A keresztény áldozatok vére, az Egyház győzelmének biztos záloga!
Szent Januáriusz (olaszul San Gennaro) Beneventó vértanú püspökének születési ideje és helye ismeretlen. Egyedül 305-ben történt vértanúhalála ismert, mely a legkegyetlenebb keresztény-üldözés idején, Diocletianus császár uralma alatt történt. Sajnos, csupán nyolc évvel később 313-ban, Constantinus császár ediktumával, teljesen megszűnt a keresztény-üldözés és biztosítva lett a keresztények vallásszabadsága.
A 3-4. század fordulóján a kereszténység még súlyos üldöztetést szenvedett, ennek ellenére rendkívül gyorsan terjedt. Diocletianus uralkodásának idején a Római Birodalom 120 tartományában néhány millió keresztény élt, és már 1800 püspöki székhely volt. A császár 303 és 304 között egy egész sor rendeletet adott ki, melyekben elrendelte az összes keresztény templom és szent könyv megsemmisítését. Elrendelte, hogy tartóztassák le és kényszerítsék aposztáziára (hit tagadásra) a püspököket és a papokat, és megfosztotta a keresztényeket minden polgári joguktól. Ezek a legkegyetlenebb keresztény-üldözésekhez tartoztak. Ahhoz, hogy egy keresztény megmeneküljön a halál büntetéstől, nyilvános tömjénáldozatot kellett bemutatnia a római istenek és a császár istenségének tiszteletére, ezzel kifejezve, hogy teljesen aláveti magát a császár hatalmának. Aki ezt teljesítette, az ún. libellust kapott, vagyis igazolást arról, hogy a birodalom lojális alattvalója, és helyes a vallási meggyőződése. Ha valamelyik keresztény nem volt hajlandó tömjénáldozatot bemutatni az isteneknek, azt azonnal halálra ítélték, melynek végrehajtása előtt az elítélteket kegyetlenül megkorbácsolták. Az elítéltekre lefejezés, keresztre feszítés, felnégyelés, máglyahalál, vagy vadállatok elé vettetés várt. A vértanúk testét általában nem adták át a rokonoknak, hanem folyóba dobták vagy kutyáknak adták eleségül. Azt a néhány keresztényt, aki megúszta a halálbüntetést, szardíniai bányákba küldték kényszermunkára.
