A kis látnokok később elbeszélték, hogy a jelenésbeli Hölgy, egyáltalán nem hasonlít a Lourdes-i barlang szobrára, hanem sokkal de sokkal szebb.
1932. december 2-án, pénteki napon, ezúttal az apa indult a lányáért, hazafelé azonban Degeimberékhez mentek, ahol további 11 felnőtt várta, hogy botokkal felfegyverkezve visszamenjenek a jelenések színhelyére és "utána nézzenek" a dolgoknak. Az öt gyermek is velük ment. Menet közben valaki azt tanácsolta a kis Albertnek, hogy kérdezze meg a Jelenés nevét!
Este hét óra körül volt megint. Alig érkeztek meg az intézet kerítéséhez, a három gyermek azonnal észrevette a Jelenséget, ezúttal mozdulatlanul. Ijedségükben sírva fakadtak, ám könnyeik késztetése egyszeriben meghatódottságba váltott. Erre térdre estek és önkéntelenül elkezdték az Üdvözlégyet imádkozni.
Albert meg is kérdezte a Hölgyet, hogy ő-e a Szeplőtelen Szűzanya? A Jelenés helyeslésül enyhén meghajtotta a fejét.
‒ Mit kívánsz tőlünk? ‒ kérdezte a gyermek.
‒ Hogy legyetek nagyon okosak!
‒ Azok leszünk! ‒ volt a fiú határozott válasza.
Ezzel a párbeszéd és maga a jelenés is befejeződött, ám 20 óra 30 tájban újra kezdődött.
Az öt gyermek ezt követően nem kételkedett többé a Jelenés kilétében, sőt egyre csak vágyódtak, hogy újra láthassák! Albert később elmesélte, hogy a Szent Szűz tükröződő fehéreskék ruhát viselt s a kezeit nem összetéve, hanem széttárva imádkozott. A fejét aranyló fénysugarak övezték. A lábait felhő takarta, mintha azon állna. Gyönyörűen mosolygott.
A nép körében is elterjedt a hír és egyre többen akarták látni a jelenések helyszínét, hogy ott imádkozhassanak.
A kedves nővérek egyáltalán nem örültek, hogy a kertjük látványosság színtere lett, ezért felkérték a csendőrséget a fokozott felügyeletre, és a kertben szabadon eresztették a kutyákat.
A gyermekek ezen intézkedésektől igen elszomorodtak és a kis Degeimbre lány, Andree – megfeledkezve jó lelkületéről – azt kívánta, hogy pusztulnának el a nővérek kutyái.
Miután a szülők dolgavégezetlenül, de megnyugodva hazatértek, néhány újságíró várta őket és kérdéseket tett fel. Senki nem akart velük szóba állni, mígnem Degeimbre asszony adott nekik egy nyilatkozatot:
‒ Nézzék, nálunk a családban nem esett soha szó a Madonnáról, azt se tudtam, hogy a gyermekeim egyáltalán ismerték a rózsafüzért! Ez is, de minden nagyon hihetetlen volt számomra, veszekedni kezdtem velük és aludni küldtem őket. A következő nap megint ugyanaz történt. Ismét futva jöttek haza és inkább félholtak voltak, mint élők, de amit akkor kaptak tőlem, azt sokáig nem fogják elfelejteni! Összejöttem a másik két gyermek szüleivel és kitárgyaltuk az egészet. Ezek a dolgok már nem csak értelmünket múlták felül, de a türelmünket is. Egészen biztosak voltunk, hogy valami ostoba és elvetemült ember ijesztgeti és izgatja gyermekeinket.
Így aztán szóltam néhány szomszédnak, Voisin asszonynak is és minden eshetőségre felkészülve, elláttuk magunkat botokkal. Így értük el a kolostor kertet, amikor egészen a rács mellett a gyermekek hirtelen térdre estek, pillantásukat mereven egy vadrózsa bokorra szegezték és térden állva hangosan, ájtatosan imádkoztak.
Rájuk sem ismertem, méghogy ők hangosan imádkoznak, hihetetlen!? Az őszinteségükben attól a pillanattól fogva nem volt kétségünk. Mi magunk ugyan nem láttunk semmit, de hogy ők látták a jelenést, abban nem lehetett tovább kételkedni. (A Degeimbre ház)