Erzsébet asszonnyal hazaérve a házához, még beszélgettünk a kiskapuban mint szerelmesek, amint bementünk a kis házába, ott másra terelődött a szó és én panaszkodtam Erzsébetnek:
– A böjtöléssel semmi gondom, de a napi rózsafüzér elimádkozása olykor nehézségekbe ütközik. Ő, meglepő tömörséggel válaszolt, mely számomra felért egy lelkigyakorlattal.
– Tudod titkár testvér, egyfelől minden istenes lelkülettel végzett munka – áldozat vagy böjt – egyben imádság, és minden imára szakított idő, egyben áldozat is! Ennek ellenére a vállalt, vagy megfogadott szóbeli imádságot el kell végeznünk, hiszen ne feledd – legyintett felém – , egyenlőre még a Küzdő Egyház tagjai vagyunk! Másfelől, el kell mondanom neked fiacskám, hogy az Úr engem is hasonlóképpen oktatott: Leányom, az égben más a szótár! Az áldozat-imádság az ÉGBEN EGY SZÓ! Ne akard ezt te különválasztani!
Akkor ezen, magam is napokig elmélkedtem – mondta Erzsébet asszony –, mert olyan mély bölcsességet találtam benne.
Kedves Olvasóm! El kell mondanom, hogy nem csak nekem, de papi személyeknek is feltűnt Erzsébetben az az egyszerű és tiszta bölcsesség, amellyel – gyakran a kevéssé jóindulatú kérdéseikre is – megadta a tökéletes választ!
A következő részben, két sajátos szituációt mesélek el, mely az egri egyházmegye egy kis plébániájának derűs közösségében történt.
(folyt.)
(Kép: Isten Anyja Szíve Szeretetlángját kínálja az emberiségnek, mely mindenképp befogja ragyogni a világot, de nem mindegy számunkra, hogy MIKOR. Ezért kell szüntelenül imádkoznunk!)