A megelőző öt posztot elolvasva, bizonyára sok olvasóban feltör az elégedetlenség sóhaja, „ó, ha ez ilyen egyszerű volna”!
A „lelki füleimmel” szinte hallom: „ó, kedves szerkesztő úr! Házasságban élni nem olyan „fekete-fehér” folyamat, hanem gyakran zavaros, meg-megújuló emberpróbáló hullámverés, melyben könnyen beleszédülhet akárki! Hallott már maga olyanról, hogy valamelyik 
házasfél egyik napról a másikra megváltozik és egyszerűen nem lehet vele szót érteni? Az ilyen, azt se mondja meg, hogy mi baja a másikkal és azt se, hogy tulajdonképpen mit is akar ő maga, csak megy a feje után!? Ennek a félnek nem lehet ajánlani az imádságot és a szentségi életet! Jó esetben csak legyint, rossz esetben kiröhögi az embert! Ráadásul, olyan dolgok kezdenek szokássá válni nála, amit azelőtt ki nem állhatott. Elkezd sportolni, társaságba járni, miközben otthon kimért és fáradt, mindamellett, hogy képes elmenni akár éjjel is! Se válni nem akar, se együtt élni! Na ilyenkor mi van?" –panaszolhatná egy olvasóm!
A virtuális kérdésre, magam is csak feltételezésekkel tudok válaszolni!
Ha nem kifejezetten idegi (orvosi) probléma húzódik meg a változás mögött, akkor az alábbiakat tételezhetjük fel.
A tragédia nem ott és akkor történt, amikor a házasfél „egyik napról a másikra megváltozott”, hanem esetenként jóval előbb! Higgyék el, hogy gyakorta apró "kis dolgokon" múlik a nagy dolog! Akkor, amikor így-úgy lazábban, „józanabbul” kezdték kezelni a hitéletet! Elhagyták a közös imát. Akkor, amikor a szeretet apró megnyilvánulásai erőltetett szokássá váltak (vagy netán túlzásokká)! Akkor, amikor egyre türelmetlenebbek lettek egymás iránt. Akkor, amikor nem adtak egymásnak a szereteten és bizalmon alapuló csipetnyi szabadságot sem. Akkor, amikor alig maradt idejük egymásra (és bármire) is! Akkor, amikor – ha csak gondolatban is –, de lemondtak egy gyermek vállalásáról (pláne...)! Akkor, amikor megfeledkeztek arról, hogy a szeretet tulajdonképpen: áldozat és szolgálat (mégpedig kölcsönösen)! Nos akkor bomlott meg egy szál a kötelékben, miáltal, kicsinyke rés támadt a „szentségi aurán”! Ezzel valamiképp beférkőzött az, ami 
(pontosabban aki) egyszer csak felszínre hozza az „elegem van már az egészből” pusztító gondolatát! Ő az, aki fárasztónak sugallja a kötöttségeket, aki nyomban valamiféle soha nem látott „felvilágosultságot és jogérzetet” kelt az egyénben. Ennek nyomán mindjárt túlértékeli a „szabadságot”, a szórakozást és az „önmegvalósításra való törekvést”! Ez a késztető pedig nem más, mint az a gonosz lélek, amely romlásba akarja taszítani a világ összes házasságát, hogy lerombolhassa a társadalmakat! Ahol ugyanis az egyszerű és bensőséges hitélet és szeretet élő, ott érvényesül a szentségi védelem, ott nem érheti el a Gonosz körmönfont célját!
Ja, hogy az élet nem olyan egyszerű? Nos, üdvösségre jutni sem annyira...!
