottuk.
     Isten igazságosságán tehát nem esik csorba, hiszen nem Ő kényszeríti ránk ezt vagy azt a választást, hanem az embernek megadja a választási lehetőséget, jóllehet a lélek azt fogja választani, amire egész életében igent mondott! Vagy mi mondjuk Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod, vagy ő mondja ugyanezt nekünk!
     A kákán is csomót kereső kötekedő, képes szemére vetni Istennek, hogy miért nem kényszeríti ránk a mennyországot kérés nélkül is? Ezzel azonban egy újabb problémát kreál a kérdező: ugyanis egy "diktátor Isten", aki ránk kényszeríti akaratát, a szabad akaratunkat vonná vissza (amit Ő adott), nem beszélve arról, hogy a pokol szenvedéseinél ezerszerte nagyobb kín lenne szembesülni azzal az Istennel, akinek Szeretetét és Őt magát megvetettük földi életünk során!
     Összességében tehát elmondható, hogy a megátalkodott lélek a maga szerinti lehető "legjobbat" éri el, amikor az örök kárhozat, Istentől való "szabadságát" választja! Mindezt annak folyományaként, hogy földi életében tudva és akarva elutasította Isten segítő kegyelmeit, ellene mondott az isteni Szeretet parancsának, és vétkeiben nem volt hajlandó bűnbánatot tartani! Elhihetjük tehát, hogy ők Istentől a szabad akaratuk szerinti legjobbat kapják, már amire alkalmassá tették magukat!
     Sajátságos az elgondolás, miszerint a pokol csak a mennyei nézőpontból pokol, de a kárhozott lelkek számára még mindig jobb, mint amilyen számukra a mennyország lenne. Így Isten igazságossága és jósága – végső soron –, minden teremtményén maradéktalanul beteljesedik.

(Posztom írásánál, felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

(Forrás nyomán: Szent László király és emlékezete népünk mondáiban – Windhager Kft. Decens Kiadó 34-35. oldal. Illusztráció: Nyíri Márton)

     Szent László királyunk dicsőséges híre és neve akkorra már széltében-hosszában elterjedt Európában Franciaország, Spanyolország, Németország, Anglia uralkodóinak körében. Ezek követeket küldöttek tehát, akik Bodrogon találták meg a királyt, amint a húsvét ünnepét ülte.
     Azok pedig azt hozták hírül Szent László királynak, hogy a nevezett királyok és fejedelmek semmit sem akarnának jobban, mint a mohamedánok ellen keresztes hadra menni a Szent Sír felszabadítása érdekében. Ennek okáért, ismerve László király hadvezéri voltát és lovagi erényeit, egy akarattal kérik, hogy vezesse őket és alattvalóikat, Jézus Krisztus seregeként a Szent Városba, Jeruzsálembe.
     Szent László kész is volt abba a városba menni, ahol Jézus Krisztus vére megváltásunkért kiontatott, kész volt arra, hogy saját vére kiontásával is azok ellen küzdjön, akik Krisztus keresztjének az ellenségei. Azonban váratlan betegség döntötte le lábáról, legendás testi ereje egyre csak fogyott. Összehívta tehát országunk főembereit, hogy bejelentse, elközelgett földi élete vége. Ezt hallván a sokaság, mely jelen volt, nagy sírásba és jajgatásba fogott, hogy mi lesz ezután szegény Magyarországgal, ha legsikeresebb védelmezőjét magához rendeli az Úr.
De a király nyugodt maradt, magához vette az Oltáriszentséget, amelynek erejében híven hitt és mosollyal arcán, boldogan tért meg az Istenhez, így veszett el akkor, mint mondják külföldön is, a Krisztus szentségére felesküdött európai lovagok és seregek legnagyobb reménysége.
     Siratták szegények és a gazdagok, az öregek és az ifjak, az áldott állapotban lévők és a szüzek. Siratta, akinek könnye volt, térdet hajtott életszentsége előtt, akinek térde volt. Sötét ruhába öltöztették még a kisdedeket is és három éven át nem táncoltak és mindenféle hangszert némaságra ítéltek, annyira gyászoltak.
     A nyári napok hősége miatt a tanácsosok azon tanakodtak, hogy a király testét Nagyváradra vigyék-e, ahogy meghagyta, vagy pedig helyben temessék el nagy pompával. Voltak, akik Fehéregyházát javasolták temetkezési helyül, mivelhogy az volt a közelebb.
     A nagy habozás közepette egy út menti csárdához ért a menet a király testével és még mindig nem tudtak dönteni. A fogadóban ilyen lelki állapotban ledőltek, hogy pihenjenek és a döntést azután hozzák meg. Az út fáradtságától és a király halála miatti szomorúságtól hamar elnyomta őket a jótékony álom. Ám, míg a vigasztaló alvásba merültek, a kocsi melyen a teste nyugodott, mindenféle állati vonóerő és segítség nélkül elindult a csárdától és ráfordult a helyes útra Nagyvárad felé.
     Felébredvén a halott király kísérői megrémültek, hogy a kocsit, a király testével együtt, semerre sem találták. Szerte futkostak a vidéken lovaikon, mígnem meglelték a Várad felé magától futó, önjáró szekeret, a király szent testével együtt. Látván a csodát, hogy tudniillik a hitvalló király szent testét isteni erő hajtja, nagy ujjongással a kocsi mögé sereglettek és most már habozás nélkül követték Szent Lászlót Nagyvárad felé, ahol a király legvégső nyughelyét rendelte.

A pokol doktrínája

     Manapság sajnos, igen ritkán hallani a pokolról szóló prédikációt. A nyilvánvalóan "modernkedő" közfelfogástól függetlenül a pokol létezése tény, nem valami teória és nem is spekuláció, hanem egyenes isteni Kinyilatkoztatás! Maga Jézus figyelmeztet bennünket – olykor igen erős képeket használva –, az evangéliumokban. Úgy érzem, kegyes és politikailag korrekt gondolkodóink, modernista teológusaink, valamint népszerűségre éhező papjaink különvéleménye semmit nem nyom a latban, ha maga a Mester szól: a pokol létezése valóságos!
     E tény elfogadása után viszont értékelnünk kell a sokakban felmerülő kérdés őszinteségét, hogy Isten jósága összeegyeztethető-e a pokol létezésével?
Két egyszerű megoldás kínálkozik: Isten irgalmas voltának a megkérdőjelezése, vagy a pokol létezésének elmismásolása – nos, mindkettő súlyos hitbeli tévelygés!
     A kérdés tehát az: hogy miként fogadható el az isteni szeretetből fakadó Kinyilatkoztatás alapján a pokol létezése? Úgy gondolom, hogy a dolog nyitja a szabad akarat valóságos szabadsága, vagyis annak lehetősége, hogy miért ne dönthetne bárki Isten ellen is – akár örökre? Elméleti síkon ennyi elég, hogy a pokol doktrínájának és Isten szeretetének a látszólagos ellentmondását feloldjuk: ha reális a szabad akarat, akkor pokolra is reális lehetőség nyílik és kész!
     De mire véljük a kemény és látszólag fenyegető figyelmeztetéseket?
     Ahogy sokan megfogalmazzák, az evangéliumok a pokol lángjaival ijesztgetnek minket. Ez a felvetés, meglehetősen buta és arrogáns, hiszen milyen alapon kifogásoljuk a Kinyilatkoztatást? Talán bizony, elavult és nem halad a korral? Márpedig "Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké." (Zsid 13,8)? Ugyanbizony Üdvözítőnk, vajon miért beszélt oly sokszor és ellentmondást nem tűrően a pokol szenvedéseiről? Miért hangsúlyozta volna annak realitását, hogy mi is oda kerülhetünk (!), ha nem kötődünk Hozzá, teljes szívünkkel és teljes elménkkel? Az Úr ezen egyértelmű figyelmeztetéseit a modernista teológusok hajlamosak elhallgatni!
     A kinyilatkoztatott igazság és a veszély valóságossága szemléltethető egy példán: ha ugyanis a pokol olyannyira valóságos, mint a száguldó kamionok a játszótér mellett, és Jézus – mint kisgyermeket – figyelmeztet bennünket, hogy ki ne fussunk az útra, nos, akkor a kemény szavait zokon vehetjük-e? Az Üdvözítő szeretetből, féltésből figyelmeztet minket, mint olyanokat, akik nem tudjuk mit is cselekszünk, amikor nem vagyunk óvatosak a bűn iránt.
(Posztom írásánál, felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

     Fontos tudni, hogy a pokol (vagyis az örök kárhozat) nem része a teremtés isteni művének! Egy exorcista (P. Candido) egy napon az ördögűzés vége felé a tisztátalan léleknek ironikusan ezt mondta: Takarodj innen, hiszen Isten jól fűtött lakást készített neked! Erre a démon ezt válaszolta: Semmit sem tudsz, mert nem Ő, hanem mi készítettük a poklot. Ő még csak nem is gondolt rá!

A Regnum Marianum eszmeisége
     A kor szelleme, másrészt László nagy tekintélye és egyházias gondolkodása hozta magával, hogy az egyháziak életviszonyainak szabályozásába is belenyúlt. Az 1092-ben Szabolcsba összehívott zsinaton intézkedtek a papok házassága ügyében, tilalmazták az egyházi javak elidegenítését, s rendezték az ünnepek és böjtök megtartását. Ugyanez a zsinat büntetéssel sújtja a pogány szokásoknak hódolókat, és szabályokat léptet életbe az erkölcsi élet védelmére, mind a házasságon belül, mind azon kívül.
     Közismert volt László vendégszeretete. Udvarában neveltette fivére, Géza két fiát, Kálmánt és Álmost, valamint András király Dávid nevű fiát, s egy ideig Salamont is udvarában tartotta, mindennel ellátva őt rangjához mérten, amíg csak önként el nem távozott az országból.
     A magyar nemzet és az Egyház szolgálata nyilvánult meg abban is, amikor István, Imre és Gellért ereklyéit 1083-ban fölemeltette, az egyházi és világi nagyok, valamint hatalmas néptömeg jelenlétében. Ezzel a magyar népnek a saját nemzetéből adott szent példaképeket és a Szűz Anyával kötött Szent István-i országfelajánlás alapján, Szent László vezette be a Regnum Marianum (Mária Országa) eszmeiségét!
     Egész élete, eljárásai, intézkedései a szentség jegyét viselik magukon. Mindenkor rugalmas volt és szelíd. Vigasztalta a bajtól sújtottakat, fölemelte az elnyomottakat, az árvák kegyes atyja volt. Az ország minden lakosa csak kegyes király néven emlegette. Egyik legszebb jellemvonása a megbocsátás volt. Salamont nem büntette meg a kor szokása szerint, csak fogságra vetette egy időre, s ,,ő maga folyvást imádkozott Salamonért, hogy térjen meg Isten törvényéhez.”
     Épp így kitűnt lelkével. ,,Testedben tiszta, lelkedben fényes, szívedben bátor, miként a vad oroszlán.” Amikor tehette, szeretett félrevonulni és imádkozni. Imáinak hatásossága nyilvánul meg az alakját körülfonó legendákban is: az üldöző ellenség előtt a szikla meghasad, éhező katonái táplálására szarvascsordák jelennek meg, imájára víz fakad a sziklából, az ellenség elé dobott pénzei kővé változnak... Ugyanígy lesz ,,Szent László füve” gyógyír a betegség ellen.
/Több internetes forrásból, főként a www.katolikus.hu-szentek - felhasználásával szerkesztette H.Mária és e blog szerkesztője/ (folyt.)

A tanulságok

     »Mindabból, amit eddig a Katolikus Egyházról elmondtunk, vonjuk le a következtetést és a tanulságot.
Első, a mérhetetlen hála Isten iránt, akinek jóvoltából nekünk az a szerencse jutott, hogy katolikusok lehetünk. Csak ismerni kellene másvallású felebarátaink nagy árvaságát, bizonytalanságát s lelki vergődéseit, hogy igazában méltányolni tudjuk azt az ajándékot, melyet a Gondviselés nekünk szinte már a bölcsőnkbe ejtett: az igaz hitet. Azért íratta Stolz Albán, a kitűnő író a sírkövére: „Az a szerencsés ember, ki hívő katolikusnak mondhatja magát, imádkozza el ezért hálából a Miatyánkot s az Üdvözlégyet és gondoljon eközben az én szegény lelkemre is”.
Ebben bizakodott aggodalmai között még Nagy Szent Terézia is a halálos ágyán: „Hiszen én, mint a Katolikus Egyház gyermeke halok meg!”
     Igen! Ez lesz egykor a mi legnagyobb vigaszunk is a halál óráján!
     Amikor Melanchtonnak, Luther leghívebb tanítványának édesanyja, aki fiát a protestantizmusba követte, halálos ágyán feküdt, így szólott gyermekéhez: „Kérlek fiam, mondd meg nekem most őszintén, melyik vallás az igazi, a régi vagy az új? De esedezem, ne titkold el most, amikor Isten ítélőszéke elé kell lépnem”. Erre Melanchton egy ideig fejét lehajtva, hallgatásba merült, majd gyermeki szívvel leküzdve kevélységét, végre megszólalt: „Anyám, az új vallás könnyebb, de a régi biztosabb”!
     Íme, mit ér nekünk az örökkévalóság küszöbén a teljes biztonság!
     A második következtetés, abban az elhatározásban öltsön testet, hogy mi gyakorlati katolikusok akarunk lenni!
Enélkül az Egyházhoz való tartozásunk mitsem használ, sőt csak növeli felelősségünket.
Hiszen mi hisszük és tudjuk, hogy Egyházunk az üdvösség felé tévedés mentesen vezet; elénk szabott törvényei jók és üdvösek. Krisztustól való kegyelemeszközei pedig megkönnyítik a keresztény élettel járó nehézségeket.
     Legyünk tehát következetesek és határozottak: vagyis, maradéktalanul tartsuk meg az egyház parancsait!« (ML) (Alsó kép, a protestantizmus kezdeti bölcsei, köztük Melanchtonnal, balra.)

Jó tanácsok szabadon!

     Isten az embert férfinak és nőnek teremtve mindkettőt azonos személyi méltósággal ajándékozta meg. A férfinak és nőnek egyaránt föl kell ismernie és el kell fogadnia egymás szexuális identitását. (ÚK 2393)
     A férfiak és nők nem egyenlők, mivel alapvetően különböznek egymástól! Ám, épp e gyönyörűséges és nagyszerű különbségben van legnagyobb erejük! A férfi és nő együtt jóval több mint egyszerűen két személy. Kétféleségük, a bennük rejlő Teremtő Erő isteni záloga! (Paul Johnson)
     Törvényszerűség, hogy az ideálist örökkévalónak tartjuk, ezért a hűség az igaz szerelem szükségszerű velejárója! (Ebben különbözik a „párkapcsolatoktól”!) (HHCs 159) 
     Szabad szerelemről (amit ma 'együttélésnek' neveznek) akkor beszélünk, amikor egy férfi és egy nő nem hajlandó jogi és nyilvános formát adni szexuális kapcsolatának. Ezzel a másikba, önmagukba vagy a jövőbe vetett bizalom hiányát nyilvánítják ki és sértik a házasság méltóságát; lerombolják a család eszméjét; gyöngítik a hűség iránti érzéket. Ellentétesek az erkölcsi törvénnyel: a szexuális aktus kizárólagos helye ugyanis a házasság; tehát ezen kívül mindig súlyos bűn és kizár a szentáldozás közösségéből. (vö ÚK 2390) (HHCs 384)
     Akinél helyénvaló az „együttélés-együtt hálás”, miért fájna a mással hálás és a válás? (HHCs 110) Mivel az 'együttélés' a válás előkészülete. (HHCs 242)
     A jó kapcsolathoz három dolog kell: Ápoltság, intelligencia és erkölcsi tartás. A többi nem számít! (HHCs 126)
     Manapság sokan követelnek egyfajta jogot a 'próbaházassághoz' olyan esetekben is (ahol pedig a házassági szándék fönnáll), ám nem csak a "maró vágy" miatt, hanem azért mert "ez a divat"! Nos, minden szilárd elhatározás és bármily meghatározó divat ellenére is, a testi egyesülés erkölcsileg nem tűri a 'próbát', így aztán a felek bizony bűnbe esnek! – Hogy miért? – Azért, mert a férfi és nő testi egyesülése, az egymás közti teljes és végleges odaadást kívánja meg! (Erről volt szó az előző 15 részben!)
     Valamely Olvasóm okkal mondhatja, hogy az ideális tisztaságot betartani – egy alapjaiban mocskos világban –, szinte lehetetlen! Valóban nehéz, de épp ezért vállalta értünk, a mi üdvösségünkért Isten Fia a kínhalált is, megnyitva a Menny kapuját, ahonnan segítő kegyelmeket kaphatunk küzdelmeinkhez! Mindenki értse meg, áldozat nélkül nincs sem üdvösség, sem jó házasság! E tizenhat részben ezt próbáltam megvilágítani – még akkor is –, ha egy-egy ifjú Olvasóm úgy érzi, hogy "kicsit túl lett tárgyalva az egész"! Nos, Isten előtt még a legbriliánsabb érvelés is semmivé válik, ott nem mondhatjuk, hogy "azt hittem, nem tudtam, ez volt a korszelem, nekem nem szólt senki"!
– Kedves Olvasóm! Én szóltam!

Ki a Sátán és mi a célja?
     A sátán szó ellenfelet jelent, mely (örök széteső) személyre, de nem "személytelen erőre" vagy hatalomra vonatkozik. Ő a „tagadás ősi szelleme”, akit Lucifernek, fényhordozónak is neveznek. Nem mesterkedhet a végtelenségig, hanem csak Isten (időleges) engedélyével! Szembenállása Istennel végleges és arra törekszik, hogy az embert társává tegye az Isten elleni lázadásban (vö Új Kat. 414), vagyis Istent majmolva, népet gyűjtsön maga köré a kárhozatba.
     A Sátán aknamunkája különös erővel irányul Jézus személye, műve, földi Helytartója és követői ellen. A sátán hatalma azonban nem végtelen, hiszen a sátán is csak teremtmény! Hatalmas, mert tiszta szellem, de Isten országának épülését nem képes megakadályozni.
     A mai időkben nem csodálkozhatunk az eretnekségeken, sem azon, hogy léteznek (hiszen már előre megjövendölték), sem azon, hogy megzavarják egyesek hitét (hiszen az eretnekségek épp arra szolgálnak, hogy hitünk próbát álljon ki). (...) Egyébként tényleg különös, hogy a rossznak ekkora ereje legyen, csakhogy az eretnekségeknek azokon nagy a hatalma, akik nem erősek a hitben. (...) Miként az eretnekségek is egyesek gyengeségéből merítik erejüket, de semmi erejük se lenne, ha erős hittel találkoznának. (Tertulliánus, De praescriptione)
     Az elmúlt 200 év során tucatszámra születtek új fogalmak, amelyekkel a hit pusztításának állomásait jelölhetjük. Így pl. a felvilágosodás, a racionalizmus, a modernizmus, a szekularizáció, ateizmus, liberalizmus, a kommunizmus, a fasizmus, a szocializmus, a New Age stb.
     Az istentelen eszmék – mint ilyenek – az élet minden területén kizárólagosságot követelnek maguknak, nyilvánvalóan a kereszténységgel szemben is, melyet mindig is a totalitárius kibontakozásuk legfőbb akadályának tekintenek. Közös céljuk, az önálló emberi gondolkodás és vélemény nyilvánítás kiirtása, um. a „népnek” egyetlen homogén „tömegmasszává” való formálása. Ebből következik, hogy minden szinten igyekszenek behatolni az emberi kapcsolatokba, a magánéletbe, parttalanul nyomulni a sajtóban, a képernyőn, a rockszínpadon, a politikában, az óvodákban és az egyetemi katedrán, sőt az egyháziakat sem kerülik el. A felsoroltakból fakadóan érdekük, hogy beszűkítsék a tiszta források kutathatóságát és „sötét középkorinak” ítéltessenek mindent, ami tapasztalást adhatna a felismerésekre és a felvilágosításra. A megfelelő ismeretek és a megkülönböztetés adományának hiánya eredményezi, hogy az emberek jó szándékkal, sőt lelkesen támogatnak (a végkifejletében) végtelenül káros eszméket. Erre is céloz Keresztes Szent János: az ördögnek sokféle furfangja között – melyekkel igyekszik befonni a lelki embereket –, a legközönségesebb, hogy (látszólag) nem a rosszat, hanem valami 'jót' ajánl nekik.

Az országépítő
    A hadjáratokban, Oroszországban, Lengyelországban vagy a nyugati végeken, mindig arra törekedett, hogy azt a részt támogassa, ahol az igazságot vélte. VII. Gergely és IV. Henrik küzdelmében a pápa oldalán állt. A sok háborúság, amit kényszerűségből kellett vállalnia, váltotta ki belőle a montecassinói apáthoz 1091-ben írt levelében a következő vallomást: ,,Bűnös ember vagyok, mivel nincs lehetőség a földi hatalomban sáfárkodni igen súlyos bűnök nélkül.”
     A hódító betörések tapasztalatai arra bírták Lászlót, hogy a végeket megerősítse. Az elnéptelenedett területekre új telepeseket hozott, kiépítette e keleti részeken a közigazgatási szervezetet, ily módon politikai egységgé formálva a későbbi Magyarországot. Ezt a munkát az északnyugati részeken is ő kezdte meg, de Kálmán király fejezte be. Ők ketten építették ki a 72 vármegyéből álló vármegyei rendszert.
Megújította az egyházi életet is, intézményeit újjászervezte, továbbfejlesztette. A meglévő székesegyházakat, káptalanokat és kolostorokat nagy birtokokkal gazdagította, a megkezdett templomépítéseket befejezte, új egyházmegyék és kolostorok egész sorát alapította. Somogyvárott a bencéseknek építtetett monostort. Ugyanilyen bőkezűséggel gondoskodott a püspökségekről is. A váci székesegyházat befejezte. Újakat épített Váradon és Gyulafehérvárott. A kalocsai érseki egyházmegyét átszervezte, Bácsra helyezte át a székhelyét, ahol 1091-ben új püspökséget alapított Szent István tiszteletére, de a kalocsai érseknek rendelte alá.
Ugyancsak ez évben alapította a nagyváradi prépostságot Szűz Mária tiszteletére.
     Már hatalomra jutása első időszakában azonnal hozzáfogott a rendteremtéshez és az igazságszolgáltatás újjárendezéséhez. A tulajdonviszonyok átalakulása ugyanis a lakosság egy részét szolgasorba taszította, az évtizedes belső küzdelmekben erősen megrendült a törvények kötelező ereje. Különösen elhatalmasodott a tolvajlás, és meglazultak az erkölcsi életet szabályozó törvények. Ezt nem tűrhette az a László, akiről a krónikás ilyen jellemzést ad: ,,Minden ítéletében Isten félelmét tartotta szeme előtt.” Ezért uralkodása második évében, 1078-ban Pannonhalmán a papság és előkelők jelenlétében szigorú törvényeket hoztak a megrendült vagyonbiztonság megerősítésére. Nem kímélték az előkelő és gazdag embereket sem. Aki egy tyúk értékénél többet lopott, azt fölakasztották. Az emberölést sem torolták meg ilyen szigorúan. Az 1085 táján hozott újabb törvénykönyvből az tűnik ki, hogy a szigorú rendszabályok hatásosak voltak, s egyiket-másikat enyhíteni lehetett.
/Több internetes forrásból, főként a www.katolikus.hu-szentek - felhasználásával szerkesztette H.Mária és e blog szerkesztője/ (folyt.)

Akkor ki üdvözülhet? 4

     Isten egy és egyetlen Egyházában már kezdet óta támadtak bizonyos szakadások, melyeket az Apostol súlyosan korhol és elítél; a későbbi századokban pedig még nagyobb nézeteltérések támadtak, és nem jelentéktelen közösségek különültek el a Katolikus Egyház teljes közösségétől; s ebben az emberek mindkét részről vétkesek. A szakadások, melyek megsebzik Krisztus Testének egységét, az emberek bűnei nélkül nem jönnek létre. (KEK 817)
     »Chevenus püspök Amerikában három fiatal protestáns lelkészt térített meg és szentelt később katolikus pappá. Ezek azt vallották, hogy megtérésük kegyelme előtt soha sejtelmük sem volt arról, hogy a vallásuk hamis, és teljesen ártatlanul éltek benne.
     Newman (1801–1890), a későbbi bíboros érsek, azt írhatta az eretnekségben töltött éveiről: „Nem hiszem, hogy valaha vétkeztem volna az igazság ellen”. Léteznek megtérők, akik mielőtt a katolikus Egyház igazságát felismerték, teljes jóhiszeműen, angyali ártatlanságban éltek és megtérésük után hamarosan sokra vitték a keresztény tökéletességben.
     Amíg tehát egyrészről a tévelyt, az eretnekséget ‒ mint ilyet ‒, a leghatározottabban kárhoztatjuk s nem szűnünk meg hangsúlyozni az azzal járó óriási lelki kárt és veszélyeket, másrészt a tévelygőkre részvétteljes szeretettel tekintünk. Egy Szent Terézia és annyi más szent mennyit sírt és vezekelt, hogy a tévelygők megtérését Istentől kiesdje! Mi is igyekszünk őket az igazságnak mindenképpen megnyerni, hogy velünk élvezzék Krisztus Egyházának mérhetetlen jótéteményeit. Szívesen feltételezzük bennük a jóhiszemet, el nem ítélünk senkit; és senkinek az örök üdvét végképp kétségbe nem vonjuk, „mert Istennél semmi sem lehetetlen”. (Lk 1,37)« (ML)

Pontokba szedve 3

10) Isten nem csak megteremtette az embert, hanem isteni létre is hívja és bizonyos tekintetben "társteremtővé" tette. Ezért, "övön alul szent a hely", mert a teremtés részese lehet!
11) A szentségtelen szexus veszélye abban áll, hogy „ketten eggyé válnak” (Mt 19,6), de a megkötözöttségekben is!  – Hogyan értendő ez?
 – Úgy, hogy a Házasság Szentségének oltalma nélkül, a két fél kicsi-nagy (rejtett rosszaságai), megkötöző démonjai megkettőződnek egymásban, egymás életében, melynek következménye: kiábrándultság, depresszió és életminőség romlás! Sőt, így vagy úgy, de újabb és újabb bűnök, bajok és balesetek következhetnek! Az ember nem képes előre látni tetteinek következményeit! Egyetlen alkalom elég, hogy az ember rossz irányba módosítsa életpályáját, elveszítse tisztaságát, hogy betegséggel (is) fertőződjön, hogy szexuális téren függővé váljon, hogy gyilkosságba keveredjen (abortusz), vagy örökre elveszítse a párja tiszteletét. (Az, hogy ez a felfogás "maradi" felfogásra utal? Nos, lehet bár valaki mégoly "modern", a csalódás könnyei neki is "hagyományosak" lesznek!)
12) Vegyük már észre! „Az ember egész történetén végigvonul valami élethalálharc a sötétség hatalmai ellen; ami a történelem hajnalán kezdődött, és az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani. Az ember benne áll ebben a harcban, szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitartson a jóban;...'' (GS 37) Az emberi kiválóságot nem a vágyak beteljesítése, hanem a vágyakon való tudatos önuralom példázza!
     Egy szerelemnek hitt párkapcsolatban az ember végülis ugyanolyan társtalan és magányos maradhat, mintha egyedül élne, ám sokszor még rosszabb a helyzete. Az ilyen kapcsolatban hamis tudatú szerepjátszás folyik a környezet és a másik előtt. A felek észre sem veszik, hogy az a szerelem, melynek ember és ember között jövőbe mutató, boldogító állapotnak kellene lennie, végül csak a megfelelni akarássá, kiszolgáltatottsággá és a kiábrándultság 'jelenidejű' forrásává lett. A folytonos bizonytalanság lehetetlenné teszi a családalapítást, mivel a párkapcsolatokban borítékolva van még pár kapcsolat! (HHCVs 187)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, imádkozz el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott!

A lovagkirály
     Az ország védelmében még mint fiatal herceg ismételten kitüntette magát. Talán 22 éves lehetett, amikor az úzok (fekete kunok) betörtek az ország keleti részébe Salamon királykodása idejében (1068). A Kerlés melletti ütközetben döntő szerepet játszott a győzelem kivívásában. Ő volt a csata főhőse, különösen azáltal, hogy az egyik menekülő kun vezért, aki egy magyar leányt vitt magával, üldözőbe vette, legyőzte, és a leányt kiszabadította, jóllehet előzőleg már súlyos sebet kapott a csatában. E hőstette valóságos legendával fonta körül alakját, s a következő századokban számtalan magyar templom falán megfestették. Ugyancsak döntő szerepet játszott mint vitéz katona a Salamon király és Géza bátyja közötti testvérharcban: a mogyoródi csatában (1074) bátyját győzelemre segítette, s uralmát biztosította.
     1077-et írtak, amikor Lászlónak a nép akaratából – jóllehet Salamon még életben volt–, át kellett vennie az ország kormányzását. Lelkületére jellemző, hogy nem koronáztatta meg magát. Vissza akarta adni Salamonnak az országot, és magának csak a hercegséget akarta megtartani. Erre azonban nem került sor, mert az egész ország népe egy emberként állt mögötte. ,,Hírneves és fönséges volt”, mivel ,,Magyarországot meggyarapította.” Nevéhez fűződik Horvátország és Szlavónia önálló bánságként a Szentkorona oltalmába befogadása. Ez nem hódítás volt, mert egyfelől a horvát uralkodóház kérelmezte a Magyar Királyság védelmét a velencei támadásokkal szemben, másfelől, Lászlónak örökösödési joga is volt, a megözvegyült horvát királyné (Ilona) testvéreként.
     László idejében különösen a Délkeleti-Kárpátokon túl lakó kunok jelentettek állandó veszélyt a magyar népre. Először 1085-ben Kutesk fejedelem indított támadást Salamon izgatására, aki nem tudott belenyugodni országa elvesztésébe. Hatalmas sereggel tört be, de László rájuk rontott, s a kunok úgy menekültek, ,,mint tépett tollú vadkacsák a keselyűk csőrétől”. Sokkal nagyobb veszélyt jelentett az 1091. évi betörés, mert a király akkor éppen Horvátországban tartózkodott. Az ellenség végigpusztította az ország keleti részét, rengeteg rabot és zsákmányt hurcolva magával. Hallván az ország veszedelmét, László sietett vissza népe védelmére. Még idejében sikerült a kunokat utolérnie. Egy ember kivételével az egész sereget megsemmisítette vagy fogságba ejtette. Ekkor történt, hogy a csata hevében egyszer csak fölkiáltott: ,,Atyámfiai! Ne öljük meg ezeket az embereket, hanem csak ejtsük foglyul őket; hadd éljenek, ha megtérnek!”
/Több internetes forrásból, főként a www.katolkus.hu-szentek - felhasználásával szerkesztette H.Mária és e blog szerkesztője/ (folyt.)

Pontokba szedve 2.

5) Minden egyes ember személyes alkatába bele van írva Isten akarata, aki az embert bizonyos értelemben öncélúvá (önmegvalósítóvá) tette.
6) Az életalakítás tényezői: az értelmi megismerés és az akarati cselekvés. Mindkettő lehet helyes vagy helytelen. A helyes megismerés eleget tesz az igazságnak, a helyes cselekvés pedig eleget tesz az erkölcsnek.
7) A testi erőnél magasabb rendűek szellemi hajlamaink és képességeink, mindenekelőtt az értelem, az akarat, az emlékezés és az érzelem. Ezek Istennek rendkívül becses ajándékai; ezek emelik az embert a föld teremtményei fölé. A szellemi hajlamokért és képességekért Istennek hálával tartozunk, azokat fejlesztenünk és helyesen használnunk kell. Ezért kell lelkiismeretesen felkészülnünk életünk feladataira. Szívünket ki kell tárnunk minden igaznak, jónak és szépnek, hallgatnunk kell az okosabbakra és tájékozottabbakra, s követnünk kell a nagy emberek példáját. Aki pedig szellemi hajlamait és képességeit könnyelműségből vagy kényelemszeretetből elhanyagolja, bűnt követ el. Semmibe veszi Isten adományait és később csak magát okolhatja, ha életének feladatait rosszul látja el.
8) Istentől mindenki megkapja a lelkiismereti tisztánlátásához és a megtéréséhez szükséges és elégséges kegyelmet, még a megrögzött bűnösök is!
9) "Minden szabad nekem!" Csakhogy nem minden használ! "Mindent szabad nekem?" Csakhogy ne legyek semminek a rabszolgája! Az étel a gyomorért van, s a gyomor az ételért! De Isten ezt is, azt is megsemmisíti, mindazáltal a testünk lehet az érdemszerzés eszköze is! A test azonban nem a paráznaságért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért. Isten ugyanis feltámasztotta Jézus Krisztust, és minket is fel fog támasztani hatalmával.
Hát nem tudjátok, hogy a testetek Krisztus tagja? Elszakítsam tehát Krisztus tagját és parázna nő tagjává tegyem? Isten mentsen! Vagy nem tudjátok, hogy aki parázna nővel egyesül, egy testté lesz vele? Mert – amint az Írás mondja – ketten egy testté lesznek (Ter 2,24).
Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek Ővele.
Kerüljétek tehát a paráznaságot! Minden bűn – amelyet az ember elkövet –, a testen kívül van; aki azonban paráználkodik, az a saját teste ellen vétkezik. Vagy nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok, tehát nem vagytok a magatokéi? Mert nagy volt a ti váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben. (1Kor 6,12-20) (folyt.)

Akkor ki üdvözülhet? 3

     "Akik az Egyházon kívül vannak, azok az igazságon is kívül vannak ‒ mondja Szent Ireneusz. Ebből azonban nem következik, hogy akik jóhiszeműleg vannak az Egyházon kívül, ne tartozhassanak lélekben, öntudatlanul is szintén ebbe az Egyházba, s így ne üdvözülhessenek.” (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fej.)
     Lehetséges tehát az Egyház határain túl is üdvözülni, de direkte az Egyházzal szemben nem! Súlyosan téves viszont az a ma divatos „ökumenikus” állítás, miszerint a különféle vallások, lényegében egyenrangúak. A tévedés abban áll, hogy egyedül Jézus Krisztus nevével és nevében van üdvösség, ehhez minden tanítást és segítséget csak egyedül a Katolikus Anyaszentegyház képes megadni (Szentségek)! Egy más vallású ember, ha üdvözül, akkor nem a saját vallása üdvözíti, hanem Isten Irgalmassága folytán a saját hamis vallása ellenére nyeri el az üdvösséget, mert Isten figyelembe veszi emberileg nézve, legyőzhetetlen tévedését (error invincibilis).
     Az istenhit nélküli emberre azonban ez nem áll, mert a vallásosság erényének ilyen mérvű hiánya már nem írható a legyőzhetetlen tudatlanság rovására, hiszen mind az Egyház, mind a Biblia tanúsítja, hogy Isten léte a világ teremtett dolgaiból biztosan felismerhető.
     »Szent János evangélista elragadtatásában „nagy sereget” lát a mennyország ölén, „melyet senki sem számlálhatott meg minden nemzetből és nemzetségből, népekből és nyelvekből”. (Jel 7,9)
     „Milyen nagy Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának mélysége! Mennyire megfoghatatlanok az ő ítéletei, és kifürkészhetetlenek az ő útjai!” (Róm 11,33)
     Azt ugyan bizonyosan tudjuk, hogy mi üdvözít, de hogy ki üdvözül, ki tudná Istenen kívül megmondani?! Ő látja csupán a lelkiismereteket és sokat pótolhat ott, ahol jóakaratot lát, bár a külső eszközök hiányoznak.« (ML)

Származása
Lengyelország, 1046 körül   † 1095. július 29.
     László király erős hitű katolikus, kegyes, adakozó, szeretettel teljes, bátor és harcias király volt. „Úgy ragyogott föl, mint köd közepette a hajnali csillag, mely elűzi a homályt; és miképpen a telihold világol a maga napjaiban, vagy amiképpen a nap ragyog: fény lett népének közepette.”
     Valóban az isteni gondviselés különös intézkedését kell látnunk abban, hogy őt adta a magyar nemzetnek az első szent király halálát követő négy évtizedes viszály után. Uralkodása sorsdöntő volt népe történelmében. Kiváló uralkodói képességével, vitézségével és életszentségével kivezette a magyarságot a belső veszedelmek örvényéből, és megmentette a külső ellenségek halált és pusztulást hozó támadásaitól.
     Nem magyar földön, hanem Lengyel-országban látta meg a napvilágot. Születésé-nek éve 1046-ra tehető. Atyja I. (Bajnok) Béla magyar király (1060-1063) volt, anyja Richéza, II. Miciszláv lengyel király leánya, nőágon II. Ottó császár dédunokája.             Két fiú és több leány-testvére volt. Bátyja, Géza 1074-1077 között ural-kodott. A leányok közül Zsófia Weimar Ulrik őrgrófhoz ment feleségül, Ilona pedig Zvonimir horvát király felesége lett. László kétszer házasodott. Első felesége, akinek nevét nem ismerjük, valószínű-leg magyar főúri leány volt. Ebből a házasságból született leányát Jaroszláv orosz herceg vette feleségül. Majd özvegységre jutva Rheinfeldi Rudolf német ellenkirály leánya, Adelhaid lett a felesége, akitől Iréne nevű leánya született; őt János görög császár vette el feleségül. Ilyenformán szinte az összes szomszédos uralkodóházzal rokonságba került, beleszámítva a két leghatalmasabbat: a görög és német császári dinasztiát is. Salamon király (1063-1074), László unokatestvére ugyanis Judit német császárleányt kapta feleségül. László egész életét sok küzdelem és megpróbáltatás jellemzi.
     Vallásos lelkületét anyjától, a vitézséget atyjától örökölte, aki mielőtt a lengyel királyleányt megkapta, párviadalban legyőzte az egyik pamerán vezért. László még jóformán fel sem serdült, máris viszontagságos időket kellett átélnie: a testvérharcot András király és apja, Béla herceg, majd az évekig húzódó viszályt Salamon király és Géza bátyja között (Illusztr. lásd lent!) Így korán megedződött az élet iskolájában. Az ő feladata lett ugyanis az országban a belső rend megszilárdítása és a külső határok biztosítása.
/Több internetes forrásból, főként a www.katolikus.hu-szentek - felhasználásával szerkesztette H.Mária és e blog szerkesztője/ (folyt.)

Pontokba szedve 1

     Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy az ember nem a földön való puszta "vegetálásra", fajfenntartásra hivatott – mint az állatok –, hanem az isteni örök életre, mégpedig tudatosságának függvényeként! Erre a Tízparancsolat, az isteni Kinyilatkoztatás az iránymutató!
     Tizenkét nyomatékos érv is alátámasztja fenti megállapításainkat:
1) Egyedül az ember van abban az abszurd, kettős helyzetben, hogy az ősbűn következményeként halhatatlan lelkével, mulandó anyagba zártan kell élnie haláláig! (Isten az embert eredendően is testnek és léleknek teremtette, de romolhatatlan testét a bűn által vesztette el és csak a föltámadásban nyerheti vissza, amikor is Krisztus feltámadott teste képességeihez lesz hasonlóvá!)
2) Isten az embert a maga képmására teremtette, mégpedig férfinek és nőnek (Ter 1,27). Az ember a természet adottságai fölé értelme révén emelkedik, melyre öntudata és szabad akarata teszi alkalmassá. Ezen öröklött tulajdonságaival képes felismerni élete célját, hogy Istent megismerje, szeresse, dicsőségét tudatosan hirdesse, részt vállaljon a megváltásban, s cselekedetei által megvalósíthassa az isteni életet önmagában és környezetében. Ezen született alkalmasságot mondjuk a teremtés istenképiségének, mely eltörölhetetlen bélyegként, még a legromlottabb emberen is fellelhető. Az istenképiség az ember alapvető méltósága, mely folyvást tökéletesíthető a megszentelő kegyelem által. Ezáltal munkálkodhat az ember saját üdvösségén, mely csak Krisztus végtelen érdemei által nyerhető el.
3) A Zsinat tanítja, hogy az „ember az egyetlen teremtmény a földön, melyet Isten önmagáért akart”, kezdettől fogva akarta és akarja minden emberi fogantatásban és születésben. Mert Isten az embert – minden embert – „önmagáért” teremti, mégpedig az örök boldogságra szánva. Ez mindenkire vonatkozik, azokra is, akik betegen vagy fogyatékosan születnek!
4) „Az Anyaszentegyház vallja és tanítja, hogy Istent – mint minden lét alapját és célját –, az emberi ész természetes világosságával, a teremtett dolgokból meg lehet ismerni” (ÚK 36). Ezen fölismerés hatására az Istennel – mint okkal és végső céllal –, létrehozott élő szeretetkapcsolat a vallás lényege! Ennélfogva az istenhit, az emberi élet tengelye. (folyt.)

Akkor ki üdvözülhet? 2

     Ahhoz, hogy valaki elnyerje az üdvösséget, de mint tag nem tartozik az Egyház testéhez, legalábbis követelmény, hogy kívánsága és vágya szerint ragaszkodjék hozzá (pl. váratlanul meghalt kereszteletlen hittanuló).
     Erről tanít XII. Pius pápa a Mystici Corporis kezdetű körlevelében. A Szentatya egyértelmű különbséget tesz azok között, akik ténylegesen, és akik csak kívánságaik szerint tartoznak az Egyházhoz:
„Az Egyház tagjai közé valójában csak azokat kell számítanunk, akik az újjászületés fürdőjében részesültek, és az igaz hitet vallják, és szánalmas módon nem vonták ki önként magukat a test szervezetéből, vagy törvényes tekintély nem zárta ki őket valami súlyos vétek miatt.” (DH 3802 – XII. P. Myst. Corp.)
     A körlevél végén a pápa megemlíti azokat is, akiket „öntudatlan vágyódásuk a Megváltó Titokzatos Testével kapcsolatba hoz, és akiket legkevésbé sem zár ki az örök üdvösségből” (uo.).
     A fenti gondolatsor azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindegy, hogy valaki az Egyházhoz tartozik-e vagy sem, mert az Egyház látható határain kívül üdvözülni, ha éppenséggel lehet is, korántsem könnyű, és csak ritka erkölcsi érzékkel és jellemességgel megáldott embereknek lehet osztályrésze.
     A pápának ezek a szavai egyrészt azokat utasítják el, akik teljességgel kizárják az üdvösségből az Egyházhoz nem tartozókat, másfelől azokat, akik hamisan azt állítják, hogy az ember minden vallásban egyformán üdvözülhet. Viszont „azt sem kell gondolni, hogy az Egyházba való belépés bármilyen szándéka elégséges ahhoz, hogy az ember üdvözüljön. Megkívántatik ugyanis, hogy a kívánságot, melynek révén valaki az Egyház irányába fordul, a tökéletes szeretet hassa át; és a nem kifejezett (burkolt) kívánságnak csak akkor lehet eredménye, ha az embernek természetfeletti hite van.” (DH 3872)