Aki a szenteknek is parancsolt? 1
Egy Lyon-i cipész Antoin Saubin, bár fiatalon buzgón gyakorolta a hitét, idővel elvesztette, annál is inkább, mert rabja lett a spiritizmusnak. Ám szörnyű rémálmai miatt, felkereste az Ars-i plébánost. A 
templomhajóban odáig sétált, ahonnan jól lehetett látni Szent Filoména oltárát. Így aztán hol oda nézett, hol pedig a plébánosra, aki épp a reggeli zsolozsmáját végezte, neki háttal. Saubin szerette volna látni Vianney arcát, de múlt az idő, és egyre csak türelmetlenebb lett. „Ha ez a pap ‒ mondta magában ‒, tényleg Isten Lelkétől van eltelve, akkor megérezné, hogy beszélni akarok vele, ráadásul sietős a dolgom!” Ez a gondolat alighogy átvillant az agyán, amikor Vianney hátrafordult, e szavakkal:
‒ Legyen egy kis türelemmel barátom, és azonnal szolgálatára állok!
A cipész meglepetése leírhatatlan volt. Meggyónt és beszélgetett szentünkkel, melynek hatására a rémálmai eltűntek és visszanyerte gyermekkori hitét!
Az Ars-i irattár okmányai több mint húsz vallásos intézményről tudnak, amelyek mind szentünk jó tanácsainak köszönhetik alapításukat és fennmaradásukat.
Egyes rendalapítóknak és rendfőnököknek ezt ajánlotta: „Szándékotok legyen tiszta és legyetek alázatosak. Csak annyiban lesztek gazdagok, amennyiben az isteni Gondviselésre bízzátok magatokat!”
Egy újságírónak: „Minél kisebb lármát csapjatok az újságokban a szórakoztatásról, ám annál hangosabbat a szentségház előtti elmélyülésről!”
Nem pártfogolt oly kezdeményezést, amelynél előre látta a sikertelenséget. „Isten mindenkoron mindenható és napjainkban is tehet csodát és tenne is, mint egykoron, csakhogy most hiányzik a hit!”
Fáradhatatlan buzgósággal hirdette azt a három igazságot, amelyet minden kor lelkipásztorának kötelessége lenne hangsúlyozni:
1) Létezik kárhozat.
2) Léteznek halálos bűnök, amelyek miatt – ha nem kapunk feloldozást – elkárhozunk!
3) A vasárnap indokolatlan eljelentéktelenítése és a szentmise szándékos elmulasztása halálos bűn!
Amellett, hogy szentünk nagyon jól tudta, miszerint falujában rendkívüli dolgok történnek, de mindezeket Istennek vagy a szenteknek, de különösen Szent Filoménának tulajdonította.
Ámde az Ars-i plébános saját természetfölötti hatalma láttára és hírére nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ezért, hogy a nép tiszteletét magáról elterelje, mindig a kis vértanú lányt állította maga elé. Ez azonban nem mindig sikerült neki. A tömeg kétségen kívül bízott Szent Filoména közbenjárásában, s hódoltak is csodás hatalma előtt, de arról győződtek meg, hogy Filoména közbenjárását erősen alátámasztják az Ars-i plébános imái. És ez az, amitől Vianney erősen szabódott: „Én egy szegény tudatlan ember vagyok, aki egykor juhokat őriztem, és egyáltalán nem művelek csodát. Imáitokban forduljatok Szent Filoménához, mert az ő közbenjárására magam is mindent el tudtam érni!”
Végtére is úgy látszott ‒ és nem álszerénységből ‒, hogy nem is volt tudomása arról, hogy a gyakori meghallgattatások az ő hősies, szent életének eredményei, és az ő szentségéről tanúskodnak.
Így vagy úgy, de egyetlen dolog lebegett szeme előtt: a lélekmentés által előmozdítani az Isten dicsőítését. Ez volt az ő igazi küldetése! Ennek okán a csodás gyógyulásoknak másodlagos szerepet tulajdonított, és bizony a megtérés csodáinál messze kevesebbre becsülte. Ezt mondta egyszer: „Kedvem volna megtiltani Szent Filoménának, hogy csodás gyógyításokat műveljen, inkább a lelkeket kéne gyógyítania, mert a test épsége hiábavaló, hiszen így is, úgy is elrohad!”
Természetesen a csodák híre sok embert csődített Ars-ba, jóllehet a szent plébános alázatossága nem erre számított. (Képünkön Szent Filoména)
(Források a 2. részben!) (folyt.)
