III. FEJEZET
A régi ember halála
(Harmadik igazság)
1. Természetünk romlottsága
78. A természetünkhöz tapadó gonoszság rendszerint a legjobb cselekedeteinket is beszennyezi és megrontja. Ha tiszta vizet rossz szagú edénybe öntünk vagy bort olyan hordóba, melynek belseje egy előbbi bor rossz ízét megőrizte, akkor a tiszta víz és a jó bor is megromlik. Ugyanúgy, ha Isten a kegyelmeit, mennyei harmatát vagy szeretetének drága borát lelkünknek az eredeti bűn és a személyes bűnök által megrontott edényébe önti, akkor adományait rendszerint megrontja és beszennyezi a rossz lerakódás, melyet a bűn bennünk hátrahagyott. Ez még legmagasztosabb erénygyakorlatainkat is megfertőzi.
Ezek szerint a tökéletesség elérése érdekében, mely csakis a Jézus Krisztussal való egyesülésünk által érhető el, a legsürgősebb feladatunk, hogy a bennünk lévő rossztól megszabaduljunk; különben az Úr, aki végtelenül tiszta és a lélek legkisebb foltja is ellenszenves Neki, nem egyesülhet velünk.
2. Az önismeret szükségessége
79. Hogy magunkat önmagunktól megszabadítsuk, elsősorban a Szentlélek felvilágosítása által kell, fel- és megismernünk természetünk romlottságát, a jóra való képtelenségünket, gyengeségünket, állhatatlanságunkat, méltatlan mivoltunkat a kegyelemre és romlottságunkat minden tekintetben.
Az ős-szülők bűne mindnyájunkat megmérgezett, átjárt, áthatott és megrontott, amint az élesztő átjárja az egész tésztát. Személyes bűneink – melyeket elkövettünk –, akár halálosak vagy bocsánatosak, s ha Isten már el is engedte és meg is bocsátotta azokat, mégis csak növelték a szenvedélyeinket, gyengeségünket, állhatatlanságunkat és romlottságunkat, és valamiképp rossz nyomokat hagytak hátra lelkünkben.
A test megkereszteletlenül annyira a romlást hordozza magán, hogy a Szentlélek a bűn testének nevezi; testnek, mely bűnben fogant, bűnben tápláltatott, és csak bűnre képes*; mely ezerféle betegségnek van alávetve, napról-napra gyarlóbb és lényét tekintve nem terem mást, mint tisztátalanságot, férgeket és rothadást.
Lelkünk testünkkel egyesülve, annyira testi lett, hogy szintén testnek nevezik: „Minden test megrontotta útját”. A mi osztályrészünk csupán a büszkeség, szellemünk elvakultsága, szívünk keménysége, lelkünk gyengesége és állhatatlansága, az érzékiség, lázongó szenvedélyeink és a test betegségei. Természetünknél fogva büszkébbek vagyunk a pávánál, földhöz ragadottabbak a varangyos békánál, irigyebbek a kígyónál, falánkabbak a sertéseknél, haragosabbak a tigriseknél, lustábbak a teknősnél, gyengébbek a nádszálnál és állhatatlanabbak a szélkakasnál. Alapjában véve nincs egyebünk, mint a semmiség és a bűn, és önmagunkban nem érdemlünk mást, mint Isten haragját és az örök poklot. (*Ha nem is lényegileg, de mégis általában.)
