Osztogatni a szentelt érmeket és a rózsafüzért, az is evangelizáció!
Amikor Vianney a zsolozsmáját mondta, arckifejezése lelkének szépséges érzelmeit sugározták. Szája, mintha ízlelte volna azt, amit értelme felfogott, szemei ragyogtak, tüzeltek. Azt lehetett volna mondani, hogy a földinél tisztább levegőt lélegzett és hogy a világ lármájától kikapcsolódva, csak a Szentlélek szavát hallotta.
Ekkor mint egy szobor, meg se moccant, nem ismerte a szórakozottságot. Egyik katekézisében beszélt az imában szórakozott emberekről: „A legyek kikerülik a forró vizet, azok inkább a langyos vagy a hideg vízbe esnek.”
A breviárium végeztével ismét hozzáfogott a gyóntatáshoz, egészen este tizenegyig. Majd elhagyta a sekrestyét, s a katekézis stallumába helyezkedett el. Így nevezték a deszkából összetákolt széket magas támlával, amit egy rács vett körül. Itt 1845-59-ig, tehát 15 éven át, az Ars-i plébános minden hétköznap 11 órakor helyet foglalt, hogy a zarándokoknak az egyszerű katekizmusból előadást tartson.
Kedves egyszerűséggel kezelte hallgatóságát. Szentünket nem úgy hallgatták, mint más hitszónokot, hanem mint az Isten küldöttét, mint egy új Keresztelő Szent Jánost, aki a túlvilág titkait ismeri. Tanítását azzal kezdte, hogy a kátéból felolvasott egy-két kérdést a válasszal együtt, azután oldalt letette a könyvet. (A kis könyv számtalan alkalommal eltűnt, melyet jámbor tolvaj kezek szent ereklye gyanánt emeltek el!)
Aztán következett a szöveg megmagyarázása. Beszédei az örökkévalóságot tárgyalták. Tűzben égő tekintetét hol az egyik, hol a másik hallgatójára szegezte, mintha szavának tőrét szívükbe akarta volna döfni: ostorozta a vétket, átkozta a bűnt, de leginkább az Istenszeretet szépségéről, öröméről dalolt. Ha éles hangját nem értette volna valaki, akkor a felzokogása remegtette meg annak szívét!
Az teljesen ki volt zárva, hogyha az Ars-i plébános valahol megjelent, a tömeg ne tolongott volna körülötte. A templomból csak azért mentek ki sokan, hogy Vianney-t lépésről-lépésre kövessék. A pap-kollégák arra a szívességre kérték őt, hogy elkísérhessék őt egész a betegekhez, hogy ott tanuljanak és épüljenek. Sohasem hallották beszélni annyi hittel, mint a Betegek Szentségének kiszolgáltatásánál, amikor is oly meggyőződéssel ecsetelte a másvilági életet, hogy az ember szinte látta, amiről ő beszélt. Vagyis szentünk oly sikerrel tudta vigasztalni a haldoklókat, hogy mindenki a karjai közt szeretett volna meghalni!
És amint Vianney távozott a betegektől, már tömegek várakoztak rá, akik nagyon jól tudták, hogy a zsebei tele vannak érmekkel, rózsafüzérekkel. Mily boldogság volt, ha tőle valami emléket lehetett kapni. A körültekintőbbek többször is letérdeltek útközben, hogy többször részesüljenek áldásában s több emléktárgyat kapjanak tőle. E jámbor csalafintaságok Vianney figyelmét nem kerülték el, s tudta jól, hogy egy Lyon-i kislány már egy egész raktárra valót kapott tőle. Három napra jött el a leányka, s minden alkalmat fölhasznált arra, hogy kezét nyújtsa. A harmadik nap szentünk így szólt: „Kisleányom ez már a 17-ik!” Mellesleg a kislány megszámolta, s valóban épp 17 érmet kapott a három nap alatt.
Könnyen érthető, ha a készlete hamar kifogyott. Ez persze szentünket nem nyugtalanította! A tehetősebb zarándokok bőven ellátták őt!
Sürgős esetek kivételével a beteglátogatást nagyon gyakran megelőzte egy másik látogatás, ami szintén nagyon a szívén feküdt: a „Gondviselés” árváinak a meglátogatása: ők is nagy örömmel várták őt. (Képen a "Gondviselés kápolnája, mögötte az Intézettel. Balra a templom mögötti parkhoz vezető lépcső!)
(Források a 2. részben!) (folyt.)
