A bűn, nem a teremtés hibája! 2
Mivel bukott természettel és az áteredő bűntől szeplősítve születünk, rászorulunk a Szent Keresztségbeni újjászületésre, hogy kiszabaduljunk a sötétség hatalmából és védettek lehessünk ezekkel szemben (a kegyelmi állapotban), s bemehessünk Isten országába, ahová minden ember meghívást kap. (vö. KEK 1250)
A gonosszal való harc, az embernek – Isten nélkül – teljességgel egyenlőtlen küzdelem, melyet valójában Isten harcol meg, a mi nevünkben! Ha ugyanis az Úr visszahúzná védelmező jobbját, a sátán egyetlen szempillantás alatt porrá zúzná az egész világot! A kérdés, hogy miért teszi ezt velünk Isten? Azért, „mert úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (vö. Jn 3,16) Krisztus ugyanis Kereszthalála és feltámadása által, lelkünkbe árasztotta az Igazság Lelkét, hogy kimondhassuk „Abba, Atyánk!”, ezzel emlékeztetve minket, hogy a Magasságbeli fiai vagyunk.
Hittétel, hogy Isten a szabad akarattal bíró ősszülőket a nekik szánt kegyelmi élet véglegesítése előtt próbára tette, a próbát nem állták meg, s ezzel súlyosan vétkeztek, és Isten büntetését vonták magukra. (Karthágói zsinat: DH 222. II. Orange-i zs.: DH 371. Trentói zs.: DH 1511-1512). A bűn disszonanciát keltett a teremtés rendjében! Nyomában zavar támadt Isten tökéletes művében, a teremtett világban, és az ember kapcsolatrendszerében, amit lépten-nyomon tapasztalhatunk az ember-ember, az ember és az anyagvilág, az ember és az Isten között, tehát az élet minden területén. A teremtmények szenvedésként élik meg ezt a disszonanciát (vö. Ter 3,16-20); s még a természet is sóvárogva várja a szabadulást (vö. Róm 8,19-22). (Források az első részben!)
(folyt.)
