Tizenhetedik jelenés: április 7 – szerda
Április 6-án, húsvét keddjén Bernadette a vesperás után belépett a gyóntatószékbe. A sekrestyésnővér látva ezt, a másnapi jelenésre való előkészületet látta ebben és titoktartás terhe alatt megsúgta néhány barátnőjének. A hír persze futótűzként terjedt. Bernadette családja és barátai nyugtalankodnak, hiszen az ügyész az elmúlt héten négy órán át faggatta őt, és megtiltotta neki, hogy visszamenjen a barlanghoz.
Másnap reggel, húsvét szerdáján virradat előtt a barlangnál volt, ám több száz embert talált ott, aki száma hamarosan ezerre duzzadt.
Bernadett már elragadtatásban volt és lenyűgöző csend vette körül. De a tömeg szélén, nehéz léptek zaja és parancsoló hang hallatszott.
A tudomány nevében Pierre Dozous doktor törte át magát a tömegen, aki már régóta szerette volna megvizsgálni az extázist. A tömeg nemtetszését nyilvánította a vizsgálat miatt. Az orvos azonban így mentegetőzött:
– Az egyetlen vagyok, aki megállapíthatom, hogy valóban vallási jelenség-e az, ami itt történik!
Mire Bernadette odaért, máris elmerült a Hölgy közelségében. Az előző alkalmakhoz hasonlóan, egy égő gyertyát tartott a bal kezében, jobbjával pedig a lángot védte a széltől, ám az elragadtatás ideje alatt ujja 15 percig beleért a lángba. 
A közelben lévők és az orvos is egyértelműen látták hogy a széliránynak megfelelően lobogó láng Bernadette kezét is érinti, de a fájdalom legkisebb jele sem látszott rajta. Dr. Douzous nem hitt a szemének. Az elragadtatás után megvizsgálja Bernadette kezét, sőt egy égő gyertyával, próbára is tette, mire Bernadette elkapta a kezét: – Jaj, maga megéget engem!
Ezen áprilisi jelenést követően az eddigi leghosszabb megszakítás következett a jelenésekben.
Bernadette Soubirous sem kerülte el az igaz látnokok sanyarú sorsát. Kétségbe vonták elméjének épségét, csalással vádolták, letartóztatták, kicsúfolták, fenyegették stb. Bernadette és családja is sokat szenvedett az emberek értetlen zaklatásaitól és nemegyszer rosszindulatú viselkedésétől. A látnok félt a plébánosától is, akit felelősségénél fogva, természetszerűleg gyötörték a kétségek. Peyremale plébános stílusában nem tagadta meg korát. Jó szándékból szerette volna megismerni az igazságot és bizony elég kemény volt a kis látnokhoz. Ráadásként néha úgy tűnt, hogy minden égi és földi segítség magára hagyta Bernadettet, hiszen a plébános március 2-i – a jelekre vonatkozó – kérése nem teljesült, s nem virágzott ki a vadrózsabokor. Sőt egészen más történt: a látnok térden csúszkált, füvet evett, sáros vízből ivott és összekente az arcát, jóllehet a tűz nem égette meg, stb. A többszáznyi csodaváró számára nevetség tárgyává vált.
Egy alkalommal mégis az otthonában, kereste fel egy nő, aki szerette volna megkapni Bernadette rózsafüzérét, melyet a jelenések alatt használt. Bernadette tömören és határozottan csak ennyit mondott neki:
– Se pénzért, se ajándékba! 
Vagy egy másik alkalommal, amikor a csodaváró látogatók szünet nélkül érkeztek a nyirkos börtönlakásukba, ahol a Soubirous család is alig fért el, Bernadette a kimerültségtől elgyötörve kérte:
– Zárjátok kulcsra az ajtót!
– Nagyon fáradt vagy? – Kérdezték családtagjai.
– Ó igen! Csak ezek az ölelgetések ne lennének. (A képen Bernadette rózsafüzére.)
(A mai látnokok intelmére: Az igazi kiváltság többnyire nem jár dicsőséggel, sőt a legmélyebb megaláztatásokat is el kell szenvedni – ráadásul – emberileg ítélve, látszólag fölöslegesen. Ez pedig átmenetileg, még a valódi látnok hitelét is megrendítheti a környezete számára!)
