Homília szemelvény 2

     Gyermekeim! A hit, remény és szeretet magában fog­lalja az ember minden boldogságát itt a földön.

Ami a hitet illeti, hisszük mindazt, amit Isten ígért.

Hisszük, hogy egy napon majd meglátjuk Őt, hogy a miénk lesz és a mennyországban örökké boldogok leszünk Vele.

A remény által várjuk ezen ígéreteknek az eredmé­nyét: reméljük, hogy jutalmat nyerünk minden jócselekedetünkért, jó gondolatunkért, mert Isten számon tartja még a jó vágyakat is. Mi kell még, hogy boldogok le­gyünk?

A mennyországban nem lesz többé hit és remény, mert szétfoszlik az értelmünket elhomályosító köd. Lel­künk megérti majd azt is, ami itt rejtve volt előtte. Nem remélünk többé semmit, mert minden a miénk lesz a beteljesedésben! Nem a remény éltet majd bennünket, hanem a szeretet! Ó, az majd megrészegít minket, elmerülünk, belefeledkezünk az iste­ni szeretetnek ebbe a tengerébe, megsemmisülünk Jézus Szívének mérhetetlen szerelmében! A földi szeretet előíz, előíze a mennyországnak. Ha képesek volnánk fölfogni, érezni, ízlelni mindezt, mily boldogok lennénk! Az teszi az embert oly szerencsétlenné, hogy nem szereti Istent, pedig Isten a szeretet!

Ó, ha behatolhatnánk a szavak értelmébe, amikor ezt imádkozzuk: ‒ „Istenem, hiszek, erősen hiszek, azaz a legkisebb kétely és habozás nélkül. Hiszem, hogy mindenütt jelen vagy, hogy látsz, hogy rajtam nyugtatod a szemed, hogy egy napon én is meglátlak Téged az Örök Világos­ságban, hogy élvezni fogom mindazt, amit ígértél!

Iste­nem, remélem, hogy megjutalmazol mindazért, amit érted tettem! Istenem, szeretlek, hiszen a szívem azért van, hogy szeresselek. Ó testvéreim! A hitnek és a szeretetnek ez a fölin­dítása mindenre jó orvosság! Ó, ha megértenénk azt a nagy jót, hogy egyáltalán szerethetjük Istent, állandó elragadtatásban élnénk.

Testvéreim! A tisztaság az égből való, Istentől kell kérni! Ha kér­jük, megkapjuk. Vigyázni kell, nehogy elveszítsük. A ke­vélység, érzékiség és minden más szenvedély ellen be kell zárni a szívünket, mint ahogy bezárjuk a kapukat, hogy senki be ne jöhessen. Mily öröm az őrangyalnak, ha tiszta a lelke annak, aki rá van bízva! Gyermekeim, amikor egy lé­lek tiszta, az egész mennyország szeretettel tekint rá!

A tiszta lelkek alkotják az Úr Jézus környezetét. Minél tisztább valaki a földön, annál közelebb lesz Istenhez a mennyben.

Amikor a szív tiszta, nem tud nem szeretni, mert hiszen meg­találta Istent, a szeretet forrását. „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent” (Mt 5,8) - mondja az Úr.

Jegyezzétek meg gyermekeim, hogy amikor az erő és világosság Istene vezet benneteket, akkor nem tévedhettek el. A Szentlélek világosság és erő. Ő teszi, hogy meg tud­juk különböztetni az igazat a hamistól, és a jót a rossztól! Ezt ne feledjétek!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Magyarország, Báta 14. század 1.

     A magyarországi Báta, a Szent Vér ősi kegyhelye. Szent László által alapított bencés apátság (1092) múltja sajnos ma már csak a legendák és mondák homályába vész. A bátai Szent Vér-ereklyéről először a Thuróczi-krónika tesz említést, 1415-ben, országosan ismert relikviaként tünteti fel.

Maga az Eucharisztia csoda ennél korábban, a 14. század hetvenes éveinek végén történt, amikor a miséző pap kezei között az átváltoztatott ostya vérezni kezdett. Báta 1367-tól királyi védelem alatt állott.

IV. Jenő pápa 1434-ben Zsigmond király kérésére a Szent Benedek rend bátai monostorának ‒ „ahol Krisztusnak csodálatos, az Oltáriszentségből kiömlő vére és néhány más ereklye van” ‒, búcsút engedélyezzen. IV. Jenő Bátát kiemelt kegyhellyé nyilvánította, búcsút engedélyezve az apátságnak. (IV. Jenő pápa oklevelét ld. alul!)

A nápolyi király követe Ransanus püspöknek, Mátyás udvarában írt könyve az ország egyik nevezetességének írja Bátát. Ezek szerint Bátán egy szentostyatöredéket őriznek, amelyből valamikor vér csordult. Ezt a csodálatos ereklyét Úrnapja ünnepén hatalmas zarándoksereg hódolata előtt, oltárra helyezik.                                (A képen Ransanus, Mátyás király és Beatrix királyné)

Kapisztrán Szent János szentté avatási aktái csodás gyógyulásokról is tesznek említést „Krisztus vérző teste előtt”.

Báta arról is nevezetes, hogy Hunyadi János itt verte le Gara nevű ellenfelét, és ennek jutalmaként Ulászló király erdélyi vajdává és Nándorfehérvár kapitányává nevezte ki. A bátai apátság adományozói közé tartoztak: Hunyadi János, Szilágyi Erzsébet, Hunyadi Mátyás, valamint Kanizsai Dorottya, Kinizsi Pál özvegye.

Uralkodói zarándoklatok: Nagy Lajos király 2x, Mária királynő 3x, Zsigmond király 9x, Borbála királyné 1x, Hunyadí János kormányzó 3x, Mátyás király 6x, II. Ulászló király 3x, II. Lajos király 2x, János király 1x.

Mit jelent a sátán megvakítása?

    Valójában tehetetlenné tételről van szó. A szóhasználat nem abszurdabb, mint a sátán fejének  „eltiprása” (Ter 3,15), vagy az ezeréves leláncolás szimbolikája (Vö. Jel 20,2-4. stb.) Az Úr válasza erre a kérdésre a Lelki Naplóban:  „A sátán világtalansága a világ győzelmét és a lelkek felszabadulását jelenti". (III/199) Mindazáltal, az egyházművészetben sem ismeretlen fogalom, lásd a képeket!

Mit értsünk az „egész emberiség” alatt?

     Mária Szívének Szeretetlángja nem egy közösséget, nem csak Magyarország népét, de az egész emberiséget kívánja szívében megérinteni! A Napló egyenesen 'üdvtörténetinek', sőt 'kozmikus' nagyságrendűnek sejteti az Istenanya lélekmentő stratégiai tervét: „Veletek összefogva szeretetem tüze kiégeti lelketekből a bűnt". (III/139) 

Kozmikus azért, mert az emberiség alatt a Küzdő-, a Szenvedő- és a Megdicsőült Egyházat érti − mi több −, ezek együttműködésére alapoz! Üdvtörténeti nagyságrendű pedig azért, mert maga az Üdvözítő és Édesanyja jelenti ki: „Ilyen még nem volt mióta az Ige testté lett!" (I/84; II/18.93; III/129.140)

     A Lelki Napló fokozottan ösztönöz a tisztítótűzben szenvedő lelkek kiszabadítására. Ennek stratégiai célja, azon kölcsönösségen alapul, miszerint a purgatóriumból szabadult lelkek visszasegítenek bennünket. E természetfeletti segítséget az Égiek a legérintettebb stratégiai pontra, a társadalom legkisebb egységeire, a családokra és a szent papokra kívánják irányítani, hogy alapjaiban változzon meg a világ!

Jézus:  „Az emberiség lelkében a hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz Szeretetlángja által a hitből fakadó bizalom gyökeret ver a lelkekben, és újra megújul a Föld színe. Mert ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodása a Szent Szűzanya közbenjáró hatalmának ereje által történik." (II/93-94)

Homília szemelvény 1

     1858-ban tehát 72 éves korában, mikor Descotes lelkész missziós beszédeket tartott Ars-ban, szentünk örömteljes arckifejezéssel így szólt a vendég-szónokhoz:

‒ Ön most meg fog bennünket téríteni!

‒ Bizony, ez a mi nagy felelősségünk, ám önnek plébános úr, e tekintetben nincs mit félnie!

‒ Ó kedves barátom ‒ sóhajtott fel Vianney aggódó komolysággal ‒, akkor ön nem tudja azt, hogy mit jelent, amikor a paplakból az Isten ítélőszéke elé kell lépni!”

A vendég szépen beszélt, mégis az Ars-i plébános szentbeszédeire jóval többen figyeltek! A feljegyzések tanúsága szerint szentünk beszéde így hangzott:

Kedves testvérek! Mit mondanátok arról az emberről, aki a szomszéd mezején dolgozna s a magáét műveletlenül hagyná? Mert ti kedves testvéreim ugyanezt teszitek! Állandóan mások lelkiismeretében áskálódtok s a magatokét parlagon hagyjátok. De bizony bán­juk majd a halálunk óráján, hogy annyit törődtünk mások­kal s oly keveset magunkkal! Magunkról kell ugyanis elsősorban számot adnunk és másokról annyiban, ha rossz példánk miatt követtek el bűnt! Gondoljunk magunkra és jó példák legyünk mások számára! Naponta szemügyre kell vennünk lelkiismeretünket, mint ahogyan kezünket is megnézzük, hogy tiszta-e.

Bizony, a halál óráján sajnáljuk majd azt az időt, amit haszontalan fecsegésre, élvezetekre, semmittevésre fordítottunk ahelyett, hogy megtettük volna a magunkét az önmegtagadásban, imában, jócselekedetekben; gondol­tunk volna szegény lelkünkre, sirattuk volna szegény bűneinket! Akkor sajnos megeshet, hogy azt láthatjuk, sem­mit sem tettünk az üdvösségünkért.

Gyermekeim, milyen szomorú ez! Kaptunk drága időt és nem éltünk vele. A keresztények háromnegyed része csak azon dolgozik, hogy eleget tegyen a testének, ennek a hullának, amely porrá válik. Nem gondolnak szegény lelkükre, amely egyre csak éhezik, és amelynek vagy örökre boldognak vagy örökre szerencsétlennek kell len­nie. Ez megdöbbentő!

A szeretetből teremtett ember nem élhet szeretet nél­kül: vagy Istent szereti, vagy önmagát és a világot. Lássá­tok, gyermekeim, ha az embernek nincs hite, akkor vak. Aki nem lát, az nem ismer, aki nem ismer, az nem szeret, aki nem szereti Istent, az óhatatlanul ön­magát szereti és a saját örömeit keresi. Ahhoz köti szívét, ami múlandó, mint a füst. Nem ismerheti meg sem az igazságot, sem a jót, csak a hamisságot ismeri, mert ködben van és nincs világossága. Ha volna világos­sága, jól látná, hogy mindaz, amit szeret, csak múlandó és semmivé váló.

Lássátok be gyermekeim, hogy a jó Istenen kívül semmi sem állandó, semmi, de semmi! Talán a földi lét lenne az életünk értelme? Nos, ez elmúlik! Ta­lán a szerencse? Ám az elhagy! Talán az egészség? Az könnyen lerom­lik! Talán a becsület? Azt óhatatlanul megtámadják!

Testvéreim! Jövünk-me­gyünk, mint a szél. Mely elszáguld, mint egy nagy vo­nat. Minden csak rohan! Ó Istenem, Istenem, milyen szánal­masak, akikre az önszeretet és a világ szeretete irányít, midőn magukat és a teremtményeket job­ban szeretik, mint Istent. Innen van az, hogy sosem elégedettek, sosem nyugodtak, folyton gyötrődnek és mindig föl van kavarva a lelkük.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Horvátország, Ludbreg 1410

     A történelmi források szerint Ludbreget még a rómaiak alapították Castrum Iovium néven. 381-ben már minden bizonnyal jelentős keresztény közösség volt a településen, mivel a források egy Amantius nevű püspököt említenek. A horvátok betelepedésük után keresztény hitre tértek és egy 1334-es összeírásban – mint első írásos emlék –, Ludbregben megemlítve a Szentháromság templomot. A ma is működő plébániatemplomot 1410-ben építették egy ősi római bazilika alapjaira. Egy évvel később történt az eucharisztikus csoda: a Batthyány-család palotájában lévő Szent Kereszt-kápolnában egy pap a szentmise bemutatása közben kételkedett az átváltoztatásban. Mintegy válaszként kételyeire, szeme láttára vér folyt ki a kezében tartott kehelyből. A szent relikviát ijedelmében egy kőművessel befalaztatta a főoltár mögé. Halála előtt azonban felfedte a titkot és a rejtekhelyet. A hívek tisztelettel adóztak az ereklye előtt. A Jézus Szent Vérének tulajdonított csodákat felírták az ún. Liber miraculorumba, a Csodák Könyvébe.

Szech János magyar nemes eljuttatta a relikviát és a tanúságtételeket a Szentatyához, aki magához rendelte a relikviát.

Az 1500-as évek elején, II. Gyula pápasága idején a Szentszék vizsgálóbizottságot hívott össze a Ludbregben történt eucharisztikus csodához kapcsolódó körülmények kivizsgálására. Sokan tanúsították, hogy az ereklye jelenlétében végzett imádságuk alatt meggyógyultak. 1513-ban X. Leó pápa bullát tett közzé, amely elismeri az ereklye hitelességét és engedélyezi Jézus szent vére imádását, melyet maga is többször vitt körmenetben Róma utcáin. Az ereklye később visszakerült Horvátországba.

A 18. században, Horvátország északi részén pestis pusztított. A nép és a horvát nemzetgyűlés is Isten segítségét kérte. A nemzetgyűlés 1739. december 15-i ülésén a résztvevők megfogadták, hogy ha a pestis véget ér, kápolnát emelnek a csoda tiszteletére. A pestist ugyan leküzdötték, de a fogadalmat csak 1994-ben teljesítették, amikor a demokrácia ismét helyreállt Horvátországban.

A 3500 lakosú kisváros legszebb műemlékei a Batthyányaknak köszönhető. Ma a Szentháromság tiszteletére szentelt templomot az itt őrzött Szent Vér ereklye teszi híressé. Ludbreg, a trianoni békeszerződésig Varasd vármegye járási székhelye volt. (Képen: a ludbregi Szent Vér ereklyetartóban, melyet Batthyányi-Strattman Eleonóra grófnő ajándékozott Ludbregnek.)

NEGYEDIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Üvözlégy Királynénk, irgalmasság Anyja, életünk és édes reménységünk, üdvözlégy. Így sóhajtunk Hozzád e siralom völgyéből mi, a Te gyermekeid. Számtalan veszély környékez bennünket, bú és bánat nehezedik lel­künkre, betegség emészti testünket, kísértések zaklatják szívünket, alig bírja már elviselni gyarlóságunk a terhet. De nem csüggedünk el, mert ha vállruhádat magunkon hordjuk, eszünkbe jut, hogy ez, ígéreted szerint oltalom a veszélyben, védőpajzs minden harcban. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Kolumbia, Tucamo 1906

     A Csendes-óceán partvidékén történt 1906-os szökőár (cunami) több régióban súlyos károkat okozott. Az elszabadult kishajók, csónakok nagy távolságra sodródtak, és stabilnak mondható kőházakat is leromboltak. Ezzel szemben a Tumaco szigetének lakói az Oltáriszentségbe vetett hitének köszönhetően megmenekült a szörnyű katasztrófától.

1906. január 31-én délelőtt 10 órakor egy csaknem 10 percig tartó, a Richter-skála szerinti 8,8 fokozatú, rendkívül erős földrengés rázta meg Tumaco szigetét. A templomban leestek a képek, a szobrok, de helyrehozhatatlan pusztulás nem történt! A falu összes lakója rémült pánikban rohant a templom elé, és arra kérték papjukat, Gerardo Larrondo atyát, hogy azonnal tartsanak körmenetet az Oltáriszentséggel. A tenger vízszintje egyre emelkedett, és a víz a tengerpart egy részét már ellepte. A feltornyosult víz hatalmas falat alkotott, és azzal fenyegetett, hogy egyetlen hullámmal elnyeli az egész szigetet. Gerardo atya megrettent, és a kehelyben lévő összes Szentostyát magához vette, csak a nagy ostyát őrizte meg. A néphez szólva így kiáltott: „Testvéreim, mindannyian menjünk a tengerpartra, és könyörögjünk Isten irgalmáért!”

Jézus Eucharisztiában való jelenlétében mindannyian megnyugodva, könnyek közt, hangosan imádkozva indultak el. A tengerpartra érve Larrondo atya bátran a víz széléhez lépett, és ahogy a hullám közeledett, a felemelt Oltáriszentséggel keresztet rajzolt a levegőbe. Ez a pillanat döbbenetes és rendkívül ünnepélyes volt, hiszen a hullám megtorpant, és visszahúzódott, de mielőtt Larrondo és a mellette álló paptársa, Julian atya hangot adhatott volna hálájának, a nép meghatottan és döbbenten kiáltott fel: „Csoda! Csoda!” És valóban, a láthatatlan természetfeletti erőnek köszönhetően a hatalmas cunami, vagyis a tenger vízfala visszatért eredeti nyugvó állapotába, s megszűnt a pusztító fenyegetés. Tumaco lakóit eltöltötte az öröm, hogy az Eucharisztiában jelen levő Jézus kegyelme megmentette őket, és köszönetüket áhítatos hálaimával fejezték ki. A Tumaco-ban történt csoda olyannyira ismert lett világszerte, hogy Larrondo atya még Európából is kapott imát kérő leveleket.

HARMADIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Üdvözlégy Mária, Te legjobb Anya. Boldogok, akiket fiaid­nak ismersz, akikre ráadtad anyai palástodat, a szent skapulárét, az üdvösség jelét. E szent ruha biztos jele, kétségbevonhatatlan bizonysága, hogy Te, szentsé­ges Szűz, szeretsz minket. Mégpedig oly szeretettel, mely erős, mint a halál, vagyis mindvégig, életünk minden pillanatában mellettünk állsz, hogy a gonosz lélek se szakíthasson el anyai szívedtől, hacsak mi nem akarunk a bűn által Tőled megválni és anyai szívednek mérhetetlen fájdalmat okozni. De ne engedd ezt, édes Szűzanyánk, hanem támogasd, gyámolítsd gyarló gyermekeidet, hogy a szent skapuláré rajtunk az üdvösség jele legyen. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

A titkos szobrász

     Amikor életének utolsó éveiben Saunier orvos eret vágott rajta, hogy vértolulását a fejében csökkentse, a vért a temetőbe vitette ‒ merthogy keresztény vér ‒, s ott a szeme láttára kel­lett elásni.

Nagy megpróbáltatásainak egyike az volt, ha a faluban látnia kellett a kifüggesztett arcképeit. 1845 táján kezd­tek a képek terjedni, amelyek életének különböző eseményeit ábrázolták. Kezdetben azon volt, hogy eltávolíttatja ezeket, de a kereskedők megkérték őt, hogy engedje meg ezek árusítását, hiszen ez egyik szerény keresetforrásuk. A jó plébános engedett, de megkérdezte:

‒ Mennyi haszna van egy-egy kép eladásából?

‒ Két sou, főtisztelendő plébános úr.

‒ Két sou? Elég drága, ezért a nyomorúságos álarcért! Hát legyen, végre is néha ha ez a szegény álarc valakinek emlékezetébe idézi azokat a tanácsokat, amelyeket adtam, így talán nem is fölösleges! Hogy a képek kevésre­ becsülését jobban kifejezze, sohasem írta rájuk nevét, legfeljebb csak a kezdőbetűit, azt is alig felismerhetően!

Egy tekintetben szentünk hajthatatlan volt: sohasem állt a fényképezőgép elé. Csak halálos ágyán lehetett őt lefényképezni.

1858-ban Toccanier káplán elhatározta, hogy Cabuchet Emil szobrásszal bármibe is kerüljön, a szent plébá­nosról lehetőleg tökéletes képmást csináltat. A plébános arcképei nem mutattak semmi hasonlatosságot, mert vagy lopva, vagy emlékezetből rajzolták le őt.

Nos, az említett szobrász természet után szeretett volna dolgozni, és viaszból akarta megmintázni a mellszobrot, de hogyan fogjon hozzá?

Langalerie püspök ajánló sorokat adott Cabuchet-nek, aki a gyóntatószékben mutatkozott be az Ars-i plébánosnak. Letérdelt s Vianney-nek átnyújtotta a püspöki írást. A plébános át­olvasta, felemelkedett, kinyitotta az ajtót az álgyónó előtt, e határozott szavak közben: „Nem, nem! Sem az ön, sem a püspök kedvéért!” A művésznek tehát cselhez kellett folyamodnia.

Toccanier káplán a temp­lom egyik szögletét tartotta fenn a művész részére, aki onnan könnyen megfigyelhette Vianney-t. A szobrász részt vett a kate­kéziseken, ügyesen takarva a mintázást széles kalapjával abban a hiszemben, hogy észrevétlenül dolgozhat. Minden rend­ben is ment egy hétig, amikor egyszer csak szentünk jóindulatú hangon megszólította: „Hallja maga ott hátul! Mikor szűnik meg már zavarni engem és a többieket?” De addigra már Cabuchet-nek sikerült viaszba formálni ezt az élénk és kifejezésteli arcot, melyen egyszerre rajzolódott ki a mélységesen érzékeny lélek összes indulata.

Amikor a mellszobor elkészült, a szobrász elvitte a misszionáriusok ebédlőjébe. Az Ars-i plébános nézegette a szobrot, majd félig zavartan, félig mosolyogva így szólt: „Ez már nem álarc, ki csinálta?” Aztán Cabuchet felé közeledve így szólt: „Uram, ön engedetlen volt velem szemben! ‒ mondta Vianney szigorú hanghordozással ‒, megbocsássak-e önnek?” A jelenlevő Toccanier és az Iskola-testvérek, a művész és a műtárgy érdekében közbevetették magukat. És szentünk megígérte, hogy nem fogja összetörni a mell­szobrot, mely őt oly szerencsésen adta vissza. Csak azt köve­telte a szobrásztól, hogy halála előtt nem teszi ki közszemlére!

Az Ars-i. plébános ilyen alázatos maradt élete végéig. Emberfeletti munkáját nem értékelte felül, hogy ebből előnyöket kovácsoljon magának. Ha utolsó éveiben fel is lett mentve a breviárium alól, ez is csak az ő káplánja közbenjárására történt. ( Az eredeti szobor!) 

(Források a 2. részben!) (folyt.) 

A Szeretetláng átadása, ill. kiáradása
        Erzsébet asszony Lelki Naplója szerint a Szeretetláng lelkisége, illetve a "kegyelmi hatás" terjedése és átadása az alábbi módokon történhet:

1) A hívek apostolkodása útján általánosságban, „szívről-szívre” (I/39.51; III/140), „futótűzként” terjed (I/59.92; IV/28). 

2) Az egyházi liturgia keretében végzett lángátadás formájában. Február 2-án, „az ország nyolc legnépesebb kegyhelyén, és az ország szívében négy tiszteletemre szentelt templomban egyszerre kezdjék meg az ájtatosságot, Szeretetlángom átadását. (I/49) (A hívek) adják át a gyertyalángot egymásnak, melyet az ájtatosság idején kaptak, vigyék haza és a családi ájtatosságot is így kezdjék meg." (I/40-41) 

3) A hívek esetében egyénileg kétféle módon történhet a Szeretetláng (kegyelmének) átadása. Egyfelől szívről-szívre, a másik emberért vállalt áldozat-imádság eszközével (II/106). Másfelől pedig a formai "láng-átadással" akkor, ha ő már a liturgikusan megkapta (lehetőleg azzal a gyertyával adva tovább)! A lángátadás szövege: „Vedd e lángot, Szívem Szeretetlángját, gyújtsd meg nála a tiédet és add tovább!” (I/38) 

4) Végül, a Szeretetláng végső - üdvtörténeti nagyságrendű - kiáradásáról beszélhetünk, amely nagy megrázkódtatással járhat! Az Úr szavai szerint: „Az emberiség lelkében a hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz Szeretetlángja által a hitből fakadó bizalom gyökeret ver a lelkekben, és újra megújul a Föld színe. Mert ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodása a Szent Szűzanya közbenjáró hatalmának ereje által történik.” (II/93-94) Ez valóban egy "eddig nem látott" új békekorszakot jelenthet az emberiség történelmében!

Mint Is­ten kezében a gyalu

     Az Ars-i plébános bár gyermekkora óta ösztönszerűen vonzódott az isteni magasságok felé, nem volt felmentve a kitartó küzdés törvényei alól. Szentünk azonban azt mondta: „mindent megtudok tenni Abban, aki nekem erőt ad!” Ebben rejlett a Szent életének titka: hősies, bátor elszántság, rendíthetetlen ima- és áldozatkészség.

Vianney jámbor gyermekként, papnövendékként és példás papként is küzdött Isten országáért, ám elérkezett az az idő, amikor teljességgel kibontakozott Isten örök terve, hogy szent, és kiváló szent legyen. Ha mi ennek a titoknak a mélyére akarunk hatolni, gondolnunk kell kimondhatatlan szelídségére, mely csodálattal töltötte el a zarándokokat, gondolnunk kell a csekély önszeretetére, arra. hogy a pihenésre való gondolatot száműzte magától. Mindezt azért, hogy az állandó isteni sugalmazástól vezettetve részvéttel tárja ki karjait a bűnösök felé. Szentünk, talán 1844 tá­ján érhette el a valóban szent élet legmaga­sabb fokát. És ebben sokat, ha nem mindent köszönhet a kis Ars falunak, mely lassan az ő munkássága révén városkává kezdett fejlődni!

Vianney Szent János tökéletesen megvalósította azt a mindannyiunk számára példaadó elvárást, hogy a világban élt, de nem a világnak! Így alakult ki benne a természetfölötti lény, és a földi ember­ből csak a szenvedés maradt meg. Elérte azt a hősi fokot, mely az emberi természettel a kegyelem által segített végső erőkifejtésre képes. Az Isten akaratának teljesítése második természetéve vált, és ez a töretlen lélekmentő készségben nyilvánult meg!

Az Ars-i plébános csodálatos módon tudott ellenállni a hiú dicsőségvágynak. Jól tudta és látta, hogy ő miatta jönnek annyian Ars-ba, mégsem látta őt senki gőgösnek. Ő úgy járt-kelt a magasztaló, tömegek között, mint a gyermek, akinek ártatlansága meglep bennünket és akinek erről fogalma sincs. Az Ars-i plébános, szó szerint követte „a gyermeki lélek azon fölséges útját”, amelyen a gyermek Jézusról nevezett Lisieux-i Szent Teréz haladt.

Szentünk tudatában volt annak, hogy lelkipásztori tevé­kenységével sok jót teremtett, de minthogy magát az Isten eszközének tekintette, Istennek tulajdonított minden érdemet. Maga így vallott egyszer: „Is­ten kezében a gyalu szerepét töltöttem be, és azért engem helyezett erre a helyre, mert nálam mél­tatlanabb papot nem talált! Az Úr ezzel kifejezze irgalmának nagyságát és csodáját a szegény bűnösök iránt.”

Miután önmagába néző életet élt, minden jót, amit sajátjának mondhatott volna, azt felülről származónak tekintett, nem egyszer köszönetet mondva „lelki kedvesének” Szent Filoménának a közbenjárásáért.

„A legutolsó vagyok az emberek közt ‒ sóhajtott fel. ‒ Ha Isten meg nem sajnált volna engem, ugyan mi lett volna belőlem?”

A tömegnek személye körüli tülekedése mindig terhére volt. Igen bántotta őt, ha használati eszközeit, ereklye gyanánt elcsenték. Egy alkalommal azon vette észre magát, hogy reverendájából darabo­kat vagdaltak le. „Ó mennyire rosszul értelmezett jámborság ez!” ‒ sóhajtott föl. Valahányszor levágatta a haját, gondja volt arra, hogy összesöpörje és személyesen dobja tűzbe.

Az Ars-i plébános nem volt gyanakvó ember, nem is tudta megfejteni az eltulajdonítások indító okait. Az egyik misszió végeztével észrevette, hogy gyertyatartója eltűnt. „Én már azt hittem, hogy mindenkit megtérítettem és íme, elvitték a gyertyatartót!”

1858, Mindenszentek táján szentünk a Cibeins-kastélyba küldte Ka­talint, hogy az évi járadékot (napi egy frankot) felvegye, amit számára segély címén kiutaltak. „Ez már az utolsó lesz!” ‒ mondta kissé bizonytalan hanghordozással, majd határozottabban megismételte: „Ez már utolsó lesz!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepének története

     »Jóllehet az Eucharisztiát az év minden napján ünnepeljük, évente egyszer kiemelt figyelmet is fordítunk Krisztus Testének ünneplésére. Szívünk és lelkünk bármilyen körülmények között és helyzetben fordulhat az Úrhoz, az ő valós jelenlétével azonban leginkább az Eucharisztiában, a szentségi színek alatt találkozunk. Jézus az Eucharisztiában – a kenyér és bor színe alatt, lényegi valóságában van jelen számunkra. Mennybementelekor a feltámadt Jézus ezt mondta: "Íme én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig."« (Mt 28,20) »Ezen a csütörtökön a (...) klérus és a nép együtt örvendezve dicsérő énekekkel tartson körmenetet; mindenki szíve és lelke, szája és ajka üdvös örömmel énekeljen himnuszokat. (...) És bárcsak a szeretet úgy fellobbantaná a hívők buzgóságát Krisztus szolgálatára, hogy ezáltal és egyéb érdemeik gyarapodása által Ő, aki váltságul adta önmagát értük és eledelül adja magát nekik, ezen élet viszontagságai után önmagával jutalmazza őket. (12) Mi ugyanis a krisztushívőket lelki ajándékokkal szeretnénk buzdítani az ünnep megülésére, ezért mindazoknak, akik őszinte bánattal meggyóntak, és (...) a szentmisén vettek részt, (...) száz napi búcsút engedélyezünk a mindenható Isten irgalmában és az ő apostolai, Szent Péter és Pál tekintélyében bízva.« (IV. Orbán pápa Transiturus De hoc mundo kezd. bullája 1264. aug. 11. SZIT 2019. Bp.)
Liege-i Szent Julianna, a cornilloni kolostor apácája kezdeményezte Úrnapja ünnepének bevezetését Krisztus Szent Testének tiszteletére. Fiatal korában több látomása is volt az Oltáriszentség tiszteletére tartott ünnep megalapításával kapcsolatban. Szent Julianna egyik látomásában a teliholdat látta, melyből egy darabka hiányzott. Ő úgy értelmezte, hogy a Hold az egyházi évet jelképezi, amelyből valami hiányzik, mégpedig az Oltáriszentség ünnepe. 1230-ban Szent Julianna elmondta látomásait a helyi egyházmegye elöljárójának, Jacques Panteléonnak, a későbbi IV. Orbán pápának. 1246-ban a liege-i püspök, Robert de Thourotte úgy döntött, hogy egyházmegyéjében ünnepet alapít az Oltáriszentség tiszteletére.
Úrnapja első ünnepét 1249. június 5-én tartották. Néhány évvel Szent Julianna halála után IV. Orbán pápa 1264. augusztus 11-én a fenti bullájában elrendelte az Úrnapja megünneplését az egyetemes Egyházban.
Az Úrnapja (latinul Festum Eucharistiae, Solemnitas Corpus Domini) katolikus főünnep az Eucharisztia tiszteletére, teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe. Magyarországon és több más országban a húsvéti időt lezáró pünkösdvasárnap után két héttel tartják. Jellemzően körmenet kapcsolódik hozzá. (Wikipedia)
»Az Úrnapja, a föltámadás napja, a keresztények napja, a mi napunk. Úrnapjának nevezzük, mert az Úr győztesként ezen a napon ment föl az Atyához. Ha a pogányok e napot a Nap napjának nevezik, mi is szívesen annak valljuk, mert ma támadt a világ Világossága, ma kelt föl az Igazságosság Napja, melynek sugarai az üdvösséget hozzák.« [Szent Jeromos: In die Dominica Paschae homilia: CCL 78, 550]

MÁSODIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Téged illet Kármelhegyi Szűzanyánk a dicsőség, dicséret, és a tiszte­let, mert Te vagy az ég és föld hatalmas Királynéja és mivel szeretett Fiad, Jézus Krisztus dicsőségében osztozol: csodálva tisztel a menny minden lakója. Mily rendkí­vüli kiváltság és kegyelem tehát, hogy mi a mennyekből hozott ruháddal ékesítve, ily fölséges Királyné szolgái és testvérei közé tartozhatunk. Hála és dicséret legyen Neked, hogy bennünket érdemünk nélkül e kitüntetésre méltattál. Ne engedd, hogy szent ruhádhoz méltatlan viselkedésünkkel anyai szívedet megszomorítsuk. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

SZENT KILENCED A KÁRMELHEGYI SZŰZANYA TISZTELETÉRE

(Forrás nyomán: A Skapuláré Társulat Vezérkönyve. Összeállította P. Marián, Kármelita

Kiadja: Kármelita Zárda, Győr 1941. Nihilobstat. Dr. Eduardus Wrenkh censor. Nr. 2388/1940 Imprimatur Jaurini, die 25. Octobris 1940. Dr. Rudolphus Ragats vicarius capitularis)

ELSŐ NAP

Bevezető ima minden nap:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged, Ó Boldogságos Szűz, az Egyház. Lábaidhoz leborulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, s kezünket és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk. Hallgasd meg, ó hatalmas Szűz, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, és fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Mikor lehetett hallani, hogy valaki gyámolatlanul magára hagyatott volna, ki a Boldogságos Szűz Máriához folyamodott? Ezért járult Szent Simon is gyermeki bizalommal ezen jóságos Anyához szorongatásaiban, és nem maradt meghallgatás nélkül. Mert nagy dicsőségben, angyali seregtől kísérve megjelent neki az egek Királynéja, és ezeket a csodálatos szavakat intézte hozzá:

„Vedd szeretett fiam, rended skapuláréját, társulatom jelvényét, mely kiváltságul szolgál neked és minden kármelitának. Aki ebben hal meg, nem fog az örök tűzben szenvedni. Íme, az üdvösség jele, a veszélyben oltalom, a béke és az örök szövetség záloga.”

Ó fönséges, vigasztaló ígéret! Magadéinak vallasz minket, drága Szűzanyánk, akik a Te szent ruhádat viseljük. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima, minden nap:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Nem voltak képesek képet készíteni

     Az Ars-i plébános, vagy hirtelen megöregedett, vagy csak a hírneve miatt most figyelt fel rá „közelebbről”! A szemlélődők és újságírók, elkezdték „körülírni” szentünk kinézetét: »mélyen barázdált, sovány, megnyúlt arc, mely szív formára emlékeztet. Egykori napbarnította barnás arcszíne sápadttá változott a gyóntatószék örökös homályban. Elől kurta, hátul és kétoldalt hosszabb haja őszes. Magas, széles homlok, kiálló szemöldök, a beesett szemgödörből különös tüzű tiszta kék szemek ragyognak, ami éles és átható tekintet ad neki.«

De gyónói is leírták a jellemzőit, melyek így foglalhatók össze: »Sokan egyenesen szentnek látták. Lélekbelátó volt, s amint tekintete a gyónóéval találkozott, a lélek mélyéig hatolt. Volt akit megijesztett a nézése. Néha úgy ragyogtak a szemei, mint a gyémánt. Társalgás közben tekintete elbűvölte az embert, mint aki egy más világot lát. A nyugalom óráiban viszont szemeit szelíd, a lemondó mélabú fátyla takarta, ekkor gondolhatott a meg­bántott Istenre és a megbántó emberekre. Ez a nyugodt tekintet olykor igen nyugtalanná vált, sőt arcvonásai hol örömet, hol szomorúságot tükröztek aszerint, hogy a jóságos Istenre, vagy a „szegény bűnösökre” gondolt. Megesett, hogy könnyekre fakadt. A mozgásában bár törékenynek látszott, olykor azonban mégis ‒ talán égi segítséggel ‒, de olyan erőteljes volt, hogy azt a nehéz egyházi zászlót a templomból úgy kihozta, melyet sokan csak nehezen tudtak a levegőbe emelni.«

Ennyit a leírásokról, és nem csoda, hogyha sokszor akarták lefényképezni! Ezt azonban mindig szán­dékosan lehetetlenné tette. Mint mondta: „Azt tudom, hogy valakik az álarcomat fényképezni akarták, de direkt mozogtam, hogy ez ne sikerüljön nekik!”

Ezek a fotográfusok végül úgy fogtak ki szentünkön, hogy utólagosan a ravatalon készítettek felvételeket arcáról, és „életszerűvé retusálták! (Egy ilyen „hiteles fotót” lásd alul!)

1854. augusztusában egy hetyke fiatalember jött Ars-ba, aki így szólította meg a plébánost:

‒ Főtisztelendő úr! Komoly vallási kérdésekről szeretnék önnel vitatkozni!

‒ A vallásról akar velem vitatkozni, fiatal barátom? ‒ mondta némi gúnnyal szentünk. ‒ Hiszen annyit sem tud belőle, mint egy kezdő hittanos kisfiú!

Egy bőbeszédű kisasszonynak, aki fecsegésével igen fárasztotta a plébánost, ezt mondta: „Kedves leányom, melyik az a hónap, amelyben a legkevesebbet beszél?” S mivel a kis papagáj nem tudta, szentünk megválaszolta: „Bizonnyal február hónap az, mivel az 2-3 nappal rövidebb!” ‒ s jóságos mosolyával enyhítette „adomáját”.

1855. májusában, egy úriasszony abban a reményben jött messze földről Ars-ba, hogy nagyon súlyos betegségében enyhü­lést találjon. Nagy ájtatosan el is végzett egy kilencedet, minden megtapasztalható eredmény nélkül. Arra kérte meg a káplánt, hogy kérdezze meg az Isten szolgáját, hogy meg fog-e gyógyulni? Szentünk válasza így hangzott:

‒ Az úrinő, hála Istennek mélyen hívő, a kereszt jó helyen van! Ez lesz számára az a hágcsó, amely őt az Égbe fogja segíteni!

1858-ban egy Lyon-i úrinő két gyermekét hozta Ars-ba. Az idősebb 11 éves volt, és szerette volna ismerni jövőbeni hívatását. A plébános miséjénél ministrált. A sekrestyébe visszatérve Vianney átöltözése közben, a kis Lyon-i fiú a papok és világiak közt szentünkhöz furakodva kérdőn nézett a plébánosra.

‒ Mit akarsz kisfiam? ‒ kérdezte tőle.

‒ Főtisztelendő atyám, nagyon szeretném tudni, hogy... ‒ a kérdését azonban be sem tudta fejezni, mert megkapta a választ:

‒ Jó pap lesz belőled! ‒ válaszolt Vianney a legkisebb habozás nélkül.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Belgium, Herentals 1412
     1412-ben egy bizonyos Jan van Langerstede megszállt egy hotelben, nem messze Herentals városától. Ez a férfi lopott templomi kegytárgyakkal kereskedett. amelyeket többnyire maga lopott el útjai során, és Európa más részein értékesítette. Herentals-ba érkezésének másnapján elment Poederlee falu plébániatemplomába, és feltűnés nélkül ellopta a kelyhet és az öt Szentostyát tartalmazó cibóriumot. Ahogy ment vissza Herentals-ba, a „De Hegge”-nek nevezett területen egy rejtélyes erő lett úrrá rajta, amely megakadályozta, hogy útját folytassa. Így hát megpróbálta a folyóba dobni az ostyákat, hogy megszabaduljon tőlük ámde hiába. Jan már a kétségbeesés szélén állt, amikor a közeli mezőn egy nagy nyúlüregre lett figyelmes, ahová bele rejtette az ostyákat. Ez minden gond nélkül sikerült neki, így hát nyugodtan tért vissza Herentals-ba. Időközben a városbíró, Gilbert De Pape nyomozást indított, a Poerderlee-i templom kifosztója ellen. Jan is a gyanúsítottak között volt. A rendőrség megtalálta a kelyhet és a cibóriumot a táskájában. Jan mindent bevallott, kivéve azt, hogy megszabadult az Ostyáktól. Azonnali akasztásra ítélték és már a vesztőhelyre lépett, amikor a pap felszólította, hogy halála előtt tisztítsa meg a lelkét. Erre ő teljes mértékben beismerte bűnét, és gyónáson kívül elmondta azt is, hogy miként rejtette el a lopott Ostyákat. A bíró ezután felfüggesztette a kivégzést és megparancsolta az elítéltnek, hogy pontosan mutassa meg a helyet, ahol az Eucharisztiákat hagyta. Nagy tömeg követte őket.
Amint a mező szélére értek, már messziről láttak valami tündöklő fényességet, és amikor odaértek, a ragyogó Szentostyákat kereszt alakban elhelyezkedve találták, teljes fehérségben, holott előző napokban esett az eső. Azonnal körmenetben vitték vissza: egy részét Herentals-ba, néhány darabot pedig Poederlee-be. A csodás Ostyák egészen a 16. századig ott is maradtak.
1442. január 2-án, Herentals magisztrátusa hitelesnek nyilvánította a csodát és ott, ahol az ostyát megtalálták, egy kis kápolnát emeltek, amit számos tekintélyes egyházi személy is meglátogatott, többek között Antwerpen püspöke, Jean Maldreus 1620-ban és XIV. Benedek pápa 1749-ben.
Luxemburgi János lánya, Görlitz Erzsébet hercegnő finanszírozta a kápolna bővítését, amelyet később szentéllyé alakítottak át. Antoon Van Ysendyck két festményét, amelyek a csodát ábrázolják, minden évben körmenetben viszik arra a mezőre, ahol a csoda tiszteletére a kis kápolna (De Hegge) áll. Itt azután emlékmisét celebrálnak az összegyűlt hívek számára.

Mi a Szeretetláng? 3

Belgium, Brüsszel 1370

     A brüsszeli Szent Mihály és Szent Gudula katedrálisban számos művészeti alkotás tanúskodik az 1370-ben történt eucharisztikus csodáról. A középkori dokumentum így szól: „1369-ben egy gazdag enghieni zsidó kereskedő, aki gyűlölte a keresztényeket, egy Louvain-i fiatalemberrel ellopatott néhány Szentostyát. Néhány nappal később a kereskedőt rejtélyes körülmények között meggyilkolták. Özvegye azt gondolván, hogy férjét az ég büntetése érte utol, meg akart szabadulni a Szentostyáktól, ezért a férje barátainak adta azokat. Ezek az emberek, szintén Jézus Krisztus ellenségei voltak, ezért 1370-ben nagypénteken összeültek, és tőreikkel elkezdték a Szentostyákat késsel szurkálni ‒ mire az ostyák intenzíven vérezni kezdtek. A szentségtörők ennek láttára rettenetesen megrémültek, és az Ostyákat egy katolikus kereskedőre bízták. Ez az ember elmondva a történteket, átadta a vérző Eucharisztiát a katedrális kántorának. Ezt követően a szentségtörő csoda nyilvánosságra került, és a brabanti herceg halálra ítélte a szentségtörőket. A Csodás Eucharisztiát hatalmas engesztelő körmenetben vitték a Szent Gudula – Szent Mihály katedrálisba.”

Ez az eucharisztikus csoda máig fontos részét képezi a brüsszeli katolicizmus hagyományainak, és nemzeti jelképpé vált. Néhány évtizeddel ezelőtt még ünnepi körmenetben emlékeztek meg a csodáról, de ma már nem.

A katedrális oldalhajóját díszítő ólomüveg-ablakok, melyek 1436 és 1870 között készültek, az eucharisztikus csoda egyes szakaszait mutatják be. Az ablakokat a királyi ház és a nemesi családok adományozták a templomnak. A közeli múzeumban nem csak azok a szentségmutatók tekinthetők meg, melyekben a csodás Relikviát őrizték, hanem azok a XVIII. századi fali kárpitok is, amelyeken ábrázolva van a csodálatos esemény.

A Francia Becsületrend 2 

     Megérkezett november hava. Közben Chalandon püspök, a kereszt hivatalos átadója visszaemlékezett, hogy három évvel azelőtt milyen sorsa lett a szép kanonoki gallérnak. Így joggal feltételezte, hogy a kereszt is a „szegények ölébe fog hullani”. Megéri-e tehát a fáradságot, hogy az egyházmegye első papja átadja a javíthatatlan Ars-i plébánosnak ezt az ékszert, mely talán még abban az órában pénzzé lesz váltva?

A főpásztor tehát jónak látta, hogy a rendi jelvény átadásával a kiváló Toccanier káplánt fogja megbízni.

Toccanier tehát kézhez vette a keresztet tartalmazó cso­magot. Egy szép napon, amikor Vianney magában volt a szobájában, fölhasználta az alkalmat arra, hogy a császári pe­cséttel ellátott dobozt átadja neki. Eközben többen figyelték az eseményt, úgymint a sekrestyés-testvér, a tanító, Lassagne Katalin és Chanay Johanna, akik már tudtak a dologról.

‒ Főtisztelendő plébános úr! ‒ kezdte a fiatal misszionárius ‒ talán ereklyék vannak e a dobozban, amit önnek küldtek!

Az Isten szolgája nem látott tréfát e szavak mögött, sietve feltörte a pecsétet, hogy tisztelhesse a szentek földi maradványait.

‒ Csak ez?! ‒ kiáltott fel, látván a kitüntetést.

‒ Nézze meg jobban főtisztelendő plébános úr, hogy ez a kitüntetés magán hordja a kereszt jelét! Áldja meg tehát! S amint széles taglejtéssel az áldást megadta, a káplán folytatta:

‒ Engedje meg, hogy egy pillanatra mellére tűz­zem a keresztet!

‒ Ó kedves barátom! Isten őrizzen meg ettől! Ugyanazt mondhatnák nekem, mit Szent Benedek, Totila egyik udvari emberének mondott, ki urának bíborruhájában megjelent előtte: „Vesd le annak a méltóságnak jelvényeit, amelyhez neked nincs jogod!” ‒ és visszaadta a keresztet káplánjának:

‒ Fogadja ezt ked­ves barátom ugyanazzal az örömmel, mint amely örömmel önnek adom!

Íme, eképpen lett „kitüntetve” a szegény Ars-i plébános! Így miután megtagadta, hogy a keresztet a mellére tűzzék, a lovagi ke­resztjét csak egyetlen egy alkalommal viselte: a koporsóján!

De vajon szentünk ne tudott volna örülni semminek? Így pontatlan a kérdés, hiszen nagyon is tudott olyan dolgoknak örülni, ami a természetfölötti rend­hez tartozott, és persze annak, ami az Isten országát terjesztette! Így, mélyen meghatott szenvedély és hála töltötte el a szívét, amikor IX. Pius pápa 1854-ben kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját.

Visszatérve a már tárgyalt történetre, érdemes példaként felhozni, hogy van aminek szentünk nagyon is tudott örülni, aminek kellő nyomatékot is adott! (Lásd a 97. részben!)

Ez az ünnep kivételes alkalom volt szentünknek, hogy 60 év óta tartó bensőséges tiszteletét a Boldogságos Szűz iránt különösen kimutassa. Bölcsőjétől kezdve szerette Őt, s mint pap minden erejével arra törekedett, hogy a Boldogságos Szűz tiszteletét terjessze. Erről meggyőződhettek a zarándokok, akár minden utcasarkon, és minden lakásban ott lát­hatták a Szent Szűz szobrát vagy képét, miket az Ars-i plébá­nos adományozott s saját névaláírásával ellátva. Sőt ‒ íme a követendő példa ‒, már 1836. május 1-én az egész egyházközségét a Szeplőtelen Szűz oltalmába ajánlotta! Ezt követően nem csak a szentáldozások száma sokszorozódott meg, hanem a rendszeresen gyónóké is, és az Ars-i templom nap, mint nap zsúfolásig megtelt. A hívek nem akartak lemaradni a mindennapos Szűz Máriáról tartott homiliáiról, amikor rendkí­vüli lelkesedéssel beszélt az Istenanya szent életéről, hatalmáról és szeretetéről.

Így tanított: „Minden szent nagy odaadással volt a Boldogságos Istenanya iránt, mert tudva-tudták, hogy az Istentől jövő minden kegyelem az Ő kezén halad át.”

„Nem léphetünk be egy jelentős épületbe csak a kapun keresztül! Nos ‒ mondom nektek ‒, hogy Szűz Mária a Mennyország Kapuja!”

„Testvéreim! Ne feledjük, hogy egyetlen Ave Maria is reményt adó lehet a számunkra!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Francia Becsületrend 1

     1855. augusztus l5-én megjelent újságok közölték az Ars-i plébános kitüntetését, Garets gróf hozta meg Vianney-nek a hírt. Szentünk így fogadta: „A kereszttel jár valami fizetség? Vagyis jelent ez pénzt a szegényeim javára?” És arca a legkisebb örömet, vagy meglepetést nem árult el.

‒ Nem! Ez csak tiszteletbeli kitüntetés. ‒ válaszolta a gróf.

‒ Tehát, ha a szegények mit sem várhatnak ettől, akkor mondja meg kérem a császárnak, hogy nem vehetem hasznát!

Garets gróf természetesen nem tett eleget ennek a különös megbízatásnak. A hírre egy festő tűnt fel a látóhatáron, aki a kanonok- és a becsületrend tagjának felajánlotta szolgálatait. De hiába volt minden fáradsága.

„A plébános urat minden áron le akarták festeni ‒ írta Garets grófné ‒, de ő hallani sem akart róla, majd így szólt nevetve: Ha mégis megfestik a képemet, írják alá, hogy íme a gőgös senki!”

Az egyik pap szeretetteljes célzással a kanonoki gallérra és lovagi keresztre ezeket mondta:

‒ Plébános úr! Önt minden földi hatalmasság kitüntette, a Jóisten sem fogja elmulasztani, hogy kitüntesse majd az égben!

‒ Na ez az, ami engem félelemmel tölt el ‒ válaszolt szentünk komoly arckifejezéssel ‒, ha majd halálom után megjelenek a Jóisten előtt ezekkel a semmiségekkel, Ő majd azt találja mondani: „Elmehetsz, te már elnyerted a jutalmadat!”

Chalandon püspököt, mint a becsületrend lovagját felkérték, hogy ő tűzze fel a keresztet az Ars-i plébános mellére. Előttünk ismeretlen okokból ez a szertartás november havára lett elhalasztva. Eközben Vianney a becsületrend hivatalától felszólítást kapott, hogy költségek címén 12 frankot küldjön el.

‒ Tizenkét frankot? ‒ ugrott fel ‒, hiszen én lemondtam róla! Ez a pénz jobb helyre kerül, ha 12 szegény részére ennivalót veszek belőle! A kis összegű számlát bemutatták Toccanier káplánnak, aki a plébános tudta nélkül kifizette az összeget. Ám amint megérkezett a kitüntetés, így méltatlankodott:

‒ Én nem küldtem el a kívánt összeget ‒ mondta később Vianney ‒, és ők mégis el­küldik a keresztet?

Októberben a megyefőnök, maga is gyakorló katolikus, személyesen jött üdvözölni a becsületrend új lovagját. Az üdvözlés első mondatai után így vágott közbe a szentünk:

‒ Arra kérem a prefektus urat, hogy vigye el a keresztet az arra méltóbbnak. Ennek helyébe szeretnék inkább valamit a szegények részére!

‒ Ámde ha a császár önnek küldi a keresztet, azzal nem annyira önt, mint inkább magát a becsületrendet akarta megtisztelni! ‒ válaszolta meg ügyesen a megyefőnök.

Erre Vianney, így válaszolt:

‒ Prefektus úr! Én arra kérem a Jóistent, hogy sokáig éltesse Ain megye élén, hogy továbbra is jót művelhessen becsületes tanácsai, különösen a jó példája által! Erre átnyújtott neki egy Szűz Mária-érmet, köszönt és visszatért a gyóntatószékbe.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Mi a Szeretetláng 2

      Antalóczi atya fogalmazásában:
„A Szeretetláng kegyelmi adomány. Mégpedig erő, amely átjárja a szí-vet és az akaratot. Erő, amely helyreállítja bennünk az értékrendet; erő, amely átformál, szeretni tanít, készségessé tesz bennünket Jézussal együtt és Jézussal teljesen azonosulva hatékonyan és kitartóan részt vállalni a lélekmentő munkában. A szeretetláng segít megérteni a Szent Szűz szándékát. Segít tárgyilagosan felismerni valós helyzetünket. Másként fogalmazva: a Szeretetláng az a kegyelmi adomány (eszköz), mely erőt ad a Boldogasszony kérésének, az engesztelésnek következetes megvalósításához, és az apostolkodáshoz. Ennek pedig kizárólagos célja, hogy egyetlen lélek se kárhozzék el. A Szeretetláng a bennünk és általunk szabadon működő Jézus Krisztus”. (vö JÜ 175)
      Miként Grignon Szent Lajos írja: Szűz Mária a hajnalpír s általa kell, hogy kinyilváníttassék Jézus Krisztus. (vö TMT 50/c) Az Úr első eljövetelében Máriát kevéssé ismerték, de a második eljövetelben Őt kell megismerni. „Ugyanis az üdvözítés csodálatos rendje azt kívánta, hogy az első eljövetelben rejtve maradjon, hogy így egyedül Fiát, Jézus Krisztust ismerjék, de a második eljövetelben Őt fogja Isten kinyilatkoztatni.” (TMT 1)
      Az Úr szavai a lelki naplóban: »Én vagyok az, aki feléjük közeledem«. (III/218) Mintegy igazolandó a Grignon Szent Lajos fentebbi szavait!
Majd így folytatja Jézus: »Az Ő (Szűzanya) közbenjáró nagy hatalma az, amellyel kieszközölte Tőlem a családok részére ezt a nagy kegyelmi áradatot, melyet most készül a földre árasztani. Ahogy Ő is mondja, ilyen még nem volt, mióta az Ige Testté lett. A baj gyökerére teszi anyai jóságának gyógyító erejét, melyet nem nyilvános csodának szánt, mint a nagy, csodálatra indító és világhírű kegyhelyeket. Ő azt akarja, hogy minden család egy kegyhely legyen, egy csodás hely, ahol veletek összefogva teszi csodáját a lelkek mélyén. Szívről-szívre járva kezetekbe adja Szívének Szeretetlángját, mely a családokban uralkodni akaró sátánt a ti áldozatos imáitok által megvakítja.« (III/140)

Ausztria, Weiten-Raxendorf

     A 15. században egyre gyakoribbá vált a Szentostya ellopása. Ezért az egyházi vezetők úgy határoztak, hogy az ostyákat éjjelente nem a szentély tabernákulumában, hanem a sekrestyében kell őrizni.

1411-ben egy tolvaj a weiteni plébánia sekrestyéjébe tört be egy Szentostya ellopására, melyet a kesztyűjébe rejtett.
A tolvaj a lopást követően lóra pattant, hogy a szomszédos Spitz faluba menjen. A főút helyett a Mühldorf völgyében haladt. A lova egy helyen megtorpant és nem mozdult többé, a férfi hiába ütlegelte. Sőt néhány mezőn dolgozó munkás látta a jelenetet, és ők is segítségére siettek a ló verésében és rángatásában, de hiába, a ló kővé dermedten állt. Egyik pillanatban azonban a ló hirtelen megugrott a lovasával, és így a kesztyűbe rejtett Szentostya észrevétlenül kicsúszott a földre.
Néhány nappal később, egy mannersdorfi asszony, Frau Scheck arra haladtában felfigyelt a vakító fényt árasztó Szentostyára. Amikor felvette, döbbenten látta, hogy a két részre tört Szentostyát vérző húsrostok kötik össze.
Az asszony mélyen megindult, és hálaadásképpen saját költségén egy kis kápolnát építtetett arra a helyre. Amint ennek a híre elterjedt, számos hívő érkezett a csoda helyszínére. Később nagyobb templomot építettek, amely már alkalmas volt arra, hogy a zarándokok tömegei hódolatukat tehessék a legdrágább ereklye előtt. (Képen a plébánia templom, mellette a kis Kegykápolnával)

Mi a Szeretetláng? 1

Felsőbb köri levelezések 

     Ritkán történt meg szentünkkel, hogyha püspökéhez fordult bármilyen kérdésben, legalább egy szóval meg ne említette volna az ő „nagy ügyét”! Az 1851-ben kelt levelének idevaló része nagyon jellemző. Ez idő tájt Devie püspök maga is a visszavonulásra gondolt, miután utó­dot kapott Rómától.

„Püspök Atyám! Miután Ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy visszavonulásához az engedélyt kieszközölte, hogy ezentúl egyedül a túlvilági dolgokra gondolhasson, kérem kegyes jóindulatát, hogy e szerencsében én is részesülhessek. Ha Ön távoznék anélkül, hogy kérésemet teljesítené, keserűségemben azt hiszem, elpusztulok. Jóságos szíve bocsásson meg nekem minden kellemetlen­ségért, amit Főtisztelendőségednek okoztam, de püspök atyám nagyon jól tudja, hogy tudatlan vagyok, amiként így vélekedik rólam mindenki...”

Alázatos lelkülettel így írta alá nevét: Vianney Jean-Marie, Ars nyomorult plébánosa.

A levél eredmény nélkül maradt!

Az új püspök Georges-Claude-Louis-Pie Chalandon néhány évvel később ezt a sürgős levelet kapta:

„Püspök Atyám! Napról-napra betegebb leszek. Kénytelen vagyok az éjszaka egy részét a széken tölteni, vagy óránként kétszer-háromszor az ágyból fölkelni. A gyóntatószékben néha szédülök két-három percig. Tekintettel betegségemre és koromra Ars-nak örökre bú­csút szeretnék mondani.”

Ez alkalommal így írta alá levelét: Vianney a szegény, szerencsétlen pap.

Hasonló kérések megismétlődtek minden egyes püspöki látogatás alkalmával. Az ezt megelőző napokon, megkétszerezte vezeklési gyakorlatait: imádkozott, zokogott, kesergett és böjtölt, mielőtt kérését megfogalmazta volna. És amint megjelent a főpásztor, úgy érezte, mintha reménye újabb életet öntött volna beléje.

A főpásztor tényleg jött, sőt nagyon is gyakran látogatta meg szent barátját, de Vianney mégiscsak Ars-i plébános maradt. Mint Devie, úgy az utódja is ellenezte szentünk visszavonulását.

1855. június 30-án a Trévoux-i járásfőnök Castellane őrgróf az alábbiakat írta a Belley-i püspöknek:

„Püspök Úr! Van szerencsém másolatban megküldeni a derék Ars-i plébános kitüntetésére vonatkozó felterjesztését. Nem kérelem, hogy a császári kormány az igaz érdem megjutalmazása céljából mérlegelés tárgyává teszi azokat a szolgálatokat, melyeket Vianney plébános úr eddig tett!”

A püspök válasza Castellane őrgróf felterjesztésére:

„Prefektus Úr! Járásom egyik kis községében, melynek 510 lakója van, él egy plébános, akinek evangéliumi szent élete és igaz vallásossága európai hírnevet szerzett. Ars községe, amely egykoron járásom legjelentéktelenebb faluja volt, mára a zarándokok csodálatos tömegeit fogadja be. A tömegmozgalom, mely évek óta tart és amely egy egy­szerű pap szent hírnevének tulajdonítható, csodá­latos tény olyan században, amely a keresztény hittel ellenkező elveket örökölt. Több olyan esetet ismerünk, amely természetes okokkal nem magyarázhatók. Ám, e jelentés szűkre szabott terjedelme nem engedi meg ezen esetek felsorolását. Vianney úr méltatásánál megelégszem azzal, hogy benne egy második Páli Szent Vincét tisztelhetünk, aki szintén csodákat művelt. Ennél fogva van szerencsém Prefektus úrt arra kérni, hogy Őfelsége születésnapja alkalmából szíveskedjék Vianney urat, az Ars-i plébánost a Francia Becsületrend Keresztjével való lovaggá kinevezésre felterjeszteni.”

(Források a 2. részben!) (folyt.) 

Ausztria, Seefeld 1384

     Seefeld városát számos zarándok keresi fel az 1384-es eucharisztikus csodának köszönhetően. Oswald Milser lovag a nagycsütörtöki misén úgy kívánta, hogy a pap a nagyméretű Szentostyából áldoztassa meg őt, amivel a Szentmisét bemutatta. Abban a pillanatban, amikor szentáldozásban részesült volna, a kövezet megmozdult és betört alatta. Milser lovag úgy érezte, hogy elnyeli őt a föld. Az atya elvette szájától a Szentségi Jézust. A lovag azonban rémületében az oltárhoz közeledett. A pap eközben a Szentostyát visszatette az oltárra, a kövezet rengése megszűnt, s a Szentségből eleven vér kezdett folyni.
Számos szemtanú volt részese ennek a csodának, és a hír hamarosan az egész országban elterjedt. Maga I. Miksa császár is különös áhítattal viseltetett a csoda iránt. Napjainkban is látogatható a Szent Oszvald-templom, ahol látható a vérfoltos ostya szent ereklyéje és a csodát bemutató számos festmény.

Mit értsünk 'kegyelmi kiáradás' vagy 'kegyelmi hatás' alatt?

      Hasonlatként (v. azonosságként) említhetjük a vizitáció evangéliumi eseményét, amikor „Erzsébet hallván Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel.” (Lk 1,41) Ez esetben tehát a Szűzanyából egy kegyelmi kiáradás történt, átsugárzott a „kegyelmi hatás”: Jézus! Megismételjük a Szűzanya kijelentését: Szeplőtelen Szívem Szeretetlángja maga Jézus Krisztus! Ez a „jézusi” hatotta át az emmauszi tanítványokat is: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” (Lk 24,32) Ennek hatására „a nap már lement” ugyan (29), mégis „abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe.” (15 km!) (33)

Az ilyen ember krisztusivá formálódik, teljesen azonosul Vele, s ez gondolatvilágára, szándékaira és cselekedeteire is egyaránt kihat. Ennek az átformáló szív-lángolásnak (vö Lk 24.32), ennek a „kegyelmi hatásnak”  kell kiáradnia  a világra, mert ez fogja átformálni szívében, lelkében az emberiséget! Lúcia nővér könyvéből


(Jácinta szavai): „Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, amely a szívemben ég, amellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!” (LN 128) 

Ausztria, Feicht 1310
     Az Inn folyó mentén fekvő St. Georgenberg-Fiecht nevű kis falu, az 1310-ben történt eucharisztikus csodáról lett híres. A Szentmise alatt a pap megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, ám az átváltoztatást követően a bor vérré vált, forrni kezdett és kifolyt a kehelyből. 170 évvel később, 1480-ban egy korabeli újságíró azt írta a Szent Vérről „a vér még mindig olyan friss, mintha friss sebből származna”. A St. Georgenberg kolostor mind a mai napig érintetlenül őrzi az ereklyét.

A templom mellékoltára közelében található felirat szerint: „1310-ben, Rupert apát idején, egy pap a Szent György vértanúnak és Szent János apostolnak szentelt templomban tartott Szentmisét. A bor átváltoztatása után kétsége támadt, hogy Krisztus vére valóságosan jelen van-e a konszekrált borban. A bor erre azonnal vérré változott, forrni kezdett és kifolyt a kehelyből. Az apát és a többi szerzetes, akik éppen a kóruson voltak, valamint a számos jelenlévő zarándok az oltárhoz közeledve csodálkozott a történteken. A megdöbbent pap nem tudta kiinni az összes Szent Vért, és a maradékot a főoltár tabernákulumában található edénybe tette, amellé a kendő mellé, amivel a kelyhet tisztára szokták törölni. Amikor ennek a csodálatos eseménynek a híre elterjedt, egyre több zarándok érkezett a Szent Vér imádására. A zarándokok száma olyan nagyra nőtt, hogy 1472-ben Georg von Brixen püspök elküldte Johannes Lösch wilteni apátot, valamint Sigmund Thaur és Absami Kaspar atyát Georgenbergbe, hogy alaposabban vizsgálják meg a csodát. A vizsgálat eredményeképpen az Egyház támogatni kezdte a Szent Vér imádását, és a csodát hitelesnek minősítette. Az Egyház neves tagjai is jelen voltak a hívők között, mint például János, Trieszt püspöke, György, Brixen püspöke, Rupert kölni érsek és bajor herceg, Frederic, Chiemsee püspöke és még sokan mások.”

Egy másik dokumentum leírja, hogyan segített a Szent Vér relikviája megőrizni a katolikus hitet a protestantizmus miatt bekövetkező egyházszakadás során: „1593-ban, amikor Luther tanai elterjedtek Tirolban, a St. Georgenberg-i szerzeteseket felkérték, hogy terjesszék a hitet mindenhol, amerre járnak. Michael Geisser apát nagy sikerrel prédikált a schwazi plébániatemplomban összegyűlt óriási tömeg előtt, és teljes magabiztossággal idézte fel a vér szent csodáját, mint Jézus Krisztus valóságos jelenlétének bizonyítékát az Oltáriszentségben. Olyan meggyőzően képviselte álláspontját, hogy ellenlábasai kénytelenek voltak feladni a vitát és távozni. Erre a hamis tanítással szembeni teljes győzelemre a hívek úgy tekintettek, mint az Úrnak a Szent Vér imádói számára juttatott különleges kegyelmére.”

A lelkek üdve mindennél értékesebb! 

     Mivel ez volt az első alkalom, hogy üdvözölhette az új Belley-i püspököt, kötelességének tartotta, hogy rövid rögtönzött beszédben köszöntse őt. Így álltak szemtől-szembe, amikor a főpásztor hirtelen előrántotta köpenye alól a vörös és fekete selyemből készült, hermelinnel díszített kanonoki gallért, kinevezésének jelvényét.

Az Ars-i plébános mindjárt feltalálta magát, és mentegetőzve így szólt: „Nem, püspök atyám, adja inkább a segédlelkészemnek, neki jobban áll, mint nekem!”

Persze hiábavaló volt a szabódás, mert Poncet és Raymond segédletével Vianney-re öltötték a tiszteletbeli kanonoki gallért, amely ugyan félrecsúszott nagy hárítgatásában, de végül is rajta volt!

Úgy mondták, hogy szegény szentünk, inkább egy elítélthez hasonlított kötéllel a nyakában, semmint papi méltóságnak.

A sekrestyében természetesen igyekezett megszabadulni a gallértól, de Garets gróf rábírta hogy tartsa magán a gallért, nehogy megsértse a főpásztort.

Ahelyett, hogy a szentélyben a megszokott helyét foglalta volna el, csak megállt a sekrestyeajtóban, mint egy kis ministráns, így hallgatta végig a főpásztor beszédét, melyben említést nyert, hogy az Ars-i plébánost tiszteletbeli kanonokká nevezte ki.

Amint aztán a főpásztor oldalán, e díszben a lelkészlakba tartott, az egyik híve, aki a dologról mit sem tudott, egyszerűen nem ismerte meg őt és azt hitte, hogy valakit büntetésből kihallgatásra kísérnek!

Amint a főpásztor elutazott, az izgalom elült, Vianney kanonok most már örült az ajándéknak mert legalább volt mit pénzzé tennie.

A jótékony „gyűjtő” asszony épp betoppant a plébániára. Szentünk nyomban felajánlotta a kanonoki gallért 15 frankért.

A hölgy meglepődött az alacsony áron és így szólt:

‒ De hiszen többet ér!

‒ Jó, akkor adjon húszat!

Végül 25 frank ütötte Vianney markát, de az asszony megjegyezte, hogy még ez sem a valódi értéke. Amikor aztán kinyomozta, hogy a gallér a Bourg-i Szent József-apácáknál készült és 50 frank volt az ára, adott még szentünknek 25 frankot, azzal a kitétellel, hogy nála hagyja, hogy használhassa! A szent plébános örült a vásárnak és állítólag azt mondta, hogy „Bárcsak a püspök úr adna egy másikat is!”

A mozgalom, mely a tömegeket szakadatlanul Ars felé indította, fölkeltette a világi hatóságok figyelmét is. Annál is inkább, mert már a császári udvartól is jöttek hozzá tanácsért, és útmutatásai helyesnek bizonyultak. Úgy a udvari körök, mint Ain megyé­nek hivatalos vezetői Vianney-t éppoly népszerű és bölcs lelkipásztornak ismerték.

A Saint-Rornain-les-Iles-ből való Chamonard nevű fiatalasszony férje a leg­hitetlenebbek egyike volt a községben. Az asszonyka 1851 nyarán azt tanácsolta beteges férjének, hogy kérje ki az Ars-i plébános tanácsát. Eleinte a férj ellenállt e kívánságnak, „még hogy ő a felvilágosodott ember menjen tisztelegni egy paphoz”? De mivel szeretett volna meggyógyulni, rászánta magát, hogy átlépi ugyan az Ars-i templom küszöbét, de semmi többet. Vianney, aki épp a 11 órai katekézist végezte, fürkésző tekintetét a hitetlenre szegezte. Charnonard erre sar­kon fordult és távozott a templomból úgy, hogy oda többé nem tér vissza. Szegény lesújtott fiatalasszony igyekezett szentünk közelébe férkőzni és esdve meg is kérte, hogy gyógyítsa meg a férjét. „Asszonyom! ‒ válaszolta szentünk ‒, a férjénél nem a teste szenvedését kell elsősorban gyógyítani, hanem a lelkét! És ön a házasságával ebben missziót vállalt magára, mellyel csak a kezdet-kezdetén van!” Chamonard-né szinte csodálattal eltelve, és elhivatottságában megerősödve távozott Ars-ból. Valami megrendíthetetlen, Isten iránti bizalmat vitt haza magával. És négy évvel később a férje, Istennel megbékélve halt meg.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Argentina, Buenos Aires 1996

     1996. Augusztus 18-án, este 7 órakor Fr. Alejandro Pezet a Szűz Mária templomban mondott Szentmisét. A záróáldás után egy nő jött hozzá, mondván, hogy talált egy ostyának látszót a templom végében levő virágtartón. Fr. Alejandro odament és látta, az egy ostya. Ezt követően az egyházi rendtartás szerint egy vízzel telt edénybe tette, hogy feloldódjon és betette a Szentségi Kápolna tabernákulumába.
Aug. 26-án hétfőn, amikor a tabernákulumot kinyitotta, meglepetéssel látta, hogy az Ostya valamiféle véres anyaggá vált. Szólt Jorge Bergoglio püspöknek (a jelenlegi Ferenc pápának), aki utasítást adott, hogy hivatásos fotós fényképezze le a jelenséget. A fotók szeptember 6-án készültek. Ezeken világosan látszik, hogy az Ostya, amely véres hús-szerű darabbá változott, növekedett méretében.
Évekig tartották az Ostyát a tabernákulumban és az egész eseményt titokban tartották. Mivel az Ostya nem indult szemmel látható bomlásnak, Bergoglio kardinális (ekkor már érsekként) hivatalos vizsgálatot rendel el.
1999. október 5-én, a bíboros képviselőinek jelenlétében Dr. Castanon mintát vett a véres darabkából és New Yorkba küldte a bűnügyi laboratóriumba vizsgálatra. Az "anyag" származásáról semmi felvilágosítást nem adtak. Ezen tudósok közül az egyik, dr. Frederic Zugibe egy ismert törvényszéki orvos volt, aki meghatározta, hogy a vizsgált anyag emberi szívizom darab, amely a bal kamra, billentyűkhöz közel eső részéből származik. Ez az izom felelős a szívösszehúzódásokért.
A bal szívkamra az, ami pumpálja a vért az egész testbe. A szívizom (vizsgált része) gyulladásban van és nagyon sok fehérvérsejtet tartalmaz, ami azt jelenti, hogy a szövet élt, amikor a mintát vették belőle. (A fehérvérsejtek elhalnak az élő szervezeten kívül). Mi több, az izomrostok állapota azt is jelzi, hogy a szív súlyos stressz alatt volt, mintha a tulajdonos mellkasát nagy ütések érték volna.”
Két ausztrál, egy újságíró Mike Willesee és egy ügyvéd Ron Tesorerio voltak a szemtanúk a vizsgálatnál. Miután ők tudták, honnan származik az anyag, megdöbbentek dr. Zugibe eredményén. Willesee megkérdezte a tudóstól, mennyi ideig maradhattak volna a fehérvérsejtek életben, ha egy vízben tartott emberi szövetből származnak. Dr. Zugibe azt válaszolta, hogy max. 15 percig. Az újságíró ekkor elmondta a doktornak, hogy a vizsgálati anyag hónapokig sima vízben, majd 3 évig desztillált vízben volt. Dr. Zugibe nagyon meghökkent ennek hallatára. Mint mondta, ez tudományosan nem magyarázható, mivel a fehérvérsejteket csak a vér szállítja, így ha a mintában fehérvérsejtek vannak, akkor a mintavétel időpontjában a szív még működött! És nem csak a vétel időpontjában, hanem még a vizsgálat közben is! A sejtek még pulzálnak?
Dr. Zugibe szinte rosszul lett a képtelenségtől, és konzultált egy orvostársával Robert Lawrence professzorral. Ha az illető 1996-ban meghalt, hogy élhet a szíve még most is?
Willesee ezek után felvilágosította dr. Zugibét, hogy az analizált minta egy átváltoztatott ostyából (kovásztalan kenyérből) származik, mely érthetetlen módon látható vérré és hússá változott. A magyarázaton mélységesen megdöbbenve dr. Zugibe így szólt "azt - hogyan és miként változik egy ostya a konszekrációval élő testté és vérré, azt a tudomány soha nem fogja tudni megmagyarázni." Dr. Zugibe megtért!
A történet ezzel még nem ért véget! Dr. Ricardo Castanon Gomez elérte, hogy összehasonlíthassák a labor eredményeket a 8. századi Lanciano-i csoda ismert kutatói laboradataival. A szakértők a két minta egybevetése után kimondták, hogy ugyanazon személytől származnak. Mindkét minta tulajdonosa AB Rh + vércsoportú egyén volt, és olyan jegyeket hordoz, amely karakterisztikus egy Közép-Keleten született férfire jellemzők. Mellesleg ezen adatok egyeznek a Torinói Lepelről vett véranalízis adataival is!
Csak az Isten különleges dolgaiba vetett hit ad elfogadható választ ezekre csodákra, mintegy bizonyítva a tudomány számára is, hogy az Oltáriszentségben Jézus Krisztus valóban jelen van, mintegy emlékeztetve arra, hogy jelenléte valós és nem csak szimbolikus, ahogyan a protestáns felekezetek állítják!

Jézus velünk marad Szeretete Szentségében az idők végezetéig azért, hogy testünket-lelkünket természetfeletti módon táplálja, megerősítve az örök üdvösségre!

Az alábbi videóban dr. Castanon aki megtért az ateizmusból, magyarázza el a csodát:
https://www.youtube.com/watch?v=OtTeglYHg8Y

(Ezen összeállítás a Nemzetközi Kiállítás anyaga és a http://www.hagiosz.net/?q=node/1587 nyomán készült!)

A szent kufár 

     1855-ben, egy szép júliusi napon azon vette észre magát,­ hogy 200.000 frank birtokosa. Természetesen ezt a tőkét a világ legbiztosabb bankjában helyezte el: három leggazda­gabb személynek adta kölcsönbe az összeget!

Hogy kik voltak ezek a személyek? Nos, a Három Isteni Személy!

Egy alkalommal ‒ írja Raymond lelkész ‒ egy jámbor, de igen cifrán öltözött hölgy lépett  Vianney elé.

– Főtisztelendő atyám! Megkapta-e a levelemet, melyben 50 frankot ajánlottam jótékony céljaira? ‒ kérdezte az asszony.

‒ Igen, jó asszonyom megkaptam, de épp akkor talál­koztam egy emberrel, aki 5000 frankot ajánlott fel, egy lélekmentő intézményre, mely különösen a szívemen fekszik! Ne haragudjon, de ez az összeg akkor annyira elterelte a figyelmemet, hogy elmulasztottam az ön kegyes levelére válaszolni!

‒ De főtisztelendő atyám, melyik intézmény az, amely­nek ön oly nagy jelentőséget tulajdonít?

‒ Kedves asszonyom, ez a missziók intézménye!

‒ Nem járulhatnék-e ehhez én is valamivel? Mennyi szükséges egy misszió fenntartásához?

‒ Ha egyre gondol, az háromezer frank asszonyom ‒ volt szentünk válasza.

Az Ars-i plébános ettől a Lyon-i özvegytől, akinek évi 10.000 frank jövedelme volt, nem egy, hanem két missziós alapítványra való összeget kapott.

Mindazáltal szentünk mégis anyagi zavarba került olykor!

Egy alkalommal a plébános felkeresett egy jómódú hölgyet, és így szólt: „Egy alapítvány összegét kell elküldenem, de 200 frank hiányzik. Ezért a miseingért, mely az én tulajdonom, adna-e 200 frankot?”

Az asszony boldogan megvette a „relikviát”, mely nem egyedüli volt már a gyűjteményében.

A missziókon kívül Vianney számos örök mise-alapít­ványt is tett. Ezekből a mise-intenciókból 70 szándék a misszionáriusoknak a Boldogságos Szűz oltalmát esdette, a többi pedig a bűnösök megtéréséért volt felajánlandó.

Kétségbevonhatatlanul meg lehet állapítani, hogy Vianney Jean-Marie Baptiste Ars-i plébános 1850-től Franciaország leghíresebb és legnépszerűbb papja volt, sokkal ismertebb, mint az ékesen szóló P. Lacordaire. Ennek ellenére Devie püspök, aki bár az Ars-i plébános irányában őszinte nagyrabecsüléssel viseltetett, fölöslegesnek tartotta, hogy székesegyháza kanonokjának nevezze ki Őt. Az akkori általános korszokás nem volt képes elfogadni, hogy egy „egyszerű falusi plébános”, ilyen megtiszteltetésben részesüljön. De nem így Devie püspök utódja Chalandon püspök (1852. július 25.)! Ő ugyanis nem osztotta tiszteletreméltó elődjének ebbeli felfogását, hiszen már segédpüspökként is volt alkalma értékelni egyedülálló plébánosa munkásságát.

Se szó, se beszéd! Október 25-én, Poncet nevű helynökével és Garets gróffal megjelent az Ars-i temp­lom küszöbén. Raymond segédlelkésze, aki tudott a meglepetésszerű püspöki látogatásról, az ajtóban várakozott az előkelő személyekre, miközben Vianney a sekrestyében gyóntatott.

Egyszeriben bejelentették nála a püspök megérkezését, mire ő friss karinget öltve­ magára, keresztül sietett a tömegen, hogy az egyházi előírás szerint, szenteltvízzel fogadja a főpásztort, meghúzatva a harangokat!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Mi az eucharisztikus csoda?

     Az eucharisztikus csodák olyan isteni megnyilvánulások, melyek célja, hogy megerősítsék hitünket abban, hogy az Úr teste és vére valóságosan jelen van az Eucharisztiában. Ismerjük a katolikus tanítást, hogy az átváltoztatás szavainak kimondásával – „ez az én testem” és „ez az én vérem” – a kenyér Krisztus Testévé, a bor Krisztus Vérévé lesz. Ezt a csodálatos átalakulást átlényegülésnek nevezzük, mert nem a kiterjedésében ízében, vagy tápanyagában változik meg, hanem csak a lényegében, vagyis az igaz valóságában, mert Krisztus testévé és vérévé lesz. Az átlényegülést nem érzékelhetjük érzékszerveinkkel; a csodás átváltozást csak hittel foghatjuk fel.

Az eucharisztikus csodák célja, hogy megerősítsenek bennünket az átlényegülés hitében, miszerint ami színében kenyér, már nem kenyér, és ami színében bor, már nem bor. Az eucharisztikus csodákban a hússzövet és a vér, vagy ezek valamelyike jelenik meg. Az ilyen csodák arra világítanak rá, hogy nem a külső megjelenést (a kenyeret és a bort) kell látnunk, hanem a lényeget, Krisztus testének „hús-vér” valóságát. A középkori teológusok alaposan megvizsgálták az eucharisztikus csodák kérdését (amelyekből abban az időben elég sok történt), és sokféleképpen értelmezték azokat. Az egyik legmegalapozottabb és leginkább alátámasztott érvelés a legfőbb teológustól, az „Eucharisztia tudósától”, Aquinói Szent Tamástól származik (vö. Summa Theologica III.76.q. 8.a.). Ő azt mondja, hogy az Eucharisztia színeinek, vagy inkább a létezőknek átváltoztatása eredményezi azt a csodát, hogy test és vér lesz jelen, és hogy a kenyér és a bor nem vesz el semmit Krisztus testének és vérének lényegéből. A kenyér és a bor színe az eucharisztikus csodák során titokzatosan a valóságos hússzövet és vér színévé válik. Az Úr azért viszi végbe ezeket a csodákat, hogy jól felfogható és jól látható jelét adja annak, hogy az Eucharisztiában Krisztus valóságos teste és vére van jelen. Ugyanazon Krisztus valósága és lényege van jelen a hússzövet és vér színe alatt, aki már a csoda előtt jelen volt az Eucharisztiában a kenyér és bor színe alatt. Ezért imádhatjuk Krisztust az Ő valóságos jelenlétében a hússzövet és vér színe alatt is. (Roberto Coggi O. atya írása nyomán)

(Képen: az egyik legismertebb – a Lanciano-i Eucharisztia csoda – hússá vált Ostyája a 8. századból. Bővebben később!)

     A Római Katolikus Egyházban az ünnep liturgikus neve: „Szűz Mária látogatása Erzsébetnél”  (Visitatio Beatae Mariae Virginis). A 13. századtól július 2-án tartották, egészen a II. Vatikáni Zsinatig, amikor is május 31-re helyezték át, Magyarországon és az elszakított területeken mégis július 2-án ünneplik, mivel ez a nap ősidők óta az aratás kezdetének ideje. Ezért nevezik Sarlós Boldogasszony ünnepének. A megnevezést Szent Gellért püspök ajánlotta, látva a magyarság egészen ősi Boldogasszony tiszteletét, akihez mindig az aratás patrónájaként folyamodnak. Ezen a napon nem dolgoztak, és csak másnap július 3-án kezdődött az aratás. Sarlós Boldogasszony napján az ünnepi misét követően a hívek ’kikerültek’ (kimentek) a határba, ahol a pap a négy égtáj elé hintve, a szenteltvízből megáldotta a gabonát. 
     A Szent Szűz az angyali üdvözlet alkalmával tudta meg, hogy idős rokona Erzsébet már hat hónapja gyermeket vár. Azonnal útra kelt, hogy a nehéz napokban segítségére lehessen. Amikor találkoztak, Erzsébet méhében felujjongott a magzat, Keresztelő Szent János. Ehhez a pillanathoz kötődik Mária csodaszép hálaéneke, a Magnificat (Lk 1,47-55), mely már az őskeresztényeknél az Egyház hálaadó éneke volt, s azóta is imádkozzuk az esti zsolozsmában, miként a közösségi és magán imádságokban. Mária az Egyház mintája, jelképe, igazi előénekese ebben a hálaadásban.
     Az ünnepet az egész egyházra VI. Orbán pápa terjesztette ki, majd IX. Bonifác 1389-ben vigíliával és nyolcaddal egészítette ki.
     Sarlós Boldogasszony áldott állapotában a várandós édesanyák oltalma. Az ország északi részein ezen a napon felvirágoztak egy széket és a ház elé tették, hogyha erre jönne a "nehézkes Mária", meg tudjon pihenni.
A Sarlós Boldogasszony elnevezés utal az ünnepnek az aratás és termékenység szakrális párhuzamára, de a szegények, a betegségben és fogságban sínylődők, valamint az áldott állapotában lévő édesanyák gondviselőjére is.

„Az Istennel egyesült lélekben mindig tavasz van!”

     Az Ars-i plébános, amikor a tömegek sorain áthaladt, úgy járt mintha csak magában lett volna, annyira el volt merülve jámbor gondolataiban. Még legnagyobb elfoglaltsága közepette is szemlélődő maradt, ahogy ezt mindig kívánta. „A hit ‒ mondta ‒ abban áll, ha úgy beszélünk az Istennel, mint embertársunkkal.” És ezt a benső hozzáállást teljes egészében meg is valósította. De nem csak a lelki életre adott tanácsokat, hanem a mindennapi cselekedetekre is: „Gyermekem, merjünk jót tenni akkor is, ha ára van! Minden tőlünk telhetőt tegyünk meg mindenkiért, egyedül Istentől várva viszonzást! Ám ne feledjétek! Mindaz, amit úgy teszünk, hogy nem ajánljuk fel Istennek, kárba vész! Állandó felajánlás, ez a lényeg!”

Szentünk nem csak tanította, hanem maga is élte, amit mondott!

Az évek terhe alatt lassan-lassan, de még inkább a saját hősi tettrefeszülés alatt meggörnyedt a háta, ránc szántotta keresz­tül az arcát, szíve azonban nem öregedett meg. Ez a szív nem ismert más időszakot, csak a folytonos lélekmegújulás időszakát. Az Ars-i plébános maga mondja egyik költői mondásában: „Az Istennel egyesült lélekben mindig tavasz van!”

Ha valaki megfigyelte a lélekmentésért erőn felül küzdő, szelíden mosolygó szent plébánost, nem gyaníthatta azt, hogy „a magány után való vágy állandóan kísérte”. Első tekintetre valószínűtlennek látszik Lassagne Katalinnak állí­tása: „negyven évig volt Ars-i plébános, de mindig akarata el­lenére!” Mert mint szentünk mondta bizalmasan: „Mindig arra kértem az Urat, hogy a magányban élhessek, ám kérésemet soha nem hallgatta meg!” És ez a vágy már gyermekkorában megszületett imádságos szívében.

Ez a benső kísértése nem csillapodott benne idős korában sem. Egyik katekézise folyamán felkiáltott: „Ó ha tudtam volna, hogy mi is az papnak lenni, trappistának mentem volna!” Mire egy hang a tömegből felelt: „Istenem! ez milyen nagy kárára lett volna a lelkeknek!”

Bár a szívből jövő felelet bátorítás is volt egyben, mindazáltal ez nem csillapította szentünkben a szívében oly mélyen sajgó magány utáni vágyat.

Az első szökési kísérlet még 1840 táján történhetett, amelyről Vianney csak évek múltán nyilatkozott bizalmasan. Lakásáról körülbelül éjjel 2 órakor távozott a Villefranche-felé vezető út felé. A tulajdonképpeni szándékáról nem nyilatkozott, az azonban intő példa volt számára, ami az útjába eső magányos feszület előtt történt vele, nem messze Ars-tól. Itt megállt és alapjaiban átgondolta, hogy Isten akarata szerint cselekszik-e? Mintha a Fájdalmas Anya szólt volna lelke mélyén, hogy egyetlen egy lélek megtérítése, nem ér-e többet, minden elvonultságban mondott imájánál?! És erre visszatért. A lelkek ‒ akik már rég várakoztak rá ‒, csak csodálkoztak és nem értették honnan jön.

A kísértő ‒ aki ismerte szentünk talán egyetlen gyengéjét ‒, soha nem adta fel! És a bosszúállásra alkalmat adott neki a szentünk által kipihenetlen nappalok és éjszakák, a rosszullétek és az egyre gyakoribb betegségek. Azzal azonban minden intelligenciája ellenére a gonosz nem számított, hogy az Ars-i plébános mellett áll Isten Szentséges Anyja, kedves kis szentje Filoména, és oly sok megmentett lélek imája!

Tavasz volt, és a Boldogságos Szűz hónapja közeledett. Már 16 év óta tartotta a májusi szentbeszédeket. Rendesen olvasmánnyal kezdte, amit azután megmagyarázott. Ha egyszeriben tűzbe jött, akkor olyan lelkesen beszélt a lorettói litániáról és a szent rózsafüzér érdemeiről, hogy hallgatósága szemében megcsillantak a könnyek.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     A Naplóban említett tizenkét papról három vonatkozásban beszélhetünk. Egyfelől 1962-ben az Úr által néven nevezett fővárosiakról, akiknek Erzsébet asszony lelkivezetését és a Szeretetláng ügyét kellett volna felvállalniuk! Ezeket a papi neveket (személyeket) Erzsébet asszony nem ismerte, kizárólag az Úr útmutatása szerint kellett őket felkeresnie a gyóntatószékben! Többségük elhárította a felkérést. Másfelől 12 olyan papról (bárhol), akik 12 héten át a csütörtöki és pénteki napon (48 órát) kenyéren és vízen való böjtöt vállalnak 4-4 óra adorációval, a Szűzanya Szeretetlángjának kiáradásáért! Harmadsorban: (a Szűzanya:)  „Mikor már a tizenkét papi lélek összejött, tizenkét, tiszteletemre szentelt templomban egyszerre kezdődjön meg (az ájtatosság). (A hívek) adják át a gyertyalángot egymásnak, melyet az ájtatosság idején kaptak, vigyék haza, és a családi ájtatosságot is így kezdjék meg.” (I/40-41)

     Az első vonatkozásban nem jött össze a „tizenkettő”! A második esetben számszerűen összejött ugyan, de az adott korban, nem volt lehetőségük azon égi kérés teljesítésére, melyet csak a harmadik feltétel szerinti tizenkettő valósíthatott meg! Erdő Péter bíboros védnöksége mellett, az ország nyolc legnépesebb kegyhelyén és négy, Szűzanyának szentelt fővárosi templomban (vö I/49) a gyertyaszentelő ünnepi liturgia keretében megtörtént a „láng átadás” 2010. február 2-án!

     Összességében elmondható, hogy az elsődlegesen szóba került (2x) 12 pap között igen neves személyiségek is voltak (vannak)! Így szentírásfordító teológiai professzor, vatikáni magyar ügyvivő, pápai kincstárnok, későbbi püspök, kettő későbbi pápai prelátus, kettő kármelita szerzetespap (egyikük boldoggá avatása folyamatban). (Valamennyiüknél a kanonok, esperes stb. rangokat a szerkesztőnek nem áll módjában pontosan felsorolni!)

A kegyes szemrehányás    

     Amikor a messziről jött gyónni várók a templomból kijöttek, a nők térdre hullottak szentünk előtt, és könnyek közt kiáltoztak: „Főtisztelendő Atyánk, ne hagyjon el minket!”

E pillanatban Toccanier káplán megkísérelte az utolsó lehetőséget, és a plébános által oly nagyon szeretett szenteket idézte:

‒ Főtisztelendő uram! Ön, aki könyv nélkül ismeri a Szentek Életét, elfelejti Szent Márton buzgóságát, aki kezét már a koronán tartotta, mégis így kiáltott: „Nem mondok le a munkáról!” És ön bizony most el akarja hagyni a csatateret? Talán feledi Néri Szent Fülöp példáját, aki azt mondta, hogyha már a paradicsom ajtajában volna is, de egy bűnös kérné az ő szolgálatát, otthagyná inkább az égi udvart, hogy őt meggyóntassa!?

Volna lelke a plébános úrnak itt hagyni ezeket a férfiakat és nőket, akik messziről jöttek, hogy öntől vehessék a Bűnbocsánat Szentségét? Sokuknak lehet, hogy ez üdvösségük egyetlen esélye?!

Amikor a káplán befejezte a „kegyes szemrehányást”, a zarándokok rimánkodása, mint valami „gyászkórus” még erőteljesebb lett.

Vianney belátta, hogy e jajongásokban Isten akarata nyilvánul meg. „Jöjjön velem a sekrestyébe!” ‒ súgta a fülébe Garets gróf.

‒ Megyek, gróf úr! ‒ válaszolta szentünk, és a néphez fordulva így szólt: ‒ Menjenek a templomba!

A szent plébános elsőként lépett a templomba és hosszasan imádkozott, miközben többen úgy látták, mintha a rózsafüzére világított volna a kezében. Ezután átszellemülten a sekrestyébe ment. Bár a gróf itt meg akarta ismételni Toccanier okfejtéseit, erre nem volt alkalma, mert Vianney hátat fordítva neki, felvette a kar­ingjét és a stóláját, s a gyóntatószék felé sietett.

Hétfőn reggel 7 óra tájban mondta miséjét, és ennek befejeztével a sekrestyében megkérdezte káplánjától:

‒ Nemde, itt van Poncet püspöki helynök? (Hogy honnan tudta, arra nincs magyarázat!)

‒ Valóban az imént érkezett és beszélni óhajt önnel!

‒ Ah de jó! ‒ válaszolta a plébános és hálaadó imája után az üdvözlésére indult.

A helynök levelet hozott, szóban is megismételve Vianney előtt a püspök akaratát, miszerint az egyházmegyében óhajtja tartani! Később ‒ meglepő módon ‒, megjelent több papi kolléga is, köztük Beau a Jassans-i plébános, a kapucinus gyóntató és Raymond a szomszéd plébános. Mind Vianney-vel akartak beszélni, mert hírül kapták az éjszakai eseményeket. Erre vonatkozólag e szavakkal felelt:

‒ Gyerekes voltam!

Ahogyan Garets gróf később visszaemlékezett, ez az utolsó szökési kísérlet, kijózanító villámcsapás volt az Ars-i plébános számára. Ezután, már nem gondolt ilyesmire, és nem is beszélt róla. Teljesen a hivatásának adta át magát, és még több időt töltött a gyóntatószékben.

1854 karácsonyán nyugtalanító hírek érkeztek Dardilly-ból, miszerint Ferenc bátyja súlyos beteg.

Szentünk nagyon szívére vette az értesülést, és e sorokat írta:

„Hírt kaptam rólad. Titkolták előttem és ez külön fájt. Kérlek, értesíts a hogylétedről. Hozzád mennék, ha nem lenne karácsony nyolcada. Arra kérlek, azonnal válaszolj, hogy szívem fájdalmát enyhítsem. Isten veled bátyám! Remélem, hogy nemsokára látlak. Szívélyes üdvözletemet küldöm nővéremnek is, akinek szívét úgy hiszem, szintén elfogta a szomorúság.” – És imádkozott a testvéréért.

Közben az idő haladt, Ferenc mindennap várta öccsét és január 25-én megkérte Antal fiát, hogy menjen Ars-ba és hozza el fivérét. Meg is történt! Az érthetetlen érdekesség az, hogy a Dardilly-ek váltig azt hitték, hogy szentünk azért jött, hogy ott maradjon a faluban!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Bevezető

     Sajnos kevesen tudatosítják magukban, hogy a Szent Keresztségben egy "Megbízólevelet" vesznek át számunkra keresztszüleik – melyet meglehet –, sokszor át sem adnak! De az istengyermekség keresztelő Szentsége rajtunk van, s ezzel meghívást és megbízást kaptunk az apostolkodásra és a lélekmentésre! Ehhez persze mindenki megkapja a szükséges kegyelmeket, ámde ki-ki a maga világbeli állapota szerint valósítja meg! (Sokszor sajnálatosan!)

Mindazáltal, számtalan példa mutatja, az isteni megbízatás komolyan vételét, ilyen volt Carlo Acutis 15 éves olasz fiatalember is (†2006), aki létrehozott egy számítógépes weboldalt, melyen feldolgozta a világ eucharisztikus csodáinak jelentős részét!

A fiatalember akut leukémiában meghalt ugyan, de célja és munkája nem veszett kárba, hiszen összegyűjtött szöveg és képanyagát, kiállítás formájában is megismerhette a világ! Magyarországon 2018. augusztus- szeptemberében több városban rendeztek kiállítást "Eucharisztikus csodák a világ minden táján" címmel!

     A világjárvány miatt 2021. szeptember 13-20. között, Édes Magyar Hazánk rendezi az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Ennek lelki és informatív előkészítésébe kapcsolódik a blogom is (eredetileg idénre), részint "Az Oltár Titka", valamint "A Legszentebb Eucharisztia csodái a világban" c. sorozattal. Ez utóbbi szöveg és képanyagát a fentebb nevezett Nemzetközi Kiállítás anyagának felhasználásával készítettem! Esetenként azonban a csodák történeti leírását és képanyagát bővítettem, sőt a kiállítás anyagában nem szereplő – egyházilag elismert – Eucharisztia csodákkal bővítettem!

Jóllehet, a katolikus templomok oltárain világszerte minden nap megtörténik a legnagyobb lehetséges csoda: a kenyér és a bor átváltozása Krisztus valóságos Testévé és Vérévé. Ennek ellenére, amikor szentáldozásban részesülünk, annak igazi természetét csak hitünkkel érinthetjük meg, mert érzékeink pusztán a kenyeret és a bort észlelik, amelyek az átváltoztatáskor fizikailag változatlanok maradnak. Azonban...

A Legméltóságosabb Oltáriszentséggel történt csodák kiváltó okaként az átváltoztatásban való kételkedést, a méltatlan szentáldozást, az ostya ellopását és mágikus célra való használatát, és az ostyával való szándékos tiszteletlenséget (szentségtörést) sorolhatjuk fel. Olykor ezen esetekben e helytelen cselekvések által lett nyilvánvalóvá, hogy az Ostya szemmel láthatóan vérzik, vagy átalakul hússá és vérré. Így megtörténik a hívek megerősítése, hogy a kenyér és a bor Krisztus valóságos Teste és Vére! Sorozatomban ezeket a rendkívüli eseteket dolgoztam fel. Fogadják szeretettel!

A főbb források: http://www.miracolieucaristici.org/un/Liste/list.html 

https://sites.google.com/site/santuariomilagresantarem/

Engedjetek elmenni!   

     Többen úgy vélték, hogyha az Ars-i plébános átlépi a patakot, akkor nehéz lesz már őt visszatartani, ezért eléálltak. „Hadd menjek, hadd menjek!” ‒ kérte híveit, hóna alatt a breviáriummal.

Toccanier káplán azonban váratlanul kirántotta a breviáriumot és a legközelebb állónak adta, odasúgva, hogy menjen el vele!

‒ Adják vissza a breviáriumomat! ‒ kiáltott Vianney, majd kezével előre mutatva mondta:,

‒ Csak mindig előre! Majd zsolozsmát mondok helyette Lyon-ban!

‒ Mit? Plébános úr, nem akarja elvégezni a breviá­riumot? Mondhatom, szép példa! ‒ mondta élcelődve a káplán.

Erre szentünket töprengés fogta el, s pillanatnyi csend állt be.

‒ A szobámban van még egy breviárium, amely Devie püspöké volt! ‒ mondta végre.

‒ Menjünk érte! ‒ Ajánlotta Toccanier, aki gyanította, hogy már megnyerte a játékot. Vianney ugyanis visszafordult a paplak felé.

Alig haladtak harminc métert, amikor a templom harangja megkondult.

‒ Főtisztelendő atyám, az Úrangyalára harangoznak!

És szentünk, mint egy naív gyermek térdre borult és angyali buzgó­sággal elmondta a hívek csoportjával az Úrangyala imádságot.

‒ Főtisztelendő plébános úr! ‒ fűzte tovább a csalafinta káplán, talán elmondhatnánk a rózsafüzér egy tizedét is, útja szerencsés kimeneteléért is! De Vianney gyanút fogott.

‒ Nem, majd útközben elmondom! ‒ mondta.

Az Ars-i plébános tehát felkelt, és hosszú léptekkel sietett udvarába, felment szobájába, ahová többen is kísérték. Útközben azonban Athanáz testvértől értesültek, hogy a polgármester útban van. A káplán rámutatott a szoba falán lévő Devie püspök képére, és mivel tudott volt, hogy a püspök több szökését már megakadályozta, a káplán így szólt:

‒ Főtisz­telendő uram, íme mily nagy szemekkel néz Önre Devie püspök. Ugye mindig tiszteletben kell tartani az élő püspök akaratát, de még inkább, ha már meghalt. Emlékezzék csak vissza, mit mondott önnek 10 évvel ezelőtt!?

Ez a szemrehányás úgy zavarba hozta szentünket, mint egy gyermeket az atyai korholás, és naivan így felelt:

‒ A püspök nem fedne meg, hiszen nagyon jól tudná, hogy szükségem van elvonulni, hogy megsirassam szegény életemet! ‒ És kezébe véve a súlyos breviáriumot, a lépcső felé tartott. A kanyarodásnál majdnem összeütközött Garets gróffal, aki szerint a plébános arckifejezése igen szomorú, majdnem komor volt. S tényleg a jóságos plébánosnak alig volt egy elharapott szava hűséges barátjához.

Makacs elhatározással kiutat keresett, miközben mondogatta: „Engedjenek elmenni, engedjenek elmenni!” A szituáció, egyre megrázóbb volt. De egy újabb esemény megváltoztatta a dolgok menetét. (Képen: szentünk cipője) 

(Források a 2. részben!) (folyt.) 

 Engesztelő eszközök, búcsúk, kegyelmek és ígéretek 

    „A Lelki Naplóban igen hiteles buzdításokat találunk a keresztény életszentségre: az Úr erényes életre neveli Erzsébet asszonyt és a Napló olvasóit. Ennek konkrét megnyilvánulásai: ima az Egyház hagyományai szerint, keresztút, rózsafüzér  (vö. I/33, I/114); lelkiismeretvizsgálat, bűnbánat (vö. I/33); böjt, áldozathozatal, virrasztás (vö. I/33); a helyes, az Úr akarata szerinti időbeosztás (vö. I/33); a feltétlen bizalom Isten iránt (vö. I/42); a szeretet gyakorlása (vö. I/43)“ (KOVÁCS Z. Teológiai Szakvélemény − SZERETETLÁNG LELKI NAPLÓ, Szent István Társulat Bp. 2010. 438) 

      Szűzanya: »Aki engesztelő szentségimádást vagy szentséglátogatást végez, annak időtartama alatt az egyházközségben a sátánnak, mint világtalannak, a hatalma megszűnik a lelkek felett uralkodni! (II/22) Ha olyankor hallgattok szentmisét, mikor az nem kötelező és a kegyelem állapotában vagytok, Szívem Szeretetlángjának kegyelmi hatását úgy árasztom ki, hogy ezen idő alatt is megvakítom a sátánt, és ezáltal kegyelmeim bőségesen áradnak azokra, akikért felajánljátok. A világtalan sátán ugyanis hatalmától megfosztottan nem tud semmit cselekedni. A szentmise áldozaton való részvétel a legnagyobb mértékben fokozza a sátán megvakítását. A sátán borzalmas bosszútól lihegő gyötréseivel még ádázabb küzdelmet folytat a lelkekért, mióta érzi megvakítását. (II/33) Kérésem, hogy az éjszakai szent virrasztást, mely által a haldoklók lelkét akarom megmenteni, úgy szervezzék meg, hogy minden egyházközségben egyetlen perc se maradjon virrasztó imádság nélkül. (III/236) Virrasztásotok ideje alatt az egész világ haldoklóira kiterjesztem a nagy kegyelmet. (I/110) Ha Szeretetlángom kegyelmi hatása kiárad a haldoklókra, a sátán megvakul, és a ti virrasztó imátok segítsége által megszűnik a haldoklók kegyetlen küzdelme a sátánnal. (II/118) Az Üdvözlégybe foglaljátok bele ezt a kérést: Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! (IV/36) Megadom azt a kegyelmet, hogy bármikor Szeretetlángomra hivatkoztok és három Üdvözlégyet elimádkoztok tiszteletemre, egy lélek szabadul ki a tisztítótűzből. A halottak hónapjában pedig egy-egy Üdvözlégy elimádkozása által a lelkek tömegesen szabadulnak ki a tisztítótűzből. A szenvedő lelkeknek is érezniük kell anyai Szívem Szeretetlángjának kegyelmi kiáradását.« (II/15-16) (Az Egyház gyakorlatában is jelen van a kegyelemnyerés Halottak Hónapjában való fokozásának lehetősége a tisztuló lelkek számára! Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy ezek a kijelentések a zsinati határozatok kihirdetése előtt hangzottak el! A hiba így is csupán formai, hiszen lényegileg a lélekmentésről van szó.)

     A római egyházat alapító két apostol főünnepe, június 29-e, az Egyház egységének és katolikus voltának ünnepe – mondta XVI. Benedek 2005-ben. Valóban méltó és igazságos, hogy Péter, az apostolfejedelem és Pál, a népek térítő apostola egyaránt olyan kiemelt helyen szerepeljenek a naptárban, amilyen a nyári napfordulóval kezdődő csillagászati hónap első dekádja. Már csak azért is, mert a szent hagyomány szerint mindkettőjüket ezen a napon végezték ki i.sz. 67-ben Rómában. Pétert keresztre feszítették – saját kérésére fejjel lefelé, mert nem tartotta illendőnek, hogy úgy haljon meg, mint a Mestere –, Pált lefejezték, mert mint római polgárt e tisztes halálmód megillette.

     „Ezek azok a férfiak, akik testben élve vérükkel öntözték Isten egyházának vetését: kiitták az Úr kelyhét, és Isten barátai lettek.” (Misekönyv)

    Régi egyházi szokás szerint Szent Péter és Pál vértanúhaláluk főünnepe a pápa ünnepe, de népi szokás szerint, egyben az aratás kezdetét is jelzi.

     A két apostol sírja fölé épült a vatikáni Szent Péter Bazilika és a falakon kívüli Szent Pál Bazilika. Mindkét templom alapját Nagy Konstantin vetette meg. A mai Szent Péter bazilikát 1626. november 18-án szentelték fel. Benne van Szent Péter apostol sírja. Szent Pál bazilikáját a 19. században építették újra (miután egy munkás hibájából leégett), s 1854. december 10-én szentelték fel ismét. (A legfelső kép a Szent Pál Bazilika timpanonjának mozaikja!)

     Hogy ki volt nagyobb kettejük közül? Nos, Szent Pál kisebb a méltóságban, de nagyobb a prédikálásban, viszont egyenlők az életszentségben! A Szent Apostolok példáján felbuzdulva, akarjunk mi is teljes közösséget vállalni Krisztussal, a mi Urunkkal, mert csak Általa üdvözülhetünk!

 Három jellemző példázat a jézusi tanítás egyszerűségére 

     »Ha a szülő új ruhát vesz gyermekének, megköszönteti vele és lelkére köti, hogy vigyázzon rá, mert nehezen tudta megszerezni. Mennyei Atyám is új ruhát adott a szent Keresztségben, a megszentelő kegyelem csodás szépségű ruháját. És ti még-sem vigyáztok rá! Van-e szülő aki többet szenvedett, mint Én? Azért, hogy a megszentelő kegyelem ruhája újra tisztítható legyen, rendeltem a szentgyónást, és ti mégsem veszitek igénybe. Azért izzadtam vért. Azért koronáztak tövissel. Önként feküdtem szent keresztem áldott fájára. A kínok kínját szenvedtem, és utána elrejtőztem jelentéktelen /külső alá/, szerénységgel, hogy megközelíthető legyek számotokra, és hogy ne féljetek Tőlem. Mint fehér pólyába takart kisgyermek, úgy rejtőztem a Szentostyába. És ha szívetekbe térek, vigyázzatok, ne legyen azon semmi szenny, sem szakadás, sem folt, mert van-e szülő, aki többet szenved gyermeke új ruhája megszerzéséért és sokan még meg sem köszönik illendően. Mindennap ugyanazokat a közömbös szavakat érzés nélkül mondják csak el. Oda sem figyelnek, gondolatuk máshol kószál, és csak jönnek mindennap, és így megy ez évről-évre. Nem gondolnak arra, hogy Én az emberi természetet is magamra vettem, és úgy kell Hozzám szólni, csak egyszerű, emberi szavakkal. Nem kell a két lépés illemszabályt betartani, hisz a  szívükbe fogadtak. Tehát ne hagyjatok ott egyedül! Szívem szeretetre és bizalomra vágyik. Én kérlek, hogy legyetek szívesek és szóljatok Hozzám, hogy alkalmam legyen szavaitokat kegyelmeim teljességével megválaszolni. Leánykám, ahol csak teheted, hozd a lelkeket közelebb Hozzám!« (I/72-73)

     »Úgy vártalak! Mondtam már máskor is, merülj el Bennem, mint vízcsepp a borban. Én vagyok a bor, te a víz. Ha Velem így egyesülsz, te szinte megsemmisülsz, csak Én uralkodom benned. Az Én Testem és Vérem erőt, életet ad nektek. Mily boldogságom lesz, ha éltető erőmet mind többen igénybe veszitek! Gyűjts Velem!« (II/13)

     »Légy te az Én kis napraforgóm, és fordítsd Felém olajos magvaidat, melyek az isteni Nap sugarában megérnek. (...) Fogadj el minden áldozatot, melyet felkínálok, mert olajos magvaid csakis így lehetnek hasznosak. Akarod-e, hogy olajos magvaidat kisajtoljam? (…) Ezt csakis a meghozott áldozatok árán érhetjük el. (…) A szenvedések által kisajtolt olajcseppek a lelkek üres mécsesé-be hullva Anyám Szeretetlángjától kigyúlnak és ennek fényénél látni fogják a Hozzám vezető utat. Ez az olajcsepp, melyet szenvedéseid árán kisajtoltam, az Én érdemeimmel egyesítve ráhull még azokra a lelkekre is, akiknek nincsen mécsesük. Ők keresni fogják ennek okát, és megtalálják az üdvösségre vezető utat.« (II/23-24)

Újabb erős indíttatás a magányra! 

     1854. december 8-án azon a napon, amikor IX. Pius pápa kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, szentünk önmagát is felülmúlta! Gyönyörűen elmagyarázta népének, hogy mit is jelent a dogma tartalma, az hogy Mária fogantatásának első pillanatától mentes volt az áteredő bűntől. Bizony, ha mindenütt ‒ így Lourdes-ban is ‒, ilyen buzgalommal magyarázták volna el a dogma igazságát, akkor négy évvel később a kis Bernadett, nem úgy adta volna át plébánosának a Szűzanya bemutatkozását, hogy fogalma sem volt a név jelentéséről! 

Ám az Ars-i plébános nem mulasztotta el méltatni a Boldogságos Istenanyát, hangsúlyozva, hogy a Mi Urunk nélkül senki sem üdvözülhet, ámde Krisztusba vetett hitünk és bizalmunk sekélyes lehet a bensőséges Mária-tisztelet nélkül!

Vianney annak ellenére, hogy teljesen kimerült volt, ragaszkodott, hogy maga végezze a nagymisét. Ekkor a hajó és a szentély december 8-án fényben úszott. A vecsernye után a hívek körmenetben a Gondviselés Iskola kertjébe mentek, ahol Vianney az általa adományozott Szeplőtelen Fogantatás szobrát megáldotta.

Az Ars-i hívek azonban nem felejtették el azokat az aggodalmas napokat, amit a plébános 1843. szeptemberében okozott nekik, jóllehet megígérte, hogy többé nem hagyja el őket. Szentünket ugyanis Leonárd Lyon-i kapucinus atya 1854-ben felvette a ferencesek harmadik rendjébe. Ez a körülmény a híveket nagyon nyugtalanította, mert attól tartottak, hogy kapucinusnak megy. A hír és a szándék nem volt teljesen alaptalan Leonárd atya előtt, hiszen többször gyóntatta szentünket, aki nem egy alkalommal fejezte ki óhaját, hogy szeretne elvonulni szerzetesként. De a derék kapucinus, akit a rendjére nézve előnyös megtiszteltetés nem vakított el, kifejtette előtte, hogy sokkal több jót tehet, ha hívei között marad, a kolostorba lépés helyett. Mindenesetre Vianney a harmadrend ruháját kérte ‒ és lám, ami döbbenetes ‒ hívei közül többen követték példáját.

Ígérte, nem ígérte, szentünket megint elkapta a magányba menekülés vágya. Már megint a szökését tervezte, és meg is próbálta!

Amint éjjel kilépett a kapun, nyomban követték őt az őrködők! Mária az ennivalóval, Katalin a lámpással, Jeromos és Athanáz, valamint Toccanier káplán két segédjével. Hirtelen elébe álltak. Mérgesen ránézett Katalinra, aki könnyekre fakadt.

‒ Elárultatok engem? ‒ mondta.

Erre Athanáz gyorsan közbe szólt:

‒ Miért, hová megy plébános úr? Ön el akar bennünket hagyni? Tán meghúzzuk a vészharangot?

Jeromos testvér rákontrázott:

‒ Ha kell, mi körmenetben követjük önt!

‒ Tegyék! ‒ válaszolta Vianney kurtán és határozottan, de én megyek elől!

‒ Engedjük, és kövessük! ‒ súgta Taccanier a két segédjének.

Ezalatt Jeromos, kivette Katalin kezéből a lámpást és úgy tett, mintha Vianney-t a sötétben a Fontblin-patak pallóhídjához akarná vezetni, de ehelyett Villeneuve felé vezette. Arra számított, hogy megkerülvén így a községet, visszatérnek az elindulás ponthoz.

A sűrű sötétség dacára az Ars-i plébános hamar észrevette, hogy félre akarják vezetni. Eközben már lényegesen növekedett a kísérete, hiszen ­a gyónásra váró zarándokokat, akik szokás szerint a torony melletti várószobában töltötték az éjszakát, fellármázták a hívek.

Nem csoda, ha valóságos lázadás tört ki, ezért Toccanier megkísérelte a menekülőt jobb belátásra bírni. Ezalatt, elérték a patak rozoga pallóját.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 A Szent Szűz biztatása

     »Oly sok bűn van az országban. Segíts Nekem, mentsük meg. Én fénycsóvát adok a kezed-be, ez Szívem Szeretetlángja. Az Én Szívem Szeretetlángjához add a te szeretetedet, s add tovább! (…) Én jóságos, megértő Édesanyátok vagyok és veletek összefogva megmentelek benneteket. Szent István Nekem ajánlotta (országotokat) és Én ígéretemmel biztosítottam, hogy  szívemen viselem az Ő és a Magyar Szentek kérését. Egy új eszközt szeretnék kezetekbe adni. Nagyon kérlek fogadjátok megértéssel, mert Szívem bánkódva néz le országomra. (I/37) A Föld most (...) olyan, mint a tűzhányó, amely ha kirobban, pokoli füstjével, visszahulló lávájával fojtogat, öl, vakít (...) Forr a gyűlölet krátere, gyilkos, kénes hamuja szürkévé, színtelenné akarja tenni a Mennyei Atya által Isten képére és hasonlatosságára teremtett lelkeket. (...) Én, a Hajnal Szép Sugara megvakítom a sátánt, (…) (aki) még a választottak hitét és bizalmát is el akarja pusztítani. De a most készülő rettenetes viharban érezni fogják Szeretetlángom fel-felvillanó és eget-földet bevilágító fényességét (vö I/100), soha nem látott csodákkal segítem munkátokat, mely észrevétlenül szelíden, csendben fog terjedni Szent Fiam engesztelésére. (I/58) Az induláshoz  csodálatos erővel és kegyelmekkel árasztalak el /benneteket/ tömegesen és egyénenként is. A felelősség nagy, de munkátok eredménye nem lesz meddő. Az összefogó munkából egyetlen lélek se maradjon ki. Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani. (III/130) Ezt csak a tiszta, Istent szerető lelkek bölcsessége fogja fel. Mert ők bírni fogják Istent és az Ő végtelen titkait. (III/203) Bármily nehézséggel kell is megküzdened, ne add fel a harcot. Szeretetlángom (által), melyet most bocsátok a Földre, a kegyelmi idők eddig még soha nem ismert idejét fogjátok élni. Légy hű segítőtársam! (II/107) Mondom, ilyen még nem volt, ez a legnagyobb csodám, melyet most teszek veletek! (...) Szavaim tiszták és értelmesek, csak ti ki ne forgassátok, félre ne magyarázzátok. Mert nagy felelősséggel tartoztok ezért. Álljatok munkába, ne tétlenkedjetek! Én csodával határos módon segítek nektek, melyet érezni fogtok minduntalan. Bízzatok Bennem és cselekedjetek sürgősen!« (II/18) 

     Jézus: »Az Isten ügyét nem tudja semmi keresztülhúzni! Az igaz, hogy megváltó munkámhoz szükségem van a ti erőtökre is, hisz értetek kell megtennem. Egyet sem akarok elveszíteni közületek. A sátán olyan harcot indít az emberek felé, amilyen még nem volt soha.« (I/95) »Imádkozzatok, virrasszatok, jöjjetek össze ketten-hárman és vegyétek fel a harcot a sötétség pusztító erejével. Ne tétlenkedjetek!  Úgy tesztek, mintha nem volna Mennyei Atyátok az égben, aki figyel reátok. Vágyaitokkal öleljétek át a földet! Áldozataitokkal, melyek a tiszta szeretettől izzanak, perzseljétek fel a bűnt. Ne higgyétek, hogy ez lehetetlen! Csak bízzatok Bennem!« (I/90) − Hasonló biztatást olvashatunk Lukácsnál is: „Vessétek hát le a sötétség tetteit, és öltsétek fel a világosság fegyvereit.” (16,8) 

     Az önmaga és embertársai üdvösségéért felelős ember tennivalóit világosabban már nem lehet megfogalmazni, mint ahogyan Jézus nyilatkozott: »Akarjatok részt venni az Én megváltó munkámban! Ez legyen életetek legfőbb célja, mely az egyetlen érték, amit Elém hoz-hattok. Ragadjatok meg minden alkalmat és módot a lelkek megmentésére! Ezért fáradozzatok!« (III/144) A Szeretetláng lelkiségnek ez a „mozgósítás” a célja!

     »Az Engem tisztelő imába, az Üdvözlégybe foglaljátok bele a kérést: Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre.« (vö IV/36)  

A földi szentet tömegek keresik

     Tudni kell, hogy a rózsafüzért szorongató Vianney a gyóntatásnál, mindig csak az épp szükséges időt vette igénybe, és hogy hosszabb napokon 16-18 óra hosszat is gyóntatott. Mégis mindennek dacára, szentünk életének utolsó tíz éve alatt, a zarándokok kénytelenek voltak 30-50-60 óráig várakozni, míg az üdvöt hozó gyóntatószékbe jutottak. „Sokszor megtörtént, hogy egyesek fizettek a szegényeknek, hogy helyüket őrizzék”, de ezt nem mindenki tehette meg. Tehát a templomban maradtak, mely nyáron gőzfürdő, télen jégverem volt.

Azok, akik kimenni akartak, a szomszédjukkal vagy a templomőrökkel egyeztek meg, hogy helyüket a sorban el ne veszítsék.

Este mégis mindenkinek távozni kellett, mert a templomot bezárták. Sorszámot kaptak, és kint vagy a torony alatt levő előcsarnokban várakoztak mindaddig, amíg szentünk éjfél után meg nem jelent.

Reggel 9 óra tájban időt szakított, hogy a szerzeteseket s a papokat meghallgassa, rendszerint a főoltár mögött elhelyezett gyóntatószékben.

Amint Vianney az irgalom székében elfoglalta helyét, nem is­mert személyválogatást, kivéve, ha Ars-i hívei, betegek vagy olyan gyónók jöttek akik nem várhattak. Ez esetben az Isten­ adta érzék vezette őt.

1871-ben egy Rougemont nevű segédlelkész így tett tanúságot: „Nagyon sok egykori Ars-i zarándoktól hallottam, hogy a főtisztelendő plébános úr valamelyest belső indítással meg tudta különböztetni azokat, akik rászorultak, hogy azonnal beszéljenek vele anélkül, hogy ismerte volna őket! Ilyenkor kilépett és a gyóntatószékbe vagy a sekrestyébe hívta őket. A tekintély viszont oly nagy volt, hogy e kivételes esetek csak ritkán okoztak zúgolódó elégedetlenséget.”

Egy előkelő úrhölgy, aki azt hitte, hogy valóságos vagy költött címeivel eléri a soronkívüliséget, így méltatlankodott: „Sehol, még a Vatikánban sem kellett várakozom!”

‒ Ó! ‒ felelte Vianney szelíd gúnnyal ‒ lehet, de a szegény Ars-i plébános gyóntatószéke előtt mégis várakoznia kell!

Egy tizenhat gyermekes anya nagy nehezen tudott helyet kapni a templomhajó közepén, Vianney hirtelen kilépett a gyón­tatószékből, s ujjával az asszonyra mutatott: „Asszonyom ön siet, jöjjön gyorsan!”

Tapasztalásból tudta, hogy a kegyelem is időhöz van kötve, és ha elmúlik az órája, nem tér vissza többé. Alkalomadtán szó szerint „röptében” fogta el a lelkeket.

És bizony az Ars-i út hány és hány lélek számára lett damaszkuszi út! Nem kell azonban azt hinni, hogy az Ars-i plébános az imán és a vezeklésen felül, még más rendkívüli eszközöket is használt a bűnösök megtérítésénél. Eleinte a lelkes beszédeivel hatott rá­juk és aztán a gyóntatószékben, ahol a szív a szívhez szólhatott, csak néhány szóra volt szüksége, hogy csapást mérhessen az illetőre. Ez földre sújtó volt bár, de egyben a lelket fölemelő. Szentünk tudta, hogy hol keresse a sebet, s célpontot ritkán tévesz­tette el!

Szentbeszédeiben így tanított: „Emlékezz arra, hogy amikor a pap feloldoz, egyetlen dologra kell gondolnod: hogy a Jóisten Vére ömlik a lelkedre, hogy megtisztítsa és olyan ragyogóvá tegye, mint amilyenné a keresztség által vált!”

Athanáz testvér így mesélte egyik gyónását: „Egy kis hanyagságot követtem el ebben és ebben a dologban ‒ vádoltam magam ‒,­ de végülis jóakarattal végeztem a dolgaimat.” Szentünk erre csak ennyit válaszolt: „Barátom, jóakarattal van kikövezve a pokol felé vezető út!”

Egy Monnin nevű lelkész így emlékezik gyónására: »Kétszer hallgatta meg gyónásomat. Minden egyes vádam a szánalmat és mély részvétet keltette benne, és a legkisebb bűnnél is utálattal mondta: „de kár!” Szavának szelíd hanghordozása meghatott engem. Ez az egyszerű kifejezés „de kár!” a maga rövidségében jelezte a bűn utálatát és a fájdalmát, mely lelkét eltöltötte.«

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Szentlélek sugallatára hívunk mindenkit ebben az esztendőben is az engesztelő ima-hadjáratra a lelkek és hazánk megmentéséért!

Kapcsolódjatok be minél többen, mindenki ott, ahol tud!

Alapszándék:

Kérjük nagy alázattal, hogy Jézus Krisztus drága Szent Vérével, a Szűzanya Szent Palástjával és a Szent Angyalok lángpallossal védjék meg a Kárpát-medencét! Tartsák távol határainktól a járványokat, a természeti csapásokat és az idegenszívűeket, oltalmazzon minket az Antikrisztus előharcosainak támadásaitól!
Könyörögjünk édes Magyar Hazánkért és az egész emberiségért!

"Ha Isten velünk, ki ellenünk?" "Bátorság! Ne féljetek!" 

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Dominus Deus Sabaoth.

Pleni sunt cæli et terra gloria tua.

Hosanna in excelsis.

Benedictus qui venit in nomine Domini.

Hosanna in excelsis.

Az engesztelő imaórákat 2020-ban is (az év hátralevő részében) az alábbi Mária-ünnepeken, az Irgalmasság Órájában tartjuk:

Július 2. (csütörtök) – 15-17 órakor – Sarlós Boldogasszony

Augusztus 15. (szombat) –15-17 órakor – Nagyboldogasszony

Szeptember 8. (kedd) – 15-17 órakor – Kisboldogasszony

Október 8. (csütörtök) – 15-17 órakor – Magyarok Nagyasszonya

November 21. (szombat) – 15-17 órakor – Szűz Mária bemutatása

December 8. (kedd) – 12-15 órakor – Szeplőtelen Fogantatás

A részvétel módja, a szándékok részletezése és az ajánlott imák:

Imádkozzuk otthon, összekapcsolódva az összes imádkozóval, a Szent Angyalokkal, a Szentekkel és a Szűzanyával.

Az Engesztelő rózsafüzért minden egyes emberért, a világ vezetőiért, a papokért, az Egyházért!   http:// oratio.hu/r-olvaso08.php 

Az Irgalmasság rózsafüzérét Magyarország békéjéért, a járvány megállításáért és minden magyar ember megtéréséért.    http:// oratio.hu/r-atya4.php 

A Szeretetláng rózsafüzért, hogy a Szent Anna réten minél előbb felépüljön az Engesztelő Kápolna a Világ Győzelmes Királynője tiszteletére.   http:// oratio.hu/r-maria06.php

A Fájdalmas rózsafüzért Európa és a világ békéjéért, miniszterelnökünkért, a kormányért. Az idegenszívűek hatalmának megtöréséért.    http:// oratio.hu/r-alap2.php 

Hittel, reménnyel és szeretettel Hozzád fordulunk Szép Szűz Mária,

az Angyalok és a Világ Győzedelmes Királynője.

Kérünk, terítsd ránk palástodat, védelmezz meg minket minden látható és láthatatlan ellenséges támadástól, hogy nemzetünk, a Te jogos és örökös tulajdonod fennmaradhasson!

A ránk váró nehéz időkben az a remény éltet, hogy szentjeinkkel és Szent Angyalaiddal védelmezel minket. Ámen

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején.

Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz.

Mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak.

Ámen

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!

Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" 

Te, pedig mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!

Ámen

Lehetőségeitek szerint, küldjétek tovább! Visszajelzéseket erre az e-mail címre küldhettek: erdeinem@gmail.com

    A Lelki Naplóban kért heti engesztelő szentóra megtartása közösségben, a családi közös ima szorgalmazása, a böjt, az áldozat és az imádság ajánlása képezik azt az eszköztárat, amit az Istenanya ajánl azoknak, akik figyelnek rá. Csakis így valósulhat meg az a béke, melyet az emberiség annyira vár! Erre kaptunk útmutatást Fatimában. Jácinta kórházba menetele előtt így szólt Lúciához: Ha eljön az idő, hogy erről szólj, akkor ne bújj el! Mondd meg mindenkinek, hogy Isten a kegyelmeket Mária Szeplőtelen Szívén keresztül adja nekünk. Az embereknek általa kell kérniök ezeket. Jézus Szíve azt akarja, hogy Vele együtt égi Anyánk Szívét is tiszteljék. A békét égi Anyánktól kell kérni, mert Isten rá bízta ezt. Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, amely a szívemben ég, amellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!

    »Nagy bánatom van országom felett. A családok, ó a magyar családok szétszórva, mintha lelkük nem volna halhatatlan, úgy élnek. Én Szeretetlángommal fel akarom melegíteni a családi tűzhelyeket, össze akarom tartani a szétszórt családokat. Legyetek minél többen, hogy terjedjen mint a futótűz. Legyetek áldozatosak, mert ezáltal sok-sok lélek fog csatlakozni Szeretetlángomhoz. Rajtatok múlik, segítsetek Nekem, hogy a Láng kigyúljon már! A magyar családok imádságos lélekkel könyörögjenek, hogy Szent Fiam büntető kezét közös erővel vissza tarthassuk! (I/92) A csütörtököt és pénteket tekintsétek kegyelmi napoknak. Akik ezeken a napokon  engesztelik Szent Fiamat, nagy kegyelmekben részesülnek, mert az engesztelő órák idején a sátán hatalma oly arányban gyengül, amilyen arányban az engesztelők könyörögnek a bűnösökért. (I/116) Ha olyankor hallgattok szentmisét, mikor az nem kötelező és a kegyelem állapotában vagytok, Szívem Szeretetlángjának kegyelmi hatását úgy árasztom ki, hogy ezen idő alatt is megvakítom a sátánt, és ezáltal kegyelmeim bőségesen áradnak azokra, akikért fel-ajánljátok. (vö II/33)«

Egy csodatévő szent 2

     A legnagyobb kérdés, hogy az Egyház miként szerzett tudomást Szent Filoména élettörténetéről? Tekintve, hogy élete fehér folt volt, sokak kezdtek hozzá könyörögni, hogy nyilatkoztassa ki magát és közölje valamiképp, hogy ki is volt ő tulajdonképpen?

És lám, a kis szent ezt a kérést is meghallgatta! Egymástól távol eső három különböző személynek, álomban vagy látomásban kinyilatkoztatta az életét.

Az persze egy dolog, hogy ki mit álmodott! Ámde az, hogy három különböző helyen, egymást nem ismerő személyek egyidőben, ugyanazt a történetet írják le, az már igen rendhagyó!

Ezek a magánkinyilatkoztatások 1833. karácsonyán jelentek meg nyomtatásban, melyeket a Szentszék később jóváhagyásával ajánlott a híveknek! Bár a jóváhagyás nem arra volt garancia, hogy minden pontosan úgy történt, sőt arra sem, hogy valóban természetfeletti eredetű. Azt azonban elismerte, hogy a kis Szent kinyilatkoztatott története hihető, nem ellenkezik az egyházi tanítással, amiként az adott kor történelmi helyzetével sem!

Végül a három személynek adott magánkinyilatkoztatás közül az maradt a köztudatban, amelyet Filoména, Maria Luisa de Gesu anyának, a Fájdalmas Mária Kongregáció főnökasszonyának tett. Ez a szentéletű szerzetesnő ugyanis életszentségével bizonyította, hogy nem öntetszelgésből tette közzé álmát, de valóban méltó lehetett ezekre a közlésekre.

A Maria Luisa de Gesu által leírt Filoména mártíromságát a Szentszék 1835. december 21-én fogadta el és ellátta imprimaturral. És lám, Maria Luisa erényes és tartalmas élete 1875. augusztus 10-én, Filoména ünnepén ért véget.

Az viszont majdnem egyedülálló Európában, hogy Franciaországban már 1815. táján beszéltek e szent csodatettekről, amely persze Vianney Szent Jánosnak is köszönhető!

A „Benfratelli” ‒ vagyis istenes Szent Jánosról nevezett testvérek ‒, akiket a forradalom elűzött, faluról-falura jártak és alamizsnát gyűjtöttek intézeteik részére. Kéregetés közben Szent Filoména siralmát énekel­ték. A rendfőnökük Mongallon atya Lyon-t érintette útjában, ahol meglátogatta a tehetős Jaricot-családot. A 17 éves Paulina Jaricot kérésére hozott neki Mugnanóból egy Filoména ereklyét a kiváló szerzetes. Ebből az ereklyéből kapott aztán Vianney is egy darabkát. S így került a kis Filoména Ars-ba.

Itt kettős szerep várakozott Filoménára, az egyik nyilvános, a másik egészen bizalmi szerep volt. Ő nemcsak az a mennyei csodatevő lett a nép szemében, kinek közbenjárására csodák történtek, hanem közte és a szent pap között ártatlan és titokzatos kötelék létesült: „Beatrix-e, ideálja, szelíd csillagja, vezérlője, vigasztalója, tiszta fénye lett”. És ez a misztikus barátság olyan mély lett, hogy szíveik mindegyre jobban és jobban egyesültek és pedig olyannyira, hogy az utolsó években közöttük közvetlen érzelmi állapot alakult ki. A kedves Szent kezdet óta megfelelt földi hódolója minden óhajának. Ettől kezdve a földön élő Szent a legbensőbb barátságban élt a mennyei Szenttel. A pap részéről örökös könyörgés, a másik részről pedig érzékel­hető támogatás nyilvánult meg!

Ez „az égő és majdnem lovagias szeretet” nem marad­hatott rejtve. A zarándok tömegek tudtak róla, s tőle jótékony hatást vártak. Vianney nem szűnt meg tanácsolni napközben, a szószéken, a gyóntatószékben, a templomtéren, hogy hívják segítségül „drága kis Szentjét”, az ő követét és ügyvivőjét az Istennél.

Az Ars-i plébános, amikor az emberek részéről meg nem értés érte szentünket, és a pokol részéről is szakadatlan táma­dásban volt része, Szent Filoménától kapott bátorítást. És szentünk élete végéig megőrizte azt a derűs kedélyt, erkölcsi erőt és azt a fiatalos szívet, amely a kiválasztottak elpusztíthatatlan jellemzője.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Képen: Pauline Jaricot, Szent Filoména és az Ars-i plébános

 A Fájdalmas Anya panaszos kérése 

   »A sátán munkája szédítő iramban söpri a lelkeket. Miért nem igyekeztek ezt minden erőtökkel, minél előbb megakadályozni? Szükségem van a ti erőtökre, emészti lelkemet a sok fájdalom, mert látnom kell a sok lélek elkárhozását. (…) A gonosz vihogva tárja ki karjait, és szörnyű kárörömmel ráncigálja azokat a lelkeket, akikért pedig Szent Fiam szörnyű kínt és halált szenvedett. Segítsetek!« (I/64)

    »Leányom, vidd e lángot. (...) Ez Szívem Szeretetlángja. Gyújtsd meg nála a tiédet, és add tovább! – És annyira zokogott, hogy alig értettem, mit is mond. Megkérdeztem Tőle, mit kell tennem. Az egész ország nevében megígértem Neki mindent, csak hogy fájdalmát enyhítsem. (…) – Leányom, azt kérem tőled, hogy csütörtökön vagy pénteken különösen engeszteljétek Szent Fiamat. Az engesztelés módja a családokban történjen. 

Egy csodatévő szent 1

      Szent Filoména ereklyéje a szentszéki rakárban maradt, egészen 1805. júniusáig, amikor a Mugnanó-i missziónárius-plébános Francesco di Lucia megyéspüspöke kíséretében megérkezett Rómába, hogy temploma részére kérjen egy teljes erekléyét, ha mást nem, akkor a legutóbb érkező Szent Filoménáét!

Az atyát elkeserítette a nemleges válasz, és nem fogadta el azt az indokot, miszerint falusi temploma nem egy katedrális ahhoz, hogy egy teljes ereklyét kaphasson. A püspöke is tehetetlen volt az ügyben.

Francesco atya elszántsága viszont akkora volt, hogy még abba se egyezett bele, hogy egy darabka relikviával távozzon, sőt az elutasítás miatt ágynak esett és magas lázzal az állapota egyre romlott. A gondos ápolás ellenére az orvosai szerint csak napjai voltak hátra.

Egyik éjjel a beteg felriadt és kérlelni kezdte Filoménát a gyógyulásáért, esküvel megígérve neki, hogyha teljesíti kérését az ereklyével kapcsolatban, akkor a templomának a fő helyére teszi! Ezt a révült könyörgést hallotta a mellette lévő ápolónő is ‒ ami persze egy dolog ‒, az viszont már nem, hogy reggelre a beteg teljesen gyógyultan ébredt!

A nővér persze odacsődítette az orvosokat, sőt még a püspököt is, akik valamennyien teljesen értetlenül álltak, beszélgetve a gyógyult és fitt mugnanói plébánossal. Nem kellett tehát őket győzködi arról, hogy a gyógyulás, nyilvánvalóan Szent Filoména segítségének tudható be. Ez a csoda arra késztette a püspököt, hogy tekintélyével újfent kérje a Szent csontmaradványait. Végül, megkapta! Don Fancesco Lucia atya, örömében megismételte püspökének, hogy a ládikát a legtiszteletreméltóbb módon fogja kezelni!

A nagy sietségben a kocsis a ládikát a legbiztonságosabb helyre, az ülés alá kötözte, melyet sem a plébános, sem a püspöke nem talált „tiszteletlenségnek”!

Igenám, de amint elindult a hintó, a püspök lábát hátulról nagy ütések érték, úgyhogy megállította a kocsist és arra kérte, hogy jobban kötözze le a ládikát. Amint azonban elindultak, még erőteljesebb ütések érték a püspök lábát. Így értetlenkedve kiszálltak a kocsiból, és megtekintették az ülés alatti ki ládát, de meg se lehetett mozdítani, annyira stabilan volt rögzítve. A utazást tehát folytatták, ámde olyan fájdalmas ütés érte a püspök lábát, hogy azt már nem lehetett kibírni.

Ekkor hirtelen eszükbe jutott az ígéretük a „tiszteletreméltó módon” való szállításra. Így aztán kioldozták a ládikát, és a püspök atya az ölébe vette Filoména ereklyéjét, kezeivel átfogva azt.

Nápoly előtt egy éjszakára megpihentek egy baráti háznál. És mivel a házigazda szobrász volt, egy félkész munkáját gyorsan átalakította a kis szent szobrává. A felesége ‒ bár igen fájdalmas betegséggel küszködött ‒, erőt véve magán, sebtiben varrt egy ruhát Filoménának. A szobor bár nem volt túlzottan bájos, de egész jól mutatott a szép ruhában. A szobában, ahol felöltöztették, különleges finom illat áradt szét, és ennek okát hiába keresték. De ez még nem minden, különös dolgot vettek észre! A szobor arca folyton-folyvást változott és szépült! A jelenlévők azt hitték, hogy ez valami illúzió, vagy fényjáték, de végül a szobrász maga sem ismert rá. Ráadásul a háziasszony, hirtelen minden betegségéből meggyógyult. (Lásd alul a nevezett szobor arcát)

A püspöki hintó a plébánossal, az ereklyével és a szoborral mire Nápolyba ért, már mindenki értesült a csodákról, úgyhogy az emberek özönlöttek az utcára, a Szent fogadására. Útjukat folytatva Mugnano di Cardinale felé, olyan hatalmas köd ereszkedett le, hogy a lovak alig bírtak haladni. Az utazók a Szenthez fohászkodtak segítségért és lám, abban a pillanatban kitisztult a légkör, feltűnt a Hold, amely fénycsóvaként világította meg az utat.

Ki is volt valójában ez a kis szent, akit Krisztushoz való hűségéért, oly kegyetlenül végeztek ki? Ki volt ő, akinek nevéhez ezernyi rendkívüli csoda fűződik, mely pápák és szentek sorát ihlette meg, így sorozatunk hősét, Vianney Szent Jánosét is? Ki volt az, akinek leletei tanúsága alapján elismerték vértanúságát, holott az élettörténetét nem ismerték?

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 Jézus panasza: Aki nem gyűjt Velem, az szétszór! (Mt 12.30; I/73-74)

    Jézus: »Szívem fájdalma oly nagy (…). Hogyan fogtok számot adni az elfecsérelt időtökről? (...) Én magam vagyok a szeretet, a türelem, a jóság, a megértés, a megbocsátás, az áldozat, az üdvös-ség, az örök élet. És ez nem kell nektek? Keresztre feszített, vértől ázott szent testem hiába emelke-dik a magasba? (…) Nem indul meg szívetek? Nem akartok Velem járni, Velem gyűjteni? Szívetek nem dobban Velem? Bensőtök nem érez Velem? Hiába nyitottam meg Szívemet? A ke-gyelmek bőségét otthagyjátok? (...) Azt akarjá-tok, hogy majd dörgő hangon kiáltsak felétek? Mit álltok itt tétlenül? Ne finnyáskodjatok, ne válogassatok! Ahová állítottalak, ott álljátok meg helyeteket szilárdan, önfeláldozóan! Én mindent kitaláltam, hogy csak értetek szenvedhessek és ti kényelmesek, semmi készséget sem mutattok, csak mentegetőzés az egész életetek. Vegyétek már fel azt a keresztet, melyet Én is magamhoz öleltem.« (II/9-10)

     »Ha valahol, bármerre is tűz támad, hogy összefuttok és mentek segí-teni, hogy a tűz minél kevesebb kárt okozzon. A sátán tüzét mégsem olt-játok, engeditek, hogy pusztítson a pokol lángja. De jaj nektek, kik gyá-ván nézitek, kik felelősek vagytok! Eltakarjátok szemeiteket és engeditek tovább a lelkek elkárhozását. Ismerhettek, tudjátok ti választott lelkek, türelmem és jóságom határtalan, de ismeritek szigoromat is, mely el fog hangzani felettetek: Távozzatok Tőlem az örök tűzre! Kezetek nem gyűjt Velem, csak szétszór (…) Szálljatok magatokba, és térjetek már Hozzám!  (...) Ne engedjétek magatokon úrrá lenni a jóra való restséget! Ez min-den bajnak a gyökere, mely lelketekbe férkőzik. (...) A sátán úgy eltorla-szolta lelketekben az isteni fény útját, hogy (...) a restség sötét nyomása alatt szenvedtek és kínlódtok. Jöjjetek Hozzám, kik a jóra való restséggel terheltek vagytok, Én leveszem vállatokról és megkönnyítlek benneteket! Az Én Testemnek vétele segíthet csak ki ebből a gonosz által oly gondo-san eltorlaszolt sötétségből. Csak engedjétek át magatokat Nekem! (…) Vegyétek észre, hogy a sok zűrzavaros dolog a sátántól való, az ő műve a sok rossz. A sátán műve csak addig tart, ameddig Én enge-dem. (…) Térjetek hozzám, és áldozzátok fel magatokat az elvonultság és belső mártíromság szent oltárán! (...) Ezt (…) a sátán nem tudja mega-kadályozni. Ez a harc a lelkek mélyén, mint Értem hozott mártíromság, bőséges gyümölcsöt hoz. Imádkozzatok, virrasszatok, jöjjetek össze ketten-hárman, és vegyétek fel a harcot a sötétség pusztító erejével. Ne tétlenkedjetek! Úgy tesztek, mintha nem volna Mennyei Atyátok az égben, ki figyel reátok. Vágyaitokkal öleljétek át a földet! Áldozataitokkal, melyek a tiszta szeretettől izzanak, perzseljétek fel a bűnt.« (I/89-91)

    »A nehéz idők elérkezé-se előtt készüljetek fel újra erős elhatározással arra a hivatásra, amely-re meghívtalak. Ne unott, közömbös tétlen-ségben éljetek. (...) Árral szemben csak az (...) elhivatott lelkek marad-nak meg. A nagy veszély, melyet felétek indít a sátáni hatalom, az Én kezem felemelése által indul el. Adjátok tovább figyelmeztető szavaimat, (...) minden papi lélek-hez. Rázzon fel bennete-ket előre figyelmeztető szavam és szigorú kérésem. (III/159-160)

    »Én koldulok étlen-szomjan. Járok utcáról-utcára, házról-házra, faluból-városba, hideg télben, tikkasztó nyárban, süvítő szélben, zuhogó esőben. Nem kérdezi meg senki Tőlem, hogy hová megyek ilyen szánal-mas állapotban. Hajam vértől csapzott, lábaim összerepedeztek az utá-natok való sok gyaloglástól. Kezem állandó segélykérésre kinyújtva. Szívről-szívre járok, és alig kapok egy kis alamizsnát. Utána gyorsan becsukják szívük ajtaját, alig tudok bepillantani oda. Vissza kell húzód-nom szerényen, és kegyelmeim halmozva vannak Szívemben. (…) Sok lelket felszólítottam az Én különös követésemre, de csak nagyon kevesen értik meg, hogy mit óhajtok tőlük. Imáidba szünet nélkül foglald be őket és hozz áldozatot értük, hogy engesztelő táborom, melyet így próbálok gyűjteni, ellensúlyozza igazságos haragomat. Édesanyám kérlel, Ő tartotta vissza eddig is igazságos haragomat.« (I/51) (folyt.)

Egy új természetfeletti segítség  

     Gróf Julius Maubou, szentünk gyónógyermekének a földbirtoka nem messze volt Ars-tól. A gróf az év nagyobb részét Párizsban töltötte, ámde szívesen kereste föl Vianney-t, akit barátjának tekintett.

Tudnunk kell, hogy 1850 táján a spiritizmus divatját járta Európában. Még a hívő és gyakorló keresztényeket is megfertőzte e misztikus szórakozás divatja. Felsőbb körökben még inkább szívesen foglalkoztak ezzel. Egy este Maubou gróf hivatalos volt rokonaihoz, ahol nem tudott kitérni egy társasági szellemidézés elől.

Harmadnap birtokára hazautaztában betért Ars-ba, és már előre örült annak, hogy tiszteletreméltó lelki atyját láthatja. Érkezésekor Vianney éppen a templom küszöbén állt. A gróf, mosolyogva nyújtotta feléje kezét, ám fájdalmas meglepetés volt köszöntésének fogadása, mert a plébános szigorú hangon odavetette neki:

‒ Gróf úr! Tegnapelőtt, társalgott az ördöggel. Gyónjon meg!

A fiatal gróf engedelmeskedett, megbánta és erősen megígérte, hogy többé nem vesz részt efféle démoni szórakozásban. Amint Párizsba visszatért, egy másik remek társaságban találta magát. Arra kérték ez alkalommal is, hogy vegyen részt az asztalforgatásban. Szavát tartotta, s nem engedett, átment a könyvtárszobába.

A derűs társaság, nélküle kezdte meg a szeánszot, mely azonban megakadt, és a médium kénytelen volt bevallani: „Nem értem! Itt a közelben van egy felsőbb hatalommal megerősített személy, aki tevékenységün­ket megbénította!”

Mióta kezdtek Vianney imádságainak csodálatos erőt tulajdonítani? Minden kétséget kizárólag az első Ars-i csodákról ‒ 1828-ban történt a gabona és a liszt szaporítása ‒, melyről nem csak a falubeliek, de az idegenek is hallottak, akik már ekkor nagy számban jöttek Ars-ba. E róla szóló csodálatos történetek terjedése bosszantotta a fiatal plébános alázatosságát, hiszen a legkevésbé sem vágyott dicsőségre.

Természetszerűleg a zarándoktömegekkel betegek is jöttek, akik Vianney imáiba ajánlották magukat. És bizony gyakran megesett, hogy gondjaikban, betegségükben­ enyhülés, vagy teljes gyógyulás állt be. Ezekről természetesen széltében-hosszában regéltek. Szentünk, ha tehette volna, a legszívesebben megtiltotta volna e személyeknek, hogy bárkinek elmondják, holott tudta, ez még Jézus kérésére sem teljesült az Evangélium tanúsága szerint!

Nem csak szentünk szerénysége, de szilárd meggyőződése volt, hogy a csodák a szívének oly kedves Szent Filoména fáradhatatlan közbenjárásának köszönhető! A zarándokoknak a hálájukat is e kis Szent oltáránál kellett kifejezniük. Ennek folytán persze nem csoda, hogyha Szent Filoména tisztelete gyorsan elterjedt egész Franciaországban.

Ám kérdés, hogy ezt a csodatevő kis szentet miként ismerte meg Vianney, és hogyan került ereklyéje Ars-ba? Nos, ennek válaszát már részben ismertette a 36. rész!

Az viszont, hogy miként került Szent Filoména az európai figyelem középpontjába, azt röviden a következő 94-95. részben foglalom össze!

Szent Filoména története Róma északi részén kezdődött. 1802. május 24-én, útépítési munkálatok során a föld beszakadt egy munkás alatt, miáltal felfedezték az addig ismeretlen Priscilla katakombát. Másnap feltárták a keresztény temetkezési helyet, és május 25-én leltek rá egy 11-15 éves vértanú szent leány csontjaira, egy vért őrző kis fiolával együtt. A sírmélyedés eredetileg három cseréplappal volt fedve, de ezek le voltak esve, így a vízszintesen vésett felirat darabjai összekeveredve hevertek. Csupán az értelemszerű helyes sorrend adta ki a FILUMENA nevet.

A csontmaradványokat a szent erek­lyéket őrző hatóságnak beszolgáltatták.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Képen: Filoména sírhelye a római Priscilla katakombában)

Ki volt Keresztelő Szent János?

     Személyéről maga az Úr tanúskodik: "bizony, mondom nektek: az asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál." (Mt 11,11) Az Egyház pedig azzal ismeri el egészen egyedülálló módon, hogy az Üdvözítőn kívül János az egyetlen szent, akinek a születésnapját főünnepként (június 24.), sőt a halálának napját emléknapként (augusztus 29.) ünnepli a keresztény világ!

     Keresztelő Szent János Lukács evangéliuma szerint anyai ágon Jézus rokona volt. Hat hónappal Jézus előtt született, apja Zakariás zsidó pap, anyja Erzsébet volt, akit Szűz Mária meglátogatott (lásd Lk 39-56)! De születésének előzményeiről is megemlékezik Lukács evangelista (57-80)!

     János elment a Jordán egész környékére, amiként írva van Izajás próféta könyvében: "A pusztában kiáltónak szava: készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!" (Iz 40,3-4). És valóban, a Keresztelő a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára (Mk 1,1-4), hogy a Messiás előfutáraként fölkészítse a népet az üdvösség idejére. Így szólt a néphez: "Tartsatok bűnbánatot! Térjetek egész emberségtekkel Istenhez és az ő eljövendő országához!" (Mt 3,2). "Aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog keresztelni. Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti." (Mt 3,11-12)

Mindazáltal "nem Keresztelő János volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.'' (vö. Jn 1,8) "Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára'' (Jn 3,28) – mondja János önmagáról. Egyszer azonban, Jézus Jordán-beli megkeresztelkedésekor föl kellett cserélődnie a szerepeknek: ,,Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz hozzám?'' (Mt 3,14).

     Heródes a bűnbánatot hirdető Jánoshoz térbelileg a közeli Jerikóban élt, és a próféta szózatai alól nem tudta kivonni magát. Mint az ószövetségi nagy próféták, a Keresztelő is felemelte szavát az Isten parancsát semmibe vevő tartományi fejedelem ellen, akinek ezt üzente: "Nem szabad a testvéred feleségét (Heródiást) elvenned." (Mk 6,18) Heródes király bár tisztelte és félt tőle, mert szent embernek tartotta (Mk 6,20) mégis elfogatta. Heródiás manipulációi következtében a király lefejeztette Jánost (a Biblia szerint mikor Heródiás lánya, Salomé táncolt a király előtt, aki megígérte, hogy teljesíti egy kívánságát, az anyja pedig utasította Salomét, hogy Keresztelő János fejét kérje egy tálcán.) (Mk 21-24)

     Tény, hogy Keresztelő Szent János a Messiás prófétai előfutárának szerepét töltötte be. És lényegében Ő volt az utolsó próféta! "A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának örömhíre terjed...'' (Lk 16,16). 

Istenünk, ki azért küldted Keresztelő Szent Jánost, hogy a népet előkészítse Krisztus, a mi Üdvözítőnk eljövetelére.

Kérünk, add meg népünknek a megtérést, és vezéreld híveid szívét az üdvösség és a béke útjára!

Ahol árad a kegyelem, ott a gonosz lélek is teret akar nyerni 

     Egy szegény özvegyasszony Clermont-Farrand környékéről egész nap az Ars-i piac­téren énekelve táncolt. Szenteltvizzel meghintették, mire hirtelen olyan düh fogta el, s a templom falát kezdte harapdálni. A fia, aki jelen volt, nem tudta mit kezdjen vele. Egy zarándok pap azt javasolta, hogy vigyék őt a „Gondviselés Intézet” és a paplak közötti kis térre, amelyen keresztül szokott haladni a plébános – és tényleg –, hamarosan meg is jelent. Szentünk csodálkozva megált a vérzőszájú szerencsétlen előtt. Egyszerű áldásában részesítette, mire az asszony teljesen lenyugodott, és a vérző sebe is meggyógyult. Ekkor a fia elmondta, hogy már 40 év óta „ilyen dolgai voltak”, de soha senki nem tudott rajta segíteni. – A rettenetes állapot nem tért vissza többé!

Egy Avignon-i lelkész és az Orange-i klarisszák főnöknője egy fiatal tanítónőt kísért Ars-ba. A tanítónő állapota bizony az ördögi megszállás minden ismer­tetőjelét hordozta. Megelőzően az Avignon-i érsek tanulmányozta a nő esetét és ő tanácsolta, hogy Vianney-hez kísérjék őt Ars-ba.

Másnap reggel a sekrestyébe vezették a tanítónőt, amikor Vianney éppen a miseruhát öltötte magára. A megszállott hirtelen az ajtót kereste. „Nagyon sokan vannak itt!” ‒ nyüszítette.

‒ Sokan vannak? ‒ válaszolt Vianney ‒, hát menjenek ki!

Magukra maradtak. Az épp a templomban tartózkodó Avignon-i lelkész, a következőket hallotta az ajtónál.

‒ Tehát te mindenáron ki akarsz menni? ‒ kérdezte szentünk.

‒ Igen!

‒ És miért?

‒ Mert olyan emberrel állok szemben, akit nagyon nem szeretek!

‒ Tehát nem szeretsz engem? ‒ kérdezte a plébános, gúnyosan.

Erre egy éles – NEEEM! – volt a démon válasza, amely e szerencsét­len fiatal leányt fogva tartotta.

Abban a pillanatban szentünk hatalma győzedelmeskedett! A tanítónő könnyezve, nyugodtan és végtelen hálaérzettel köszönte meg szentünknek a szabadítást! Ám ekkor aggodalom jelent meg az arcán:

– És nem fog visszajönni...? ‒ hebegte aggódva.

‒ Nem gyermekem! Mindenkinek tudnia kell, hogy a szentségek azért vannak, hogy erőt és védelmet adjanak az embernek! Aki elhanyagolja a szentségi életet, megeshet vele az ilyesmi! Bízzon leányom!

És valóban többé nem zaklatta a démon, és folytathatta nevelőnői működését.

1850. szeptember 24-én meglátogatta Ars-ot Makszimin Giraud, a La Salette-i pásztorfiú. Szentünk a beszélgetés nyomán kételkedni kezdet a jelenés valósága fölött; mert Makszimin nem Szűz Máriáról, hanem a Szép Asszonyról beszélt. 1858. június 21-én a lyoni érsek, aki elvetette a La Salette-i jelenés hitelességét kijelentette, hogy ő csak akkor változtatná meg a véleményét, ha az Ars-i plébános is hitet tesz a La Salette-i üzenet hitele mellett. Nos, Vianney Szent János, Szent Filoménához való imádságától indíttatva, két csodát kért a Szűzanyától a jelenés hitelére. Mindkét csoda megvalósult 1858. szeptember 22-én. Ezt követően a szent plébános szívvel-lélekkel a La Salette-i jelenés mellet állt ki, ám a lyoni érsek mégsem változtatta meg elutasító véleményét, és La Salette-el kapcsolatban egész életében hajthatatlan maradt.

Egy forró júliusi napon szentünket egy asszonyhoz hívták, akit nem lehetett a templomig még elvonszolni sem, annyira ellenkezett és olyan ellenszenvet mutatott az Ars-i plébános iránt. Szentünket hívták el tehát az asszony házához. Amint oda értek, az asszony nem volt otthon. A plébános bement a házba és ott várakozott. Az asszony mit sem tudva a látogatójáról, amikor a házhoz közeledett, fájdalmas vonaglás fogta el.

– Nincs messze a csuhás! ‒ ordította, félelmetes hangon.

Vianney ez alkalom­mal is eleget tett szabadító hivatásának!

Az Ars-i plébános, aki hivatásánál fogva beláthatott az okkultizmus és a spiritizmus divatos, rejtett világába, kérlelhetetlen szigorúsággal ítélte el, figyelmeztetve a híveit: „Nem veszitek észre, hogy óhatatlanul mibe keveredtek!”

Egy alkalommal megkérdezte egy ördöngős asszonytól, aki a falu piacán sértegette a járókelőket:

‒ Ki az, aki forgatja és kopogtatja az asztalokat?

‒ Az én vagyok, és ez az én dolgom! ‒ felelte az asszony, nem evilági hangon.

Az Ars-i plébános úgy találta, hogy az ördög, ezúttal igazat mondott!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

      A protestantizmus jóformán teljesen elhagyta első vezetőinek alapvető tanításait (az ember teljesen romlott, a jóra képtelen – egyedül a hit üdvözít – a jó-cselekedetek az üdvösségre szükségtelenek – a törvényt megtartani nem lehet, tehát megtartani nem kell – a predestináció). Megmaradt azonban egy: a biblia szabad magyarázata. Ez aztán megszámlálhatatlan részekre szakította szét a protestánsokat. Angliában hivatalosan 380 protestáns felekezetről tudnak. Amerikában, Hollandiában több száz van. Németországban az 1930. évi népszámláláskor 200-féle vallásúnak vallották magukat. Mikor Hitler uralomra jutott, összeíratta őket és közel 1000-féle protestáns felekezet szerepelt a vallási rovatban. Hitler, az összes felekezetet egybe, a Reichskirche-be akarta olvasztani, ám a Reichskirche – birodalmi vallásként – az 1001. lett.

(Vö. Bilkei Ferenc esperes-plébános: Kalauz a katolikus vallásba visszatérőknek 1942.)

Ha erőtlenül is, de maradni, nagy tervekkel!    

      Szentünk pár pillanatra betért a Gondviselésbe, ahol ha­tártalan öröm fogadta. Ám a fáradtság erőt vett rajta. Az esti ima idejét korábbra tűzték ki, és ragaszkodott ahhoz, hogy ő mondja el.

„Íme tehát ‒ írja Lassagne Katalin ‒, kívánságunkat meghallgatta Isten, és szent plébánosunkat visszakaptuk!”

Vianney néhány napig nyugtalan volt, mivel távolléte alatt a zarándokok elszéledtek, de mihelyt az ő visszaérkezéséről szóló hír bejárta a vidéket, a gyónók minden irányból özönleni kezdtek és ő folytatta előbbi életét. „Ó mi lett volna ezekből a szegény bűnösökből?” ‒ mondta őszinte egyszerűséggel, és Garets gróf ide vonatkozólag, így nyi­latkozott: „Ettől fogva Vianney, még jobban meggyőződött ar­ról, hogy az Isten nálunk akarja őt tartani.”

Szentünk, tíz év óta ápolgatott régi álmát kívánta megvalósítani egy fiúiskola megvalósításával. Az iskola vezetésére a polgármestertől az addigi tanítót Perlinand János kinevezését kérte, aki 11 éve vezette már a kis iskolát. A szegények tandíját a plébános magára vállalta. Az Ars-i plébános gyakran látogatta a fiú osztályt és minden alkalommal kitűnő hatást tett a gyermekekre, olyannyira, hogy egyetlen szava több napig engedelmessé tette őket.

Vianney arról álmodozott, hogy az iskolát majd férfi szerzetesek vegyék át azzal, hogy az ingyenes legyen. 1849. március 10-én álma megvalósult. Szentünk magára vállalta a szerzetestanítók ellátási költségeit, s ezek után három iskolatestvér a Belley-i Szent Család rendből átvette Pertinand tanító ügykörét. Athanáz testvér lett az igazgató, ki 41 évig állt az iskola élén, aki a falu népszerű alakjaként, Vianney halála után az „Ars-i plébános krónikása” lett. 1912. június 17-én 88 éves korában halt meg.

Az igazgató a fiúiskolához egy intézetet is szeretett volna csatolni, ahol a környékből bejárók kaptak volna elhelyezést. E tervét ismertette szentünkkel, aki kitörő örömmel fogadta. És Isten megáldotta a törekvésüket.

A mindennapi adományok, amiket Intézmények javára adományoztak, abba a helyzetbe segítették az Ars-i alapítványt, hogy még a szomszédos plébániák iskoláinak építéséhez is hozzájárulhatott. Például jelentős támogatást nyert az elhagyatott gyermekek intézete Saint-Sortin-ben, amiként Vianney szülőfaluja, Dardilly részére is 10.000 frankot adományoztak.

Az Ars-i plébános nyughatatlan szíve, a fiúk iskoláján kívül 1849-ben még egy általánosabb érdekű intézmény alapítására is gondolt, amely még sokkal több gyümölcsöt hozhat. Saját tapasztalatából tudta, hogy a missziós lelkigyakorlatok, mily jótékony hatással vannak még a legelhanyagoltabb plébániák területén is.

Miután Vianney a „Gondviselést” apácákra bízta, s így az intézetre már nem volt anyagi gondja. Devie püs­pök megkérte őt, hogy gondoljon az egyházmegyei misszionáriusokra. „Én majd tanácskozom a Jóistennel” ‒ felelte az Ars-i plébános, és néhány nappal később átadott Raymond káplánjának 6.000 frankot, amelynek kamatai fedezni fogják a tíz­ évenként két-két különböző plébánián tartandó missziók költ­ségeit.

Bizony csak Vianney halála után győződtek meg az emberek arról, hogy ilyenképp, „ha az élők sorából el­ is tűnt, mégis tovább folytatta a lélekmentés munkáját!”

De míg szentünk élt, fillért-fillérre gyűjtött, hogy minél több missziós alapítványt tegyen! A hatalmas zarándoksereg pedig hintette a „péterfilléreket”!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Ars a szentek közössége

     Az Ars-i plébános hölgyek jelenlétében soha nem ült le! Kimért beszédéből, szelíd tekintetéből és komoly magavi­seletéből, egy testbe öltözött angyalra lehetett következtetni.

Egyik gyónó gyermeke mondta róla: „Első szempillan­tásra a lélek mélyére hatolt, de ezt követően nem nézett többé a gyónóra. Az egyén tulajdonságai, társadalmi helyzete, hidegen hagyta, mert mindig a lelket figyelte, melyet Istenhez akart vezérelni”.

Szentünk maga, mentes volt minden tettetéstől, és álszent viselkedéstől. Egyszer bevallotta, hogyha nem lett volna pap éspedig gyóntatópap, akkor soha nem találkozott volna azzal a burjánzó rosszal, melyet csak a gyónóktól ismert meg. Egészen pontosan meghatározta a legkisebb vétek veszélyét is, mert „a bűn ‒ a legcsekélyebb sem ‒ marad magában”. Nem lehet tehát a „csekélységekre” sem legyinteni!

1846-ban szentünk azzal a tervvel foglalkozott, hogy az árvaházhoz egy kápolnát építtet. Kérdezhető persze, hogy szükséges-e egy kápolna, a templomtól 100 méternyire? De ez nem véletlen, mivel olyan reményeket táplált, melyek ‒ szerencsére ‒ nem teljesedtek be!

Azt remélte ugyanis egyfelől, hogy öregkorára visszavonul a Gondviselés Intézetébe. Másfelől az új kápolnába bevezeti az örökimádás ájtatosságát.

A község szívesen adott telket 1847-ben, és a következő év október 24-én már meghívta Devie megyéspüspököt, hogy a „Gondviselés” kápolnáját áldja meg.

De ekkor nyilvánult meg az „Isten akarata”! A kápolnát még be sem fejezték, ami­kor a Gondviselés Intézet már nem működött abban a formában, ahogy azt Vianney megalapította. Így továbbra is a paplakban húzta meg magát, és megmaradt élete végéig Ars-i plébánosnak.

A lélekmentések olyannyira eredményesek voltak, hogy 1855-ben az általa megáldott temetőről így nyilatkozott: „Valóságos ereklyetartó”.

Az Úrnap az ünnepek-ünnepe volt Vianney és az egyházközség számára, sőt egészen ritka látványosság. Lehetett máshol nagyobb a pompa, de talán sehol sem jutott annyira kifejezésre a hit és a szeretet. Nem csoda, ha ez az ünnep elragadtatásba tudta hozni az Ars-i plébánost. Öröm volt őt és a híveket látni! Még a gyóntatószék is szünetelt néhány órára. Fellélegzett egy pillanatra, s ez volt az ő pihenése!

Az Ars-i plébános, aki paptársai között mindig az utolsó helyet kereste, e napon senkinek a javára le nem mondott volna arról a jogáról, hogy ő vigye az Oltári­szentséget. A baldachin alatt a legértékesebb egyházi ruhában megrendítő méltósággal haladt. Szemeit a Szentostyára szegezve, imádkozott és könnyezett. A szent félelem az ajkakra fagyasztott minden megjegyzést. A baldachin mögött hatal­mas tömeg éneke és imája szállt fel a Magasságbeli felé. Valóban az Úr Napja volt ez!

Az 1859. évi Úrnapján, halála előtt negyven nappal, utoljára tartotta meg a körmenetet, melyben Garets gróf az ő tudta nélkül, a Mongré-i intézet zenekarát szerepeltette. Amint a hangszerek megszólaltak, Vianney reszketett az öröm­től.

A körmenet végeztével nem tudott eléggé hálálkodni a jezsuita atyáknak, akik a zenekar átengedésével ily kellemes meglepetésben részesítették az Urat és őt.

Ebben az évben már nagy beteg volt, s már nem volt képes hordani a nehéz szentségmutatót sem, s csak az áldásra vette át egyik paptársától. Az előző évben azonban még 72 éves kora dacára, két hosszú órán keresztül tartotta a Szentséget, egy fiatalember mozgékonyságával.

Az ott lévők megkérdezték tőle, hogy „Plébános úr, ön bizonnyal nagyon fáradt lehet?” Erre ez volt a válasz: „Méghogy fáradt? Hogy is gondolhatnak ilyet, hiszen Akit én tartottam, Ő maga hordozott engem!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Szeplőtelen Édesanya „válságterve” 2

       A 'Csodásérem' üzenetével a „Hajnal Szép Sugaraként” (II/100) ragyogott fel a végveszélybe sodródó emberiség Reménycsillaga. Az 1830-ban elkezdődött Mária-korszakot követően, az Istenanya valamennyi jelenésében felismerhető Isten kegyelmi stratégiája, az elhatalmasodó bűnre adandó édesanyai elgondolás és ennek világosan kibontakozó pedagógiája. Az Istenanya La Salette-i (1846) próféciájának második részében (1858) az emberiség jövőjének szörnyű lehetőségét mutatta be. Lourdesban (1858) kinyilvánította, hogy Szeplőtelen. Fatimában (1917) hangsúlyozta, hogy az Ő Szeplőtelen Szíve menedék. Végül Szűz Mária Szeplőtelen Szívének Szeretetlángja (1961) üzenete az, mely kiteljesítette a sátán elleni harc új kegyelmi fogalmát, az engesztelés „globális fegyvereként”.

       A Szűzanya maradéktalanul be akarja teljesíteni édesanyai küldetését: »Azt akarom, hogy egyetlen lélek se kárhozzon el! Akarjátok ti is Velem együtt! Azért adom kezetekbe a fénycsóvát, mely Szívem Szeretetlángja. (III/144) Eddig még soha nem látott csodákkal segítem munkátokat, mely észrevétlenül szelíden, csendben fog terjedni Szent Fiam engesztelésére! (I/85) Nem kell feltűnést csinálni. (...) Ott dobog az a szívek mélyén, és átterjed a mások lelkére is. (…) Azt akarom, hogy ne csak nevemet ismerjék, hanem anyai Szívem Szeretetlángját /is/, mely értetek lángol, és ennek a lángoló szeretetnek elterjedését /rád bíztam/. (I/116) Tüzet tűzzel fogunk oltani: a gyűlölet tüzét a Szeretet Tüzével. A sátán gyűlöletének tüze már oly magasra csap, hogy azt hiszi győzedelme sikerrel jár, /de/ az Én Szeretetlángom megvakítja a sátánt. (…) Ehhez kell nekem az áldozat, a te /és/ a ti áldozatotok, hogy a pokol gyűlöletétől égő elmék és szívek, Szeretetlángom szelíd fényét átvegyék. Szeretetlángom el nem képzelhető fényességgel és jótékony melegséggel fogja elárasztani a földkerekséget.« (III/203)

Késve kaptam!

Mirco Agerde, a schio-i kegyhely (Olaszország) vezetőjének kérése:

A nyári napforduló éjjele (június 21-22), az okkultisták és a sátánisták kiemelt ünnepe. Ilyenkor rituális szertartást és felvonulást rendeznek az Új Világkormány győzelmének sikere érdekében, amin már láthatóan folyvást munkálkodnak!

Imádkozzuk tehát 21-én 23 órától a legerősebb fegyvert, a rózsafüzért a Szent Mihály imával, a sátán és követői terveinek meghiúsulásáért!

Elmenni, elmenni! 2

     1843. szeptember 14-én,  Garets gróf Dardilly-be érkezett. Szentünk öccse, Ferenc, hogy a váratlan látogatót félrevezesse, azt állította, hogy fivére eltávozott s maga sem tudja hová.

Garets gróf tehát kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a plébánosnak papírra vetett néhány sort: »Kérem, egyelőre ne határozza el magát semmire! Önnek szüksége van a nyugalomra, ezt jobban tudom bárki másnál. Maradjon fivérénél mindaddig, amíg szükségesnek érzi, de ne felejtse el árva Ars-i plébániáját. Gondoljon azokra a lelkekre, akiket ön irányított az égbe vezető útra, és mindazokra, akik már eltévedtek, és akiket ön fog visszavezetni! Gondoljon a „Gondviselésre”, melynek éltető lelke ön volt, és amely ön nélkül atyám el fog pusztulni! Ám leginkább gondoljon végre a Szent Evangéliumra, melynek hirdetésére és felmagasztalására meghívta önt az Is­ten!«

Mialatt Garets gróf e megható sorokat írta, Vianney fönt az emeleti szobában imádkozott, és csak a távozása után értesült a látogatásáról. Szentünk többször elolvasta a levelet, mely mély hatással volt rá.

Ámde más levelek is érkeztek, pl. Lassagne Katalin kellemetlen hírekkel szolgált: csak 15 árva maradt a „Gondviselésben” ‒ és ez már összeszorította szentünk szívét.

Ezek után, mily nagy lehetett Vianney megrökönyödése, amikor nemhogy levelekkel zörgetett a postás, de Ars-i zarándokok kopogtattak a szülői ház ablakain. Mihez kezdjen? Küldje el őket? Erre nem gondolhatott, így aztán a Lyon-i érsektől kért felhatalmazást, hogy a Dardilly templom gyóntatószékébe beülhessen. És bizony a napi levese sokáig várakozott rá a tűzhely sarkán.

Jóformán percenként kopogtattak az idegenek fivére ajtaján, mire így sóhajtott: „Ha bátyám itt marad sokáig, segítségért fogok kiáltani, hiszen én már nem vagyok úr a sa­ját házamban!”

Szentünk tehát „csöbörből vödörbe” esett, hiszen nem csak sorra jöttek a küldöttségek Ars-ból, de a közben a Dardilly-ek is elkezdtek őrtállni a Vianney ház körül, nehogy elmenjen, vagy elvigyék!

A megyéspüspök közben megküldte válaszát Raymund atyával szentünk kérelmére, és ebben nem mentette fel őt az Ars-i pozíciójából! Sőt Raymund atya lett megbízva, hogy szentünket visszacsempéssze Ars-ba!

Na ez mégkevésbé volt egyszerű dolog, mint az Ars-i szökése! Ezúttal is éjjel kellett távoznia álruhában.

A konspirációs terv szerint Raymund atya Albigny-i templomban várja Vianney-t. Szentünket pedig Ferenc, a testvére ültette a lóra idegen ruhában, és kivezette a faluból Albigny határáig, ahonnan aztán gyalog folytathatta útját az Ars-i plébános.

A templomban, nyomban szentségimádást végzett, hogy kissé elcsöndesedhessen. Egy kis pihenőt tartott, majd ebéd, imádság és szentmise. Ars-ban már igen türelmetlen volt a tömeg és még szerencse, hogy hírnök érkezett Ars-ba Raymond üzenetével, miszerint „A plébános úr jön, és egy órán belül köztetek lesz!”

Alig ért a hír a faluba, a harangok máris megszólaltak, „olyan egyöntetű és kitörő volt az öröm ‒ emlékezett vissza Lassagne Katalin ‒, hogy mindenki eléje sietett, végre viszontláthatva azt, kit hosszú nyolc napig (!) nélkülöztek. Még a cséplősök is, úgy ahogy voltak, rohantak elébe!”

Végre valahára délután 5 óra tájban megérkezett az Ars-i plébános. Botjára támaszkodva ment és követték őt sokan a templomtérre, ahol híveknek másik része várakozott.

Felállt a templom lépcsőjére és így szólt: „Gyermekeim! Többé nem hagylak el benneteket!”

Többet nem is tudott mondani, annyira fojtogatta torkát a megindulás, de az ég felé emelt szemei és remegő kezének taglejtései eleget mondtak. Raymond atya által támogatva többször körüljárta a teret, miközben megáldotta híveit, mindnyájan sírtak, dadogtak néhány szót és térdre hullottak előtte.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Szeplőtelen Édesanya „válságterve” 1

        A Boldogságos Szűz üdvtörténeti hivatásának értelmét a gyermekei örök boldogságáért folytatott küzdelem adja. Korunkban is arra törekszik, hogy összefogja gyermekeit és a bűn végzetes pusztításával szemben rendkívüli módon és rendkívüli eszközökkel segítse! Aggódó édesanyai terve, hogy megerősítse gyermekeit a hitben, és győzelmes harcra, nagy megtisztulásra készítse elő a világot. Nem lehet kétséges azonban senki számára, hogy már csak az egész emberiségre ható, a szeretetben való lelkületi változás mentheti meg a világot a pusztulástól! Milyen jó, hogy van nekünk Anyánk az égben!

     

Elmenni, elmenni! 1

     A jobb táplálkozás dacára Vianney éppoly sápadt és sovány maradt, mint betegsége előtt. 58 éves volt és egy aggastyán benyomását keltette. Ennek okán az orvosok sötétnek látták a helyzetét és szükségesnek tartották, hogy egy kis levegőváltozásra menjen. Azt nem merték neki mondani, hogy hagyjon fel teljesen a gyóntatással.

Devie püspök fel is hatalmazta szentünket, hogy menjen szabadságra. A különben oly határozott Vianney e tekintetben határozatlan volt, hiszen tudta, hogyha elmegy, tán vissza se jön többé! Ez a gondolat egyre jobban kísértette. Mindenesetre levelet írt Ferenc fivérének, melyben megkérte, hogy a Dardilly-i szülői házban rendezzen be számára egy szobát.

Végre 1843. szeptember 11-én közölte tervét Raymond plébánossal, aki helyettesítette. Szentünk azonban nem tudott elmenni anélkül, hogy a szeretett „Gondviseléstől” el ne búcsúzzon. Este 10 óra előtt át akart menni, és bár a gondozónőktől titoktartást kért, az egész falu őrt állt a plébánia kapujában és a szűk utcácskában, így vissza ment a szobájába. Éjfél után azonban, hóna alatt a breviáriumával és kicsi csomaggal, a kerti élő sövényen át távozott. Ezt többen látták is, de már késő volt visszatartani. A Fontblin-patak felé tartott és eltűnt az éj homályában.

A fiatal tanítónak sikerült őt utolérnie, és meg is kérdezte: „Plébános úr! Miért hagy el bennünket?”

‒ Menjünk, ne vesztegessük az időt ‒ felelt a menekülő plébános. Írtam a püspök úrnak, hogy engedje meg, hogy visszavonulhassak. A választ Dardilly-ben várom be. Elme­gyek Fourviére-be misézni, hogy megismerjem Isten akaratát! Ha a püspök beleegyezik, a vágyam teljesül, ha pedig nem, akkor visszatérek Ars-ba! De ellenkező esetben sem fog az egyházközség hiányt szenvedni, mert mindenről gondos­kodtam!

Amint Vianney átlépte a szülői ház küszöbét, annyira kimerült volt, hogy nyomban ágynak dőlt. A tanító is vele maradt, és másnap így szólt hozzá szentünk:

‒ Térjen vissza, és jöjjön értem a jövő hét szombatján: akkor együtt elmegyünk a Fourvière-i kegytemplomba, s azután majd meglátjuk, mihez kezdünk!

Ezen a reggelen Ars-ban, döbbenet ülte meg a lelkeket. Valahogyan általános hiedelem volt, hogy a plébános a Chartreuse-i kolostorba lé­pett éspedig örökre.

Úgy látszott, mintha a fa­luból eltűnt volna minden élet, minden öröm, minden bizakodás. A plébános távozása után egy hétre Garets grófné így írt naplójában: „Az árva lányok iskolája ‒ a Gondviselés ‒, zokogástóI és sóhajtozásoktól visszhangzik: a gyermekek nagyrésze szerte-szét szaladt. A templom elhagyatott. Itt-ott néhány szegény leány imádkozik egy gyertya előtt. Zarándokok nem érkeztek. Le sem tudom írni azt a szomorúságot, amely a szívem szorongatja, látva ezt a kilátástalan változást. Amikor a plébánosunk itt volt, mindennap egy-egy fejezet pereghetett le szemünk előtt a Szentek Éle­téből, most már ennek is vége!”

A helyettesítő Raymond lelkész ‒ bár továbbra is Savigneux-i plébános volt ‒, állandóan Ars-ban tartózkodott, de aki azt képzelte, hogy a zarándokoknak ő ad majd vonzerőt és vigaszt, annak be kellett látnia, hogy Vianney személye volt e lelki vonzódás egye­düli oka. Aznap, amint megtudták a zarándokok szentünk tartózkodási helyét, Ars úgy felbolydult, hogy nem volt többé ugyan az! (Képen: Hiába várakozó zarándokok)

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Az Egyház Anyjának bolygónkat átfogó munkája napról-napra erősödik, és egyre világosabban kirajzolódnak a kontúrok is. A Szűzanya arra biztat, hogy minden ember, minden család és közösség, aki hallja az ő szavát, és válaszolni kíván felhívásaira, ajánlja fel önmagát Szeplőtelen Szívének. Ez az önfelajánlás a Szent Szűz ígérete szerint sok védelemmel és kegyelemmel jár.

(Antalóczi: Jelenések, üzenetek és a jövő)

 A Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Szeretetlángja Lelkiségi Mozgalom bemutatása

       „Szeretetláng” néven terjedt el az a Lelkiségi Mozgalom, mely Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony 1961 és 1983 közt a Lelki Naplójában lejegyzett magánkinyilatkoztatásai nyomán terjedt el az egész világon és több országban főpásztori jóváhagyással, jelentős evangelizációs tényezővé vált. Hitelességét nem csupán egyszerű, evangélium-hű tanítása és hagyományos engesztelő gyakorlatai igazolják, hanem azok a szembetűnő lelki megújulások (gyümölcsök) is, melyek egyéneket, családokat, egész közösségeket késztetnek rendszeres imára, engesztelésre és irányítanak vissza a Katolikus Egyház liturgikus életébe. De külön figyelmet érdemelnek a lelkipásztori és exorcista tapasztalatok is, melyek közül egyet Dr Kovács Zoltán mariológus a Teológiai Szakvéleményében említ: 

       Elsőként lássuk Bernardino Echeverria Ruiz guayaquili érsek (későbbi bíboros) a Szeretetláng Lelkinapló 1988-as kiadásához írt ajánlását (részlet): „Szeretetláng – ez az új neve annak a mérhetetlen és örök szeretetnek, mely Mária Lelkében él minden ember iránt (…) Láng ez, mely megvilágít, láng, mely melegít, láng, mely tűztengert képes fellobbantani. Láng, mely Mária Szívében ég, s égni akar gyermekei szívében is. (…) A Szeretetlángnak égnie kell minden keresztény megmentésére, hogy megmentse a családokat..., hogy segítse a papok megszentelődését. (...) A Szeretetláng kell, hogy megvilágítsa a keresztény ember életének minden pillanatát...” (fordítás mint lent, P. Róna G. SJ)

       Hazánkban Erdő Péter bíboros érsek hagyta jóvá a Mozgalmat 2009. június 5-én, melyet másnap a X. Országos Szeretetláng Találkozón hirdetett ki: „...Jelen soraimmal a krisztushívők jogi személyiséggel rendelkező egyházi magántársulásaként az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében megalapítom a Mária Szeplőtelen Szívének Szeretetlángja Mozgalom Társulást. Egyben jóváhagyom a főegyházmegye területére nézve is a társulás 2008. augusztus 15-én, a brazíliai Sao Paulóban elfogadott és 2008. december 11-én a mexikói Hermosillói Főegyházmegyében jóváhagyott szabályzatát. A társulás életére és munkájára Isten bőséges áldását kérem. Szolgáljon működésük hazánk lelki megújulására!” (494-1/09 sz. Jóváhagyási Dekrétum). 2010-ben Nihil obstat- és Imprimaturral a Szent István Társulatnál megjelenhetett a teljes Lelki Napló kritikai kiadása.

Jézus Szentséges Szíve
     Jézus Szívének tisztelete dogmatikailag a Szentíráson alapul: Jézus kereszten átszúrt Szíve a megváltó szeretet szimbóluma. Magát az Istenembert ünnepeljük, de úgy, ahogy szívének szeretetét kifejezte.
     Tiszteletének alapja az, hogy Jézus egész embersége, így Szíve is az Isteni Személy kifejezője. A Szentírásban a szív az ember erkölcsi és vallási személyiségének foglalata, nem lélektani, hanem egész-emberi fogalom, ősfogalom, mely egyszerre fejezi ki a testi és a lelki valóságot. 
Jézus Szívének átszúrása és oldalának megnyitása jelképezi a szeretet végtelenségét, a Szentlélek elküldését és a Szentségek forrását, mely nélkül nincs hitélet.
     Az egyházatyák a Jn 7,37–38-ra hivatkozva Jézus Szívét az Élő Víz forrásaként jelölték meg.
     A középkorban már kimutatható egyes misztikusainál a Jézus Szíve - tisztelet. 
Ezt követően a 16. században főként a jezsuiták és a karthauziak terjesztették a tiszteletet, aminek teljes kibontakozása a 17. századi Alacoque Szent Margit látomásaihoz kapcsolódik. Ebben, Jézus különösen az emberi hálátlanságot fájlalta, s a Szív tisztelőitől engesztelést, valamint gyónást és áldozást kért a hónap első péntekjén.
     IX. Piusz pápa 1856-ban Jézus Szíve ünnepét az egész Egyházra kiterjesztette. A főünnep napja a Pünkösd utáni második vasárnapot (vagyis Úrnapját) követő péntek. Ezenkívül Jézus Szívét ünnepeljük minden elsőpénteken és a júniusi hónapban.
     Jézus Szentséges Szíve két alapvető ábrázolásban ismert.
Alacoque Szent Margit látomásai nyomán, Jézus Szívének lángoló ábrázolásaként, és Szent Fausztina nővér látomásai nyomán az Irgalmas Jézus képen, melyen a Szentséges Szív nem látható, csupán a belőle áradó fénysugarak.
     Megjegyzés: Hasonlóképpen ábrázolt Mária Szeplőtelen Szíve! Míg a Fatimai Szűzanyát tövisekkel körülvett lángoló szívvel ábrázoljuk, addig Mária Szíve Szeretetlángja esetében a Szív nem látható, csupán a belőle áradó sugarak! (Sajnos helytelen a Szent Szűz Szeretetlángját szívvel ábrázolni!)

(Több forrás, köztük a Magyar katolikus lexikon és a Magyar Kurír felhasználásával!)

A csodás gyógyulás 

     Szentünk, miután siralmas állapotban volt és a szíve is alig vert, úgy látszott, mintha elvesztette volna eszméletét. Ekkor mindenki letérdelt ágya mellett, csak Saunier orvos maradt állva, nem kételkedve többé abban, hogy a vég el­közelgett. Ezalatt a beteg csukott szemmel hallotta mindazt, amit az orvos mondott: »Szegény kis nővérem ‒ mondta néhány hónappal később Vianney Margitnak ‒, amikor a végét jártam és már felvettem a Betegek Szentségét is, az orvos megtapogatta ütőeremet és ezeket mondta: „Már csak harminc vagy negyven perce van hátra!” Én pedig így szóltam magamban: Istenem, előtted kell megjelennem s a kezem üres! A Boldogságos Szűzhöz és Szent Filoménához fordultam lélekben. Bárcsak még valamit tehetnék a szegény lelkek érdekében!«

Amikor ez zajlott le szentünkben, alig fejezte be kérését a Boldogságos Szűzhöz és az ő kedves Szentjéhez, egyszeriben jobban lett. Fel­nyitotta szemét és tudott beszélni.

Ezt követően a jó plébános élvezte a három óráig tartó ágynyugalmat, mely alatt összetett kézzel, teljesen mozdulatlan maradt. Volt aki látta, volt aki csak ráérzett, de szentünk angyali buzgósággal mondta imáit, mindazonáltal a láz ismét elkezdte hevesen gyötörni. Az or­vos már nem mert nyilatkozni, de maga azt hitte, hogy még néhány óráig tarthat az élete. Ezalatt a kollégák elhatározták, hogyha a beteg átéli az éjszakát, Dubouis plébános elmondja a száz miséből az elsőt Szent Filoména-oltáránál, kinek fogadalmat tett az Ars-i plé­bános.

Másnap 1844. május 12-ének hajnalán a beteg még lélegzett. E hírre zsúfoltan megtelt a templom, és a fogadott mise kezdetét vette, az Ars-i egek felé pedig csak úgy áradt az ima!

Ezidő alatt Vianney-t lázálmok és halálfélelem gyötörték, ám egyetlen pillanat alatt ez váratlanul megszűnt, s a beteg nyugodtabb lett. Mit nyugodtabb! Az arcára átható mosoly ült, mintha jelenést látott volna, amely őt örömmel töltötte el. S alig lett vége a Szentmisének, így kiáltott fel: „Barátaim, nagy változás állott be az állapotomban. Meggyógyultam!”

A jelenlévők, szinte meghőköltek, ám amint felocsúdtak, nyomban magyarázatokat kezdtek keresni.

Ehhez alapot szolgáltatott az, hogy szentünk önkívületi állapotában több ízben hallani vélték, hogy Filoména nevét emlegette, így az emberek feltételezték, hogy a kis szent jelent meg neki, és váratlan gyógyulását neki köszönheti. Tény ami tény, a testi erejét oly gyorsan nyerte vissza, hogy orvosai, akik már a kihűlését várták, maguk „hűltek” el annak láttán, hogy a betegük rendbe hozza magát és indult a templomba gyóntatni!

Az orvosai szavakat nem találtak, de a gyengesége folytán a gyóntatásokat egyenlőre nem engedték meg, és mivel szentségi böjtöt sem tarthatott, ezért éjjel kettőkor a jó Pertinand atyára támaszkodva mutatta be a Szentmiséjét. Az időpont ellenére az egész egyházközség jelen volt!

Vianney azt hitte, hogy a gyógyulása állandó, az orvos azonban eltiltotta őt a hosszan tartó tevékenységektől, amíg teljesen fel nem erősödik. Engedelmeskedett, de ez nagy megerőltetésébe került. Valahányszor csak a templomban járt, szent irigységgel nézett a gyóntatószékre. Hő vágya volt tehát, hogy testi erejét visszanyerje.

A szobájában meglátogatta Garets gróf, és megdöbbenve látta, hogy szentünk ül az ágyán és folyvást sír. A gróf részvéttel kérdezte: „Mi a baj plébános úr?”

‒ Ó senki nem értheti meg a könnyeimet, melyet 11 éves koromtól hullatok a magány utáni vágyamban. ‒ s zokogásba fulladva folytatta ‒ Mindig elutasították ebbéli kérésemet!

A gróf csak nézett, és nem tudott szólni sem!

Szentünknek azonban a teljes felgyógyulásáig naponta kétszer kellett bőségesen étkeznie, és egy-egy deci vörös óbort innia! Nehezen lehetett a körülállóknak a nevetést magukba fojtani, amikor hallották így sóhajtani: „Ó jaj, ínyenc lettem, s kevesebb kegyelemben fogok részesülni, ezért a vétekért bizony már nem érzem olyan jól magam, ha gyónni megyek!

 (Források a 2. részben!) (folyt.)

 Erzsébet asszony bemutatása 

       Blogom témáját aktualitássá teszi, hogy Jézus és Mária több, közel 60 éve szólaltak meg Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony lelke mélyén. A revelációk, melyek minden látomást és látványosságot nélkülöztek 1961-ben kezdődtek el a jézusi hanggal: Mondj le önmagadról! (I/7) Nehezen érthető kérés volt ez egy olyan lélek számára, aki 1913-ban született hatszori ikerszülést követő 13. gyermekként. 1925-ig bezárólag az egész családja kihalt. Kilencen a spanyol influenzajárványban (1918), egy diftériában, 2 pedig balesetben. 14 éves korára (1927) még távoli hozzátartozója is meghalt. Hihetetlen nélkülözések között kellett fenntartania önmagát és érthető, ha csak négy elemiről volt papírja. 1931-ben férjhez ment. 33 évesen megözvegyült (1946) hat gyermekkel, akik közül a legkisebb 3 éves volt. Az új kommunista-szocialista rend elvette minden megélhetésüket, és mivel beíratta gyermekeit hittanra és a Mindszenty ellenes papírt sem írta alá (1949-50), munkát sehol nem kapott, ill. a próbálkozásaiból rövid úton menesztették!

       Erzsébet asszony a kapott üzeneteket az Úr határozott kérésére jegyezte le négy füzetbe, (melyekre a római számok utalnak). Személyéről idézzük egyik lelkivezetőjét Dr. Antalóczi Lajos prelátust: „Évekre szóló személyes ismeretség után elmondhatom, hogy Erzsébet egyszerű de szívós, sokat szenvedett, kitartó egyéniség volt, akit az élet terhe, a keresztek nem törtek meg, hanem acélossá formáltak. Erős asszony volt, akinek életében természetes volt az erények gyakorlása, a rendkívüli kemény böjt, a sok imádság és a porig való alázkodás.” (Jelenések, üzenetek és a jövő, Kisboldogasszony Plébánia Eger 2000, 172-173. A továbbiakban JÜ.)

     Apponyi tudta: „A morális járványok ellen minden torlasz hatástalan”. De a hazánkat elárulók olyanok számunkra, mint azok a zsidók, akik Pilátus kérdésére Barabást választották Krisztus helyett. Nem jelenthetnek többet, mint azok, akik az emberi létük alantasabb oldalát megtestesítő bűnöző mellett álltak ki a szeretetet, a megbocsátást és az igazságot képviselő Messiás helyett. Elvakult gyűlöletükkel pillanatnyilag akár győzhetnek is, mert a megtévesztő ígéreteikkel és véleményükkel okozott tömeghisztéria – demokráciát és hamis jogállamiságot vizionálva – képes a gyenge, hatalomfüggő döntéshozók befolyásolására is, akik a népakarat nevében mossák kezüket döntésük meghozatalakor.

Az akkori Pilátusok is mosták kezeiket 1920-ban, mert a rendesen előkészített nemzetközi tömeghisztéria hazánkat áldozta fel a politikai és a gazdasági érdekek oltárán, csakúgy, mint a második világháború végén, aztán ’56-ban, vagy manapság, az öngyilkosságba fékevesztetten rohanó globalista korban. Így lettünk hát népek Krisztusa. https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200121-nepek-krisztusa-magyarorszag

Egészségügyi gondok

     1844. május harmadikán délután is belefogott az olvasmányba, amikor hirtelen fulladás akadályozta a folytatásában. Letérdelt, hogy elmondja az imát, alig tudta kiejteni az első szavakat. Magas láz fogta el őt. Hozzá rohantak és elvitték a lakására a szobájával szomszédos helyiségbe, ahol Balley plébánostól örökölt ágya volt, ereklyeként.

Dr. Saunier orvos mellhártya és tüdőgyulladást állapított meg. Garets gróf is nyomban felkereste és miután látta, hogy szegény jó plébánosa egy vékony szalmazsákon fekszik, kényelmes matracot ajánlott fel. Hosszú rábeszélés után szentünk mindenbe beleegyezett. Az orvos menthetetlennek tartotta az állapotát, hiszen május 6-án 58 éves lett, és szentünknél az évek duplán számítottak! Saunier orvos három másik orvossal konzultált. Megegyeztek, hogy kerülnek minden körülményes vizsgálatot, mert a beteg szíve igen gyengén működött.

Ezalatt szentünk egyáltalán nem veszítette el lélekjelenlétét­ és humorát, melyről a jelenlévők is meggyőződhettek. Amint az egész orvosi „fakultást” az ágya körül látta, mosolyogva így szólt:

‒ Nehéz harc előtt állok!

‒ És ki ellen, plébános úr?

‒ Négy orvos ellen. De ha még egy ötödik jön, végem van!

A tréfa ellenére ne felejtsük el, hogy az Ars-i plébános remegett az Isten ítéletének gondolatára. „Szeretnék még élni ‒ mondta Garets grófnak ‒, hogy megsirassam vétkeimet, és hogy még jót is tehes­sek!”

Éjjelei nyugtalanok voltak, lázálmok gyötörték. „Ez éjjel ‒ mesélte reggel ‒ hallottam, amint a démonok örömkiáltásokban törtek ki: „Végre a mi kezünkben van, és ő már a miénk!”

Mindazonáltal a kísértés és a rossz álmok nem tudták őt megfosztani az Istenben való bizakodástól. Engedelmességből minden előírt orvosságot bevett és Isten akaratában való tökéletes belenyugvással tűrte szenvedéseit!

Ez idő alatt Ars-ban olyan volt a hangulat, mintha minden házban egy-egy halott lett volna. A zarándokok csak úgy tétován bolyongtak a templom körül, mint a pásztor nélküli nyáj két-háromszázan lehettek, kik még nem végezték el a gyónásukat, és akik nem voltak hajlandók az ideiglenes helyetteshez a jóságos Lacote atyához fordulni. Már csak az Ég rendkívüli segítségében reménykedtek, ezért e zarándokok, a nap bizonyos óráiban Szent Filoména-oltáránál gyűltek össze. A környékbeli papok misét mondtak kilenc napon át a beteg felgyógyulásáért. Mindennek dacára a templom mégis elhagyatottnak látszott. Ő hiányzott!

1844. május 11-én estefelé mintha a haláltusa beállt volna, hét pap tartózkodott a beteg szobájában, akik elhatározták, hogy Vianney-nek kiszolgáltatják az útravaló szentségeket. Gyóntatója Valentin a Jassans-i plébános jobbnak vélte azonban, ha a hívek semmit sem tudnak az előkészületekről.

„Hisz-e minden igazságban, mit az Anyaszentegyház tanít?” ‒ kérdezte remegő hangon a Jassans-i paptárs. „Azokban soha­ sem kételkedtem!” ‒ felelte a szentünk, és a szentségek vételét olyan hittel fogadta, ami a körülállókat mélyen megindította.

Amikor a jelenlévők eltávoztak és csak a Fareins-i plébános Dubouis maradt a betegágyánál,  a haldokló Szent Filoména oltalmába ajánlva magát megfogadta, hogyha felépül, száz misét mondat tiszteletére. Egyben elrendelve, hogy egy nagy gyertyát gyújtsanak meg képe előtt. (Szentünk és Filoména szobra az Ars-i bazilikában) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 A "kiváltságolt" Erzsébet asszony bemutatása 

       Modern világunkban az üdvözülni akaró ember hitét az erőtlenség súlyosan veszélyezteti. A hívő emberek egyre jobban nélkülözik a keresztény környezetet. Az egyébként jó szándékú, Istennel és Egyházzal még kapcsolatot tartó emberek is többnyire átveszik a környező világ mentalitását, erejük megfogyatkozik s nem képesek a deszakralizálódott környezetben apostolként, dinamikusan tanúságot tenni az Evangéliumról. A szekularizáció, az elvilágiasodás már több mint száz éve, manapság pedig az erkölcsi liberalizmus hatalmas pusztítást végez a lelkekben. Az elmúlt hatvan esztendő során azonban − jóllehet különböző okok miatt − az egész világon (s valljuk meg: nemegyszer az egyházi berkekben is) az elvilágiasodás és az istenfogalom eltorzulása soha nem látott méreteket öltött. Az emberek tömegesen elveszítették képességüket az Isten Országáért hozott erőfeszítésre, pedig erőfeszítés nélkül senki nem üdvözülhet (Lk 16,16). Az Egyház Anyja erre a gyengeségre, erre az erőtlen keresztényi életre esdett ki számunkra többletkegyelmet Istennél a Szeretetláng ajándékával. 

       A Szeretetláng látnoka csak átvitt értelemben nevezhető „látnoknak”. Erzsébet asszony − az ő szavaival élve − a szemeivel semmit nem látott, és füleivel semmit nem hallott. (Bossis Gabriella esetében is ugyanez a helyzet.) Ennek ellenére a látnok mégis világosan tudja, ki az, aki hozzá beszél. Sőt azt is ,,látja'', hogy a Szent Szűz vagy az Úr tekintete szomorú vagy derűs, esetleg mosolygós.   A misztikus irodalom ezt a jelenséget értelmi látomásnak nevezi. Évekre szóló személyes ismeret után elmondhatom: Erzsébet asszony egyszerű, de szívós, sokat szenvedett, kitartó egyéniség volt, akit az élet terhe, a keresztek nem törtek meg, hanem acélossá formáltak. Erős asszony volt, akinek az életében természetes volt az erények gyakorlása, a rendkívül kemény böjt, a sok imádság és a porig való megalázódás. Idealizált lenne azonban az Erzsébet asszonyról alkotott kép, ha letagadnánk természetéből fakadó emberi gyengéit. Mindezek ellenére viszont határozottan ki kell jelenteni: Erzsébet asszony ezt a lelkinaplót természetfölötti közreműködés nélkül nem tudta volna megírni. Nem lett volna rá képes! A Szeretetláng Napló esetében a jó szándékú emberi mesterkedés teljesen kizárt.

Bevezető
     Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

KILENCEDIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat! 

Osztogatni a szentelt érmeket és a rózsafüzért, az is evangelizáció!   

     Amikor Vianney a zsolozs­máját mondta, arckifejezése lelkének szépséges érzelmeit sugározták. Szája, mintha ízlelte volna azt, amit értelme felfogott, szemei ragyogtak, tüzeltek. Azt lehetett volna mondani, hogy a földinél tisztább levegőt lélegzett és hogy a világ lármájától kikapcsolódva, csak a Szentlélek szavát hallotta.

Ekkor mint egy szobor, meg se moccant, nem ismerte a szórakozottságot. Egyik katekézisében beszélt az imában szórakozott emberekről: „A legyek kikerülik a forró vizet, azok inkább a langyos vagy a hideg vízbe esnek.”

A breviárium végeztével ismét hozzáfogott a gyóntatáshoz, egészen este tizenegyig. Majd elhagyta a sekrestyét, s a katekézis stallumába helyezkedett el. Így nevezték a deszkából összetá­kolt széket magas támlával, amit egy rács vett körül. Itt 1845-59-ig, tehát 15 éven át, az Ars-i plébános minden hétköznap 11 órakor helyet foglalt, hogy a zarándokoknak az egyszerű katekizmusból előadást tartson.

Kedves egyszerűséggel kezelte hallgatóságát. Szentünket nem úgy hallgatták, mint más hitszónokot, hanem mint az Isten küldöttét, mint egy új Keresztelő Szent Jánost, aki a túlvilág titkait ismeri. Tanítását azzal kezdte, hogy a kátéból felolvasott egy-két kérdést a válasszal együtt, azután oldalt letette a könyvet. (A kis könyv számtalan alkalommal eltűnt, melyet jámbor tolvaj kezek szent ereklye gyanánt emeltek el!)

Aztán következett a szöveg megmagyarázása. Beszédei az örökkévalóságot tárgyalták. Tűzben égő tekintetét hol az egyik, hol a másik hallgatójára szegezte, mintha szavának tőrét szívükbe akarta volna döfni: ostorozta a vétket, át­kozta a bűnt, de leginkább az Istenszeretet szépségéről, öröméről dalolt. Ha éles hangját nem értette volna valaki, akkor a felzokogása remegtette meg annak szívét!

Az teljesen ki volt zárva, hogyha az Ars-i plébános valahol megjelent, a tömeg ne tolongott volna körülötte. A templomból csak azért mentek ki sokan, hogy Vianney-t lépésről­-lépésre kövessék. A pap-kollégák arra a szívességre kérték őt, hogy elkísérhessék őt egész a betegekhez, hogy ott tanuljanak és épüljenek. Sohasem hallották beszélni annyi hittel, mint a Betegek Szentségének kiszolgáltatásánál, amikor is oly meggyőződéssel ecsetelte a másvilági életet, hogy az ember szinte látta, amiről ő beszélt. Vagyis szentünk oly sikerrel tudta vigasztalni a haldoklókat, hogy mindenki a karjai közt szeretett volna meghalni!

És amint Vianney távozott a betegektől, már tömegek várakoztak rá, akik nagyon jól tudták, hogy a zsebei tele vannak érmekkel, rózsafüzérekkel. Mily boldogság volt, ha tőle valami emléket lehetett kapni. A körültekintőbbek többször is letérdeltek útközben, hogy többször részesüljenek áldásában s több emléktárgyat kapjanak tőle. E jámbor csalafintaságok Vianney figyelmét nem kerülték el, s tudta jól, hogy egy Lyon-i kislány már egy egész raktárra valót kapott tőle. Három napra jött el a leányka, s minden alkalmat fölhasznált arra, hogy kezét nyújtsa. A harmadik nap szentünk így szólt: „Kisleányom ez már a 17-ik!” Mellesleg a kislány megszámolta, s valóban épp 17 érmet kapott a három nap alatt.

Könnyen érthető, ha a készlete hamar kifogyott. Ez persze szentünket nem nyugtalanította! A tehetősebb zarándokok bőven ellátták őt!

Sürgős esetek kivételével a beteglátogatást nagyon gyakran megelőzte egy másik látogatás, ami szintén nagyon a szí­vén feküdt: a „Gondviselés” árváinak a meglátogatása: ők is nagy örömmel várták őt. (Képen a "Gondviselés kápolnája, mögötte az Intézettel. Balra a templom mögötti parkhoz vezető lépcső!) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Bevezető
     Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

NYOLCADIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

Aki a szenteknek is prancsolt? 2 

     Ebben az időben Toccanier káplán, kérdőn fordult plébánosához:

‒ Főtiszte­lendő plébános úr! Azt hallom egyre inkább, hogy a faluban az emberek ön ellen beszélnek!

‒ És ugyan mit? ‒ kérdezte szentünk, kissé csodálkozva.

‒ Neheztelik, hogy ön Szent Filoménának megtiltotta, hogy itt csodát műveljen!

‒ Ez igaz ‒ válaszolt az atya ‒, arra kértem Szent Filoménát, hogy itt lelkeket gyógyítson annyit, amennyit csak akar, de testileg innen tá­vol eső helyen tegyen csodát! És ő meg is hallgatott engem, mert több beteg itt kezdte meg a kilenced ájtatosságát, s otthon fejezte be, ahol meghallga­tást nyert!

Ennek hallatára mondhatjuk, hogy Vianney sajátos egyességet kötött kedvelt szentjével, ám ezt a „megállapodást”, egyik fél sem tartotta be igazán, mert gyakran már a kilenced kezdetén történtek csodák! Ily eset volt egy kis nyomorék gyermek felgyógyulása is, melyre szentünk megjegyezte: „Szent Filoména nem állotta szavát. Másutt is meggyógyíthatta volna ezt a gyermeket!”

Persze a zarándokok is észrevették, hogy az Ars-i plébános „duzzog” Szent Filoména ellen, és felettébb csodálkoztak. S ekkor a földi és az égi Szent között oly „jelenetek” játszódtak le, melyeknek tanúi csak az angyalok voltak. Vianney ugyanis, mintha meghátrált volna szigorában.

Egy alkalommal Vianney Szent Filoména oltáránál misét mondott és lám, csodálatos gyógyulás történt. Szentünk visszatért a sekrestyébe anélkül, hogy a gyógyulásról tudott volna. Mialatt a szekrényen aláírta az elébe helyezett képeket, hozzájött a káplánja és ekként mesélte az esetet:

‒ Főtisztelendő plébános úr! Szent Filoména ugyancsak hosszú ideig pihent, de most végre csodát tett!

‒ Ez csak azért történt, mert a mise alatt e szavakkal kor­holtam meg őt: „Hatalmas Szent, ha nem művelsz több csodát, elveszted a jó hírneved!”

Szemügyre véve azokat a tanúvallomásokat, amiket részint a szenttéavatásí pör folyamán, részint az Ars-i vizsgálódás során összegyűjtöttek, akkor kitűnik, hogy a csodák, melyek földi Szentünk homloka körül előlegezett dics­fényt képezték ‒ így-úgy ‒, az Ars-i plébános csodái voltak. Mert bizony előfordultak olyan rendkívüli estek is, melyben ‒ ha szabad így kifejezni ‒, Isten nem hagyott a kis Filoménának annyi időt sem, hogy közbenjárhasson, és máris megtörtént a csoda a plébános szörnyű zavarára!

Vianney súlyos betegsége folyamán (1843. május) Raymond-Corcevay asszony gyógyulást jött keresni Ars-ba. Gégegyulladás következtében alig tudott egy szót kiejteni és palatáblán köz­ölte gondolatait. Vianney így szólt hozzá: „A földi gyógyszer önnek nem használ, abból már sokat kapott. De a jó Isten meg akarja önt gyógyítani. Forduljon Szent Filoménához. Palatábláját tegye az ő oltárára. Ostromolja őt hevesen. Mondja meg neki, ha nem akarja visszaadni az ön hangját, akkor adja oda önnek az övét”. Az asszony azonnal oda sietett a kis Szent oltárához és mire befejezte az imáját, meg is gyógyult.

Két év óta nem beszélt, hat év óta szenvedett. Amint a szállására visszatért, a többek jelenlétében néhány oldalt hangosan felolvasott egy könyvből.

A csodákat és megtéréseket azonban szentünk fizette meg Istennek, Krisztus a mi Urunk által! Szüntelenül vezekelt a legkülönfélébb módokon, éjjel és nappal. Tisztában volt vele, hogy némelyik „eszköz” ártalmas az egészségére, de sem a megpróbáltatásoktól, sem a haláltól nem félt! Az emeleti hálószobájában gyakran egy koporsóban aludt, mintegy „szoktatva magát”. A koporsó azonban kevéssé bírta az „illetéktelent” és egyszerűen szétesett. Szentünk maga drótozta össze és erősítette meg körbe deszkákkal, mert ehhez nyilvánvaló okból, iparost nem akart felkérni! (Források a 2. részben!) 

(Folyt.)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet,

mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozta!

Légy te az első!

Aki a szenteknek is parancsolt? 1 

     Egy Lyon-i cipész Antoin Saubin, bár fiatalon buzgón gyakorolta a hitét, idővel elvesztette, annál is inkább, mert rabja lett a spiritizmusnak. Ám szörnyű rémálmai miatt, felkereste az Ars-i plébánost. A templomhajóban odáig sétált, ahonnan jól lehetett látni Szent Filoména oltárát. Így aztán hol oda nézett, hol pedig a plébánosra, aki épp a reggeli zsolozsmáját végezte, neki háttal. Saubin szerette volna látni Vianney arcát, de múlt az idő, és egyre csak türelmetlenebb lett. „Ha ez a pap ‒ mondta magában ‒, tényleg Isten Lelkétől van eltelve, akkor megérezné, hogy beszélni akarok vele, ráadásul sietős a dolgom!” Ez a gondolat alighogy átvillant az agyán, amikor Vianney hátrafordult, e szavakkal:

‒ Legyen egy kis türelemmel barátom, és azonnal szolgálatára állok!

A cipész meglepetése leírhatatlan volt. Meggyónt és beszélgetett szentünkkel, melynek hatására a rémálmai eltűntek és visszanyerte gyermekkori hitét!

Az Ars-i irattár okmányai több mint húsz vallásos intézményről tudnak, amelyek mind szentünk jó tanácsainak köszönhetik ala­pításukat és fennmaradásukat.

Egyes rendalapítóknak és rendfőnököknek ezt ajánlotta: „Szándékotok legyen tiszta és legyetek alázatosak. Csak annyiban lesztek gazdagok, amennyiben az isteni Gondviselésre bízzátok magatokat!”

Egy újságírónak: „Minél kisebb lármát csapjatok az újságokban a szórakoztatásról, ám annál hangosabbat a szentségház előtti elmélyülésről!”

Nem pártfogolt oly kezdeményezést, amelynél előre látta a sikertelenséget. „Isten mindenkoron mindenható és napjainkban is tehet csodát és tenne is, mint egykoron, csakhogy most hiányzik a hit!”

Fáradhatatlan buzgósággal hirdette azt a három igazságot, amelyet minden kor lelkipásztorának kötelessége lenne hangsúlyozni:

1) Létezik kárhozat.

2) Léteznek halálos bűnök, amelyek miatt – ha nem kapunk feloldozást – elkárhozunk!

3) A vasárnap indokolatlan eljelentéktelenítése és a szentmise szándékos elmulasztása halálos bűn!

Amellett, hogy szentünk nagyon jól tudta, miszerint falujában rend­kívüli dolgok történnek, de mindezeket Istennek vagy a szen­teknek, de különösen Szent Filoménának tulajdonította.

Ámde az Ars-i plébános saját természetfölötti hatalma láttára és hírére nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ezért, hogy a nép tiszteletét magáról elterelje, mindig a kis vértanú lányt állította maga elé. Ez azonban nem mindig sikerült neki. A tömeg kétségen kívül bízott Szent Filoména közbenjárásában, s hódoltak is csodás hatalma előtt, de arról győződtek meg, hogy Filoména közbenjárását erősen alátámasztják az Ars-i plébános imái. És ez az, amitől Vianney erősen szabódott: „Én egy szegény tudatlan ember vagyok, aki egykor juhokat őriztem, és egyáltalán nem művelek csodát. Imáitokban forduljatok Szent Filoménához, mert az ő köz­benjárására magam is mindent el tudtam érni!”

Végtére is úgy látszott ‒ és nem álszerénységből ‒, hogy nem is volt tudomása arról, hogy a gyakori meghallgattatások az ő hősies, szent életének eredményei, és az ő szentségéről tanúskodnak.

Így vagy úgy, de egyetlen dolog lebegett szeme előtt: a lélekmentés által előmoz­dítani az Isten dicsőítését. Ez volt az ő igazi küldetése! Ennek okán a csodás gyógyulásoknak másodlagos szerepet tulajdonított, és bizony a megtérés csodáinál messze keve­sebbre becsülte. Ezt mondta egyszer: „Kedvem volna megtiltani Szent Filoménának, hogy csodás gyógyításokat műveljen, inkább a lelkeket kéne gyógyítania, mert a test épsége hiábavaló, hiszen így is, úgy is elrohad!”

Természetesen a csodák híre sok embert csődített Ars-ba, jóllehet a szent plébános alázatossága nem erre számított. (Képünkön Szent Filoména) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Bevezető
       Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

HETEDIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

HÁROMNAPOS SÖTÉTSÉG?

Midőn a gonoszság mindenhol nyomorgatja a jókat, Isten közbelép és akkor jön egy háromnapos teljes sötétség, amely alatt csak a szentelt gyertyák égnek. Az emberek nem tudják, mi lesz és ez annyira meg­rémíti őket, hogy részben meghal­nak, részben megtérnek. Mikor ez a megtérés, ez az Istenhez fordulás teljes lesz, akkor megszűnik a sötétség és egy általános kibékülés kö­vetkezik, amelyet egy nagyon bol­dog, körülbelül negyedszázadra ter­jedő békeidő követ. Olyan béke, amilyen még nem volt a földön, amikor mindenki Istenhez tér, min­denki szeretné az evangéliumot megismerni. A pogányok is vágyód­nak Krisztus igazsága után. Akkor, ebben az általános, Isten után való vágyakozásban, olyan missziós mun­ka indul meg, hogy mindenfelé el tudják vinni az evangélium világos­ságát. Olyan anyagi fellendülés követi ezt a lelki megigazulást, hogy a legnagyobb jólét, a legnagyobb boldogság lesz mindenfelé. Csak egy gondolat fogja megzavarni ezt a boldogságot: mindenki érezni fogja, hogy nem tart soká és hogy közel van az idők teljessége. 

AZ ANTIKRISZTUS KORA

Ezek a jövendölések tudni vélik azt is, hogy ebben a boldog békekorszakban születik meg az Antikrisz­tus. Alig lesz 33 éves, amikor meg­fordul újra a világ sora és az ifjú nemzedék elfelejti azt a szörnyű szenvedést, amelyen az emberiség átment és lassanként megint elfordul Istentől. A nagy jólét folytán az emberek ellanyhulnak a vallásos buzgalomban. Ez az elfordulás a vé­gén kirobban. A fiatalok élére áll egy vezér, az Antikrisztus, aki az ifjúság lelkesedése mellett magához ragadja a hatalmat. Tíz uralkodó csatlakozik hozzá. Ekkor ismét a jók üldözése következik, mely körülbe­lül 35 évig tart. Közben, amikor az Antikrisztus már látszólag győz Krisztus felett, betelnek az idők és következik a világ vége.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

A házibuli
     A végzős diákok meghívtak néhány elsőéves lányt egyikük családi villájába, bulizni.
A vendégek sorra érkeztek és fogyott a "welcome drink", csak egy fiú Lénárd nem akart inni semmit, pedig mindenki azt várta, hogyha becsiccsent, még jobb hangulatot teremt maga körül.
Valamennyien ötöd éve ismerték Lénárdot és alig akadt aki ne kedvelte volna. Vidámnak látszó fiú volt, a társaságok tréfamestere – de csak látszatra –, mert bensőleg összeszedett és komoly volt. Mindenki tudta róla, hogy nincsenek szülei. Zárkózottságára jellemző volt, hogy nehezen ismerkedett a lányokkal, melyet maga azzal magyarázott, hogy úgyse talál "magának valót" (ami alatt bensőségesen hívő katolikus leányzót értett).
     Nyári kánikula volt és a hűsítő italok bizonyultak a legnépszerűbbnek. Lénit is megkínálták egy jegessel, ám ő nem tudta, hogy dupla szeszt raktak bele. Rettenetesen a fejébe szállt! Nos eddig mindenki gurult a poénjaitól, ám ezúttal megbizonyosodhattak, hogy ez az ember "fordítva van bekötve", mivel látványosan elcsendesedett, leült a sarokba, "derengeni" a félhomályban.
A lakás légkondija épp rossz volt, így mindenki nekivetkőzött a tisztesség határain belül. És ekkor kezdődött el a baj!
     Lénárd szeme megakadt az egyik csinos szőke lányon, akit már tavaly az első látásra vonzónak talált, de soha nem volt mersze közeledni hozzá. A lány – Ilcsi – szerényen ült, s a nyakában egy Csodásérem ragyogott. A fiú valójában nem is a lányt, hanem az érmecskét nézte, szinte megigézve.
A többiek is észrevették, a szinte mozdulatlan hódolatot és heccelni kezdték, "nicsak, tetszik neki a csaj, csak egy kicsit merev"! Erre kitört a röhögés. Csak egy valaki vette észre, hogy valami gond van a fiúval – a csodásérmes lány –, mert Léni szemében egyre csak gyűltek a könnyek.
     A lány, mivel maga is kóstolgatta az italokat, nem kevéssé spiccesen, egyszeriben – mint aki segíteni is akar, meg magával sem bír –, se szó, se beszéd, odament és beleült a nekikeseredett fiú ölébe, magához szorítva borzas fejét! Más fiatalember meglepett és boldog lett volna érezni egy ilyen szép lány illatát és szívdobogását, ám Léni nemhogy boldog, de kifejezetten szomorú volt, melyet a benne dolgozó ital sem csillapított. Többször elsuttogta fájdalmasan: "elhagytam őt, szégyelltem őt és megtagadtam őt"!
A lány csak keveset értett a szavakból, de azt tudta, hogy nem neki szól. Azt azonban meg kellett állapítania, hogy kiváltságolt partnere minden romantika ellenére, igen kényelmetlen helyzetben van. A fiúnak ugyanis folytak a könnyei.
     Illő nem illő, most jókor jött ez az ölelés a félhomályban, mert ha a többiek így látták volna a máskor vidám fickót, nyomban buta heccelődés áldozatává teszik.
     A zene döngött, néhányan táncoltak, egy pohár kiömlött, ám ami ezután történt, váratlan volt mindenki számára. A férfitársak által bátortalannak tartott Léni elemelte a fejét a lánytól és forrón megcsókolta a melle fölötti érmet. A többiek csak azt látták, amit láttak és tapsvihar tört ki, gratulálva Léninek, hogy most végre, leküzdötte komplexusait!
     Ilcsi oldotta meg a helyzetet és gyorsan szellőzés ürügyén kiosontak a kertbe, de leginkább azért, hogy kiragadja Lénit az értetlen társaságból.
     A félénk fiatalember, maga sem tudta honnan vette a bátorságot, de habozás nélkül megvallotta Ilcsinek, hogy már egy éve vágyva tekint rá, de nem merte megszólítani sem. Egyben azonban elnézést is kért, hogy álmai nőjének szoros ölelésében mégsem iránta érzett fájó szeretetet, hanem a Szűzanya iránt, akinek az érméjét szándékosan otthon hagyta, hogy ne lássák a többiek! "Pedig, mindent Neki köszönhetek!" – mondta és mély lélegzetet vett, nehogy megint elsírja magát! Ahogy ott álltak egymással szemben, olyanok voltak, mint Ádám és Éva a Paradicsomkertben.
A lány anyásan megsimogatta Léni fejét és így vigasztalta: "Ne haragudj, hogy ilyen brutálisan ismerkedtem, ez épp oly idegen tőlem, mint az ivás! Nemhogy nem így szoktam, de eddig még sehogysem! Tavaly, hogy először láttalak, azóta te voltál az elérhetetlen ideálom, és ma reggel a Csodásérmű Szent Szűzhöz fohászkodtam, hogy hozzon össze bennünket! Bocsánatot kell kérnem a Szűzanyától, mert Ő aligha így szerette volna, bizonyára megbántottam Őt is a viselkedésemmel – suttogta –, felemelve ajkához az érmet és megcsókolta – majd folytatta: Biztos, hogy nem a Szeplőtelen Anyácska késztetett illetlenségre, hanem az alkohol bódító szelleme. Még soha nem ittam és bizonyára azért szállt a fejembe ennyire. Édesanyám mindig óvott a szesztől és így figyelmeztetett: "Ne igyál, mert elveszted az eszedet!" És valóban elvesztettem az eszemet, de nem a szívemet! Bizony, három dolog is közrejátszott: az ital, az hogy segíteni akartam rajtad és az, hogy... éés az, hogy szeretlek! De ezt a szót már a sírás formázgatta szép ajkán, miközben könnyek gördültek végig bájos arcocskáján ezt gügyögve, csücsörítve: "nem éreztem féltékenységet amiért az a bocsánatkérő puszi nem nekem szólt! Deee most én adok neked egyet, a bocsánatodat kérve a viselkedésemért..." Ebben a pillanatban egy alma leesett a fáról. (A szerk. írása)

Mily boldogság, amikor megpihenhet az ember! 

     1845. egyik reggelén Poiqnard Stefánia kisasszony Marcy-ból, vidám társasággal foglalt helyet az omnibuszon, mely Ars-ba indult. Egész úton csacsogtak. A jámbor Stefánia egyenesen a templomba ment, ahol Vianney éppen miséhez kezdett. A szentáldozásra, ő is letérdelt a rács mellett. Amikor szentünk az idegen lányhoz ért, belekezdett a szöveg elmon­dásába: „Corpus Domini nostri...” azután anélkül, hogy befejezte volna, állva maradt.

A gyermeklány ijedtségét nem lehet leírni, nem tudott mihez fogni, majd magában elmondta a hit, remény, szeretet erénygyakorlatát. Amikor elvégezte, az Ars-i plébános megáldoztatta és s továbbment. „Gyermekem ‒ szólította meg a mise után ‒, ha valaki nem végzi el reggeli imáját s egész úton szórakozva csacsogott, az nincs valami jól hangolva arra, hogy áldozzék!”

Hogy valaki gyakrabban járuljon a szentáldozáshoz, attól nemcsak komoly jámborságot, hanem elégséges hitbeli ismereteket is kívánt.

Templomának az egyházi ruházata sohasem látszott neki elég nagyszerűnek és díszesnek. Egy tiszta aranyból készült kelyhet kívánt volna, mert még a legszebb is, amely templomában volt, szerinte nem volt méltó arra, hogy Jézus Vérét magába foglalja.

Nagyon szerette a főoltárt, amely márványalapzaton épült, ezen az isteni Bárány, az ő Védőszentje: Keresztelő Szent János, a temploma védőszentje Szent Sixtus pápa alakjai voltak ki­vésve. Az oltár fölött aranyozott sárgarézből készült szentség­ház díszlett. De szerinte templomának legszebb ékessége hívei­nek kifogástalan magaviselete volt.

A mise után Vianney fölvette ismét karingjét és stóláját és az oltár elé térdelt, hogy elvégezze hálaadó imáját. Gyakran megtörtént, hogy a zarándokok nagyon is közel értek hozzá s kíváncsian figyelték, sőt megjegyzéseket is tettek, ám ő ebből mit sem látott, hallott, annyira elmerült az Isten imádá­sába.

A hálaadás befejezése után, Vianney visszatért a sekres­tyébe. A napos sekrestyés-testvér kiteregette a szekrényen azokat a szentképeket, kegytárgyakat, melyeket a hívek megáldásra hoztak. Többnyire ne­vének kezdőbetűit: J. M. B. V. gyorsan ráírta a képekre s az áldásnál is kevés időt töltött. Mert egyre többen jöttek az olyan csa­pás-verte lelkek is, akik vigasztalást kerestek. Szentünk nem utasí­totta el őket, de bánatukat csak kevés szóval tudhatta gyógyí­tani, mert több és több férfi várakozott a hajóban, akik gyónásra vártak. (Egy a szentünk által aláírt és megáldott kép)

1827-től kezdve Vianney, hogy engedelmeskedett orvosának és püspökének a 8 órai tej ivást illetően, de böjti napokon erről is lemondott. Tíz óra tájban már leste az alkalmas időpontot, amikor elmondhatta breviáriumának hóráit. Ha újabb bűnbánó lépett be, az imazsámolyra mutatott és felhívta őt, hogy folytassa a gyónására való előkészületet.

„Mily boldogság az ‒ sóhajtotta ‒, amikor egy kissé megpihenhet az ember!”

Élvezni tudta a zsoltárok szépségét és jóllehet latin nyelvű ismeretei tökéletlenek voltak, különös kegyelem folytán be tudott hatolni azok mélységes értelmébe.

„Amikor én ezekre a szép imákra gondolok ‒ mondta ‒, kísértésbe jövök, hogy így kiáltsak: Ó boldog bűn! Mert ha Dávidnak nem kellett volna megsiratni bűneit, mi nem ismerhetnénk-e zsoltárokat!” A zsoltárok iránt érzett szeretete kihatott a könyvre is, mely azokat magában foglalta. Annyira szerette a breviáriumot, hogy jövet-menet, mindig a hóna alatt hordta. S amikor ennek oka felől érdeklődtek, azt felelte: „A breviárium az én hűséges társam: nélküle se­hová se tudnék menni”.

 (Források a 2. részben!) (folyt.)

Bevezető
      Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

HATODIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

Második elmélkedés

ITT VOLNA AZ IDŐK TELJE?

KÖZELEDIK?

Ha az ember fellapozza Boldog Grignon könyvét a tökéletes Mária-tiszteletről, megdöbbenve látja annak lapjain azokat a sejtelmes jósláso­kat, amelyeket első elmélkedésünk­ben csak úgy távolról érintettünk. Az ember lelkében önkéntelenül felmerül a kérdés: hát itt volna már az idők telje? Ez az Úr második eljövetelének ideje? Vajon már közeledik az Úr Jézus második, ünnepélyes megjelenése? Valljuk csak be, ha nem is a vallásos élettel kap­csolatosan, de szerte a világban nagyon sokszor szó esik erről! Lelki életünket is közelről érinti! Ez az oka annak, hogy a dolgokat most is komolyan megbeszéljük. Olyan sokat beszélnek jövendölésekről! Mit tart­son ezekről a lelki életet élő em­ber?

„QUANDO MARCUS PASCHA DABIT!..."

A napokban egy magyar újság, mely nem is a szélsőséges lapok kö­zé tartozik, erről a kérdésről tár­gyalt és gúnyolódva emlegette, hogy valami semmittevő középkori barát, aki ráért ilyesmivel foglalkozni, azt jövendölte, hogy ha húsvét és pün­kösd bizonyos napokra esik, akkor az egész világ jajgatni fog: „Quando Marcus Pascha dabit, totus mundus vae clamabit!” (Ha Húsvét Márk Napra esne, az egész világ jajt kiáltana!) – Már a múlt század nyolcvanas éveiben is Szent Márk napjára esett Húsvét, akkor azonban nem történt semmi. Most ismét ese­dékes ez a jóslat. Valóban, az egész világ máris jajveszékel!

MI FOG TÖRTÉNNI?

De nemcsak ez az egyetlen jövendö­lés jár szájról-szájra szerte a világ­ban, hanem másokról is beszélnek az emberek, amelyek a legkülönfé­lébb forrásokból származnak. Beszél­nek arról, hogy össze fog omlani minden, hogy szörnyű vérengzés kö­zött kettéoszlik Észak és Dél. A Dél az Úr Jézus Szívének zászlaja alatt szembeszáll az Északkal, az Úr el­leneivel. Ezek körülveszik majd ha­zánkat is. – A kis csapat minden nagyobb emberi segítség nélkül, tisztán az Istentől nyert ihlet és lel­kesedés erejével felülkerekedik, azonban nem képes feltartóztatni az istentelenek seregét, amelyek közben Rómát is pusztítják és a Szent­atyát vagy megölik, vagy számkive­tésbe kényszerítik. Jön majd egy nagy fejedelem és segítséget hoz, de ez a segítség sem tud a helyzeten változtatni.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

A siker ára!  

     Másnap reggel Maissiat geológus művész és filozófus kíváncsiságból részt vett a Szentmisén. Szentünk amikor a sekrestyéből az oltár felé ment, mélyen be­lenézett a hittagadó szemébe. A mise vé­geztével Vianney egyenesen feléje tartott, vállára tette csontos kezét és hívta, hogy kövesse őt. „Nagy gondolkodónk” a sekrestyében észrevette a gyóntatószéket, de a letérdelésre hívó kézmoz­dulatra így válaszolt: „Na ne! Oda már nem!” De Isten szolgája nem vette le tekintetét róla, mire Maissiat úr letérdelt.

„Sebaj! ‒ gondolta magában ‒ úgyis egyedül vagyok ezzel a pappal, majd hidegen elmondom neki sajátos élettörténetem szilárd felismeréseit.” Sorolta is rendesen, de persze minden bánat nélkül. Szentünk közben zokogni kezdett.

‒ Miért sír, főtisztelendőséged? ‒ kérdezte a férfi, akinek ez nyomot hagyott a lelkében.

‒ Eh, csak azért, mert ön nem sír! ‒ de közben szentünk figyelmét nem kerülték el a különös gyónó valódi érzelmei, majd így szólt: „Barátom! Jöjjön el holnap, és ismételje el a mondanivalóját. Most pedig látogasson el Szent Filoména kápolná­jába, ahol kérje tőle, hogy eszközölje ki a mi Urunknál az ön megtérését! Éjjel pedig gondolja át, hogy Krisztus Urunk az ön üdvösségéért is hullatta vérét! Holnap keressen fel!

A geológus művész nem ellenkezett, és elfoglalta helyét a jelzett kápolnában. De egyszeriben, különös érzelem fogta el. Könnyekre fakadt, ám azt, hogy miért, azt nem tudta! Hirtelen utat tört a tömegen és zokogva kirohant a templomból. „Ó ‒ vallotta be később ‒, mily boldogság rejtőzik az ilyen könnyekben!”

Másnap Maissiat úr az Ars-i plébános gyóntatószékében találta magát.

‒ Főtisztelendő Atyám ‒ mondta ‒ nem hiszek én sem­miben, imádkozni sem tudok, de éjjel gondolkoztam a szavain, kérem segítsen rajtam!

‒ Ó fiam! Ez is imádság volt! Jöjjön, hogy felszabadítsam a lelkét a megkötözöttségeiből!

A férfi maga is könnyezve gyónt meg, mert ráérzett arra, hogy Isten, akit ezerszer megbántott, mégis mennyire szereti őt!

Kilenc nap leteltével Maissiat úr hitben gazdagon tért vissza Lyon-ba, ahol bátran szembenézett a csodálkozó emberi tekintetekkel, és a város legbuzgóbb katolikusainak egyike lett!

Oldalszámra lehetne írni azokról a lelkipásztori módszerekről, amelyek segítségével Vianney bánni tudott a „velejéig felvilágosult”, vagy akár a tökéletességig eljutott lelkekkel.

Mindazáltal, szentünk számtalan gyónója csalódottnak érezte magát, mert azt hitte, hogy valami rendkívüli dolgot fog hallani tőle. Nos, az Ars-i plébános tanácsai nem voltak sem fellengzősek, sem túlzón ájtatosak, csupán okos és megfontolt intésekben részesítette gyónóit. Bizonyos álmodozásba hajló kívánságoknak, tudatos vagy tudatalatti indítóokait leleplezte és a lelket a neki megfelelő kerékvágásba vezette.

Voltak olyan fiatal lányok, akik a kolostor szent magá­nyát óhajtották, Vianney azonban határozottan a világba való beilleszkedésre utasította őket. Ugyanakkor másoknál, akik a világi élet iránt éreztek vonzalmat, magasabb lelki hivatást fedezett föl. A bizonytalankodó, kérdéses esetekben viszont ösztökélt vagy fékezett. Ha valaki tanácsot kért arra nézve, hogy az erényben való előrehaladása céljából, milyen könyveket olvasson, akkor az Evangéliumot, Krisztus Követését és a Szentek életét tanácsolta.

Érdekes, hogy kifejezetten tartózkodott a tanácsadástól akkor, ha felismerte, hogy mások illetékesebbek a erre.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Bevezető
      Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

ÖTÖDIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

SOHA MEG NEM BÉKÜL

Itt van az óra! Ne kételkedjünk abban, hogy a sátán most nekiszabadulva, minden pillanatot kihasznál arra, hogy Isten gyermekeit és a Szűzanya szolgáit gyötörje. Lucifer soha meg nem békül. Első perctől kezdve, midőn megtudta, hogy Isten a bukott angyalok helyé­t üdvözült emberekkel tölti be, a legnagyobb ellensége lett az emberiségnek. Akiket mindig gyűlöl, mindenben ellene tör és különösen kísérti, pláne ha bizonyos jelekből látja, hogy közel a vég, hogy kevés ideje van már hátra!

ÉRTSÜNK MI IS E JELEKBŐL!

Mit jelent az, hogy bizonyos jeleket jó nekünk szem előtt tartanunk? Melyek azok a jelek és kell-e félni tőlük? Ezért vágytam beszélni az én testvéreimmel, hogy ezeket vegyük komo­lyan. – Értsük meg! Most eltörpül az ember életének minden ügyes-bajos dolga, mert a világtörténelem­ legfontosabb eseményei készül­ődnek. Mi most azért gyűltünk össze, hogy megtanuljunk őrködni, felvér­tezzük magunkat minden eshetőségre és imádságos lélekkel készüljünk ar­ra a küzdelemre, melyet akarva, nem akarva fel kell vennünk.

MEGIGÉRTE, HOGY GYŐ­ZEDELMESKEDNI FOG

Minél jobban nő Lucifer gyűlölete, annál jobban vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy mi a Szűzanyához tartozunk és Neki hatalom adatott a sátán fölött, hogy széjjel­tiporja fejét. Minél készségesebben adjuk át magunkat, annál biztosabb a győzelmünk. A Szűzanya letiporja a sátán fejét, hiszen a fatimai jele­nések alkalmával megígérte, hogy az ő Szeplőtelen Szíve győzedelmes­kedik!

(Forrás az első részben!) (folyt.)

Cicero feledhetetlen beszéde: 

„Egy nemzet képes túlélni bolond vezetőit még az ambiciózusait is. De nem lehet túlélni a belső hazaárulást. Az ellenség a határokon kevésbé félelmetes, mert ismert, és nyíltan hordja zászlaját. De az árulók határainkon belül mozognak szabadon, az ő ravasz suttogásuk átoson a sikátorokon, kormány folyosóin is hallhatók. Az áruló nem néz ki árulónak, ő a nép nyelvén beszél, a nép arcát, érveit viseli, ő az emberi természet alantasságához szól, ami minden ember szívében titkon mélyen fekszik. Az áruló elrohasztja a nemzet lelkét, titokban éjjel dolgozik, alattomban aláássa a nemzet pilléreit, fertőzi a politikát, hogy ellenállni sem lehet. A gyilkos nem annyira félelmetes. Az áruló maga a pestis járvány.” (Kr.e. 106 – Kr.e. 43).

Bevezető
      Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

NEGYEDIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!