A szeretet útja
Két testvér a rizsföldjén dolgozgatott. Földjeik egy domb közepén, másokénál feljebb terültek el. Nyáron, a nagy forróság idején a két testvér egész nap mást sem tett, csak vizet hordott a földjére, míg este pihenni nem tértek.
Egyik éjszaka, valaki lyukat fúrt a testvérek földjét körülvevő öntözőcsatornába és lefolyatta a vizet a saját rizsföldjére.
Másnap a két testvér észrevette ugyan, hogy mi történt, de nem szóltak egy szót sem.
Újra megtöltötték az árkokat, de a rákövetkező este valaki megint leengedte belőlük a vizet. A testvérek ismét csak hallgattak.
Mivel keresztények voltak, úgy érezték, hogy csendben tűrniük kell. Ez hét egymást követő napon megismétlődött. Némelyek már azt javasolták, hogy őrködjenek éjszakánként, hogy elkaphassák és megverhessék a kártevőt. De ők erre semmit sem válaszoltak: Keresztények voltak, hogyan tehetnének ilyesmit?
Azt gondolhatnánk, hogy az a keresztény, aki hagyja, hogy nap mint nap így bánjanak vele és sohasem emel szót magáért, biztosan tele van örömmel. De ők furcsa módon egyáltalán nem voltak boldogok. A boldogtalanság annyira úrrá lett rajtuk, hogy feltárták helyzetüket egy tapasztaltabb testvér előtt.
Elmesélve az esetet, megkérdezték tőle: „Hogy lehet az, hogy egy teljes héten át elszenvedjük ezt a rosszat türelemmel, és még mindig boldogtalanok vagyunk?”
A tapasztaltabb testvér így válaszolt: „Azért vagytok boldogtalanok, mert nem vittétek végig a dolgot. Először az ő földjét kellene megöntöznötök és csak azután a tiéteket. Menjetek vissza, próbáljátok ki és figyeljétek meg, vajon nyugalmat talál-e a szívetek.”
A két testvér beleegyezett, hogy kipróbálják a jó tanácsot és másnap reggel már a szokásosnál korábban talpon voltak. Első dolguk az volt, hogy megöntözték annak a gazdának a földjét, aki oly buzgalommal lopta tőlük a vizet. És különös dolog történt – minél többet dolgoztak rosszakarójuk földjén, annál boldogabbnak érezték magukat. Mire befejezték az öntözést saját földjeiken is, szívük teljes nyugalomra talált. Amikor ezt kétszer-háromszor megismételték, odament hozzájuk az az ember aki előzőleg lecsapolta a vizüket, bocsánatot kért és ezt mondta: „Ha ez a kereszténység, akkor többet is szeretnék hallani róla.”
Ez a történet azt bizonyítja, hogy a helyes-helytelen mérlegelése esetében, a tűrés helyes megoldás. A két testvér tanulatlan, egyszerű földművesek voltak és helyesen cselekedtek. Mi mást lehetett volna még elvárni tőlük? Végül azonban nem csak a türelem, hanem a szeretet útját választották. Mindig ezt az utat kell választanunk. A ”helyes vagy helytelen” mérlegelése az emberek szerint elegendő. Isten azonban nem éri be a szeretet tetteinél kevesebbel. Mindent úgy kell végeznünk, hogy a szívünk megteljen békességgel és örömmel. Ez a különbség a két út között. Isten tehát nem elégszik meg a helyes cselekedetekkel Ő azt kívánja, hogy a szeretet követelményei szerint is cselekedjünk. (Watchman Nee írása nyomán)
