A megválaszolódott kérdések
A „feltámadt idő” olyan földi élményhez hasonlítható, amilyet néha egy extatikus, békés csodálkozás pillanataiban élünk át, ahol valamilyen „érték” jelenik meg eddig ismeretlen ragyogásban. Ilyenkor azt mondjuk: 'ezért a pillanatért érdemes volt élni'. Olyan értékekről beszélek, melyekre – analóg formában – már földi életünk során is rácsodálkozhattunk, de a Mennyországban Isten akarata szerint már „véglegesen” élhetünk meg, egyre gazdagodva, egyre intenzívebb módon. Ezek az élmények nem ismernek végpontot, megállást, hanyatlást, elmúlást. Ezért e sejtéshez egy másik, még lényegesebb (és ellentmondással terhes) elképzelés is társul: az örök jelenhez „az örök változás” képzete, amit azonban nem szabad 
jelen életünk időfolyamatával párhuzamba állítani. Sok teológus (és laikus) szerint ugyanis az örök élet jellegzetességei közé inkább a változatlanság (mozdulatlanság) illik, hiszen ez Isten lényegéhez hozzátartozik.
Ám Szent Tamás szerint is Isten maga az Élet, ezért a feltámadott testtől nem vitatja el a mozgást, az „érzékelést” és más lelki működést, tehát a változás valamiféle földi értelemmel be nem határolható lehetőségét. Az örök élet terében ezt a „változást” elsősorban folytonos gazdagodásként, elmélyülésként érdemes megközelíteni, az Isten ajándékaként egyre gazdagodó ismeret és mélyülő szeretet metaforájával.
Az örökkévalóságba költözött ember „saját tudással” is rendelkezik; a halálig megszerzett földi tudása Isten „mindentudó” hatalmának hatása alatt új formákba öltözik. Nyilvánvalóan más az információ mélysége, más a tudás alkalmazható célja és ehhez még hozzájárul a teljességet átfogóbb látásmód! Vagyis a mennyei tudás, analóg kapcsolatban áll földi „elődjével”, ám annak mintázatai átadják helyüket Isten megvilágosító, végtelen távlatokat nyitó fényének. Az örök életbe lépő embernek egyik „legfontosabb” tudásélménye, hogy felismeri földi életének „értelmét”.
A kiemelkedő, vagy akár csak esetleges események, az akkor még érthetetlen, értelmezhetetlen, hibás, bűnös, romboló, szenvedéssel teli történések – az élet egészébe csomagoltan – teljes világosságukban tűnnek elő, és jelentést, minősítést nyernek az örök élet szempontjából. A rész szerinti tudás helyébe az összefüggések ismeretével feldúsult lényeglátás lép. „Úgy fogok ismerni, mint ahogy én ismert vagyok.” (1Kor 13,12).
Minden egykori „miért”-nek megjelenik válaszként a „mert”-je!
A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Nem mindaz, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! – jut be a mennyek országába, hanem csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. Aki hallgatja tanításomat, és tettekre is váltja, hasonlít a bölcs emberhez, aki házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvöltött a szél és rázúdult a házra, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Mindaz pedig, aki hallgatja ugyan tanításomat, de tettekre nem váltja, hasonlít a balga emberhez, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvöltött a szél és rázúdult a házra. Az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle.” (Mt 7,21; 24-27)
Az események mellett az okok és következmények; a szándékok, kegyelmi behatások, döntések mellett azok „értékelése” is kiterített térképként tárulnak szemünk elé. Életpályánk előzményeit is felismerhetjük a biológiai, történelmi-, társadalmi előzmények összességében; miként a földi életünk továbbhullámzó következményeit, hatásait is! A teremtés művének végkifejlete teljesen méltó lesz Istenhez, és megoldja a földi lét leggyötrőbb problémáit: a bűnt és a halált. (vö. AJ)
(Források az első részben!) (folyt.)
