A Hajnal Szép Sugara

A poéta

     Kortársai szerint szentünk részesült a Szent Szűz látomásaiban. Gyermekek és egyszerű emberek látták, amint „egy gyönyörűséges Úrnővel” társalgott. Ő azonban sohasem beszélt erről.
     Grignon atya mindig fel tudta ébreszteni a szunnyadó lelkiismeretet és mozgósítani az ellanyhult szabad akaratot. Az egyéni és közösségi gondolkodás valóban felpezsdült abban az egyházközségben, melyben szentünk akár csak néhány hétig is tevékenykedett. Gondot viseltek a szegényekre, kijavították a templomokat, gondozták az oltárt és a szobrokat. Célja érdekében igen merész volt. Egyszer, a vasárnap tartott vásáron keresztül vezette a körmenetet, sikerrel! Képes volt valamely pap társával bemenni a bordélyházba, s ott a szobákban letérdelve, feszülettel a kézben elmondtak egy Üdvözlégyet, majd szentünk megcsókolva a padlót, oly megnyerően kezdett prédikálni, hogy a férfiak elódalogtak, a nők pedig vagy zokogva, vagy „sóbálvánnyá” meredve hallgatták, majd valamennyiük letérdelt.
     Azért, hogy az általa tanított vallásgyakorlat az Ő távozásával feledésbe ne merüljön, igyekezett az embereket rászoktatni a pontos és rendszeres lelkiéletre. Ezért az erkölcsi hozzáállás alapjait és a napi élet közbeni röp-fohászokat, imákat versbe szedte, vagy dallamos énekekként tanította. Különösen az ifjúság erkölcsi tartását és öntudatosítását tartotta fontosnak.
Szentünk ilyen és ehhez hasonló verseket írt:

Kinek áll a bál?

Ó, balga ifjak, kik a lármás, önfeledt táncban oly vidáman pörögnek,
nem veszik észre, hogy középütt ott a körben kaján ördögök hörögnek!
Mert jó társaság-e az, melyben az ördög, körödnek társa,
hát egyiktek sem veszi észre, hogy a csillogó táncterem a kísértő lakása?
Ó végzetes mulatság, mely a szíveket oly könnyedén a bűnre csábítod, a szentek mind rettegtek tőled, mert a lélek erkölcsi
gátjait könnyen kijátszod!
Az éjszakában halovány a bűn, mert a sötétben nem látszik az árnyék, ha az éj látná azt a sok rosszat, mi ered a bálból, maga is vörössé válnék!

Az élet hajója

Semmi sincs az ég alatt, mi folyton ne változna,
ó, Örök Mindenható!
Mint jégen, úgy forog a világ, s biz’ össze is dől majd,
mert minden csak múlandó!
Higgyétek el emberek, az örökkévalóságon kívül,
semmi sem marad,
Éljetek a felkínált kegyelmekkel, mert az idő
rajtatok is túlhalad!
Elmúlik a csodás élet, és tova úszik, mint vízen imbolygó hajó.
Még éltünkben döntenünk kell végleg, hogy mi a gonosz és mi az igazi jó!

     Beszédeinek hatására nemegyszer könnyezni kezdett hallgatósága. Az egyik templomban oly sokan zokogtak hangosan, hogy ez már zavarta Őt a beszédben, ezért megkérte őket: „Kedveseim, ne sírjatok, mert ezzel akadályoztok engem, és végül nekem is sírnom kell. Mert nem elég megindítanom szíveteket, az értelmeteket is fel kell világosítanom!”

https://www.youtube.com/watch?v=c9kIAdZ81vw

Elmélkedések a Szűzanyáról és Szívének Szeretetlángjáról

"Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen, és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani.” (III/130)

május 8.

Szent Mihály arkangyal Garganó-i megjelenésének, és a Főangyal segítségével 492-ben aratott pogányok feletti győzelmének emlékére.

VIDEÓ: https://youtu.be/huYCXv0CEBMhttps://youtu.be/huYCXv0CEBM

https://youtu.be/r42bX0x4LJI

Elmélkedések a Szűzanyáról és Szívének Szeretetlángjáról

A Szeretetláng nem egy újabb ájtatossági forma, nem a Mária-tisztelet újabb megnyilatkozása, nem is mozgalom a szó szűk értelmében, és nem egy újabb kegyelmi ígéret csupán, hanem az isteni kegyelem szíveket megérintő HATÁSA!

A korántsem magányos merénylő

Agca kezdetben továbbra is kitartott amellett, hogy a merénylet a KGB összeesküvése volt, de miután két ismeretlen férfi meglátogatta a börtönben, ezt követően elhallgatott.

A szakértők egyetértettek abban, hogy a török Agca nem tudott volna egyedül megszökni egy szigorúan őrzött török börtönből. Amiként kellő úti okmányokat, fegyvert és repülőjegyet sem tudott volna komoly segítők nélkül szerezni! Mindazáltal a többi cselszövő kiléte továbbra is rejtély maradt.

A bolgár titkos dokumentumok bizonyítékot tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy a támadást a szovjet KGB tervezte az egykori Kelet-Németország Stasi és a bolgár titkosszolgálat részvételével.

János Pál 1983-ban találkozott Agcával az olaszországi Rebibbia börtönben és megbocsátotta neki a lövöldözést. Ali Agca két dolgot nem értett, hogy miként maradhatott életben a pápa, a másik pedig az, Mohamed próféta lányának neve, hogyan keveredett az ügybe, és ki az a Fatimai Szűz, akinek köze van a pápa csodás életbemaradásához?

(Internetes források nyomán!)

(folyt.)

Háromnapos lelkigyakorlat

     A missziók megkezdése előtt Lajos atya mindig pontosan meghatározta, hogy kinek mi lesz a feladata, mindig magának tartva mag a szegények lelki és anyagi gondozását. A koldusokat meghívta asztalához, akármilyen visszataszítóak, vagy büdösek voltak is, viszont mindig megtérítette őket, akárhogy makacskodtak is.
     A missziók alkalmával rendszerint volt hitoktatás is, melyet mindig maga vezetett. A segítő testvérek ezt követően átismételtették az egészet. Szentünk beszédeinek sikere annak tudható be, hogy egyetlen szempillantás alatt képes volt felmérni a szükséget hit és erkölcs dolgában. Még mindenkori szállásán is fogadta azokat, akik tanácsért felkeresték. Lehunyt szemmel hallgatta őket végig, s csak a végén értékelte ki a hallottakat.
Szentbeszédeiben se nem korholt, se nem könyörgött és nem is tett fel „költői kérdéseket”. Egyszerű és közérthető szavakkal fejtette ki hitünk tanítását. Hallgatóságának emlékezetébe idézte a parancsolatokat és megtanította őket imádkozni. Egyetlen szentbeszéde sem hangzott el, hogy ne méltatta volna Isten Anyját, a Boldogságos Szent Szüzet és az Ő mindenkor segítő hatalmát! Világos és életszerű tanítása gyakran megnyerte a protestánsokat és meggyőzte a világias gondolkodókat is.
     Kiválóan tudott háromnapos lelkigyakorlatokat adni a halálra való felkészülésről. Kifejtette az élet célját, a halál elkerülhetetlenségét, közeliségét, bizonytalanságát és sokaknak rettenetes voltát. A harmadik napon közös szentáldozás volt, melyre mindenkinek gyónással úgy kellett felkészülnie, mintha utolsó áldozása lenne. Előző este drámai jelenetben mutatta be a halált. A templom közepén egy széken eljátszotta a haldoklót. A két testvér közül egyik a jó angyalt, másik a kísértőt játszotta. Ezek küzdöttek a lélekért, akinek hamarosan meg kell jelennie az Úr ítélőszéke előtt. Az ördög igyekezett kétségbe ejteni bűneinek felsorolásával, míg a jó angyal bűnbánatra buzdította és Isten irgalma iránti bizalomra késztette.

https://youtu.be/CA5dZ_3PvcU

Elmélkedések a Szűzanyáról és az ő emberiségmentő szerepéről

Grignon szerint a Szűzanya jelenéseivel az emberiség aranykorszakát készíti elő.

Az Örök Bölcsesség

     Szentbeszédeiben, különösen az adventi időszakban, az Örök Bölcsesség megtestesülésének csodájáról beszélt: „…Mekkora csoda! Az Örök Bölcsesség a mi Urunk és Üdvözítőnk le akart szállni egy szűz ölébe, hogy annak liliom tisztaságában nyugodjék! Ezért küldte Gábriel arkangyalt, hogy általa köszöntse és beleegyezését kérje megtestesüléséhez, melyre a Legszentebb Szentháromság, az összes angyallal és az egész teremtés évezredek óta várakozott.
     Szűz Mária alázatosan felelt Teremtőjének; ’Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te Igéd szerint!’ És ezzel létrejött az ég és föld csodája, ezáltal nyilvánult meg Isten szeretetének túláradó bősége. Az Ige Testté lett!
Isten, az Örök Bölcsesség tehát emberré lett anélkül, hogy megszűnt volna Istennek lenni, és Ő az Istenember, Jézus Krisztus, a mi Édes Üdvözítőnk – kedves Testvéreim, itt van közöttünk!”
     Lajos atya szentbeszédeinek két sarokpontja volt: az Oltáriszentség és az Istenanya. Beszéde eköré épült. A bűnnel kapcsolatban, mindig felhívta a figyelmet a bármikor beköszönő halálra, a kárhozat veszélyére, és a Szentségekkel való rendszeres élet szükségességére.
     A két testvérrel hetek alatt hatalmas népszerűségre tettek szert (ennek ellenére még ez év közepén el kellett hagyniuk Nantes egyházmegyét!). Az egyik helyen oly kitörő lelkesedéssel fogadták őket, hogy keresztekhez szokott szentünk majdnem otthagyta az egybegyűlteket. A megaláztatások iránti „vágya”, hamarosan teljesült.     Egy plébános, aki hallani sem akart a misszióról, püspök mellett dolgozó barátja intézkedésére mégis kénytelen volt Grignon atyát a szószékre engedni. A plébános viszont úgy állt bosszút, hogy a beszédet követően stólában és karingben ő is szólott a néphez: „Szánom a tömeget, mely részvéttel tölt el engem. Mint papotoknak, kötelességem figyelmeztetni benneteket, hogy csak fecsérlitek a drága időtöket efféle missziók látogatásával, mert nem tanulhattok belőle egyáltalán semmit! Jobban tennétek, ha otthon maradva inkább dolgoznátok megélhetéstek és gyermekeitek érdekében. És ezt teljes komolysággal mondom nektek!”
     Szentünk szemrebbenés nélkül hallgatta végig a „kedves” buzdítást. Ezt követően viszont letérdelt a plébános előtt, s szó nélkül meghajtotta a fejét. Ez a missziója is hihetetlen sikerrel zárult.

Ki volt kivel?

     Mehmet Ali Agca török nemzetiségű bérgyilkos 1981. május 13-án rálőtt II. János Pál pápára, amikor egy nyitott autóban haladt a Szent Péter téren. A pápát a hasán, a bal kezén és a jobb karján találta el, de a golyók elkerülték a létfontosságú szerveket.

Agca azt állította, hogy egyedül tervezte el és valósította meg a merényletet a Katolikus Egyház elleni gyűlöletből. Egy évvel később azonban a terrorista megváltoztatta vallomását, és azt kezdte állítani, hogy a bolgár titkosszolgálatok készítették elő a támadást, és vele szerződést kötő személyeket meg is nevezte.

Az olasz hatóságok elrendelték három bolgár – Szergej Antonov, a Balkan Airlines római irodája vezetőjének, Todor Aivazov, a római bolgár nagykövetség pénztárosának és Zhelyu Vasziljev, a katonai attasé titkárának a letartóztatását.

Sajnálatosan, csak Antonovot fogták le 1982. november 25-én, mert a másik kettő értesülve, hogy Agcát letartóztatták, még aznap hazautaztak Bulgáriába. A bolgár kapcsolatról szóló hírek felvillanyozták a világot.

Antonovot Olaszországban bíróság elé állították a pápa elleni támadás előkészítése miatt, ám az olasz ügyészek a vádat nem tudták bizonyítani, annak ellenére, hogy fotókkal igazolható, hogy Agca mellett milyen nagy érdeklődéssel figyelte a lövés eredményét! (lásd a lenti képeket!) A vádak szerint a bolgár titkosszolgálat 1,2 millió dollárért bérelte fel a profi bérgyilkos Ali Agcát a pápa meggyilkolására. Mindezt a szovjet KGB parancsára, amely félt a lengyel pápa befolyásától az akkori kommunista Kelet-Európában.

Végül Antonovot 1986-ban, négyéves tárgyalás után felmentették, aki ezt követően visszatért Bulgáriába. Nem volt hajlandó nyilvánosan beszélni a börtönben töltött idejéről. Lelki és fizikai egészsége gyorsan romlott, magányosan élt, mígnem 2007. augusztus 1-jén holtan találták a lakásában.

(Internetes források nyomán!)

(folyt.)

A rózsafüzér kegyelmei

     Gyakran beszélt látogatóinak a rózsafüzér-imával elérhető kegyelmekről, melyet az emberek a vadgesztenyékből készített hatalmas rózsafüzéreken csoportosan mondtak. Nap mint nap, szent énekektől volt hangos az erdő.
A néplélek intenzív gondozásának szerte a környéken meg voltak a gyümölcsei. Szentünk, olykor elhagyta remeteségét, hogy meghívásra szülővárosában, tartson egy-egy lelkigyakorlatot. Ám, a janzenisták ezt már nem nézhették tétlenül. Felkeresték Saint-Malo püspökét, s a jól kitalált vád az volt ellene, hogy az egyházközségektől magához csalogatja a embereket.
     A püspök először csak a szentbeszédtől és a gyóntatástól tiltotta el, de a jezsuiták közbenjárására ezt átmenetileg úgy módosította, hogy ’plébánosi meghívás esetén beszélhet’! A Szent Lázár kápolnában viszont még a gyermekeknek sem tarthatott hitoktatást. Szentünk végül egy ferences harmadrendi asszonyra bízta a kápolna gondozását.
    1708. májusában a két fiú zúgolódása ellenére nagy szívfájdalommal bár, de elhagyták a kis remetelakot.
Grignon atya úgy gondolta, hogy Nantes városában folytatják munkájukat. Meglepetésükre nagy örömmel fogadták őket, különösen az általános apostoli helynök. Az első megbízatás a városon kívül eső Saint Similienben volt, s a jezsuitáktól még két segítőtársat is kaptak maguk mellé, előbb Joubert, majd Bastières atyák személyében. A karácsonyi időszakban, egymást érték a missziók. A két testvér mindenhol a „remeteség” idején készített rózsafüzéreket és nyakbavaló kereszteket osztogatták. Ezek a megszentelt tárgyak olyan becsessé váltak a nép körében, hogy utódról-utódra hagyományozódtak!

https://www.youtube.com/watch?v=D0B3x7Shb4k

Elmélkedések a Szűzanyáról, arról, hogy Egyházunkban egységes-e a Mária-tisztelet?

A kritikus Mária-tisztelők rendszerint öntelt és tanult bölcselkedők, akikben alapjában van némi tisztelet Szűz Mária iránt, de akik leértékelnek minden áhítat-gyakorlatot, melyet jó Anyánk tiszteletére az egyszerű emberek jámborul végeznek.

A Szűzanyának szenteljük magunkat

     1707. szeptembere volt és már megint nyakukon az ősz. Mindhárman azon voltak, hogy mihamarabb rendbe hozzák a Szent Lázár kápolnát a házikóval és teleljenek ott, hiszen a közelben még forrás is van. A gondolat egyezett Lajos atya indíttatásaival, mert minden nagy nehézség és kudarc után a magányban keresett menedéket. Most ráadásul a két testvérért is felelősséget érzett, de ez nem kedvetlenítette el. Valahogy ráragadt a két fiú példás lelkesedése. Útnak is indultak szülővárosa felé.
     Szinte hetek alatt elkészültek az alapvető „állagmegóvások”. A két legény keze alatt égett a munka. Annak ellenére, hogy Grignon atya kemény böjtöket kényszerített magára, mindenből alaposan kivette részét. Most aztán érvényesíthette művészi hajlamait is, hiszen nem csak rendbehozta az ott talált „Holdon álló Szüzanya” szobrot, melyet a Bölcsesség Úrnőjének nevezett el, hanem fából faragott egy gyönyörű nagy Korpuszt is kereszttel, mely a szentély ékessége lett. Fa volt bőven, így a kápolna külső fala mellett, köröskörül térdeplőket létesítettek. Hálaadásul, szentünk így imádkozott:
„Legédesebb Anyám! Kérlek, sok jó származzék erről a kis kegyhelyről. A legdrágább kegyelmeidet add azoknak, akik ide zarándokolnak a Te tiszteletedre, ó Bölcsesség kegyes Úrnője! Amen.”
     Nem maradtak el a zarándokok sem, jöttek még télen is. A jó asszonyok hozták a temérdek élelmet és ruhaneműt, hogy a „szent remeték” meg ne fagyjanak! Szentünk pedig evangelizált szinte éjszakába menően! Grignon atya szívvel-lélekkel beszélt a Szűzanyának való felajánlottságról és rövid imákat tanított hallgatóinak: „Ó, legédesebb Jézusom, egészen a tiéd vagyok legszentebb Édesanyád által!”
     Hangsúlyozta tanításában: ha teljesen a Szűzanyának szenteljük magunkat, méltányos, hogy mint szolgái, vagy rabszolgái, mindent Érte és Vele tegyünk! Ez persze nem jelentheti azt, hogy az Istenanyát tekintenénk életünk és cselekedeteink végső céljának, hiszen a mi végcélunk egyedül Jézus Krisztus – csupán, Ő a legkönnyebb út, hogy Hozzá juthassunk! Mint jó szolgáknak, vagy rabszolgáknak nem szabad tétlenül maradnunk, hanem Mária oltalmába és a segítségébe vetett bizalommal kell nagy dolgokra vállalkoznunk, apostolkodnunk, és mentenünk a lelkeket!
     Erélyesen kell fellépnünk azokkal szemben akik Szent Fiát megbántják (pl. a káromkodással). Védelmezzük Édes Szűzanyánkat, hogy az emberek ne bántsák meg Őt, és törekednünk kell, hogy szolgálatára minden lelket megnyerjünk. Jutalmunk pedig az, hogy a Szűzanya által felbonthatatlan kapcsolatban egyesülhetünk Jézussal, az időben és az Örökkévalóságban…!

https://www.youtube.com/watch?v=i8pmuk5s6JA

Elmélkedések a Szűzanyáról, arról, hogy mi haszna van a bensőséges Mária-tiszteletnek

Soha nem vagyunk egyedül, mert van nekünk Anyánk az égben!

CSÍKSOMLYÓ https://youtu.be/VHLOdkBHEQ0

Isten bölcsességét hirdetve

     Amikor Grignon atya ránézett egy-egy emberre, érezhető volt, hogy a lélekbe látott. Azok, akiknek lelke mélyén nem látott őszinte bűnbánatot, kinek a lelkét elhallgatott (meg nem gyónt) bűnök szennyezték, azoknak oda sem nyújtotta pápai búcsúkkal felruházott feszületét. Sajnos, a „kizártak” között voltak apácák is, akiknek az volt a vétkük, hogy intézetükbe „lenge öltözetű” leányokat is befogadtak, jóllehet Lajos atya kérve figyelmeztette őket.
     Az, hogy szentünk nyilvánosság előtt megszégyenítette a nővéreket, bizonyosan arányos „büntetés” volt konokságukért. Ám a kifogásolt intézmény Jean Leuduger atya felügyelete alatt állott és be is következett az, ami várható volt anélkül, hogy erről szó esett volna, Leuduger atya rövid úton felmondott sikeres misszionáriusának. Indokként egy teljesen „mondvacsinált” esetet említett, miszerint egy általa elmondott szentbeszéd után, Grignon atya perselyezett, ami náluk nem szokás! Szentünk hiába magyarázta, hogy mindezt segítségként, és – miként tapasztalhatta is – a közösség számára tette! Megjegyezte továbbá, hogy ha ez az elvárás, többé nem fordul elő… – fogadkozott szegény Lajos atya –, mindhiába! Mennie kellett. A missziós csoport vezetője valójában már kezdettől fogva féltékenyen szemlélte szentünk sikereit és elképesztő népszerűségét.
     Ez a jó Leuduger atya olyan, mintha féltékeny lenne, pedig ő is, mi is Isten Országát hirdetjük! – mondta Mathurin, Nicolas pedig helyeslően bólintott.
     Nézzétek, ő igen nagy tudású és elismert pap, épp ezért roppantul fáj, hogy csupán fél évet bírt ki „igehirdető” kapcsolatunk. Sajnos, egészen biztos, hogy én hibáztam! – válaszolt Lajos atya, majd folytatta: – Ő kiváló hitszónok, de kevés szónok mondhatja el Szent Pállal: Mi Isten Bölcsességét hirdetjük. Legtöbbjük saját eszének természetes ismeretéből beszél, vagy azt ismétli, amit a könyvekben talált… ezért nem képesek sokakat megtéríteni szavukkal. De ha a pap részesül az isteni Bölcsesség adományaiban, akkor hallgatói nem tudnak ellenállni neki, nem tudnak ellenállni a Léleknek. Az ilyen ember sose beszél hiába! Tudjátok fiaim, magam is ezt szeretném elérni egyszer! – fejezte be az atya.

Virágok Anyák napjára. Harmadik (befejező) rész

     A szentmise áldása után a szülők átvonultak a közösségi terembe, ahová a gyermekek nagy örvendezéssel sorra hordták a virágokat. Én is vártam a magamét, de az enyémek csak nem jöttek. Minden anya arca ragyogott a büszkeségtől, én meg tekintgettem jobbra-balra, nagy művigyorral...
Már a harmadik pogácsát majszoltam "lányos zavaromban", amikor végre megjöttek a drágáim egyetlen hervatag virággal – ráadásul –, ketten hoztak egyet! Majdnem sírtam és értetlenségemet nem kimutatva, megpróbáltam kedvesen megkérdezni tőlük, hogy "dúsabb levelű nem volt, és miért hoztatok csak egyet?". A válaszuk azonban életre szóló vigasz és éltető erő volt számomra:
– Megbeszéltük ketten, hogy ezt hozzuk teneked, mert ez az a virág, mely a leginkább rászorul a te gondoskodó anyai szeretetedre! – Majd átszellemült, ragyogó arccal folytatták – a másikat már odavittük a Szűzanyának azért, hogy édesapát ne hagyja bűnben élni és hogy visszatérjen hozzánk! 
     Nem bírtam tovább! Elkapott az a fájón édes és boldog zokogás, amit még soha nem engedtem meg érzelmeimnek! Meg se tudtam szólalni. A szívemet olyan melegség forrósította, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok! Nem láttam senkit hármunkon kívül, szinte egyedül voltunk a világmindenségben. Ez a boldogság már természetfeletti volt! Megöleltem őket és most már tudtam, hogy helyesen nevelem őket és már az sem fájt, hogy egyedül! 
     A legrekkenőbb nyár volt már, amikor egy telefonértesítést kaptunk a Központi Kórházból, hogy a férjemet az intenzíven kezelik. Állítólag az utcán lett rosszul, többször volt már kórházban és régóta egy szűkös albérletben lakott betegen, magányosan. Áttétes rákja volt.

     Azonnal bementünk hozzá. Több mint három éve nem láttuk egymást és úgy dobogott a szívem, mint a legelső randevúnkon. Alig ismertem meg. Az arca sovány, beesett és sápadt volt, a szeméből azonban egyre csorgott a könny. Alig tudott beszélni de az a kevéske szó is egyfolytában bocsánatkérés volt. Én és a gyermekek mélyen megbocsátottunk neki és efelől meg is nyugtattuk. Elhívtam a papunkat, aki meggyóntatta és feladta neki a Betegek Szentségét és utána egészen megnyugodott. De a legmeglepőbb az volt, hogy mint aki iszonyatos tehertől szabadult, mindjárt fel is akart kelni. Ez a "csövei" miatt persze nem ment, a lényeg azonban, hogy csodamód erőre kapott egyszeriben. Másnap haza is adták és újra itthon volt. A gyermekek nem győzték "apukának" szólítani, alig tudtak betelni vele. Eredendően jó betegbiztosítása volt, így heti kétszer megnézte egy orvos. Gyenge volt ugyan, de ellátta magát és a gyógyszereit rendesen beszedte, mint megtudtam morfium is volt közte. Később, másoktól tudtam meg, hogy a "nagy románca" csak másfél évig tartott, utána őt hagyták el – de csúnyán –, amikor a betegsége jelentkezett és a munkahelyét is elvesztette. Becsületére legyen mondva, hogy "nem volt képe" visszajönni a család "terhére". Valóban korrekt ember volt, most hogy mélységes bűnbánatot tartott, egyenesen szentként néztem rá!      

     Vasárnap, amikor elmentem a gyermekekkel a misére, ő sírva fakadt, mert nem volt képes velünk tartani. Három hetet éltünk így megbocsátásban és valami hihetetlenül bensőséges szeretetben, amikor egy reggelre holtan találtuk a szobájában, kezében a rózsafüzérével.
     Isten és ember előtt ő volt a férjem, ő volt gyermekeim apja, ő volt a tékozló fiú, aki korrektül levezekelte a bűnét és lám, ő lett a Szűzanya bűnbánó gyermeke. Ez volt a legmegrázóbb, de mégis a legszebb Anyák Napja számomra!
     A kis növénykét gondosan átültettem, és az virágba borult. Máig is megvan! Áldott legyen az Isten! Előző rész

SZENT FLÓRIÁN
május 4.
 † Lorch (Felső-Ausztria), 304. május 4.Magas rangú katonatiszti családból származott, és ő is a császári hadsereg tisztje lett. A 3. sz. második felében szolgált, és megtért a keresztény hitre. A század utolsó évtizedei aránylag nyugodtan teltek az Egyház számára, így Flórián békességben vehetett búcsút a hadseregtől. Mint kiszolgált katona Noricum tartományban, Mantemban telepedett le.

Diocletianus császár alatt, 303-ban ismét kitört az egyházüldözés. Amikor Flórián megtudta, hogy az Enns-parti Laureacumban (ma: Lorch) elfogtak negyven keresztényt, útra kelt, hogy amiben csak tud, segítségére legyen a foglyoknak. Útközben a keresztények után kutató katonákkal találkozott. Így szólt hozzájuk: ,,Ne fáradjatok tovább a keresztények kutatásával, hiszen én magam is keresztény vagyok. Forduljatok meg, és jelentsétek a parancsnoknak." A parancsnok először nyájasan beszélt az elébe állított Flóriánhoz: ,,Jöjj velem, és bajtársaiddal együtt áldozz az isteneknek, s velük együtt ismét élvezni fogod a császár kegyelmét''. Flórián ezt megtagadta, s mikor Aquilinus kínpaddal fenyegette, így imádkozott: ,,Uram Istenem, tebenned reméltem, tehát soha meg nem tagadhatlak. Kész vagyok érted szenvedni, és föláldozni életemet, csak adj erőt a szenvedésre, és végy föl választottaid sorába, kik előttem megvallották szent Nevedet.''

Miközben botozták, ezt mondta: ,,Tudd meg, semmiféle kínzástól nem félek. Gyújtass máglyát, és én Jézus Krisztus nevében örömmel lépek rá. Íme, most áldozatot mutatok be Uramnak Istenemnek, aki megerősített, s ezen megtiszteltetésre méltatott engem.''

Egykori katonatársai vitték a kivégzésre. Megkötözték, követ kötöttek a nyakába, és fölállították a híd korlátjára, de egyikük se merte a vízbe taszítani. Hosszú idő után jött egy fiatal katona, aki nem ismerte Flóriánt, ő odaugrott és belelökte a folyóba. Amikor azonban kíváncsian utána tekintett, hogy lássa elmerülését, megvakult.

Holttestét egy Valéria nevű özvegy kiemelte a vízből és eltemette. A sír fölé később templomot építettek, mely a bencések, majd a lateráni kanonokok gondozásába került. Körülötte épült ki a mai híres kegyhely, St. Florian (Linztől délre). Tisztelete főként Bajorországban, Ausztriában és Magyarországon terjedt el. Árvizek és tűzvészek ellen kérik segítségét. Sok csoda történt általa.

A 17. sz. óta alig van olyan magyar helység, ahol Szent Flórián képét vagy szobrát meg ne találnánk templomokban, házakon, utak mentén. 

Szent Flórián, könyörögj értünk, siess segítségünkre!

/Forrás: katolikus szentek,   H.M. szerkesztésében/

https://youtu.be/g2c2ZyM2O2E

Elmélkedések a Szűzanyáról, aki csekély dolgokat kér tőlünk, de édesanyai segítségét kínálja cserébe

Hogy elnyerhessük Isten Irgalmasságát, teljesítenünk kell a Szent Szűz azon kéréseit, melyeket esengve kér tőlünk: így a rózsafüzér-imát és az engesztelést!

A kereszt tanítása

     Végre Montfort la Cane lakossága is örvendezhetett a hírnek, hogy legnevesebb szülöttjük náluk is tart lelkigyakorlatot. Az idős Grignon szülők, – akik már jó tíz éve Rennesben laktak –, erre az időre visszatértek régi otthonukba nem csupán azért, hogy részt vehessenek papfiuk misszióján, hanem hogy egy kis vendéglátással megünnepelhessék az eseményt. Az édesapa nagylelkűen felajánlotta ugyanis fiának, hogy mise utánra hívja meg barátait egy „kerti agapéra”. Ételre-italra ne legyen gondja.
     Annál nagyobb volt megrökönyödése, mikor látta, hogy nem csak gyermekkori barátok gyülekeztek a kertben, hanem a közel és távoli környék szegényei, nyomorékjai és koldusai is. Régebben, hirtelen haragjában bizonyára jól leteremtette volna legidősebb gyermekét, most azonban mintha valami megváltozott volna atyai szívében; végre megértette a saját fiát!
     Jézus intő tanácsa jutott az eszébe: „Mikor ebédet, vagy vacsorát adsz, ne barátaidat és testvéreidet hívd meg, sem pedig a gazdag szomszédokat. Különben ők is visszahívnak, s visszaadják! Amikor lakomát adsz, hívd meg inkább a koldusokat, a vakokat és bénákat, s boldog lehetsz mert ezek nem tudják viszonozni neked, ám visszafizetik majd az igazak feltámadásakor!” 
     Bár ekkora nagy sokaságra Grignonék nem számítottak, az étel és ital mégis elegendőnek bizonyult, mert
a szomszédok is besegítettek. Valójában azonban fel volt bolydulva az egész városka.
     De mi is történt a templomban, ahol hatalmas tömeg várta Lajos atya ékes szentbeszédét? Ő valahogy akként döntött, hogy előnyösebb, ha az „angyalok nyelvén” szól közvetlenül a lelkekhez.
Végtelennek tűnő hosszú perceken át várták, hogy szentünk megszólal, ám Ő csak hallgatott és szemeit átható tekintettel a szentély feszületére szegezte, majd szinte könnyekkel küszködve, sajnálkozó megrendüléssel nézett végig a pisszenéstelen tömegen. Ezt követően, egyetlen hang nélkül lelépdelt a szószékről és kezében elefántcsont feszületével, elindult a levegő után kapkodó, tágra nyílt szemű emberek felé. Sokaknak – de nem mindenkinek – csókra nyújtva, így szólt: – „Íme a ti Megváltótok, akit bűneitekkel megbántottatok!”
     A hatás katartikus volt, a népen valami átszellemült megrendültség vett erőt és sokan zokogásba kezdtek. Azok is, akik megcsókolhatták a keresztet és azok közül is sokan, akiknek szentünk nem nyújtotta oda!
A legváratlanabb hatással azokra volt a Kereszt Tanítása, akiket csak a kíváncsiság hozott be a templomba. Most érthetetlen módon szembesülniük kellett vádló lelkiismeretükkel, s ez alapjaiban rendítette meg őket, megtértek.

Virágok Anyák napjára. Második rész

     Egyre csak az járt a fejemben, hogyha a házasságomat nem is tudom megmenteni – pedig a férjemet szerettem –, legalább a családomat mentem meg, a két gyermeket.
Ettől a naptól kezdve újra elkezdtünk templomba járni és a fiacskám még ministrálni is beállt.
Világosan megállapíthattam, hogy a gyermekek sokkal fogékonyabbak a kegyelmi élet iránt, mint a felnőttek többsége! Valahogy nekik nem volt cseppet sem unalmas a Szentmise, mely nálam is elnyerte újra a lelki helyét.
     A férjem, egyszerűen eltűnt az életünkből! Ez hatalmas csalódás volt nekem, mert jó apának és férjnek látszott és én abban a hiszemben voltam, hogy szeretjük egymást és ez így marad mindig, mert a jóság kitörölhetetlen az ő emberségéből is.
Az ismerőseim folyvást azzal vigasztaltak, örülhetek, hogy ilyen "rendes" férjem volt, aki nem pereskedik, hanem csak simán "lelépett". Én azonban féltem a későbbiektől, mert ha abból a nőcskéből is kiábrándul, egyszeriben kitörhet belőle az "apasági ösztön", minden jogi következményével együtt. Bensőmben folyvást szorongtam, még ha igyekeztem is nem kimutatni. Kétségeim voltak, hogy meddig tudom ezt a közömbös, "fa arcot" mutatni? A gyermekeimben találtam meg valamennyi földi örömömet. Kőszobornak és csúfnak, esetlennek éreztem magam, mert mi voltam én és mivé lettem?
     Férfi nélkül nem volt semmi önkontrollom, sem a megjelenésemet, sem a gyermeknevelésem helyességét illetően. Olyan borzasztó, hogy a problémáimat nem beszélhetem meg senkivel! Egyedül maradtam! Tele voltam komplexusokkal, mert minden az én hibám! Mégis volt valami új – ami addig soha –, hogy esténként együtt imádkoztuk a rózsafüzért – érte is!
     Harmadik éve hogy elhagyott a férjem, jóllehet a formális válás nem történt meg. Nekem ez nem volt sürgős, mert férfire rá se tudtam nézni, és Istent a legkevésbé sem akartam megbántani! Valahol mélyen a tudatom alatt, még mindig reméltem.

     Beköszöntött a harmadik magányos május. Anyák napján ott maradtunk az egyházközségi rendezvényén. Az oltár két oldalán nagy mennyiségű cserepes virág illatozott egy-egy talicskában. Az atya szentbeszédben kitért arra, hogy az anyaság nem csak a leggyönyörűbb hivatás a földön, de az egyik legkeményebb munka, felelősség és Istennek tetsző életáldozat, ezért érdemel minden édesanya elismerést és jutalmat. Kezével rámutatott a nagy halom virágra és hozzátette, hogy a mise utáni agapén a gyermekek választhatnak egy-egy cserép virágot az édesanyjuknak. (folyt.) Előző rész

Akik Istennel tartanak, tegyék amit én teszek!

     Néhány hónap leforgása alatt, egy szép kis templom kerekedett ki a romokból. Lajos atya nem csak kivette részét mindenből, de a faluban élt az egyszerű emberek közt, misézett, gyóntatott, betegekhez járt és tanította a katekizmust a gyermekeknek. „Nekünk minden szavára figyelnünk kell, mert ez egy szent!” – mondogatták az emberek. Meggyőződésük volt, hogy papi áldása feltűnő erővel bír. A gyengélkedők felépültek, a beteg állatok meggyógyultak, a rossz házasságok megjavultak és a gyengének ígérkező aratás bőségessé változott.
     A vasárnap aztán végképp szent volt! Mikor Grignon atya hírét vette, hogy a közeli Moncontouri fiatalok táncmulatsággal „szentségtelenítik” meg az Úr napját, személyesen sietett oda. Elhalgattatta a muzsikusokat, letérdelt a táncolók előtt és felszólította őket: „Azok akik Istennel tartanak, tegyék amit én teszek!” Az ámuló fiatalok engedelmeskedtek neki és vele együtt imádkozták a rózsafüzért. Úgy beszélték, hogy a társaság még soha nem érezte ilyen bensőségesen és jól magát!
     Egy plébános „hadilábon állt” híveivel. Szentünk külön böjttel és imádsággal készült erre a missziójára. Előre bejelentette, hogy az egész egyházközséget érintő témáról fog beszélni. E hírre, hatalmas tömeg gyűlt össze. Végül is a misszió, csupán a keresztényi szeretetről szólt, ám a plébános közben hirtelen felállva, félbeszakította Lajos atyát, s töredelmesen bocsánatot kért a hívektől azon sértő kijelentéseiért, melyek méltatlanok voltak egy paphoz.

Virágok Anyák napjára. Első rész

     A házasságunk súlyos válságba került, pedig gyönyörű katolikus esküvőnk volt. Nem tudom hogyan történhetett, hiszen gyermekeink négy és hatévesek voltak már, amikor a férjem egyre inkább kimaradozott. Kezdetben természetesen nem gondoltam semmi rosszra, hiszen lelkiismeretesen dolgozott, mígnem egyszer be is jelentette, hogy elválik és elköltözik. A bejelentése teljesen lebénított. Nem emlékszem, hogy bármit is tudtam neki erre válaszolni.
11 éves házasság után magunkra hagyott! A gyermekeket nyugtatgattam, de magam nem is tudtam, mit tegyek. A többségében már elvált barátok és "kapcsolatban élő" ismerősök, szinte önigazolásul vágták fejemhez az álságos kérdést, "hogyan lehet ez, hiszen nektek egyházi esküvőtök volt. Hát ennyit segített a "szentség"? Ó ilyenkor, milyen jól ismerik a "dolgokat"!
     Mindazáltal magam is elgondolkoztam ezen. Igen! A házasságkötésünk szentségi volt ugyan, de a mindennapi életünk az utóbbi években már egyre kevésbé és erről magam is tehetek! 
Elmaradoztak a vasárnapi szentmisék, eleinte okkal, majd természetszerűleg. Nekem mint nőnek és anyának kellett volna figyelmesebbnek lennem e tekintetben is, mert a férjem bagó-hitű családban nevelkedett, így gyökértelen hitében könnyebben hatott rá a világ "realitása". Most tehát egyre csak magamat vádoltam, fájt a szívem és sajgott a lelkem is, és szégyelltem magamat Isten előtt is a hűtlenségemért! Valahogy én is úgy voltam magamban, mint Éva ősanyánk, amikor próbálta engedetlenségét másra hárítani.
Elmentem tehát egy atyához gyónni és megkérdeztem tőle, hogy miként lehetséges, hogy Isten ilyen könnyen hagyja szétesni azt, amit Ő maga szentesített? – persze hebegtem össze-vissza.
     A gyóntatónak szeme se rebbent, de a válasza rövid és velős volt.
– Leányom! A házasság szövetségének meglazulása, nem a Szentség 'hatástalanságának', hanem az együtt imádkozás, az életszentségre való törekvés ellanyhulásának vagy hiányának róható fel! Egyszerűen, ti kiléptetek a kegyelem "biztonsági köréből"!
     A lelkem mindjárt megértette amit mondott, de az eszem tele volt lázongó gondolatokkal és kértem, hogy ezt fejtse ki bővebben.
– Nézze! Két ember együttélése egy életen át emberileg csaknem lehetetlen! Isten épp ezért emelte a házasságot szentségi rangra, hogy természetfeletti módon segítse a házasokat, egy szeretetben megélhető és üdvösségre vezető családi életre. Erre mondja Jézus, hogy így „többé már nem ketten vannak, hanem egy testként"! De kedves leányom! Ez az „egy test” az „egyesült lélekben" való lelki életre is értendő! Ha az együtt imádkozást, a másik lelki üdvére való ügyelést, a misére járást, a gyónást és a szentáldozást elhanyagolják, akkor az oltalmazó „szentségi burkon" rés támad, de nem kívülről, hanem belülről! Hiába élnek akár milyen szépen, "egy testben", ha a lelkük meg külön-külön ténfereg az éhségtől míg egyszer csak észrevétlenül meghal. Ez történt önökkel is leányom! Míg a lelkük csendben haldoklott, az összetartó szeretet kötelékei foszladoztak, és a test vette át az uralmat a divatos értékek és vágyak felé. De kétségbe nem szabad esnie! Isten segítő kegyelmével ezt is visszájára lehet fordítani, persze ezerszerte több áldozattal, mint amit a rendszeres lelki élet jelentett volna!
     Azelőtt, amíg rendszeresen fogadtam a Bűnbánat Szentségét, ez mindig nagy megkönnyebbülést és felszabadultságot okozott számomra – most azonban, jóllehet évek bűneitől szabadultam meg –, mégis letörtebb voltam, mint akit fejbe vágtak! Önvád volt bennem, felelősnek éreztem magam, amiért hanyagságom miatt a férjem lelki üdvét is veszélybe sodortam! Bántam már, nagyon bántam és nem tudtam a kiutat. 

(folyt.)

A LORETTÓI LITÁNIÁRÓL https://youtu.be/KIUB-uMLQ6Q

Az anyák szerető két karja az,
 mi az elomló Világot még tartja:
Bennük acélosodik a szeretet,
mert elkapják a lecsúszó gyermeket:
akkor is, ha már az öreg…!
Az anyák szíve sohasem tör meg:
Mindig hisz, remél, és szeret!
És Tőlük elvenni ezt nem lehet!

(Részlet: Dr. Szluha Gyula Antal – Az Anyák... – c. verséből)

Én vagyok az!

     A szegények közti imádságban töltötte 1706. Karácsonyát is és az „eredmény” nem maradt el. Azok a bizonyos „kegyelmi hatások”, melyek a nép és az alsópapság ajkán legendákká formálódtak, olykor látványos igazolást is nyertek. Ilyen volt a szentünk prédikációja hatására megtért La Garaye grófi házaspár esete is, akik a környék földbirtokosaiként felajánlották gyönyörű kastélyukat szegényotthonnak, és Grignon atya útmutatásai szerint lányiskolát alapítottak, sőt az intézmények fenntartására alapítványt létesítettek.
Atyám – szólalt meg Jean, – az ember jócselekedetek gyakorlásával, hasonlóan az imához, kiesdhet-e valamit Istentől?
     Nézzétek testvéreim, „a jócselekedeteknél két dolgot kell megkülönböztetnünk: az elégtételt, melyet velük nyújtunk és az érdemet, melyet általuk szerzünk! Más szóval cselekedeteink engesztelő (esdő) értékét, vagy azok érdemszerző értékét. Engesztelő és esdő értéke valamely jócselekedetnek annyiban van, amennyiben az a bűnökért eleget tesz, vagy amennyiben új kegyelmet szerez. Érdemszerző értéke vagy érdeme valamely jócselekedetünknek annyi, amennyiben a kegyelmet és az örök dicsőséget megszerzi!” – fejezte be az atya.
1707. februárjában remek hír érkezett. Leuduger atya, Kelet-Franciaország leghíresebb misszionáriusa hívta meg szentünket, hogy a Saint Brieuc és a Saint Malo egyházmegyében csatlakozzék az ő missziós csoportjához.
Ó, mióta kértem az Istent! – lelkendezett Lajos atya. – Már fiatal pap koromban vágytam, hogy csatlakozhassam hozzájuk!
     Eleinte minden jól is ment a kijelölt munkaterületeken. Különösen figyelemre méltó a La Chéze községben végzett adománygyűjtést célzó lelkigyakorlata, melyet az Irgalmas Szűzanya helyi, romos kápolnájának felújítására szánt a „Leuduger-misszió”.
     A romkápolnával kapcsolatban azonban közszájon forgott egy hajdani jóslat, amit Ferreri Szent Vincének tulajdonítottak. Eszerint „a kápolnát egy olyan ember fogja majdan helyreállítani, akit a Mindenható küld. Idegenként fog majd feltűnni, méltatlanul támadják, ám ő mégis el fogja érni célját…”
     Grignon Lajos atya, nyitóprédikációját tömören így kezdte: „Én vagyok az!” Mondanunk sem kell, hogy jelentős pénz gyűlt össze. Szentünk elkezdhette a tervek elkészítését és a munkásokkal való megbeszéléseket. A faluban tetőfokára hágott a lelkesedés, különösen látván, hogy ez a pap személyesen is dolgozik a munkálatokon.

A kegyelmi hatások

     Egy nap meglátogatta József nevű öccsét a domonkosok helyi kolostorában. A sekrestyében épp tőle kérdezte meg:
– Testvér! Kaphatnék-e szállást nálatok és misézhetnék-e a kápolnátokban?
     Grignon József nem ismerte fel a viseltes ruházatú vándorpapban bátyját, sőt, igen rossz néven vette, hogy csak „testvérnek” szólították, holott maga is pap. Kissé méltatlankodva ki is kérte magának, ám a válasz még nagyobb zavarba ejtette.
– Bizony, nagyon is helyesen szólítottalak – válaszolt higgadt huncutsággal Lajos atya –, mert testvér vagy te és az is maradsz mindörökké, …mert én a te bátyád vagyok!
     Lett is mindjárt szégyenkező szabadkozás, ölelő öröm meg elfojtott könny! Az egész szerzet nagy ujjongással fogadta a „második Grignont”, aki lélekben egyébként is közülük valónak tartotta magát. Mert régóta vágyott, hogy harmadrendi domonkos lehessen.
     Más rendházakat is bejárt a hír, s a meghívásoknak alig tudott eleget tenni. Lajos atya alázatos lelkének túl nagy volt ez a népszerűség, különösen, hogy mindenütt imáinak rendkívüli kegyelmi hatásairól kezdtek beszélni. No de…
     Hírnév ide vagy oda, az tiszta tény, hogy szentünk telis-teli volt ötletekkel és tervekkel, melyekkel mind a lelkeken, a nyomorultakon kívánt segíteni. Az sem feledhető, hogy mind a mai napig fennállnak és üzemelnek olyan intézmények (kórházak, szegényotthonok és iskolák), melyeket ő alapított és így az ő nevét viselik Franciaországban. De ha ennyit tud segíteni egy koldus, mennyivel többet tehetne „sok gazdag”! Merthogy…
Az efféle „dolgokhoz” pénz kellett – akkor is –, nagyon sok pénz! De hát miből? Hiszen szentünk valóban „koldusként” járta lélekmentő zarándokútját. Ám nem feledkezhetünk meg arról, hogy Grignon Szent Lajos Mária az imádság embere volt!

3 perc 20 mp   https://youtu.be/52o07dnMES8

https://youtu.be/roKNanxuBmQ

7 perc 30 mp.

A templom csendes mélyén

     Lehet, hogy a szüntelenül felajánlott megaláztatásaik gyümölcseként, de a szülőváros felé menet melléjük szegődött egy jó kiállású, máriás lelkű fiatalember, akit Jeannak hívtak. Az ifjú, készségesnek mutatkozott a kemény és lemondásokkal teli, az Istennek felajánlott engesztelő életre – valami olyanra –, mint amit Grignon atyáéktól látott és a missziók alkalmával.
     A Montfort la Cane feletti dombon találtak egy elhagyatott, kis remetelakot a szintén romos Szent Lázár kápolnácska közelében. Szentünkön látszott, hogy tervei vannak vele, és ha az új fiú szándékai komolynak bizonyulnak, hárman már könnyebben rendbe hozhatják. Egyenlőre azonban nem maradtak ott, Dinan felé vették útjukat.
     1706. Mindenszentek hűvös reggelén végre elindultak a 26 kilométernyire fekvő városka felé, melynek főplébániájára érve, épp egy papi tanácskozás közepébe csöppentek. Ennek haszna az volt, hogy Grignon atya csatlakozhatott a készülő népmisszió munkabeosztásába. Őrá bízták a gyermekek és a helyi katonaság oktatását. Ám Ő ezen felül rendre látogatta a város elesettjeit is, amint már szokása volt.
     Az emberek errefelé is egyre többet kezdtek beszélni a montforti misszionárius személyéhez fűződő csodákról. Híre kelt, hogy csodálatos kenyérszaporítással megvendégelt vagy fél-falunyi szegényt.
     Egy asszonynak – akit feloldozott tévelygéseiből –, sokáig ragyogott a tekintete. Az pedig, hogy betegeket gyógyított, egyenesen hiszterizálta a tömegeket. És épp ez, mely egyre gyakoribb elvonulásra késztette szentünket. Mindenáron igyekezett távol tartani magát a dicsőségtől, s ezért még több sanyargatást és penitenciát rótt magára. Részint, hogy önfegyelmet merítsen, másrészt pedig, hogy több kegyelmet esdjen ki Istentől a lelkek javára. Ez azonban szentünknek sem sikerült mindig, mert az embereknél sajnos gyakran más az elmélet és más a gyakorlat!
     Egy estébe nyúló misszióból hazatérőben az egyik sikátor zugában egy nyöszörgő, kar nélküli leprásra lettek figyelmesek.
     „Uram, Jézus!” – sóhajtotta Lajos atya és a szerencsétlent karba véve, nyomban visszatért előadásuk előző színhelyére. Zörgettek, de a gazdag ház tölgyfa kapuja zárva maradt.
     Ó, mennyire figyelték az Úr Igéit, melyet tolmácsoltam nekik jó példákkal! Ó, mennyire fogadkoztak, hogy ezentúl…! – kesergett az atya, majd indulatosan így kiáltott:
     Nyissátok ki Jézus Krisztusnak! – de semmi életjel sem mutatkozott. A ház olyan volt, mint egy „meszelt sír”!
A nyomorultat haza vitték szállásukra és egész éjjel virrasztottak felette, míg Grignon atya karjaiban ki nem lehelte lelkét.
    Jellemző példa volt ez, úgy egyes emberek magatartására, mint szentünk hozzáállására. Az emberi roncsban is, – mint minden szenvedőben – Urát, Jézust látta!
    A Dinan-i misszió – miként máshol is – nem csak „lelki malasztot” adott a rászorulóknak, hanem a Lajos atya ügyes szervezésében itt-ott beindított leveskonyhák sok szegénynek biztosítottak forró „testi” segítséget is!
     Az erőt, melyre folyamatosan szükségük volt, reggelente „szerezték” be. A hajnali misék után hosszasan üldögéltek a templom csendes mélyén.

   Teljes nevén Montforti Grignon Lajos Mária 1673. január 31-én született a bretagne-i Montfort-la-Cane-ban (ma: Montfort-sur-Meu). Apja kispénzű jegyző volt, akinek húsz évi házassága alatt 18 gyermeke született. Lajos a legidősebb volt az életben maradt testvérek közül.
      Apjától örökölte annak heves vérmérsékletét, ezért már egészen kis korától gyakorolta az önuralmat.
      Húszévesen, a középiskola befejezése után, kiváló ajánlásokkal elindult Párizsba, hogy teológiát tanuljon. Útközben egy koldusnak odaadta kabátját, egy másiknak a pénzét, egy harmadikkal pedig ruhát cserélt, majd térden állva megfogadta, hogy életében nem kíván birtokolni semmit és egészen a gondviselésre hagyatkozik.
A szakadt, istállószagú fiút ezek után nem fogadták be a Sorbonne-on, hanem egy kisebb papneveldébe irányították. Ez viszont szerencse volt, mert ez a közösség mentes volt a janzenizmus és a gallianizmus eretnekségeitől, ezért Lajos ezt a tiszta közeget isteni jutalomnak tekintette.
     Elöljáróinak engedélyével szeminarista társaiból elkezdte szervezni a „Jézus rabszolgái Máriában” társulatot. Kiváló beszédkészsége ellenére zárkózott és hallgatag volt, mivel a világi társaságban képtelen volt feltalálni magát.
     Rendkívül szigorú időbeosztással naponta négy órát imádkozott, kettőt olvasott, kettőt (!) aludt, a többit tanulással töltötte. Engedelmességét és önmegtagadó, áhítatos lelkületét rendszeresen félreértették, szavait félremagyarázták, ezért többször is megrótták nyilvánosan, ám a büntetéseket sértődés nélkül, „Áldott legyen az Isten!” felkiáltással fogadta.
     1700. június 5-én, 27 éves korában szentelték pappá. Mindenképpen „máriás pap” akart lenni, fő célja a papokból álló Mária Társasága missziós rend létrehozása volt. A domonkos harmadrend tagja lett; tanításainak középpontjába a keresztre feszített Jézus alakját és a rózsafüzért állította.

„A rózsafüzér a legbiztosabb és leghatékonyabb eszköz nagy kegyelmek elnyerésére. Semmiféle nagy dolgot sem valósíthat meg az ember, ha nincs mögötte támogató imaháttér!” ‒ vallotta, és betegek egy kis csoportját gyűjtötte maga köré, hogy imáikat és szenvedéseiket felajánlva esdekeljék ki Isten kegyelmeit a földre. Ők voltak a Bölcsesség Leányai, akik vezetője egy vak asszony lett. Az eladó sorban levő lányoknak megalapította a Szüzek Társulatát, külön lelkigyakorlatokat tartott nekik.

     „Tökéletes Mária-tisztelet” című munkája híven tükrözi, hogy a reformáció terjedésének korában Mária palástja alá akarta összegyűjteni a hívő népeket, hogy megóvja őket a tévtanításoktól. Rendkívül sikeres hitszónok volt, akinek lelkigyakorlataira tömegek tódultak. Sikereivel sok ellenséget szerzett magának, az egyházban mind többen nézték féltékenyen népszerűségét: a janzenisták és a reformátusok egyaránt megpróbálták munkáját ellehetetleníteni, mi több - több alkalommal is meggyilkolni! Írásait, értekezéseit el kellett rejteni.
     Évekig egy kórház lelkipásztoraként dolgozott, de elbocsátották és évekig megalázó szegénységben nyomorgott egy fagyos, lépcső alatti odúban, ahol a bencés nővérek látták el élelemmel. Lelkigyakorlatait betiltották ‒ sőt, később már azt is, hogy misét celebrálhasson. Hatalmas lejárató rágalomkampányt indítottak ellene. Mindez nem keserítette el, sőt szíve telve volt örömmel, mert a máriás lélekkel felajánlott szenvedést mérhetetlen értéknek tartotta.
     Felkereste Avranches püspökét, hogy felajánlja neki szolgálatait, ám ő az egyházmegyéjében mindenféle papi tevékenységtől eltiltotta. Végül egy mérgezett leves okozta legyengülését, majd lassú halálát 1716. április 28-án, Saint-Laurent-sur-Sèvre-ben. Sírja is itt található.
     1888-ban avatták boldoggá, 1947-ben szentté (XII. Piusz pápa).
     Ünnepe április 28.

Forrás: A szerkesztő Szűz Mária Apostola c. könyve.

3 perc 20 mp https://youtu.be/E2Ubz9LZS0I

Virágok a Golgotáról
     Az 1970-es, 80-as évektől számos tudományterület szakemberei az akkori technikai eszközök segítségével komplex vizsgálatokat végeztek a lepel anyagával, és az azon látható alak vizuális, anatómiai és egyéb jellegzetességeivel kapcsolatosan. A lepel anyagából 49 növényi spórát sikerült kimutatni, ezek közül 14 csak Palesztinára jellemző, és ebből további 8 olyan halofita endemikus faj, amely kizárólag a Holt-tenger és Jeruzsálem környékén honos. Az 1999-ben St. Louis-ban megtartott 16. Nemzetközi Botanikai Kongresszuson tovább árnyalták az addig megállapítottakat; két faj csak és kizárólag a Jeruzsálem-Hebron régióban él.

A töviskorona virága
     A kutatók szerint az egyikből, a Gundelia tournefortii fajnevű tövises növényből készülhetett az a süvegszerűség, amely az alak homlokán és fejtetején kimutatott szúrt sérüléseket okozta. Avinoam Danin, aki a jeruzsálemi Héber Egyetem botanika professzora, Uri Baruchhal, az Izraeli Régészeti Főfelügyelőség pollen szakértőjével együtt olyan, március-áprilisban nyíló virágokat azonosított, amelyeket megállapítása szerint ebben az összeállításban egyedül a Jeruzsálem és Hebron közötti területen szedhettek. Megállapították, hogy ezek közül az egyik pollen gazdája napszakosan csak délután 3 és 4 óra között nyílik. ( Az evangélium szerint Krisztus délután három óra körül halt meg, és a közeledő ünnep miatt, a testét rögtön levették a keresztről, és a halotti gyolcsba csavarták.) A lepel vándorlásáról szóló történelmi forrásokat a pollenvizsgálatok is megerősítették; anatóliai és dél-francia területről származó növényi polleneket sikerült még kimutatni a Jeruzsálem környékiek mellett.
     2007-ben a hologram-készítés érdekes felfedezést tett lehetővé. Bernardo Galmarini megállapította, hogy a leplen látható kép bizonyos helyeken hiányos, vagyis nem tartalmazza a kép többi részénél meglévő háromdimenziós információt. A szakértők feltételezik, hogy a kép létrejöttét nemcsak a vér, hanem a temetéshez használt virágok is meggátolták, ez indokolhatja a kép és a hologram folytonossági hiányait.
     Peter Soons a mesterhologramot tanulmányozva azt is észrevette, hogy a leplen látható férfi nyakán, a szakáll alatt egy ovális, kemény tárgy látható, kidomborodó héber betűkkel. A kutató három betűt – cádi-álef-nun – azonosított, amelyeket összeolvasva a c’n szót kapta. Ernest Klein héber etimológiai szótára szerint a c’n szó nyájat alkotó bárányokat, kecskéket jelent; egyetlen más jelentése van, amely csak egyszer fordul elő a Bibliában. „Mózes összehívta Izrael véneit mind, és így szólt hozzájuk: ‘Menjetek és szerezzetek bárányt családjaitok számára, és vágjátok le mint húsvéti áldozatot.’” (Kiv 12,21). Itt – és az egész Bibliában egyedül itt – a c’n szó húsvéti bárányt jelent (amire a héber szöveg egyébként másik szót használ). Ha valóban ez a szó olvasható a leplen látható férfi nyakában viselt tárgyon, az megerősíti a feltételezést, hogy a lepel a Názáreti Jézus testét takarta – írja Petrus Soons. A tudóscsoport azt is megállapította, hogy továbbra sem ismerjük azt a technikát, amivel ez a különleges tulajdonságokkal bíró, csak az anyag felszínén kirajzolódó kép készülhetett, így továbbra is megerősítést nyert a lepel természetfeletti eredete. (Forrás: wikimedia.org és a Magyar Kurír)

Kivetett koldusként

     1706. október 13-a volt, mikor elindultak a szülőváros felé. A fiút lelkesítette a dinani út, mert Lajos atyától már hallott Boldog Alán kegyhelyéről, aki 47 évet élt és Dinan-ban halt meg 1476-ban mint a Rózsafüzér Apostola. A szülőváros viszont még inkább megörvendeztette szívét, remélve, hogy majd találkozhat olyanokkal, akik mesélnek valamit mestere gyermekkoráról. Nem egészen így történt! Egy eldugott, kis faluban, Montforttól 5 km-re kerestek szállást, La Bachelerayeban, ahol az idős dajka, Andrea mama lakott. Végtére is a fiú ennek még jobban örült, ám kemény sorsuk váratlanul itt is utolérte őket. A takaros háznál, melynek ajtaján – mint ismeretlen vándorok – kopogtattak, nem a szeretett dajka nézett ki, hanem morózus veje, aki „rövid úton” elzavarta a „koldusokat”. Mathurin magyarázkodó szándékát Grignon atya mosolyogva leintette. Nem volt mit tenniük, mint a falu legszegényebb emberéhez – Pierre bácsihoz – bezörgetni, aki szívélyesen megosztotta velük szerény hajlékát.
     Rövidet, de nagyon mélyet aludtak a szobácska padlóján. Reggel azonban ragyogó napsütésre és éles hidegre ébredtek, mely a tárva nyitott ajtón dőlt befelé.
     Az udvaron tucatnyi asszony sopánkodott: „Istenem milyen szégyen, hogy pont Pierre bácsinál kellett megszállniuk! Ó, ha tudtuk volna…” stb. Az öreget ugyanis egész éjjel nem hagyta nyugodni vendégének kiléte, mígnem gondolataiban sikerült beazonosítani a 12 éves, jóságos Grignon fiú arcvonásait. Hajnalban, mikor vendégei számára tejet ment kéregetni a szomszédokhoz, bizony eldicsekedett megtisztelő vendégeivel. A hír persze percek alatt körbe szaladt a falun. Az udvaron ott volt Andrea mama is aki majd elsüllyedt szégyenében, hogy épp akkor kellett szomszédolnia!
     Mindenki magához akarta hívni Isten szegénykéit, a megtiszteltetés végülis a dajkáé lett, nem túl sokáig! Még aznap délben elindultak Montfort la Caneba.

3 perc 50 mp  https://youtu.be/ZNoezFdOoLg

Ahogy a Szűzanya tenné

     Újra az utcán voltak. Az atya arcán valami fájó zavartság látszott, majd megszólalt:
– Tudnod kell fiam – fordult Mathurin felé –, a leves a gyengém, édesanyámé meg különösen! Talán ez az egyetlen földi öröm, mely böjtjeim közepette valaha is kísértésbe tudna ejteni! Lehet, hogy egyszer a leves lesz a végzetem…! – mondta elgondolkozva, aztán hirtelen más témára váltott: – Néha magam is zavarban vagyok, hogy mikor cselekszem helyesen! Jóllehet tudva-tudom – amit hirdetek is –, hogy valójában „minden cselekedetünket úgy kellene végeznünk, ahogy a Szűzanya tette volna, vagy tenné. Ezért kell fontolóra venni mindig az erényeit, melyeket földi életében gyakorolt, főleg: élő hitét; mellyel habozás nélkül hitt az Angyal szavának, és hitt hűséges kitartással egészen a Kereszt tövéig, de azt követően is maradéktalanul!
Mélységes alázatosságát; mert tudott visszavonultan hallgatni, mindenkihez kedves volt és mindig az utolsó helyet választotta!
Egészen isteni tisztaságát; mert Hozzá hasonló még nem volt és sohasem lesz az ég alatt. Többi erényéről nem is beszélve! – magyarázott komolyan Lajos atya, majd még hozzáfűzte, mint aki korántsem elégedett önmagával: – Ismétlem, nem feledhetjük, hogy Szűz Mária, Istennek egyetlen formája, melyben kevés fáradtsággal és rövid időn belül kialakulnak Isten képmásai. Az a lélek, mely ezt a Formát megtalálja és abban elmerül, hamarosan átalakul Jézus Krisztusba, aki maga is e Formában testesült meg!” Ezért mondom, hogy Máriával, Máriában kell élnünk és működnünk, hogy mi magunk is átformálódjunk!
     Mathurin csak nézett. Bár értette az elhangzottak igazságát, azt azonban kevésbé, hogy mért is mondta mindezt mestere. Mintha magyarázkodott volna? De miért? Erre nem volt semmi oka! Bizonyára valami többet is akart vagy vágyott, melyet lemondásból mégsem tett meg?! Ó, mennyire szereti az édesanyját! De vajon – Lajos atya tanítása szerint – a Szűzanya is így viselkedett volna Grignon mamáéknál? – értetlenkedett magában. – A benső, tiszta érzelmeit tekintve bizonyosan! – válaszolta meg saját gondolatait a fiú.

3 perc 20 mp   https://youtu.be/Zs1xZTB36BA

Az édesanya levese

     Annak ellenére, hogy az atya idős szülein kívül még a pap nagybácsi is Rennes-ben lakott, mégis a Kálvária plébánián szálltak meg.
     A helyi papság meghívásai folytán két hét zsúfolásig volt missziós munkával. Szentünk megállás nélkül prédikálhatott a templomokban és a város két szemináriumában. Mathurin, aki mindenhol képecskék és a maguk kötötte rózsafüzérek árusításával volt elfoglalva, olyan jól érezte magát, hogy örökre ott maradt volna. Sejtette azonban, hogy mestere úgyis nyugtalan marad mindvégig életében, míg meg nem nyugszik Üdvözítő Istenében.
     A Grignon szülőknél tett látogatásaik minduntalan rövidkének bizonyultak. Bár idejük valóban szűkösen volt, ám Lajos atyában mintha lett volna valami szándékos lemondás. Pedig az öregek mindannyiszor kitörő örömmel fogadták őket, s Grignon mama hajlott, öreges-fájós dereka ellenére gyorsan el tudta készíteni fia kedvenc levesét, melyre Lajos atya meg is jegyezte az asztalnál:
– Ezt a levest senki sem tudja ilyen jól elkészíteni, mint Édesanyám!
– Ó, kisfiam! Pedig hányszor volt, hogy ezt ettük napokig! – sóhajtott a mama. – Szedjél még fiacskám!
– Tudja meg Édesanyám, hogy ez a csodás íz mindig a földi életem boldog emléke marad, ön pedig drága Anyám…, Ön pedig az én földi mennyországom…! – szólt Lajos atya és majdnem könny szökött a szemébe.
– Ugyan már fiam! – vágott közbe az eddig hallgató apa. – Hol vagy te még az emlékezésektől! Fiatalember vagy még, bár kissé nyúzott. Persze nem kellene annyit vállalnod. Van még rajtad kívül pap éppen elég!
     Az édesapa „fonákul felfogott” megjegyzése a régi időket idézte. Szentünk azonban forrón megölelte apját, de hajlotthátú, ősz édesanyjával – akihez kissé le kellett hajolnia –, alig tudták elereszteni egymást. Szedelőzködtek, s a hosszas, ígérgetésekkel teli, nehéz búcsú percei lassan akartak elmúlni.

3 perc 20 mp  https://youtu.be/Wd8A6wyPkhs

Mont Saint Michele

     1706. szeptember 25-e volt, mikor Angers felé vették útjukat, gyalog, amint náluk már szokásban volt. Harmadnap kora délutánján már messziről megérezték a sós tengeri szél illatát. Mikor aztán először pillantották meg a végeláthatatlan óceánt, a fiúnak könnybe lábadt a szeme. A szűnni nem akaró, a fövenyt szüntelenül ostromló tajtékok, a végtelenség és az emberi kicsinység érzetét keltette bennük. A szemből fújó tengeri szélben, Mathurin csak hebegni tudott, nagy nehezen azonban kiszüremkedett torkán az áhítat: „Tenger neve Mária!” – és mintha hallotta volna a hullámok ismétlős válaszát: „…Jézus az Ő Szent Fia.., Jézus az Ő Szent Fia..!” Mintha Lajos atya is hallotta volna, nagyot nyelt, s a markában szorongatott parti homokot szórva, szélnek eresztette, mely csillogón tűnt el a semmibe. Ekkor végre ő is megszólalt kissé aggodalmaskodva:
– Mennünk kell, ha többé-kevésbé száraz lábbal akarunk átjutni a szigetre, mert lassan jön a dagály! – s hosszú fekete haját arcába csapta a szél.
– Atyám! – szólt a fiú –, végülis ez sziget vagy sem, hiszen nem vagyunk mi Mózes!?
     Lajos atya jót derült az egyébként logikus felvetésen és ekként válaszolt:
Úgy mondják, hogy 1300 éve sziget, mivel akkor süllyedt meg s most is csak dagálykor veszi körül a tenger. Különben egy kis szerencsével járható egy kicsiny földsáv. Egyébként, azelőtt pogány temetkezőhely volt, de misztikuma nem ebből ered, hanem Avranches püspökének, Szent Aubert éjszakai látomásaiból. Neki ugyanis álmában többször megjelent Szent Mihály arkangyal kérve, hogy építsen kápolnát a szigetre. A püspök még másodjára sem hitt az álombéli jelenésnek, míg az Angyal harmadszorra fejen nem koppintotta!
– Jellemző! – mondta kuncogva Mathurin.
     Az atya kissé rosszallóan nézett rá de megrovására már nem került sor, mivel átértek a két kilométeres gázlón. A jó bencés barátok kitörő örömmel fogadták a vándorokat és a szeptember 29-i ünnepi misén, Grignon atya volt a főcelebráns.
     Tizenöt napig maradtak a bencés kolostorban és mindkettőjükre maradandó hatással volt az ódon erőd valóban misztikus légköre.
     Grignon atya missziójára naponta nagyobb csoportok jöttek a szárazföldről is. Az atyáék végülis egy rozoga halászbárkán távoztak a szigetről. A fiú viccesen meg is jegyezte: „na, így legalább nem néznek bennünket kalóznak!” Szentünk, mosolyogva csak ennyit szólt:
– A kalózok majd jönnek fiam, mi viszont máris indulunk Rennes-be de előbb betérünk még Montfort-ba, onnan pedig Dinan-ba.
     Mathurin egy szót sem értett mestere megjegyzéséből, különösen, ami a kalózokat illette. Bár alaposan benne voltak az esős őszben, mégis örült. Elindultak.

A feltámadás néma tanúja
     Senki sem látta a feltámadás pillanatában Krisztus testét, melyet a sírba tétel előtt egy 4,36 méter hosszú és 1,10 méter széles vászonba tekertek. Ez a halotti lepel egyszerre volt lepedő, lepel és szemfedő, mely alulról és fölülről is beborította a halott testet.
     A közel 100 éve tartó különböző szakmai vizsgálatok egyre inkább a torinói lepel hitelességét bizonyítják. Ezeknek a vizsgálatoknak köszönhetően a lepel a keresztény világ egyik leghíresebb ereklyéjévé vált, a tudósok pedig ámulva állnak Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának „fényképe” előtt. A vizsgálatokból ugyanis kiderül, hogy a lepelben eltemetett férfit keresztre feszítették, akinek teste negatív, vére pozitív lenyomatot hagyott a leplen. Ezt az értékes ereklyét ma Torinóban őrzik. Az U.S. Air Force Academy tudósai J. Jackson és E. Jumper ismerték fel, hogy a leplen látható lenyomat háromdimenziós. Többször elvégzett részletes vizsgálataik során megállapították, hogy a tudomány nem tud hasonló képet előállítani, és az is kizárt, hogy egy hamisító ilyenre képes lett volna. A lenyomatot nem ecsettel festették, ilyen technika nem létezik, tehát nem emberi alkotás. Nincsenek rajta irányvonalak, mint bármely kép vagy rajz esetében.
     Nagy rejtély, hogy a lenyomat színe ugyan sárgásan áttetsző, nem találtak rajta pigmentet, festéket, sem színezék anyagot. A pamutfonal azonban csak a külső részen sárgult meg kis mértékben, ugyanis kiderült, hogy az egy fonatban lévő körülbelül száz szál közül csak 2-3 szálnak változott meg a színe. Lenyomat tehát csak a fonatok felszínén keletkezett, de nincsen a fonál belsejében.
     25 különböző laboratóriumi módszerrel próbálták meg eltávolítani az egyes fonalakról az elszíneződést, de sikertelenül. Tudományosan bizonyított tény tehát, hogy a leplen található lenyomatot sem lemosni, sem kifehéríteni nem lehet. A háromdimenziós lenyomatnak köszönhetően a tudósok két pénzérmét ismertek föl a lepelben eltemetett ember jobb és bal szemén. A jobb szemen található érme egy lepton lituus, melyet Kr. u. 32-ben, Poncius Pilátus idejében vertek. A bal szemen pedig egy olyan érmét ismertek fel a tudósok, melyet Poncius Pilátus 29-ben veretett Julia, Tiberius anyja tiszteletére. Ez egy újabb bizonyíték a Lepel származásának idejére vonatkozóan, a pénzérmék szemre helyezése pedig egy ókori zsidó szokás volt.

(Forrás: SZERESSÉTEK EGYMÁST folyóirat 1/2007)

(folyt.)

     Szent György 270 körül született, és 303. április 23-án halt meg. A világegyházban április 23-án ünneplik, országunkban április 24-e az ünnepe. Egyházunkban sajnos a történelmi létezését kétségbe vonták, de a liturgiai naptárból nagy népszerűsége miatt nem törölték!
     Római kori katona volt. Szentté avatását a legtöbb keresztény egyház elismeri, de a katolikus egyház majdnem törölte a szentek sorából, mert kilétét nem látta egészen bizonyítottnak.
Azonban a nevéhez fűződő számos csoda elegendő bizonyosság létezésére. Nem véletlen állíttattak tiszteletére számos templomot, Magyarországon, és külföldön. Anglia, Oroszország és emellett több ország, város védőszentjeként tartják számon. Különösen is az ortodox egyház tiszteli, sok ikon örökíti meg alakját.
Egyike a leghíresebb katonai szenteknek. Leginkább a sárkányt legyőző lovag képében ismerik, főképpen festményeken, szentképeken ábrázolják így. A tizennégy segítő szent soraiban ott van Szent György is. Rendkívül sok legenda fűződik személyéhez. Úgy tartják számon, mint a hit védő pajzsát, aki legyőzi a démonok uralmát, és a gonoszt mindennemű alakjában megsemmisíti.
     A legismertebb legenda szerint egy várost sanyargató sárkány karmaiból mentette meg a királylányt. Először egy keresztet vetett, majd lándzsájával átszúrta a sárkányt. Hatására a király és az egész város megtért.
     Előkelő kappadókiai családból származott. Diocletianus császár alatt lépett katonai szolgálatba. Kiváló kardforgató képességének és sok más tulajdonságának is köszönhetően hamar magas pozícióba jutott. Ám amikor a császár a keresztényeket üldözni kezdte, György már mint keresztény, lemondott hivataláról és a császár ellen fordult. Emiatt börtönbe vetették, és miután a legkegyetlenebb kínzások ellenére épen maradt, és nem bírták őt hitétől eltéríteni, 303-ban lefejezték.

Sárkányölő Szent György, könyörögj érettünk!

Mindent Jézusért!

     Mathurin, mint aki rásejtett valamire, hunyorogva megkérdezte:
– Atyám, a mi vállalásaink csak most életünkben érvényesítik kegyelmi hatásukat, vagy lehetséges, hogy halálunk után is?
     Szentünk arca szinte fényre derült – s mint aki a jövőt látja – úgy magyarázott útitársának:
– Fiam, nemhogy életünkben, de évszázadokkal később, még a huszadik században is hatása lesz munkásságunknak, sőt! – legyintett elnéző mosollyal.
– De az túl messze van és mi már réges-rég a sírban leszünk atyám! – mondta a fiú hitetlenkedve.
– Nem számít! Isten kegyelme folytán te és én tudunk árat fizetni a jövő nemzedékért, akik általunk ismerik majd meg a tökéletes Máriatiszteletet. És ezek az emberek majd mind hálásak lesznek munkálkodásunkért!
     Mathurin testvér, ragyogó arccal lelkendezett:
– Igaza van atyám! Ilyen célokért valóban érdemes mindent elviselni, végtére is részt vállalhatunk Jézus megváltó munkájában!
     Lajos atya meglepetten nézett a fiúra, úgy érezte, hogy talán ezt már „nem is magától mondta”.
– Bizony igaz, testvérem! – válaszolta.
     Rájuk esteledve egy csöndes kis faluba Saumurba értek, s az ablakokon kiszűrődő pislákoló fények bizalmasan kacsintgattak a két megfáradt vándorra. Grignon atya oly határozottsággal mutatott a templomtorony felé, mint aki hazamegy. Egy régi pap barátját zörgették fel, aki lámpással kezében, kulcsokat zörgetve – jövök már – morgásokkal csitítgatta éjszakai alkalmatlankodóit. Amikor azonban hosszas hunyorgás után végre felismerte hajdani szeminarista társát, határtalan örvendezésre fakadt. Példás vendéglátásban volt részük, s az éjszakába nyúló asztal melletti beszélgetés során Mathurin megfigyelhette Lajos atya fájdalmat leplező arcvonásait. Miként várható is volt, reggelre csúnyán bedagadtak a lábai. – „Ez az ember saját magát kíméli a legkevésbé!” – állapította meg magában sajnálkozón.
     Másnap, kikészített meleg reggelire ébredtek, vendéglátójuk azonban nem volt sehol! Mint hamarosan kiderült, már pirkadatkor átment a közeli Gondviselésről nevezett Szent Anna Nővérekhez, hogy aznaptól bejelentse a „híres montforti misszionárius” 8 napos lelkigyakorlatát.
     A misszió végeztével Lajos atya máris szedelőzködött, s odaszólt Mathurinnak:
Igyekeznünk kell fiam, mert Szent Mihály napjára már Mont Saint Michelen kell lennünk!
     A fiút meglepte ez a hirtelenség. Örült is meg nem is, hisz’ mindig vágyott, hogy lássa a tengert, Saint Michel titokzatos várát pedig kiváltképp. Egy kívülálló számára nyilvánvalónak tűnt volna, hogy – bár Mathurin szívét égette a „lélekmentés csillapíthatatlan vágya” –, mégis mindannyiszor ahelyütt maradt volna végleg, ahol „sikerük” mutatkozott. Így volt ez Saumurban is, ahol elbűvölte őt az apácák áhítatos éneke és a nép őszinte nyitottsága.      Ó, már hány helyen mondta volna: „Jó nekünk itt lennünk, verjünk sátrat!” De Lajos atyát minduntalan sürgette valami „telhetetlenség”. Mintha mindenkinek a szemébe akarta volna mondani: „Testvér! Jézus érted is szenvedett a Kereszten! Legyél tehát hű keresztségi fogadalmadhoz és ne félj, mert van nekünk Édesanyánk az égben! Köszöntsd tehát naponta Jézust és Máriát a Szent Rózsafüzérben!” Talán ez az apostoli indíttatás az, mely valamennyiünket arra kellene késztessen, hogy szüntelenül apostolkodjunk és mentsük a lelkeket, nehogy a Mennyország Kapujában majd azok vádoljanak bennünket akiknek nem szóltunk! – Ez a gondolat újabb elszántságot adott a fiú lelkének, s megadóan bólintott: „menjünk!”

KILENCEDIK NAP

    „Ma az elhidegült lelkeket vezesd hozzám, s merítsd őket irgalmam mélyébe. Ezek sebzik meg legfájdalmasabban a Szívemet. Az Olajfák hegyén az ilyen elhidegült lelkektől idegenkedett leginkább a lelkem. A hideg lelkek miatt mondtam: ’Atyám ha lehet, vedd el tőlem a kelyhet, ha ez a te akaratod!’ – E lelkek utolsó esélye, irgalmamhoz való menekülésük lehet!”

   Legirgalmasabb Jézus, ki magad vagy a tiszta irgalom! Irgalmas Szíved hajlékába vezetem a kihűlt lelkeket. Ó bárcsak felengednének tiszta szereteted tüzétől e megkövült lelkűek, akik hasonlóak a holt lelkekhez, s méltán keltenek undort Benned! Ó jóságos Jézus! Irgalmad végtelen hatalma vonzza őket forró szeretetedhez, hiszen Te mindent megtehetsz.

   Miatyánk… Üdvözlégy… Dicsőség…

   Örök Atya! Tekints irgalmasan az elhidegült lelkekre, akik be vannak zárva Jézus legirgalmasabb Szívébe! Irgalom Atyja, könyörögve kérlek Fiad keserves kínszenvedéseire és háromórás haláltusájára a kereszten, engedd, hogy ők is dicsérjék irgalmad mélységét. Ámen.

Holnap lesz az Irgalmasság Vasárnapja!

JÉZUSOM BÍZOM BENNED!

Prágai Szent Adalbert (956-997)               

A cseh származású Szent Adalbert szülei fogadalmat tettek, hogyha megszűnik gyermekük rossz egészsége, akkor felajánlják Istennek. Adalbert fiatalon lett Prága püspöke, de 988-ba n otthagyta a helyét, mert hiábavalónak látta lelkipásztori munkáját az adott körülmények között. Eredetileg Jeruzsálembe készült, de Rómában megállt, ahol négy éven keresztül visszavonult életet élt egy kolostorban. Visszatérésekor Magyarországon Szent István királyt ő részesítette a bérmálás szentségében. Maga többször járt Géza fejedelem udvarában, s szívélyes kapcsolatot alakított itt ki. Adalbert társai, tartva III. Ottó ellenpártjának a bosszújától, Magyarországra jöttek, ahol Pannonhalmán Géza fejedelem, majd Szent István támogatásával monostort építettek. Szent Adalbertet 997-ben miseáldozat közben ölték meg a pogány poroszok, akik közé téríteni ment. Több lándzsaszúrással kivégezték, majd lefejezték. Testét előbb a gnieznoi katedrálisban, majd 1036-ban Prágában temették el.

( Forrás )

Fizetségek a lelkekért

     A nyári hőség ellenére, alig pihenve igyekezett hazafelé, erőltetett menetben. Lábai alig bírták az iramot és egyre inkább sántított. Augusztus 25-én, szent patrónusának ünnepén érkezett a Poitiers előtt 8 km-re fekvő Ligugé-be. Legnagyobb meglepetésére, már itt találkozott Mathurin testvérrel aki szomorú hírekkel várta, főleg a püspök hozzáállását illetően. A fiú szinte ijedten tekintett Lajos atyára, leromlott, nyúzott arcú lelkivezetőjére, aki nemcsak hogy megsántult, de legalább tíz évet öregedett.
– Fiam! – szólt az atya. – Miért nem a Vezeklők Kápolnájában vártál rám?
– Mert a Püspök kitiltott engem is! – volt a válasz.
     Most azonnal mennem kell a Főpásztorhoz – mondta Grignon atya, és rá se hederített Mathurin jóindulatú marasztalására.
     A Poitiers-i püspök a lehető leghidegebben fogadta hajdani elismert papját és azt a kijelentést tette, hogy „az atya több kárt okozott mint hasznot!” Elkeserítő szavait még tetézte, hogy megtiltotta misézését egyházmegyéjében, sőt azt 24 órán belül el is kellett hagynia!
     Lajos atya a szenvedő Krisztusára gondolt, az ártatlanul bántalmazott Üdvözítőre, aki türelmes volt ítélkezőivel szemben. Érezte, hogy neki is ezt kell tennie. Úgy gondolta, hogy a püspöknek tudnia kell mit cselekszik, mely bizonyára így helyes! Szentünk, azzal már elő sem hozakodott, hogy egy Apostoli Misszionárius lesz kitiltva az egyházmegyéből.
     Bár már végképp alig állt a lábán, újabb 30 km-es gyaloglást rótt magára, azonnal elhagyva a várost. Mathurinnak csak annyit jegyzett meg indokként, hogy „itt nem tudnánk reggel misézni”.
A fiú magán kívül volt. Milyen aggódással várta haza lelkiatyját, most meg szeme láttára hajtja magát a halálba. Lajos atya, mintha megérezte volna társa gondolatát, lelkendezve magyarázta:
– Fiam! Ez a megpróbáltatásunk sem véletlenül van. A Gondviselés küldte nekünk, hogy alkalmunk legyen érdemeket szerezni magunk és mások számára. Ajánljuk fel Égi Édesanyánknak, Ő majd biztosan a legrászorulóbb lelkek javára fordítja, hogy megmentse őket. Talán csak a Mennyországban fogjuk megtudni, hogy kiket mentettünk meg ezzel! Emlékszel még miről beszélgettünk? A felajánlásról és a felajánlottságról, arról, hogy Jézus rabszolgái leszünk Máriában. Ez a legnagyobb lehetőség, amit földi ember csak elérhet. De az ár? Az valóban nagy! Mindenesetre nagyon úgy látszik, Isten megengedi, hogy mi az elsők között legyünk, akik ezt fizetik magukért és másokért. Lehet, hogy sokan valóban nekünk is köszönhetik majd, hogy a kegyelem megérinti őket – magyarázta az atya, és látva a fiú csodálkozását, tovább folytatta – Persze fiam, nyilvánvaló, hogy a mi „fizetségeink” a lelkekért csekélységek lennének, ha fel nem ajánlanánk azokat Jézusnak az Ő végtelen érdemei mellé és épp az Istenanya keze által. Mert Máriával, mindent elnyerhetünk Istennél!

   Legirgalmasabb Jézusom! Te mondtad, hogy irgalmat akarsz, ezért irgalmas Szíved hajlékába vezetem a tisztítótűzben szenvedő lelkeket. Nagyon szereted őket, mégis eleget kell tenniük igazságod törvényeinek. A Szívedből kiömlő vér és víz oltsa ki a tisztítótűz lángjait, hogy ott is dicsőíthessék irgalmad erejét.

   Örök Atya! Tekints irgalmas szemmel a tisztítótűzben szenvedő lelkekre, akik Jézus irgalmas Szívébe be vannak zárva. Kérlek Szent Fiad keserves kínszenvedéséért és mindazért a keserűségért, ami legszentebb lelkét eltöltötte, mutass irgalmat azok iránt, akik igazságos tekinteted előtt állnak. Ne nézz rájuk másképp, csak legkedvesebb Fiad, Jézus Sebein keresztül, mert hisszük, hogy jóságod és irgalmad határtalan.

Az Apostoli Misszionárius

     A Pápa megkérdezte, hogy hány éves, és hogy valóban a lelkek mentésére szánta-e az életét? Grignon atya tömören válaszolt:
– Igen Szentatyám! Én harminchárom éves vagyok és ez a vágyam, kerül amibe kerül!
     Ekkor a Pápa áldásra emelte kezét és így szólt: „Akkor Fiam, térj vissza Franciaországba. Prédikálj, imádkozz és szenvedj ott. Ez a te hivatásod! Hazád épp elég nagy terület buzgóságod gyakorlására. Ne hagyd el! Dolgozz mindig teljes alárendeltségben annak a püspöknek, aki egyházmegyéjébe meghív. Ily módon Isten meg fogja áldani munkádat. És ne aggódj – mondta a Szentatya bátorítólag –, a janzenisták és a többi eretnekséget hirdetők, továbbra is nehézségeket fognak eléd gördíteni, de épp egy esztendővel ezelőtt adtam ki „Vineam Domini Sabaoth” kezdetű konstitúciómat, mely segítségedre lesz! Ám, te személyesen is nagyobb tekintéllyel térhetsz vissza hazádba, mert kinevezlek Apostoli Misszionáriusnak, ennek búcsúival felfegyverkezve! Csak arra ügyelj, hogy soha ne kérkedj e titulussal! Küzdj és dolgozz és én áldásomat adom rád…”
     Szentünk odaadással figyelte Krisztus földi Helytartóját s csalódás helyett nagy lelki nyugalom töltötte el. Milyen megnyugtató, hogy Őszentsége nem találta tévesnek misszionálási módszerét, a Mária-tisztelet hirdetését. Efölött még hatalmat is kapott, hogy a híveket pápai áldásban részesítse. A pápa ugyanis megáldotta azt a kis elefántcsont keresztet, melyet magával hozott s annak megcsókolásával, Jézus és Mária Szent Nevének hívásával teljes búcsút nyerhet bárki, még halála órájában is!
     Ó, Szépszeretet Anyja, most már örömmel megyek vissza, hogy Szent Fiadnak mentsem a lelkeket! – sóhajtotta.
     Grignon atya elefántcsont feszületét vándorbotjára erősítve, haladéktalanul indult hazafelé. Szívében az öröm és az aggodalom érzése váltakozott. Örömmel, mert Apostoli Misszionáriusként térhet haza és aggódva, mert nem tudta, hogy távolléte alatt változott-e a püspök megítélése iránta. Vajon engedélyt ad-e a missziós munkára, vagy továbbra is „nagyhatalmú tanácsadóira hallgat?

A Szikla

     Grignon Lajos atya úgy tervezte, hogy öt hónap alatt oda-vissza megjárhatja Rómát, és ez idő alatt csupán a Gondviselésre hagyatkozik. Koldulva szerzi meg táplálékát, szállását pedig csűrtől-csűrig, paplaktól-paplakig, templomtól-templomig próbálja megoldani. Egyetlen örömteli kivételt tesz magának, hogy meglátogatja az útjába kerülő nagyobb kegyhelyeket. Ráadásul útitársa is akadt egy spanyol fiatalember személyében, aki kikönyörögte, hogy legalábbis odafelé vele tarthasson.
     A fáradalmas zarándokút jól haladt, sok élményben és érdemben gazdagítva szentünket. Különösen Loretó hagyott maradandó kegyelmi nyomokat szentünk lelkén, mivel itt két hétig maradt és abban a kegyben részesült, hogy nap mint nap misézhetett a kis Názáreti Ház oltáránál. (A bazilikában mellékoltár őrzi szentünk látogatásának emlékét!) Ebből a lelkigyakorlatából többet merített, mint bármelyik másból. Aztán Assisi, Perugia, Viterbo! Festői szépségű városok. Mikor végre megpillantotta a Szent Péter bazilika kupoláját, sírva borult le a porba, s a hátralevő utat mezítláb tette meg.
     1706. június 6-án fogadta Grignon atyát a Pápa szentéletű gyóntatója Mgr. Giuseppe di Tomasi, a kiváló hittudós, aki nagyra értékelte Montforti Grignon Lajos tanítását és alkalmas fegyvernek tartotta azt a janzenizmus ellen. Ő ezen véleményéről tájékoztatta is XI. Kelemen pápát, aki ennek ismeretében, rendkívüli szívélyességgel fogadta a szentéletű zarándokot.
     Atyánk amint letérdelt a Szentatya elé, elővette rövidke latin beszédét, de alig kezdett olvasásába, mikor a Pápa vállára téve kezét, barátságosan felszólította, hogy beszéljen csak saját nyelvén. Lajos atya meglepődve tekintett föl s szeméből öröm sugárzott. Máris öntötte lelkéből hat évi papságának történetét, azt, hogy missziók és lelkigyakorlatok tartásával evangelizál, neveli a tudatlanokat és buzdítja őket nagy szerelme, a Boldogságos Szűzanya iránti tökéletes önátadásra. Elmondta, hogy azért hirdeti a valódi Mária-tiszteletet, mert úgy véli, hogy ezzel biztosabban irányítja az embereket Jézushoz, továbbá megszilárdítja a katolikus hitet az eretnekséggel, főleg a janzenizmussal szemben. Hogy legfőbb álma a Bölcsesség Leányai női és a Mária Társasága férfi rend megalapítása, mellyel fenti igyekezetét szeretné hatékonyabbá tenni. Végül még hozzá tette, úgy véli, Isten akarata, hogy inkább idegen földön legyen misszionárius, mint Franciaországban, végtére is ez a kérdés késztette erre a nagy útra; Keletre menjenek misszióba, vagy az Újvilág indiánjai közé?

A nagy zarándoklat

     Grignon atya most nem várt a válasszal:
Én fiam, Rómába zarándokolok, hogy egy nagy kegyet eszközöljek ki Őszentsége XI. Kelemen pápától. „Szeretném megnyerni az engedélyt testvér, hogy távoli misszióba mehessünk. Úgy gondolom, én és te sokkal több jót tudnánk ott tenni a lelkek javára, mint bárhol másutt.” Te pedig – mivel az utasítás rád nem vonatkozik –, amíg lehet itt maradsz a Vezeklők kápolnájában. Ha azonban másként alakulna, akkor visszaérkezésemig, valamelyik ismerős plébániára menj, ahol misszióztunk! – válaszolta Lajos atya határozottan.
     A fiúnak kiszáradt a torka, erőltette a nyelést, és szeme helyett a párás ablakon csordult le egy kanyargós leheletkönny.
     Az atya ahelyett, hogy pakolt volna, az asztalhoz ült és leveleket írt. Úgy gondolta, mivel a püspöki tilalom miatt az egyházmegye szószékein nem prédikálhat, talán nem vét az engedelmesség ellen, ha körlevélben mond búcsút azoktól az egyházközségektől, melyekben lelkigyakorlatokat tartott. Ezek a missziók egyébként oly hatásosak voltak, hogy még évszázadok után is fennmaradtak az általa bevezetett változások. Így írt: „Mivel a szent engedelmesség megtiltja, hogy személyesen szóljak hozzátok, írásban búcsúzom tőletek, mert gyalog Rómába zarándokolok. Az isteni Gondviselés útját keresem, segítsetek, hogy megtaláljam. Hatalmas ellenségeim vannak: a világban mindazok, akik nagyra becsülik és szeretik a múlandó, s veszendő dolgokat és akik megvetnek, kigúnyolnak és üldöznek engem. Az egész pokol összeesküdött romlásomra, és mindenütt ellenem ingerli a hatóságokat. Ezekkel szemben én nagyon gyenge vagyok és tudatlan, hogy egyéb hiányosságaimat ne is említsem. Semmi kétségem sincs azonban afelől, hogy mivel egyedül állok és szegény vagyok, már rég elvesztem volna, ha a Boldogságos Szűz és a jó lelkek imája – főleg a tiétek –, nem támogatott volna, és ki nem esdi számomra Istentől a beszéd adományát, vagy az isteni Bölcsességet, mely egyetlen gyógyírja gyengeségemnek és hatalmas eszköz ellenségeim ellen!
     Kérve kérlek benneteket, hogy ne lankadjatok az imában, és mindent tegyetek meg a hitélet fenntartására, a bűnök visszaszorítására vagy legalábbis kiengesztelésére. Épp ezért ne dolgozzatok ünnepnapokon! Szenteljétek meg az Úr Napját, s ne tartson nyitva egyetlen üzlet sem, jóllehet a pékek, mészárszékek és zsibárusok megteszik ezt, meglopva ezzel Istent. Ezért kérem a halárusok és mészárosok feleségeit és a többieket, adjanak továbbra is jó példát a városnak és így gyakorolják azt, amit a misszió alatt tanultak!
     Nyomatékosan lelketekre kötöm, hogy végezzétek a rózsafüzért mindennap, havonta legalább egyszer járuljatok a Szentségekhez! Tegyétek meg, amit meg is ígértetek, hogy kerülitek a trágár beszédet a családban, barátok közt és a munka közben. Nem fogok elmaradni az irántatok való imában és ti is kérjétek a Boldogságos Szűzanyát, hogy zarándoklatom Rómába Isten áldásával járjon..!” – majd további tanácsokkal és áldásokkal zárta lelkipásztori levelét, melyet több példányban lemásolt.
     Alig aludt valamit, s ennek ellenére amint kora reggel befejezte tisztálkodását és imádságait, fürgén övére kötötte nagy rózsafüzérét, tarisznyájába tette zsolozsmáskönyvét, elefántcsont feszületét, a kis Szűzanya szobrot, s magára öltve pelerinköpenyét, kézbe vette hosszú vándorbotját.

A tökéletes Mária-tisztelet 3

     Grignon atya elemében volt. Az elesettek számára felállíttatott egy püspökség alá helyezett menhelyet, melyben a gondozást néhány jólelkű nőre bízta. Mondanunk sem kell, hogy a janzenisták őrjöngtek ekkora siker láttán. Azokra a közszájon forgó hírekre, miszerint „Poitiers leghíresebb misszionáriusa” csodatevő karizmával rendelkezik, s hogy számtalan beteg mellett még a kormányzó feleségét Madam d’Armagnatot is meggyógyította, végső leszámolásra ingerelte őket.
     Hatalmas és szerteágazó rágalomkampányt indítottak Grignon atya ellen. Hazugságok özönével ásták alá becsületét, olyannyira, hogy végül a püspök bizalma is megingott iránta. „Akinek annyi az ellensége, ott valami igazság is lehet a vádak mögött!” – gondolta, és egész egyházmegyében betiltotta Lajos atya működését, még a misézést is.
     Szentünk épp lelkigyakorlatot tartott a Szent Katalin egyházközség apácáinak, mikor megkapta püspöke szűkszavú üzenetét. Majdnem elájult.
     1706. Nagyböjtje volt és lelkigyakorlatának tervezett pontjait még félig sem teljesítette. Összeszedve holmiját, Mathurin testvérrel azonnal hazaindultak. Egy darabig hallgatagon lépkedtek egymás mellett, végül a fiú törte meg a lelket dúló csendet, kérdő panaszával:
Miért engedi meg ezt az Isten?
     Lajos atya azonban csak lépdelt tovább, mint aki figyeli a fagyos kavicsok monoton surmogását, majd mégis megszólalt. Válasza alapos és bölcs volt, mely már rég kiforrhatott benne. Mathurinnak, mindenesetre pótolta az elmaradt többhetes lelkigyakorlatot.
     „Nem kell elcsüggednünk, mint a janzenistáknak. Ha Isten keresztet küld, kegyelmet is ad hozzá. Egyik kezével büntet, a másikkal simogat. Nem engedi meg, hogy erőnkön felüli kísértés érjen minket. Megmutatja kedvességét, segít minket hatalmas kegyelmével, melyet a kísértés és megpróbáltatás súlyosságához és tartalmához mér, és így mutatja ki hatalmát. Az Örök Bölcsesség akarata ez!
     A Bölcsesség megpróbáltatásokat küld barátainak, hogy méltóbbá tegye őket magához. Sokat kell küzdeniük, s ellentmondásokra, akadályokra találnak mindenben, bármibe is kezdenek. A Kereszt azok osztályrésze és jutalma, akik vágyakoznak az Örök Bölcsesség birtoklása után, vagy már elnyerték azt. Nem kell azonban félniük, mert a Királynő nem engedi, hogy erejükön felüli megpróbáltatások érjék őket, hanem annyi kegyelmet ad nekik keresztjeikhez, hogy azok örömmé váljanak számukra.
     A Kereszt diadalmaskodik Krisztussal! A Bölcsesség akarta ezt így. A Bölcsesség annyira egyesül a Kereszttel, annyira hozzá tartozik, hogy sem angyal, sem ember, sem égi-földi szellem nem képes elválasztani tőle. Kapcsolatuk felbonthatatlan, szövetségük örök. Soha nincs Kereszt Jézus nélkül, sem Jézus a Kereszt nélkül. A Bölcsesség halála, dicsőségessé tette a gyalázatos Keresztet, a szegénysége gazdagság, a fájdalma gyönyör és megpróbáltatásai kegyelmek! A Kereszt istenivé vált. Minden tisztelet és imádás fenn van tartva és kijár az Ő szeretett Keresztjének.
     A megtestesülés óta a Bölcsesség a Kereszt, és a Kereszt a Bölcsesség! Ahhoz, hogy részesüljünk az utóbbiban, el kell fogadnunk az előbbit. Az önmegtagadás, áldozat, szenvedés, elviselése vagy keresése a feltétele annak, hogy kiérdemeljük az igazi örömöt, az égi boldogságot!” – fejezte be Lajos atya.
     Mathurin testvér sokatmondón bólogatott, majd lelkivezetőjéhez fordult:
– Úgy gondolja atyám, hogy az utóbbi időben ért szenvedéseink érdemszerzők?
     Grignon atya kezét fiatal barátja vállára téve felelt:
– Természetesen testvér!
     Hazaértek. Bár a fiú nyelvéről még kéretzkedett az újabb mondat; „egy apostolutódtól azért felelősségteljesebb döntést várhatna az ember…!” – de hangot már nem adott e gondolatának, mást mondott:
Reggel, főpásztori utasításra, innen mennünk kell… de hová?

Valóban feltámadt, halleluja!

A tökéletes Mária-tisztelet 1

     Lajos atya e zárónapon csupán megismételte lelkigyakorlatának főbb tanításait, sokan mégis úgy érezték, hogy az előző napi eseményekre reagált, holott ez távol állt tőle. Ezek az Ő szavai:
„…Kell, hogy Jézus Krisztus a mi Megváltónk, igaz Isten és igaz ember, legyen minden áhitatgyakorlatunk végső célja és befejezése, különben hamisak lennének azok. Jézus Krisztus, az Alfa és az Omega, minden dolog kezdete és vége.
     Nem adatott az ég alatt Jézus nevén kívül más név, mely által üdvözülhetnénk. Üdvösségünknek, tökéletességünknek és dicsőségünknek Isten nem vetett más alapot, mint Jézus Krisztust. Minden épület, mely nem ezen a Sziklán nyugszik, homokra van építve és előbb-utóbb csalhatatlanul összeomlik. Minden hívő, aki nincs Vele egybeforrva, mint a szőlővessző a tőkével, leesik, elszárad és csak arra való, hogy tűzre dobják. Rajta kívül minden csak tévedés, hazugság, igazságtalanság, haszontalanság, halál és kárhozat. Ha ellenben mi Jézus Krisztusban leszünk és Jézus Krisztus bennünk, akkor nem kell félnünk a kárhozattól. (61)
     Ha tehát a valódi és igazi Mária-tiszteletet tanítjuk, ez csak azért történik, hogy Jézus Krisztus tiszteletét annál tökéletesebben megalapozzuk, hogy könnyű és biztos eszközt nyújtsunk Jézus Krisztus megtalálására. Ha a Máriatisztelet Jézus Krisztustól elidegenítene, akkor azt, mint a gonosz lélek csalását, el kellene vetnünk.(62) Itt egy pillanatra Hozzád fordulok, ó én szeretetreméltó Jézusom, hogy isteni Felséged előtt szeretettel elpanaszoljam, hogy a legtöbb keresztény, köztük még a legtudósabbak sem ismerik el azt a szükséges kapcsolatot, mely Közted és legszentebb Anyád között van. Te, ó Uram, mindig Szűz Máriánál vagy és Szűz Mária mindig Nálad van és nem lehet Nélküled, különben megszűnnék az lenni, aki.
     Ó, ha ismernék azt a tiszteletet és szeretet, melyben Te ebben a csodálatraméltó Teremtményben részesülsz, akkor egészen más véleményen lennének Rólad és Róla is. Ő oly bensően van Veled egyesülve, hogy a világosságot a naptól, a meleget a tűztől, sőt mi több, minden angyalt és szentet inkább elválaszthatunk Tőled, mint fenséges Anyádat, Máriát, mert Ő lángolóbban szeret és tökéletesebben dicsőít, mint minden más teremtményed együttvéve. (63)
     Nem nagyon meglepő-e látni, szeretetreméltó Uram, hogy legszentebb Anyádat illetően mekkora tudatlanság és elvakultság uralkodik a földön? Nem annyira a bálványimádóktól és pogányokról beszélek, akik nem törekednek arra, hogy Őt ismerjék, hiszen Téged sem ismernek; még az eretnekekről és szakadárokról sem szólok, akik nem törődnek legszentebb Anyád tiszteletével, minthogy Tőled és Egyházadtól elszakadtak; hanem azokról a katolikus keresztényekről, sőt köztük a tanítókról, akik bár arra hivatottak, hogy másokat az igazságra oktassanak, de sem Téged, sem legszentebb Anyádat nem ismerik, kivéve valami pusztán elméleti, száraz, terméketlen és közömbös módon. Ezek az urak csak ritkán beszélnek legszentebb Szűzanyádról és a tiszteletről, mellyel iránta viseltetnünk kell, mert attól tartanak, – mint mondják –, hogy az emberek visszaélnek vele és sérelmet követnek el Rajtad, ha legszentebb Szűzanyád iránt túl nagy tiszteletet tanúsítanak. Emellett ezek az urak nem éppen jámborak és nem viseltetnek gyengéd tisztelettel irántad, épp azért nem, mert Szűz Mária iránt sincsenek gyengéd tisztelettel. Szűz Mária zsolozsmáját, a skapulárét, a rózsafüzért olyan áhítatgyakorlatoknak tartják, amelyek csak együgyű asszonyoknak és a tudatlan népnek valók és az üdvösségre egyáltalán nem szükségesek. Vajon a legszentebb Szűzanyád iránti tisztelet akadálya-e a Te tiszteletednek? Vajon Szűz Mária azt a tiszteletet, melyet Neki adunk, magának tartja-e meg? Vajon elszakadunk és eltávolodunk-e a Te szeretetedtől, ha Neki adjuk magunkat és Őt szeretjük? (64)
Minden Szenttel hangosan oda akarom nekik kiáltani: „Senki se merje remélni, hogy Istennél kegyelmet és irgalmat talál, aki szent Anyját megsérti!” (66)

Mennyei Atyánk, mindenható Istenünk, színed elé járulunk,
Benned bízva és Hozzád könyörögve kicsiny nemzetünkért.
Már nem szabadságharcot folytatunk,
élet-halál küzdelem a tét – Dávid és Góliát.
Dávid szembe mert szállni Góliáttal és győzött,
mert Te Urunk, vele voltál.
Mi is ezzel a hittel álltunk és állunk a harcban, hisszük,
hogy számíthatunk a Te segítségedre.
Imádkozunk vezetőinkért is, hogy Istenhez hűen vezessék
országunkat, nemzetünket...
Segítsd őket, segíts minket Szentlelked erejével,
mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség,
mindörökké. Ámen

Kérek mindenkit, adja tovább, hogy imaháló borítsa be a Kárpát-medencét!
Bízzunk Mindszenty József bíboros kijelentésében:
"Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet!"

     A püspök megkeresztelte Valeriánuszt és az boldogan tért haza hitveséhez, könnyekkel küszködve vallotta meg hitét, mely teljesen átformálta az életét.
     A szobájukat ekkor nagy fényesség telítette be és megjelent Cecília őrangyala, aki kissé meghajolva köszöntötte őket. Mindkettejüknek egy-egy ragyogó koszorút helyezett a fejére, ám ekkor lépett be hozzájuk Tiburtius, Valeriánusz öccse, aki nem látott ugyan semmit, de szinte belebódult abba a pompás illatba, ami átjárta a szobát. Mindjárt meg is kérdezte, hogy "Mitől van ilyen csodás illat, és miért vagytok ti ennyire meghatottak?"
     A boldog ifjú pár elmondta Tiburtiusznak az illat és örömük okát, hogy itt járt náluk az Úr angyala.
     Mondanunk sem kell, hogy Cecília sógora – aki szintén katona volt – azt a kihívó kérdést tette fel, miszerint: "Szeretném én azt látni!" A válasz is ugyan az volt a sógornő és bátyja részéről, hogy "Megláthatod, ha megkeresztelkedsz!"
     A két testvér most együtt kereste fel a püspököt, aki hitoktatás után Tiburtiuszt megkeresztelte, akit a továbbakban Tiborként említünk.
Híre terjedt, hogy a császári hadtest két tisztje keresztény lett. A városparancsnok Almakhius fülébe is eljutott a "szégyenletes" hír.   Elfogatásukra elküldte Maximus nevű főtisztjét. Valeriánusz és Tibor megnyerő emberséges példája azonban a főtisztet is megtérítette. A prefektus dühöngött és vérpadra küldte a két testvért és Maximuszt is családjával együtt. Cecília saját vértanúsága előtt buzdította őket, hogy Krisztus várja őket, nem koszorúval, de a dicsőség koronájával.
     Tibornak kínzatásként parázson kellett járnia, de semmi sérülést nem szenvedett. Ezt követően lefejezték.
A Via Labicana országútja mellett lévő őskeresztény temetőben temették el.
     Sírfeliratát, Szent Damáz pápa írta meg: "Abban az időben, midőn kard járta át a gyengéd Anyának szívét, e kiválasztott vértanú megvetve a világ fejedelmét, mennyei magasságok felé sietett, boldogan követte Krisztust! E helyen mindig szent tiszteletben és dicséretben részesülsz Isten kedveltje, dicső Tiburtius. Kérlek ne feledkezz meg Damázról sem!"

     Szent Tibor maradványait később a megépült Szent Cecília Bazilika altemplomába helyezték el, ahol ma is megtekinthető!

Szent Tibor, könyörögj érettünk!

 (Képünkön: Cecília Basilika, középen Szent Tibor oltára.)

Siker és szenvedés

     Hetek teltek el mikor váratlanul nagy örömet hozó hír érkezett, a püspök engedélye arra vonatkozóan, hogy Lajos atya ezentúl Poitiers legnagyobb székesegyházában, a Kálvária templomban is tarthat lelkigyakorlatot. (Ez a templom a Fontevrault-i bencés apácák rendtartományához tartozott, akiknél Lajos atya Sylvie nevű húga szerzetesnőként élt).
     A janzenistáknak ez a püspöki „engedékenység” már sok volt. Az, hogy a „montforti” missziókat tarthatott egy-egy kis faluban, az hagyján! Az azonban, hogy Poitiers főtemplomában is felkavarhassa a híveket, az már végképp tűrhetetlen volt számukra. Fokozottabban kezdték figyelni, miként is lehetne valami botrányt kelteni a „csodapap” körül.
     Grignon atya megneszelte, hogy ellenségei valami zavarkeltésre készülnek s gyanakvását Mathurin testvérrel is megbeszélte, mintegy felkészítve őt. A naiv fiú azonban el sem tudta képzelni, hogy egyházi emberek gonoszkodva akadályoznák az evangelizációt! Lajos atyára, mint valóságos szentre tekintett, hiszen minden missziója, prédikációja, gyóntatása és minden szentmiséje léleképítő volt sokak számára. Az élete pedig különösen méltó volt e magasztos kifejezésre, hiszen micsoda penitenciákat vállalt magára másokért! Micsoda kemény böjtökkel sanyargatta magát hetente többször is! Ezen felül nap mint nap, alig aludt pár órát, azt is a puszta földön egy elnyűtt köpennyel takarózva. Képtelenség, hogy Isten emberének, a Szűzanya eme apostolának, bárki is kárát akarná! – morfondírozott a fiú.
     Kezdetben simán ment a lelkigyakorlat. Lajos atya a templomkapuban, egy dobogóról volt kénytelen prédikálni, mert olyan hatalmas tömeg gyűlt össze. A gyóntatáshoz naponként jelentkeztek kisegítő papok, és úgy a kinti, mint a benti hívek egységben énekelték a Boldogságos Szűzanya himnuszait. Grignon atya szentbeszéde is a szokott sikerekkel kecsegtetett s egy óriási fakeresztet tervezett „missziós emlékként” a templom falához felállítani. A mindent fürkésző janzenistáknak azonban feltűnt egy – a prédikációk hatására összehordott, erkölcsileg kifogásolható könyvekből és képekből rakott –, hatalmas kupac, melyet a körmenet végén szándékozott a tömeg önként elégetni. Elhatározták tehát, nevetségessé teszik a missziót azzal, hogy sebtiben egy szalmával kitömött ördögfigurát állítanak a máglyára és kihívják a püspököt, hogy nézné meg a „főtisztelendő úr szándékát, mellyel nevetségessé teheti a vallást, mivel az ördögöt égeti, miközben a hatalmas fakereszttel járatná körbe-körbe a hisztérikus tömeget!”
     A csúfondáros bábú máris készen volt, fülében egy-egy szál kolbásszal, bizonyítékként a missziók „teológiai színvonalára”! A püspök nem volt otthon, helyettese azonban minden körültekintés, – a könyv és képhalmaz megtekintése nélkül –, rontott be a templomba, azonnal leállítva a szentbeszédet, betiltva a keresztállítást, a körmenetet és a máglya meggyújtását.
     Grignon atya nagy alázatossággal, térdre esve hallgatta a felingerült helynököt s utána csak ennyit mondott a népnek: „Testvéreim, fel akartunk állítani egy keresztet a templom ajtajánál, de nem ez Isten akarata. Elöljárónk ellenzi. A keresztet állítsuk fel tehát a szívünkben, mert jobb helyen lesz ott, mint bárhol másutt!”
Ha a janzenisták azt remélték, hogy leronthatják Grignon Lajos atya munkáját, csalódniuk kellett. Másnap ugyanis – mely a misszió befejező napja volt –, jóval nagyobb embersereg gyűlt össze.

(Nagypéntektől a Húsvét utáni első szombatig)

ELSŐ NAP „Ma az egész emberiséget vezesd hozzám, főleg a bűnösöket s merítsd őket irgalmam tengerébe. Így megvigasztalsz keserves szomorúságomban, melyet a lelkek vesztén érzek!”

Legirgalmasabb Jézus, aki könyörületes vagy irántunk és megbocsátasz nekünk, ne bűneinket nézd, hanem bizalmunkat, mellyel végtelen jóságodhoz járulunk. Végy fel bennünket legirgalmasabb Szíved hajlékába, s tarts örökké ott minket. Könyörgünk Hozzád szereteted által, amely az Atyával és a Szentlélekkel köt össze Téged. Miatyánk… Üdvözlégy… Dicsőség…

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb Szíve oltalmaz. Az Ő keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad mindenhatóságát mindörökké dicsérjük. Ámen

Az Üdvözítő Krisztus Keresztútja

     A helytartó ezután újra kiment, és így szólt a zsidók népéhez: „Íme, az Ember!" És rámutatott a töviskoronás, vértől áztatott bíborruhában remegő Krisztusra. A főpapok és a nép mihelyt meglátták Őt, nem rendültek meg, hanem még hangosabban kezdtek kiáltozni: „Feszítsd meg! Feszítsd meg! Vére rajtunk és utódainkon!” Pilátus azt mondta erre: 

     A katonák, miután Jézust keresztre feszítették, ruháit szétosztották egymás közt. Amikor a köntöse következett, mely varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. 

(Forrás nyomán: Radó Polikárp OSB. Az Egyház szentjei, PALLADIS rt. kiadása Budapest, 1940)

     Szent Tibor (Tiburtius) vértanú élete, elválaszthatatlan sógornője, Szent Cecília történetétől. Ezért először Cecíliáról emlékezem meg, mivel általa tért meg a Jézusért vértanúságot is vállaló Tibor. 

     A III. század első felében történtek szerint, a kiemelkedő jómódban élő Cecília, szülei tudta nélkül keresztény és Krisztus jegyeseként kívánta leélni életét. Ebbéli szándékában, megerősítette a katakombák rejtekében a püspök is, feladva rá a szüzek fátylát.
     Amikor szülei úgy határoztak, hogy feleségül adják a rangban hozzáillő, Valeriánusz nevű pogány katonatiszthez, ő nem ellenkezhetett.
Abban a képtelenségben reménykedett, hogy vőlegénye tiszteletben fogja tartani titkos esküjét.
     A házasságkötés nagy dínom-dánommal meg is történt, ám amikor az ifjú pár elvonult, Cecília közölte nagy titkát férjével.
     Valeriánusz, hetykén számon is kérte menyasszonyától, hogy "Ugyan bizony ki akadályozhat meg engem abban, hogy asszonyommá tegyelek?"
     Cecília azonban határozott választ adott vőlegényének: "Az Isten által mellém rendelt őrangyalom!"
     Valeriánusz, nyomban rá is kérdezett: "Miféle őrangyal? Szeretném én azt látni!"
     Cecília nem késlekedett a válasszal: "Megláthatod, de előbb meg kell keresztelkedned!"
     Az ifjú férjen olyan jószándékú kíváncsiság vett erőt, hogy nyomban a kereszténység mibenléte felől érdeklődött. A nászéjszaka hitoktatással telt el Cecília részéről, majd elmondta férjének a titkos jelszót, amivel megtalálhatja a püspököt, akinél másnap jelentkezett is. 

A segítőtárs

     Közben a Montbernarge környéki sikereknek is híre ment, elismerésre késztetve a Poitiers-i püspököt is, aki további missziókra kérte fel szentünket. Napokon belül egy szintén egyházmegyés faluban, Saint Savin-ben találta magát. Újabb siker, újabb megtérések, az Evangélium újabb diadala Szűz Mária által! Az iszákosság, a szerencsejátékok és egyéb visszásságok, itt is az igazi erényeknek adtak helyet. A nép ajkán egyre gyakrabban keringtek csodás gyógyulásokról szóló történetek. Nem volt otthon, család, ahol ne tisztelték volna a Szűzanyát, ahol ne vált volna a rózsafüzér elmaradhatatlan napi imádsággá.
     Természetes, hogy Grignon atya hálatelt szívvel mondott köszönetet Égi Anyjának s összekulcsolta kezét. „Számít is az, hogy mi ennek az ára? Hogy mindez mit követel tőlem? – suttogta elszántan. – Kell és üdvös is, hogy még több lemondást és áldozatot vállaljak magamra. Végülis, egy missziós, aki nem szenved és nem imádkozik azokért, akik veszélyben vannak, az tökéletes tévedésben él. Annak kudarca biztosított!” Amint így gondolkodott, felmerült lelkében a kérdés: ha egy egyszerű pap ennyi eredményt képes elérni az újraevangelizálás terén, milyen sikereket arathatna Jézus, ha több missziós papja munkálkodna együttesen?!   Ámde a Mária Társasága csak álom és még egyetlen, akár csak szimpatizáns papot sem sikerült találnom – sóhajtozott Lajos atya.

     Másnap, amint a püspök által kijelölt lakhelyére ment, a Vezeklők kápolnájában egy elmélyedten rózsafüzérező fiatalemberre lett figyelmes, aki láthatóan vándor volt, bottal és batyuval. Az atya kíváncsian fürkészte és meg is kérdezte, hogy mi járatban van. A fiú elmondta, hogy a kapucinusokhoz szeretne belépni, mert a lelke mélyén érzi a Szűzanya hívását. Az atya szemeibe örömkönnyek tolultak és tudatta a derék fiúval, hogy megérkezett és ne tovább! Mellette épp a Szent Szűz igazi szolgálatába léphet, majd elmesélte céljait és küzdelmes, de olykor örömteli sikerekkel vigasztalt sorsát. A fiú – akit ezentúl Mathurin testvérnek szólított –, maradt.
     Lajos atya saját szálláshelyén jelölt ki szobát a legénynek. Ott és napközben is, ha tehette oktatta a fiatalembert, s beavatta a Mária Társasága Missziós Rend nagyszabású tervébe, melyet többségében „lánglelkű” papok alkotnak majd, de a segítőtestvérek közül ő, Mathurin az első. Szinte látnokian mesélt a Rend jövőbeni tagjairól: Ők a Boldogságos Szűz igazi szolgái lesznek, akik Szent Domonkosként fognak föl s alá járni a világban, az Evangéliummal és a Rózsafüzérrel felfegyverkezve. Világító fények lesznek a sötét világban…” – tanított Grignon atya.
– Atyám! Ön tudja, hogy mennyire szeretem a szentolvasót imádkozni, néha azonban úgy érzem, hogy a szemlélődő, benső imára kellene helyeznem a hangsúlyt. Mi a helyes? – kérdezte Mathurin.
– „Hidd el nekem, kedves testvérem! Ha te a szemlélődés felső fokára akarsz eljutni – anélkül, hogy önmagadat félrevezetnéd, vagy az ördög hálójába ne jutnál, (ami gyakori a misztikus hajlamú lelkeknél) – akkor imádkozd el naponként – ha lehetséges – az egész szentolvasót vagy annak legalább egyharmadát: az öttizedes rózsafüzért! Az ördög rabja lenne ugyanis az a gőgös lélek, aki csak a belső imára helyezné egyedül a súlyt – abban a hiedelemben –, hogy a szóbeli ima csak a kezdőknek és a tökéletleneknek való.
Tarts ki tehát hűségesen rózsafüzéred mellett s biztos lehetsz abban, hogy aki azt naponként elimádkozza, az nem esik tényleges eretnekségbe, sem a sátán csapdájába! Ez egy olyan igazság amit saját véremmel is kész lennék aláírni!
Ha pedig a nagy irgalmasságú Isten a szóbeli ima közben vonzana – mint annyi szentet –, akkor engedd magad vonzatni, hogy szabadon működjék és imádkozzék benned az Úr! S ha kell, ezen a napon a rózsafüzért is elhagyhatod.
De ha még nem jársz ily magasban, hanem az imaélet alsóbb fokain, akkor kevés a jogcímed arra, hogy a rózsafüzérezést abbahagyd, annál is inkább, mert ez segít téged az erények egyre tökéletesebb gyakorlásában, s számodra valóban Jákob lajtorjája lesz tizenöt létrafokával, melyeken erényről-erényre, fényről-fényre juthatsz előbbre és minden önámítás nélkül könnyedén hághatsz Jézus Krisztus tökéletes követéséig!” – válaszolta Grignon atya.

Lángoló szívvel

    Másnap Lajos atya gondokba merült, lelkes, pozitív gondolatokba. – Ha elmegyek, mi fogja emlékeztetni az embereket Istenre, fogadalmukra és az imádságra? Kellene egy templom, de egyenlőre képtelenek lennének építeni, talán egy kis kegyhely! Igen, ez megfelelő lesz, hisz valaki ajánlott is egy elhagyatott magtárat! – szövögette gondolatainak fonalát. És ekkor egy Poitiers-i jóbarát egy szép, de kopottas Mária-szobrot hozott ajándékba:
„Királynő, ölében a Kis Jézussal”. Grignon atya boldogan kiáltott fel: Szívek Királynője, Isten hozott Montbernarge-ban!
     A falu apraja-nagyja részt vett a kegyhely kialakításában, és Lajos atya könnyezve szentelte fel.
A sikereken nem csodálkozhatunk, hiszen Montforti Grignon Szent Lajos, Szűz Máriának, Szent Anyjának igazi gyermeke volt – az Úr papja –, saját szavaival: „aki, mint valami láng, mindenütt felgyújtotta az isteni szeretet tüzét!”* Mondhatnánk; mentette a lelkeket bármi áron, akár alkalmas volt, akár alkalmatlan!
A környező templomokban is nagysikerű lelkigyakorlatokat tartott, melyek hírére mindenhonnan tódult a nép. Így a Szent Radegundisz, a Szent Katalin és a Feltámadás plébánián.
     Hallgatósága gyakran nem fért be a templomba s ilyenkor a templom előtt beszélt a néphez egy kiemelkedő pontról, vagy akár egy fáról. Megnyugtatta hallgatóságát, hogy ne tolongjanak: „Nem kell sietni testvéreim, Isten gondoskodni fog arról, hogy mindannyian halljatok engem!” Úgy is volt. Teljes csendben figyeltek minden szavára.
Egy szempillantás alatt meg tudta állapítani, hogy hallgatóságának mire van szüksége hit és erkölcs vonatkozásában. Ha szükséges volt még szálláshelyén is – melyet a Gondviselés házának nevezett – fogadta azokat, akik tanácskérés végett felkeresték. Figyelmesen végighallgatta őket lehunyt szemmel, mégis mindent megjegyzett. Ez a karizmája is segítette abban, hogy kellő tanácsokat tudott adni.
     Grignon Szent Lajosnak szembeszökő alakja volt. Mindig megérezték rajta az önmegtagadó embert, akkor is, ha mosolygott. Akkor is, ha kellemetlen dolgokat mondott. A szószéken szinte uralta a lelkeket. Kék szemei csodálatosan ragyogtak, mikor a tabernákulumra, majd a hallgatóságra nézett. Hosszúkás arcát fekete haja vette körül. Széles szája, sas orra, lángoló tekintete katonás jelleget kölcsönzött neki. Nem mulasztotta el mindannyiszor óvni a népet a léhaságoktól, az illetlen képek és a rossz könyvek forgatásától. Hangja és gesztusai annyira tükrözték erkölcsi tisztaságát és szelídségét, hogy egyszerűen tiszta békét oltott a szívekbe. Bár olykor mondott kemény és félelmetes dolgokat is, hallgatóságát soha sem rémisztette meg!

     Tanítását 3 címszóval lehet jellemezni: Bölcsesség, Kereszt, Szűzanya. Ez a három ugyanis szorosan összetartozik: mert nincs Bölcsesség Kereszt nélkül és a Szűzanya segítsége nélkül! A Bölcsesség birtokosa a Kereszt jele alatt, boldoggá teszi az áldozatos engesztelőt, ha Mária „rabszolgájává” vált.

(Alább, a "magtár kápolna" ma. Háttérben a Szívek Királynője szoborral!)

* Ld. TMT 56

LELKI NAP 
AZ ELSŐ SZERETETLÁNG-ÜZENET
60. ÉVORDULÓJÁN
A REMETEKERTVÁROSI TEMPLOMBAN:

(1028 Bp., Máriaremetei út 34.)

Április 13-án 12-15 óra között,
az első Szeretetláng-üzenet időpontjában és helyszínén 
minden testvért közös hálaadásra hívunk.

A LELKI NAPOT KEMENES GÁBOR ATYA VEZETI

Erzsébet asszony így ír naplójában az első üzenetről:
„Ezen a napon az Úr Jézus óhaja szerint
tizenkét órától három óráig imádtam és engeszteltem Őt.
Sűrű könnyhullatásom közepette a Fájdalmas Szűz
kimondhatatlan bánatát és szomorú zokogását éreztem lelkem mélyén.
Az Ő zokogása áramlott át az én lelkembe is,
majd zokogó hangján így szólt hozzám:
- Oly sok bűn van az országban. Segíts nekem, mentsük meg!
Én fénycsóvát adok a kezedbe. Ez Szívem Szeretetlángja.
Az én Szívem Szeretetlángjához add a te szeretetedet is, és add tovább!”
(Szeretetláng Lelki Napló, 1962. április 13.) 

PROGRAM

– 12 órától köszöntés,
majd a fájdalmas rózsafüzér elmélkedő imádkozása
(a tizedeket több nyelven imádkozzuk elő.)

– Keresztút a Szeretetláng Lelki Napló alapján

– SZENTMISE;

bemutatja Kemenes Gábor atya,
a Szeretetláng Mozgalom nemzetközi papi vezetője

– Szeretetláng átadás, 
hogy a Szeretetláng kiáradhasson az egész földön.
(Közben a Szűzanya első üzenetét
– mely a világ megmentésére irányuló ígéret, a mi imáink által –
több nyelven elmondjuk.)

– Szentségimádás, missziós küldetésre hívás, majd szentségi áldás.

A programot élőben közvetítjük
a Szeretetláng Mozgalom Facebook oldalán:

https://www.facebook.com/Szeretetl%C3%A1ng-Mozgalom-417222151820320

A gonosz elleni fegyver: a rózsafüzér!

     „Amikor Szent Domonkos Carcassone városa közelében a szentolvasóról prédikált, elévezettek egy ördögtől megszállott albigenzes eretneket. A szent, nagy tömeg jelenlétében az ördögűzés imáit kezdte felette mondani s a sokaság, – mely korabeli becslések szerint – meghaladta a tizenkétezret, kimeredő szemekkel figyelt.
Szent Domonkos arra kényszerítette a szerencsétlent megszálló démonokat, hogy néhány dolgot kinyilvánítsanak magukról. Az eretnek száján keresztül a következőket mondták el: Ők azért vannak tizenötezren jelen ennek az embernek testében, mert ő a rózsafüzér ellen gyűlöletesen prédikált, s tizenöt titkát kigúnyolta. Dühös morgások közepette, kinyilvánították továbbá: hogy Domonkos a szentolvasójával az egész poklot rettegésben tartja, mert a rózsafüzér ájtatosságokkal elhalássza előlük a lelkeket.
     Ekkor Szent Domonkos rózsafüzérét a megszállott nyakára tette és tovább kérdezte az ördögöket: A mennyország melyik szentjétől félnek legjobban a pokolban, és a szentek közül kit kell a legforróbban tisztelniük és szeretniük az embereknek?
     A démonok erre a kérdésre olyan irtóztató hangzavarba törtek ki, hogy a hallgatóság nagy része ijedtében a földre zuhant. A gonosz lelkek üvöltözve jajgattak, hogy ne kelljen erre a kérdésre felelniök. Az albigenzes ajka által azt ordították nyüszítve, hogy mit kínzol bennünket ezzel a kérdéssel, mikor neked az angyalok is megmondják ha akarod. Különben is hazugok vagyunk, ne akard tehát tőlünk hallani! Ó, ti nyomorultak – mondta Szent Domonkos és térdreborulva így imádkozott: – Bölcsesség Anyja, nem magamért, hanem a körülállók bizonyságára kérlek, kényszerítsd őket, hogy nyilatkozzanak! Alig fejezte be imáját, jelenése támadt. A felhőkön túlról leereszkedett az Égi Királynő, angyali seregektől kísérve. (Grignon atya közben felfelé mutatott, s a feszült hallgatóság egyként fordult az ég felé, mely a naplemente titokzatos bíborában ragyogott). Az Istenanya, aranypálcát tartott a kezében és ráparancsolt a gonosz légióra: – Feleljetek szolgámnak, Domonkosnak a kérdéseire!
     Éktelen jajveszékelésbe törtek ki az ördögök s rekedten nyüszítve kiabálták: Ó ellenséges Királynő! Te vagy a mi romlásunk és megszégyenülésünk! Miért szállottál le az égből, csak hogy gyötörj mindannyiunkat? Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy Te vagy a Bűnösök Hatalmas Pártfogója aki megmented őket az Örök Kárhozattól! Te vagy a legbiztosabb Út az Ég felé, Teelőtted kényszerülünk akaratunk ellenére is megvallani az igazságot az egész világ előtt! Jaj nekünk, és százszor jaj a sötétség fejedelmének; a mi Vezérünknek! – Halljátok hát keresztények: – Krisztus Anyja oly hatalmas, hogy megakadályozhatja szolgáinak a pokolba való jutását. Mint a Nap a sötétséget, úgy oszlatja szét Ő támadásaink és cselszövéseink homályát. Ő az, aki felfedi gonoszságainkat, ármányaink hálóit szétszabdalja és kísértéseink özönét teszi ártalmatlanná. Legyőzötten valljuk, hogy senki sem pusztulhat el aki állhatatosan kitart szolgálatában. Egyetlen sóhaja amit a legszentebb Szentháromságnak felajánl, felülmúlja és túlszárnyalja valamennyi szent összes imáit, vágyait és kívánságát. Mi jobban rettegünk Tőle, mint az összes szenttől együttvéve!
     Szörnyű, de még azok a lelkek is kimenekülnek biztos karmaink közül – jogaink ellenére –, akik csupán haláluk óráján hívják segítségül, mert Ő a Nagy Közbenjáró Istennél! Ha Ő nem szegült volna szembe velünk, és nem akadályozná mesterkedéseinket, akkor már az egész Egyházat leromboltuk és kiirtottuk volna, mert a híveket és hierarchiáját tévedésekbe és a teljes hitetlenségbe rántottuk volna!
Erőtől és hatalomtól legyőzetve megvalljuk ezenfelül, hogy aki állhatatosan kitart a szentolvasóimádságban, SENKI el nem kárhozik! Mert Ő még legvétkesebb szolgáinak is tökéletes bánatot esd ki, mely révén könnyen elnyerik bűneik bocsánatát!
     Ezután Szent Domonkos az egész sokasággal együtt lassan és ájtatosan elimádkozta a rózsafüzért, s minden üdvözlégynél az ördögök nagy tömege hagyta el a szerencsétlen ember testét. Miután a tévtanító teljesen megszabadult, a Legszentebb Szűzanya áldását adta rá, és az egész népre. A csoda láttára a „volt prédikátor” és eretnektársainak nagy része megtért, sőt, beiratkoztak a Rózsafüzér Társulatba.” – fejezte be történetét Grignon atya. Majd végignézve a tömegen, hozzátette:
     Testvéreim! Jézus Krisztus a Szentségeket azért adta nekünk, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat az ördög ármánykodásaitól – mert tudjátok meg – az ember önmagától erre nem lenne képes! Ezért kaptuk a Bűnbocsánat Szentségét, hogy ha kell, mindannyiszor megújult lélekkel vehessük fel a harcot a Sötétség Fejedelmével! Üdvözítőnk a Kereszten, ezért adta nekünk Édesanyját, hogy Ő legyen Kegyelmi Közvetítőnk, kinek anyai szívéhez még méltatlanságunkban is fordulhassunk kegyelemért! Bizonyos, hogy az előbbi eretnek is – mint oly sokan –, kezdetben csak „kisebb” bűneivel távolodott el az Egyháztól, ám megoldást már a protestantizmusban keresett, elfordulva Máriától. Megtagadta a Szentgyónást, a Szentáldozást és végül Isten kegyelme nélkül maradt, ezáltal kiszolgáltatva és rabszolgájává téve magát azoknak a démoni erőknek, melyektől Jézus Krisztus, Isten Fia kínszenvedése és kereszthalála által mentette meg az emberiséget! – fejezte be, majd hosszas csöndet hagyott beszéde után mert látta, hogy hallgatósága könnyekig meg van rendülve. Maga is meghatottan ment a gyóntatáshoz előkészített alkalmi térdeplőhöz, mely mellett egész éjjel gyóntatott.

Áldozat, imádság, ez a ti eszközötök!

     Reggel valóban mise volt a poros főutcán. Egy fehér vászonnal leterített durva asztal volt az oltár, s a felkelő Nap sugarai szinte beragyogták. Mivel a férfiak valamennyien dolgoztak a földeken, így csak gyerekek és asszonyok voltak jelen, de figyelemreméltó tiszteletet tanúsítottak. A mise bensőséges volt, az atya megindítóan szép beszédet mondott Isten szeretetéről, mely felkarolja a legszegényebb és legbűnösebb embert is, hogy az örök üdvösségre vezesse őket. A végén, mély áhítattal elimádkozták az Örvendetes szentolvasót.
     Délután, úgy három óra körül, aztán megint megjelent a szokott helyen és a jelenlevőkkel elimádkozta a Fájdalmas rózsafüzért, majd egy rövidke beszéd után katekizmust tartott a gyermekeknek. Közülük néhányan már ministrálásra is ajánlkoztak. Az atya feladatot adva valamennyi gyereknek megkérte őket, hogy szerte a környéken hirdessék meg: este itt nagyobb ájtatosságot fog tartani.
     Késő délután már nemcsak az egész Montbernarge tolongott ott, de más környékbeliek, köztük protestánsok is, akik egy kisebb csoportot alkottak. Grignon atyának azért tűntek fel, mert „lerítt róluk, hogy anyátlanok”.
A lemenő Nap színes díszleteket festett a szegényes házak falára, s mint egy hatalmas békevölgyben, a nép ajkáról úgy visszhangzott a Dicsőséges szentolvasó. A protestánsok szoborcsoportként álltak mereven s tágranyílt szemekkel figyelték az áhítatot, mint piacon a mutatványos tűznyelőt. Az ima végeztével az atya Szent Domonkosról* kezdett beszélni, a Rózsafüzér Apostoláról. Ő ezzel az imádsággal igen sok csodát művelt és közülük való az ördögtől megszállott eretnek esete is, kinek történetét Grignon atya elkezdte mesélni.

LELKI NAP 
AZ ELSŐ SZERETETLÁNG-ÜZENET
60. ÉVORDULÓJÁN
A REMETEKERTVÁROSI TEMPLOMBAN:

(1028 Bp., Máriaremetei út 34.)

Április 13-án 12-15 óra között,
az első Szeretetláng-üzenet időpontjában és helyszínén 
minden testvért közös hálaadásra hívunk.

A LELKI NAPOT KEMENES GÁBOR ATYA VEZETI

Erzsébet asszony így ír naplójában az első üzenetről:
„Ezen a napon az Úr Jézus óhaja szerint
tizenkét órától három óráig imádtam és engeszteltem Őt.
Sűrű könnyhullatásom közepette a Fájdalmas Szűz
kimondhatatlan bánatát és szomorú zokogását éreztem lelkem mélyén.
Az Ő zokogása áramlott át az én lelkembe is,
majd zokogó hangján így szólt hozzám:
- Oly sok bűn van az országban. Segíts nekem, mentsük meg!
Én fénycsóvát adok a kezedbe. Ez Szívem Szeretetlángja.
Az én Szívem Szeretetlángjához add a te szeretetedet is, és add tovább!”
(Szeretetláng Lelki Napló, 1962. április 13.) 

PROGRAM

– 12 órától köszöntés,
majd a fájdalmas rózsafüzér elmélkedő imádkozása
(a tizedeket több nyelven imádkozzuk elő.)

– Keresztút a Szeretetláng Lelki Napló alapján

– SZENTMISE;

bemutatja Kemenes Gábor atya,
a Szeretetláng Mozgalom nemzetközi papi vezetője

– Szeretetláng átadás, 
hogy a Szeretetláng kiáradhasson az egész földön.
(Közben a Szűzanya első üzenetét
– mely a világ megmentésére irányuló ígéret, a mi imáink által –
több nyelven elmondjuk.)

– Szentségimádás, missziós küldetésre hívás, majd szentségi áldás.

A programot élőben közvetítjük
a Szeretetláng Mozgalom Facebook oldalán:

https://www.facebook.com/Szeretetl%C3%A1ng-Mozgalom-417222151820320

Kerekes Károly O.Ciszt elmélkedése

     A liturgia, az Egyház hivatalos nyilvános istentiszteletének rendje kettős névvel jelöli ezt az ünnepet. Pálma-vasárnap, magyarosan Virágvasárnap, és Passió-vasárnap, Jézus szenvedésének, keresztjének vasárnapja. A két elnevezés körül egyik a külső keretre, másik a belső tartalomra vonatkozik. Pálma- illetve Virágvasárnap nemcsak azért „külső” megjelölés, mert a külső természet akkor nyílasztja az első virágokat, barkákat (barkaszentelést is ezért tartunk), hanem a régi szertartás rendje szerint ez a pálmaággal, nyíló virággal, feslő barkával való ünneplés a templomon kívül zajlott le, ünnepélyes körmenet formájában. A Passió-vasárnap (szenvedés-vasárnap) viszont nemcsak azért „belső” megjelölés, mert a Jézus kínszenvedéséről szóló evangéliumot már benn a templomban olvassák fel, illetve éneklik, hanem itt mutatkozik meg az ünnep igazi tartalma: a szenvedést értünk vállaló Jézussal való azonosulásban.
     A nagy kérdés, hogy hogyan fér össze a kettő. Tudniillik az ujjongó hozsannázás és a szenvedés, a kereszt. Ősi egyházi szóval azt mondjuk: ez misztérium, szent titok, csak a beavatottak értik meg. Hogyan értik meg, miből értik meg? Az Egyház a liturgiában – ugyanúgy, mint a Bibliában - elsősorban képi nyelven, képekben, jelképekben és jelképes cselekedetekben tanít. A misztérium mindig ott érzékelhető, ahol a külső a belsővel érintkezik. Jelen esetben, Virágvasárnapkor az érintés, a misztérium szépen érzékelhető a külső körmeneti ünneplés és a belső áldozati megjelenítés között: a templomajtóban. Ősi rítus szerint az ujjongó körmenet zárva találja a templomajtót. De a pap a körmeneti kereszttel háromszor megüti azt – ami a mennyország ajtajának megjelenítése a földön - és az ajtó a kereszt koppantására, érintésére kinyílik. A misztérium tartalma: a mennyország ajtajához Krisztus keresztje a kulcs. Csak az mehet be oda, aki ezt megszerezte, kezében tartja, mint földi életének tavasz-nyár-ősz-tél változásainak egyedüli értelmét vállalja. Nincs más kulcs a mennyországba!

     Ezt a tanítást nem szakteológusok gondolkodó elméje találta ki, hanem az Isten Könyvéből, a Bibliából növesztette ki az élő Egyház liturgiája. Bibliai megfogalmazása az Apostol nyelvén: „Nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a Keresztrefeszítettről.” (1Kor 2,2.) Magának Jézus Krisztusnak a szava erről: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és kövessen engem.” (Lk 9,23) Ennek a bibliai tanításnak egyszerű képi megfogalmazása egyetlen gesztusba sűrítve: a pap kezében tartott kereszttel megkoppantott templomajtó megnyílik: Íme, Krisztus keresztje, ez nyitja meg nekünk a mennyországot!
     Mi ennek a tanításnak a gyakorlati alkalmazása? Az, hogy vállalnunk kell az élet akármilyen nehéz próbatételét Krisztus keresztjeként, s akkor az ő mennyei dicsőségét is megnyerjük! Vigyázat, nem a jel egyszerű tárgyi megléte nyitja meg nekünk a mennyországot, hanem annak alanyi vállalása. Mint ahogy nem a behordott tüzelőanyag melegít, hanem az a tűz, amely a tüzelőanyag elégetéséből származik. Vagy mint ahogy nem az éléskamránkba begyűjtött étel-ital tart életben bennünket, hanem a megevett és megemésztett étel és ital. – A kereszt jel, szent jel. A kereszt vállalásából származó isteni élet – misztérium.
     A keresztet mint jelet már az első időktől fogva szent jelként tisztelték Krisztus követői. Úgy is, mint rajzolt, festett, vagy valamilyen anyagból kiformált jelet. De úgy is, mint saját testükre – homlokukra, ajkukra, szívük fölé – kezükkel rajzolt jelet. Áldó szóval is összekapcsolták: Áldjon meg téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek! Vagy még rövidebben: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Később általánossá vált imádságaink elején és végén, továbbá bármi munkánk kezdetekor és befejezésekor. Az igazán hívő keresztény mindig tudta, hogy nem a jel anyagi, tárgyi valósága önmagában nyit mennyországot, ehhez az Egyház tanítása szerinti alanyi elkötelezettségünk elmaradhatatlan.
     A keresztről, illetve a hívő ember keresztvetéséről – amelynek misztériumi tartalmát olyan szépen kifejezi a virágvasárnapi liturgia - sok tanulságos történetet elmondtak már igehirdetőink. Legyen szabad most egy egyéni, pontosabban családi emléket felidézni a keresztvetésnek egy nem mindennapi, de talán mégis tanulságos értelmezéséről. Gyermekkorom emléke. Nyár, aratás, az egész család aratja, kévézi és gyűjti keresztbe az életet. (Földmíves népünk a kenyérgabonát életnek nevezi, a kévékből összerakott csomót pedig keresztnek.)
Este a kereszt-rakásnál mi gyerekek már fáradtak voltunk. Csak úgy hanyagul egymásra dobáltuk a kévéket. Édesapánk figyelmeztetett: Ne úgy, fiaim. Jól kell rakni-vetni azt a keresztet, mert különben szétfújja a szél, belever az eső, és elrothad az élet!
     Számomra örök tanítás, képnyelven adott atyai útbaigazítás a keresztvetésről, és egyben a kereszt misztériumáról is: jól kell rakni-vetni azt a keresztet, minden részletében, különben szétfújja a szél, belever az eső, és elrothad az élet. Hiszen – a Biblia és a liturgia nyelvén – a mennyország ajtajához nincs jobb, sőt egyszerűen nincs más kulcsunk, mint a kereszt, Krisztus Keresztje. – Ezt jelenti nekem a Virágvasárnap.

Kerekes Károly

Imádkozzatok sokat, nagyon sokat!

     Már másnap útnak indult. Szent Lajos minden szívdobbanása hálafohász volt Jézusnak, és minden lélegzetvétele egy-egy Ave Maria. Csak ment, mint aki biztos a dolgában, mint aki tudva-tudja, hogy az Istenanya Mária el nem hagyja szerető rabszolgáját!
     Mikor Montbernarge lakói meglátták a kopott külsejű papot, nem tudták mire vélni. Grignon atya, még aznap este munkába állt a főutcán, mivel templom nem volt. Egyik kezében rózsafüzérrel, másikban a Szent Szűz szobrocskájával állt ki az emberek elé, ám azok csak gúnyolódva mutogattak rá, – ez tán azt hiszi, hogy kalapozhat? – röhögcsélték.
     A gúnyos mosoly azonban arcukra fagyott, mikor saját életük példáival kezdte az atya magyarázni az imádság lényegét.
− Tán nem szoktátok-e óvni veteményes kertjeiteket a betolakodóktól kerítéssel, vagy a kártevő madarak ellen kereplőkkel? Nem védekeztek-e meleg ruhákkal a hideg ellen? A lelketeket mégsem vértezitek fel, családi békéteket mégsem óvjátok az Isten által adományozott kegyelmi eszközökkel, a szentségekkel, a szentelményekkel és az imádsággal? Hát nem hallottátok-e, hogy „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert a ti ellenségtek az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresvén, hogy kit nyeljen el. Szálljatok vele szembe keményen a hit erejével…!”
     Mert azt tudjátok, hogy miként védekezzetek a látható világ károkozói ellen! De bezzeg feledtétek már, hogy miként védekezhettek a láthatatlan világ testi-lelki kártevői, az ördögök ellen? Megmondom nektek: legegyszerűbben a rózsafüzérrel! Mert ha valami hiányzik, nem próbáltok-e a szomszédtól kérni? Ugyan bizony, ha az életetek van válságban, vajon kihez fordulhattok? Ezt is megmondom: az Égi Édesanyánkhoz, a Boldogságos Szűz Máriához, aki nem egy égi távolban trónoló úrnő, hanem egy valóságos élő személy, mint akár a szomszédasszonyotok! Tőle is kérhettek és Ő boldogan segít! Hogyan kérjétek? Hát köszöntsétek Őt először is úgy, ahogy az Isten Angyala köszöntötte, az Üdvözléggyel! És mi a Szentolvasó? A Miatyánkok és Üdvözlégyek füzére. A Miatyánk az Úrtól kapta a nevét. Nem ember, nem is angyal a szerzője ennek a fönséges imának, hanem maga Jézus Krisztus!
     Az Üdvözlégy első részét maga a Legszentebb Szentháromság nyilatkoztatta ki Gábriel főangyal által. Ezt szőtte tovább Erzsébet a Szentlélektől ihletett köszöntésével, az Anyaszentegyház pedig az Első Efezusi Zsinaton kiegészítette a második résszel, leszögezve, hogy a Szent Szűz valóban Istenanya. Az Angyali Üdvözlet így tehát a kegyelem Újszövetségének a himnusza, az angyalok és emberek öröme, az ördögöknek pedig rettegése.” – tanított a „kopottas kinézetű pap”.
     Amíg Grignon atya méltatta az Üdvözlégyet és színes képekben festette le a Megtestesülés, a Vizitáció és Jézus születésének titkait, majd a Fájdalmas és Dicsőséges titkokat, hallgatóságán mélységes megrendülés és buzgóság kezdett elhatalmasodni.
     Most pedig ajánljuk fel az édes Szűzanyának az Ő kedvenc imádságait! – sürgette őket a beszéd végén. –Imádkozzátok velem együtt a Miatyánkok és Üdvözlégyek füzérét!
Kezdetben bátortalanul és ügyetlenül ment, mert alig egykét asszony tudta úgy-ahogy az imákat. De valahogy mégis végig imádkozták a rózsafüzért. Lajos atya ezt követően meghívta a falu lakóit a másnap reggeli szentmisére, ugyanoda. Aztán, még egy kis éneket is gyakoroltatott velük és mivel besötétedett elbocsátotta a népet, ő pedig hirtelen eltűnt a szemük elől.

A magányos harcos

     Lajos atyának összeszorult a szíve, térdre esett és panaszimában fakadt ki: „Nagy Isten! Bár Téged szolgálni dicsőség, édesség és nyereség, mégis ki van a Te oldaladon? Hisz alig akad egyegy magányos harcos, aki zászlódhoz jön! Hol van Szent Mihály, aki eltelve dicsőségedért való buzgósággal, odakiáltja: ’Ki olyan, mint az Isten!?’
     Hadd kiáltsak akkor én mindenfelé: Tűz, tűz! Segítség! Ég az Isten háza! Égnek a lelkek, még a szentély is ég! Segítsétek testvéreinket és gyermekeinket akiket megölnek, jó apánkat akit leszúrnak!
Aki az Úr oldalán van, csatlakozzék hozzám! Minden jó pap az egész keresztény világból, akár küzd, akár visszavonult a magányba, jöjjön és csatlakozzék, hogy a Kereszt zászlója alatt rendezett hadseregként álljunk csatasorba, és közös erővel támadjunk rá Isten ellenségeire akik már riadót fújtak!
     Kelj fel, Urunk! Miért alszol? Kelj fel hatalmaddal, irgalmaddal és igazságoddal, alakíts magadnak választott őrséget házad védelmére, dicsőséged megvédésére és a lelkek üdvözítésére, hogy egy akol legyen és egy pásztor, és mindenki Téged dicsőítsen templomodban! Amen.”*
     Grignon atya keserűséggel telt szívvel indult útnak Poitiersbe. Mikor több napi gyaloglás után megérkezett a Szegényházba, hatalmas örömujjongással fogadták. Átmenetileg eljött Mária Lujza nővér is, magával hozva barátnőjét Brunet Katalint, aki véglegesen csak jóval később csatlakozott a Bölcsesség Leányaihoz.
Lajos atya megint belevetette magát a munkába, melyet a püspök is kénytelen volt elismerően szemlélni. Ám a janzenisták, kiknek keze mindenhová elért, igyekeztek itt is, ott is gáncsolni. Több helyütt visszautasították neki a hitelezést, amivel a Kórház ügyeit rendbe hozhatta volna. Hónapok teltek el a félsikerekkel és a provokált kudarcokkal, s az atya nem tűrhette már tovább a kaján vigyorok által kísért helyben topogást. Végleg búcsút mondott – legalább az imádság szeretetében megerősödött –, szegényeinek. Mária Lujzát azonban megkérte, hogy ő még tíz évig tartson ki szegénygondozói hivatásában, s ha ezalatt sem sikerül megalapítania az erre hivatott apácarendet, akkor nyugodt lehet, hogy Istennek máshol vannak tervei vele. A nővér – mély lélegzetet véve –, vállalkozott erre a nagy áldozatra, s Grignon atyának könnyeivel kellett küszködnie.
     Másnap felkereste főpásztorát és engedélyét kérte, hogy régi vágya szerint missziókat tarthasson egyházmegyéjében. A hitre és az imádság szeretetére szeretné oktatni az embereket, korra való tekintet nélkül. Megszervezné a szociális rászorultak támogatását. Kiengesztelné a bűnösöket egymással, és gondoskodnék az istentiszteletek végzéséről, templomok karbantartásáról, vagy építéséről. Ha kell fizikai munkát is vállal. Mindebben viszont kizárólag a Gondviselésre hagyatkozik, a püspökségtől anyagi támogatást nem kér és maga is szegény módjára szeretne élni!
     Micsoda nagylelkű ajánlat! A püspök mégis habozott, pedig személyes tapasztatai rendkívül meggyőzőek voltak. Erről a 32 éves fiatal papról ugyanis igen ellentétes regéket hallott. Egyesek gyűlölik, mások csak sajnálják, többek azonban szentnek tartják. Még csodák is fűződnek nevéhez. – Csodák? No most majd megmutathatja! – morfondírozott a püspök, homlokát ráncolva.
Tény, hogy a főpap nem hallgatott sem titkárának sem irodavezetőjének „tanácsaira”. Megadta az engedélyt, sőt egy elhagyatott egyházi épületet, a Vezeklők kápolnáját a paplakkal, jelölte ki Grignon atya szálláshelyéül. Mint mondotta:
     Misszióját nem ehelyt, hanem egy távolabbi faluban, Montbernarge-ban kezdheti el főtisztelendőséged. Ott az emberek szegények, tudatlanok, részegesek és a kártya rabjai. A közbiztonság sem rózsás. E határtalan lelki nyomorban élő embereknek, égetően szükségük lenne egy bátor lelkipásztorra. Annál is inkább, mert a falunak még temploma sincs! – tájékoztatott a püspök.
Ó, Mária édes jó Anyám, el ne hagyj! – sóhajtotta szótlanul Grignon atya, és megköszönte kinevezését.

Máriás papok kellenek

     Még tartott a tél, s a Kálvária keresztjein meghúzódó jeges hó ragyogott a februári napsütésben, miként ragyogtak a szemek is Lajos atya elmélkedését követően. Hideg volt ugyan, de nem fáztak, mert szívükben valami új tűz égett, az isteni szeretet lángja.
     1704. március első napjaiban Grignon atya megállapíthatta, hogy a remeték közti munkája a Szűzanyának köszönhetően befejeződött. Elment hát az érsekségre, de a párizsi bíboros hosszabb időre elutazott. Így nem maradt más hátra, mint visszatérni a lépcsőzugba, ahol átértékelte az eltöltött heteket, hálát adva Istennek a megnyugtató eredményért. A legmélyebb benyomást Lajos atyára a Mont Valerien hegyi gyönyörű Kálvária tette. Így gondolkodott: – Ó mennyire szüksége lenne a lelkeknek erre a szemlélődésre.., a Keresztútra melyet nem járhatnak, a Kálváriára melyet nem szemlélhetnek! Csodálkozhatunk-e azon – sóhajtotta fájdalmasan –, ha a nép megtévesztő eszmék áldozatául esik! Itt van például a „tiszteletteljes hallgatás jogosultsága a gyóntatószékben”, itt van a szentáldozástól való tartózkodás hirdetése, és itt van a Mária-tisztelet félresöprése..! Ó, mennyi eretnekség és újabb mély sebek Krisztus Testén…!
     Istenem, megszakad a szívem! Mennyire de mennyire elkelne mindenütt egy-egy ilyen Kálvária, melyhez zarándokolhatnának a családok! Körmenetek indulhatnának a papság vezetésével elmélkedve Krisztus kínszenvedéséről, az Édesanya fájdalmáról, hogy lelkierőt meríthessenek a mindennapok testi-lelki küzdelmeihez... Ha én egyszer missziós lehetnék, ilyen Kálváriákat állítanék fel mindenütt! – sóhajtozta könnyek közt.
     Ó, a terveim, melyek csak tervek maradnak! Mert nemcsak a Bölcsesség Leányainak jövője bizonytalan, de még inkább a missziós férfi rendé, melyhez papi segítség kellene!
Lajos atya 1704. tavasza végén a párizsi Szentlélek Szemináriumban meglátogatta régi barátját Poullart Claude des Places spirituálist, akitől kispapokat remélt a végzősök közül. Túl a baráti gesztusokon, atyának keményen kellett érvelnie az általa elképzelt Mária Társasága missziós rend halaszthatatlan szüksége mellett.

     Hát nem látod barátom – érvelt Lajos atya –, „hogy a gonoszság elárasztja a földet, és még azokat is magával sodorja, akik Isten szolgáinak hívják magukat? Papok kellenek! Papok, akik szabadok az Úrban, akik elszakadnak a test kötelékétől, világias barátaiktól, minden evilági gondtól és még saját akaratuktól is! Jézus Szíve szerinti emberek, akik önzetlenül megteszik akaratát, legyőzik ellenségeit, akárcsak Dávid tette. A kereszt lesz a botjuk, és a rózsafüzér a parittyájuk.
     Lelkek, akik a földi dolgok fölé emelkednek, akik szabadon mozognak, amerre csak a Lélek indítja őket. Ezek lennének azok, akiket a próféták előre láttak, amikor kérdezték: ’Kik ezek, akik felhőként szállnak?’ Emberek, akik mindig készen állnak engedelmeskedni Istennek és elöljárójuknak, mint Sámuel: ’Kész vagyok!’
Ők Szűz Máriának, Isten anyjának igazi gyermekei, akiket az Ő szeretete fogant és szült, akiket Ő táplál és nevel, és az Ő kegyelmei gazdagítanak. Ők a Boldogságos Szűz igazi szolgái lennének, akik Szent Domonkosként járnának föl s alá a világon, az Evangéliummal és a Rózsafüzérrel fölfegyverkezve. Világító fények lennének a sötét világban. És Szűz Mária igaz tisztelete által, mely bensőséges, de külsőleg is megnyilvánul, bölcs és nem tudatlan, szent, de nem beképzelt. Amerre csak mennek, össze fogják törni az őskígyó fejét, hogy beteljesedjék a reá kimondott átok. Ezeket a papokat, akiket a Szentlélek képez ki hűséges jegyese által, előkészítik és felállítják majd a Szentlélek uralmát szeretetben és igazságban. Aki tiszta szeretetének lángjával megsemmisíti majd a szakadásokat és a bálványimádást!”* – érvelt átszellemülten Grignon atya.
A spirituális szinte megkönnyezte sokat szenvedett barátja lelkesedését, de nem biztatta sokkal: „ezek a fiatalok aligha vállalkoznak ilyen misszióra, de megpróbálok beszélni velük!” – válaszolta.
     Grignon Lajos atya keserűen ment haza, de a csapások még nem értek véget. Mikor benézett a jezsuitákhoz ott egy neki címzett levél várta, melyet a Poitiers-i Szegényház lakói küldtek visszatéréséért könyörögve. Az írás tudatta, hogy még a Bölcsesség Leányai közösségét is feloszlatták, Mária Lujza nővérnek pedig a Miasszonyunk Lányaihoz kellett költöznie Chatelieraultba.

Ha Isten irgalma engedi

     Rejtett élete nem tartott örökké. Egészen véletlenül összetalálkozott az őt szentelő Bazan de Flamanville (1) püspökkel, aki igen szívélyesen kikérdezte sorsa felül. Grignon atya bár nem panaszkodott, a püspök szinte belelátott az életébe; „Fiam, te rengeteget szenvedtél!” – mondta, majd hozzátette: azt hiszem bemutatlak Antoine de Noailles (2) bíboros érseknek, hátha tud valami munkát adni.
     Lajos atya legnagyobb csodálkozására, Párizs híres érseke valóban igénybe vette szolgálatát, meglepő és megtisztelő feladatot bízott rá. A Mont Valerien-i remeték között kellett hívatáserősítő lelkigyakorlatot tartania, mivel gőg és békétlenség tört ki köztük. Félő volt, hogy botrányba fullad a szerzetesi közösség.
     Grignon Lajos atya tehát beköltözött a kolostorba és lelkigyakorlatot tartott a remetéknek. Velük kelt, velük imádkozott, böjtölt és dolgozott. Elmélkedésének témájában először a Boldogságos Szép Szűzanya áhítatos megszólításait vette sorra a Lorettói Litániából, különösen sokat időzve a Bölcsesség Széke elnevezésnél. Ezt követően az egész közösséggel kiment a hegyoldali Kálváriához és rámutatott a keresztre: „az Örök Bölcsesség, aki egy olyan
tárgyat szemelt ki végtelen dicsősége jeléül, mely a zsidóknak botrány, a pogányoknak balgaság, de nekünk az üdvösség záloga, mert soha nincs kereszt Jézus nélkül, és Jézus kereszt nélkül! Örüljetek ezért és örvendezzetek, ha Isten részt enged nektek valamely keresztből, mert a legnagyobb jó jutott nektek ezzel, mely a mennyben és magában Istenben van, anélkül, hogy észrevennétek. A kereszt érdeme olyan nagy, hogy ha a mennyei szenteknek lehetne egy kívánságuk, úgy visszatérnének a földre, hogy hordozzák a keresztet. De tévedésbe ne essetek, nem elég csupán szenvedni, mert az ördögnek és a világnak is megvannak a maga mártírjai! Úgy kell szenvednünk és a keresztet hordoznunk, hogy Jézus Krisztus lábnyomait járjuk: ’Kövess engem!’ Ám szándékosan ne szerezzetek magatoknak keresztet és szenvedést, mint ahogy rosszat sem kell tennünk azért, hogy részesedhessünk a bűnbocsánatban! Kell kérnünk a kereszt bölcsességét, mert az igazságot a legédesebb tapasztalat által megerősíti, s a hit fényében a legrejtettebb titkokat engedi meglátni. Vigyázzatok, nehogy azt képzeljétek be magatoknak – mint a büszke, gőgös álszentek –, hogyha keresztetek nagy, ez Isten iránti hűségtek bizonyítéka, valójában inkább bűneitek szeretetteljes büntetése! Biztosak lehettek abban, hogy Isten – küldjön bár mégoly sok keresztet és megaláztatást is –, végtelenül jobban kímél benneteket, bűneitek számához és nagyságához képest, melyeket Isten szentségének fényében kell szemlélnetek! Mérlegeljétek csak bűneitek, hiányosságaitok nagyságát és súlyát, mindezt a vétkeitek miatt fájdalomtól roskadozó és a kereszten haldokló Istenetekre tekintve, szem előtt tartva az örök poklot, melyet ezerszer kiérdemeltetek!
Használjatok fel mindent, s egy darabkát se veszítsetek el az igazi keresztből, legyen az akár csak egy szúnyogcsípés is, vagy valami kellemetlenség a szomszéd részéről! Egy kis lenézésből származó sértés, filléres veszteség, egy kis lelki nyugtalanság, egy kis kényelmetlenség, fájdalom stb. Húzzatok hasznot mindenből mint a kereskedő, aki fillérről-fillérre gazdagodik.
Ha Isten irgalma megengedi, hogy válassz magadnak a keresztek közül, mindig a kicsit, de rejtettet válaszd, semmint a látványos nagyot! A kis kereszteket tedd még hasznosabbakká, mint a nagyokat, Isten ugyanis nem annyira a szenvedések nagyságát nézi, mint azt, ahogy szenvedünk!
Sokat szenvedni, de rosszul (felajánlás nélkül), annyit jelent, mint kárhozottként szenvedni. Sokat és bátran szenvedni, de rossz ügyért annyi, mint a Sátán mártírjaként szenvedni. Keveset, vagy sokat, de Istenért szenvedni, annyit tesz mint SZENTKÉNT szenvedni!
A legkisebb benneteket ért kellemetlenség esetén is mondjátok: – Áldott legyen az Isten! – és ajánljátok magatokat Isten irgalmába!”

A szenvedés értéke

     Egy ideig minden rendben ment. A vezetőség rokonszenvét teljesen megnyerte ez a fiatal pap, akinek határozott érzéke volt a betegek és öregek gondozására, ráadásul csupán ellátásért készségesen dolgozott, napi 18 órát is, sőt virrasztott a haldoklók mellett. Az azonban hamarosan feltűnt, hogy a bűnösök – kivétel nélkül –, egészen érthetetlen módon vonzódtak hozzá és megtértek. Ez még csak hagyján, de csoportokba alakulva, nap mint nap imádkozták a rózsafüzért! Ez már sok volt néhány „humanista” hivatalnoknak, akik féltékenyen nézték Grignon atya sikereit. Hamarosan egységbe tömörülve – hazugságok és rágalmak alapján –, keserű hajszát indítottak ellene. Eltökélték magukat, hogy bármi áron is, de túladnak rajta. Nem csoda tehát, hogy öt hónapi szolgálat után Lajos atya az egyik ebédnél, tányérja alatt találta elbocsátó levelét.
     Bár szentünket mélyen sértette a méltatlan eljárás, mégsem tett panaszt. Úgy vélte Isten akarata, hogy menjen, de hová?! Nem esett kétségbe. Aggodalmát félretéve hagyta el a Szegényházat, hogy valami szállás után nézzen.
     Felkereste volt szemináriumát a Sulpiciánumot, ám szállás és munkavállalási szándékát gunyorosan kimosolyogták. Mi több, volt lelkivezetője Leschassier és egykori barátja P. Blain atyák egyenesen csúfot űztek belőle. Egyetlen hajdani évfolyamtársa beszélt vele rendesen, Claude des Places spirituális, ám ő is csak ígért, de nem tett semmit. Mária Lujzának írt levelében panaszosan tört ki: „A Salpêtrière kórház nyomorultjaival együtt éltem, együtt imádkoztam és hajlandó lettem volna meghalni is, de itt a vezetőség nem tűri a ’lelket’, a lelkigondozást még kevésbé. Az általános lelketlenség jellemző itt mindenre! Elbocsátottak, nincs hol lehajtsam fejem! Ebben a nagyvárosban mindenki, az emberek és ördögök háborút indítottak ellenem, amit szívesen és örömmel fogadok. Csak támadjanak, csúfoljanak, rágalmazzanak és akár zárjanak börtönbe is, mert mindez csodálatos ajándék számomra. Nekik viszont sajnos bűn, melyért felelniük kell majd, de én imádkozom értük! Ezek a megpróbáltatások – ha csekélyek is –, átformálnak és nagyban tesznek alkalmasabbá az Isteni Bölcsesség számára! Tehát elhagyhatnak a barátaim, elhagyhat a szerencsém is, de Isten el nem hagy! Ismétlem; egyedül Isten!”
     A lakhely amit a Gondviselés juttatott neki, aligha volt szobának nevezhető, jóllehet a sötétzárkánál némileg jobb volt. A „Rue du Pot Defer” utca egyik leromlott házának lépcső alatti zuga vált „szállásává”, melynek összes bútorzata egy lavór és két szál deszka volt. Ez utóbbit használta szentünk ágyként. Valójában, ez a „kutyaól” is csupán azért volt szabad, mert nem kellett egyetlen hajléktalannak sem. A tulaj, Isten nevében ingyen bocsátotta rendelkezésére, mert azt hitte, hogy koldussal van dolga.
     Montforti Grignon Lajos hosszú heteken át ebben a rideg cellában töltötte fagyoskodva éjszakáit. Reggelente azonban rendszeresen megjelent a közeli bencés nővérek zárdájában, akik minden nap ellátták némi élelemmel. Ezt követően egész napját a szomszédos jezsuita templomban töltötte, ám sem ők, sem a nővérek nem tudtak sanyarú szállásáról.
A megalázó szegénység nem tette elkeseredetté, sőt szíve telve volt örömmel, mert ismerte a máriás lélekkel felajánlott szenvedés mérhetetlen értékét. Úgy gondolta, ha készségesen viseli elhagyatottságát és nehézségeit, bizonyára sok kegyelmet nyerhet el Istentől, későbbi munkájához. Meggyőződése volt, hogy a Szentlélek előbb-utóbb tudtára fogja adni szándékát, nem csak a saját, de Mária Lujza és a Bölcsesség Leányai sorsát illetően, sőt a régóta óhajtott Mária Társasága férfi rendre vonatkozóan is. Grignon atya reménye egy percre sem ingadozott, hogy megalapíthatja e két Rendet, és Szűz Mária oltalmába helyezheti őket.

(A képen, szentünk beöltözteti Trichet Mária Lujzát.)

Hívás és hivatás 2

     Sajnos, az új Poitiersi püspök nem nézte jó szemmel szentünknek a Máriás néplélekre alapozó kórházi és hivatást segítő tevékenységét. Ismét el kellett hagynia a szegényházat és a baj ezúttal sem járt egyedül! Röviddel azután, hogy Mária Lujza megtette első felajánlását Égi Édesanyjának, Lajos atya, a Párizsban élő húga, Guyonne Louise anyagi gondjairól értesült, aki egy baráti családnál lakhatott, de a továbbiakban nem kívánták megadni ezt a kedvezményt. A szegények közt is a legszegényebb papfivérnek kellett valahogy gondoskodni róla.
A több hónapos párizsi tartózkodás eredményeként, Lajos atyának sikerült húgocskáját elhelyezni a Rambervillers-i Örökimádó Rend zárdájába. Végül, öt hónapos – igen nagy megpróbáltatásokkal teli – távollét után gyalog visszatért Poitiersbe. Épp jókor, mert 1703. januárjában Mária Lujza kihallgatást kért a püspöktől (Jean-Claude de La Poype de Vertrieu), hogy beleegyezését kérje örökfogadalmi szándékára. A püspök kétkedett, hogy a nagynevű Trichet család leánya képes lenne a Bölcsesség Csoport tagjaként élni, de látva a lány őszinte elhatározottságát, engedélyezte a fogadalmat és a beöltözést.
     Lajos atya tanácsára a nővér beöltözése 1703. február 2-án meg is történt, jóllehet még egyházilag el nem fogadott szerzetesrend tagjaként. Ám, Jézus segítőtársának lenni az mégiscsak szolgálat, és ez elegendő volt a szerzetesi nevén most már Jézusról nevezett Mária Lujza nővérnek. Pedig – tegyük hozzá –, édesanyja majdnem kitagadta leányát, sőt panaszra ment a püspökhöz, hogy ne engedélyezze a „kéziszőttes rongyok” viselését! A püspökatya azonban nagy türelemmel felvilágosította Madame Trichet:
− Asszonyom, legyen hálás az Istennek, hogy szerzetesi hivatást adott a lányának. Ha ő ezt nem fogadná el vagy ön megakadályozná ebben, biztosra veheti, hogy boldogtalan lenne egész életében. Hasonlóképp járna ha férjhez menés helyett inkább apácának állna be, mert a hivatás a fontos! És úgy néz ki, hogy leánya megtalálta! Ne feledje továbbá, hogy ezáltal lánya már nem önhöz, hanem csak Istenhez tartozik!
     A főpásztori szavak bátorítást adtak Mária Lujza nővérnek, de legalább ennyi ráfért volna lelkiatyjára is, aki korántsem kapott biztató eligazítást püspökétől. 1703. áprilisa volt és immáron tizenhét hónapot töltött el a Szegényház ügyeivel, bár kénytelen volt ez idő alatt kétszer is megszakítani. A püspök, bár elismerte szentünk kiváló szervezőkészségét, megköszönte eddigi munkáját – baráti gesztussal hozzátéve –, ha erre jár, szívesen látják. Furcsa volt ezt hallani, különösen, hogy szavaiból kiérződött, valójában az atya tanításával, lelkipásztori ténykedésével nincs megelégedve (legalábbis tanácsadóinak információi alapján), azzal a bensőséges Istenember kapcsolattal, melyet a tiszta Máriatisztelet által valósított meg. Mint pusmogták: „Így túl ’családias’ Istennel a kapcsolat, melyre mi emberek nem lehetünk méltók!” Sajnos ez a felfogás erősen „janzeni” volt, nagy lelki kárára a kórház Istenre szomjazó szegényeinek.
     Grignon atya engedelmesen elbúcsúzott tehát Mária Lujzától és gondozottjaitól és 195 km-es gyaloglással újból Párizsba ment. Elhatározta, hogy ott a Páli Szent Vince által elsőként alapított „Salpêtrière” nevű szegényház szolgálatába lép, mint káplán és általános munkaerő. Ötezer szegényt gondoztak itt közköltségen.

Előző rész