Elmenni, elmenni! 1
A jobb táplálkozás dacára Vianney éppoly sápadt és sovány maradt, mint betegsége előtt. 58 éves volt és egy aggastyán benyomását keltette. Ennek okán az orvosok sötétnek látták a helyzetét és szükségesnek tartották, hogy egy kis levegőváltozásra menjen. Azt nem merték neki mondani, hogy hagyjon fel teljesen a gyóntatással.
Devie püspök fel is hatalmazta szentünket, hogy menjen szabadságra. A különben oly határozott Vianney e tekintetben határozatlan volt, hiszen tudta, hogyha elmegy, tán vissza se jön többé! Ez a gondolat egyre jobban kísértette. Mindenesetre levelet írt Ferenc fivérének, melyben megkérte, hogy a Dardilly-i szülői házban rendezzen be számára egy szobát.
Végre 1843. szeptember 11-én közölte tervét Raymond plébánossal, aki helyettesítette. Szentünk azonban nem tudott elmenni anélkül, hogy a szeretett „Gondviseléstől” el ne búcsúzzon. Este 10 óra előtt át akart menni, és bár a gondozónőktől titoktartást kért, az egész falu őrt állt a plébánia kapujában és a szűk utcácskában, így vissza ment a szobájába. 
Éjfél után azonban, hóna alatt a breviáriumával és kicsi csomaggal, a kerti élő sövényen át távozott. Ezt többen látták is, de már késő volt visszatartani. A Fontblin-patak felé tartott és eltűnt az éj homályában.
A fiatal tanítónak sikerült őt utolérnie, és meg is kérdezte: „Plébános úr! Miért hagy el bennünket?”
‒ Menjünk, ne vesztegessük az időt ‒ felelt a menekülő plébános. Írtam a püspök úrnak, hogy engedje meg, hogy visszavonulhassak. A választ Dardilly-ben várom be. Elmegyek Fourviére-be misézni, hogy megismerjem Isten akaratát! Ha a püspök beleegyezik, a vágyam teljesül, ha pedig nem, akkor visszatérek Ars-ba! De ellenkező esetben sem fog az egyházközség hiányt szenvedni, mert mindenről gondoskodtam!
Amint Vianney átlépte a szülői ház küszöbét, annyira kimerült volt, hogy nyomban ágynak dőlt. A tanító is vele maradt, és másnap így szólt hozzá szentünk:
‒ Térjen vissza, és jöjjön értem a jövő hét szombatján: akkor együtt elmegyünk a Fourvière-i kegytemplomba, s azután majd meglátjuk, mihez kezdünk!
Ezen a reggelen Ars-ban, döbbenet ülte meg a lelkeket. Valahogyan általános hiedelem volt, hogy a plébános a Chartreuse-i kolostorba lépett éspedig örökre.
Úgy látszott, mintha a faluból eltűnt volna minden élet, minden öröm, minden bizakodás. A plébános távozása után egy hétre Garets grófné így írt naplójában: „Az árva lányok iskolája ‒ a Gondviselés ‒, zokogástóI és sóhajtozásoktól visszhangzik: a gyermekek nagyrésze szerte-szét szaladt. A templom elhagyatott. Itt-ott néhány szegény leány imádkozik egy gyertya előtt. Zarándokok nem érkeztek. Le sem tudom írni azt a szomorúságot, amely a szívem szorongatja, látva ezt a kilátástalan változást. Amikor a plébánosunk itt volt, mindennap egy-egy fejezet pereghetett le szemünk előtt a Szentek Életéből, most már ennek is vége!”
A helyettesítő Raymond lelkész ‒ bár továbbra is Savigneux-i plébános volt ‒, állandóan Ars-ban tartózkodott, de aki azt képzelte, hogy a zarándokoknak ő ad majd vonzerőt és vigaszt, annak be kellett látnia, hogy Vianney személye volt e lelki vonzódás egyedüli oka. Aznap, amint megtudták a zarándokok szentünk tartózkodási helyét, Ars úgy felbolydult, hogy nem volt többé ugyan az! (Képen: Hiába várakozó zarándokok)
(Források a 2. részben!) (folyt.)
